Zúdulás

Január 3. (kedd) Nem tudom, hogyan van ez, de vannak egészen jó napok, aztán meg a nyakamba zúdul a szerencsétlenség. Tegnap például elindultam haza azzal, hogy rendbe rakom a házat, mert ma viszem Milost, és ha mindennel elkészülök, esetleg visszajövök Katához. Poroszkáltam a budai rakparton, és persze belementem egy gödörbe. Ki is pukkadt a kerekem. Zuhogó esőben, csúcsforgalomban. „Szerencsére” nem mentem gyorsan, mert azt láttam, hogy valaki már áll az úton vészvillogóval. Persze azért, mert ő is belehajtott. Már hívta is a rendőröket, akik elég gyorsan megérkeztek. Gyorsan, szakszerűen dolgoztak, adtak jótanácsokat is, igazolták, hogy nem mi voltunk hibásak. Aztán elmentek. Később arra gondoltam, miért nem az az ügymenet, hogy ilyenkor a rendőrök fölhívnak egy számot, és balesetveszélyre hivatkozva kötelezik a közterületeseket, hogy legalább egy táblát tegyenek ki a lyuk elé? Itt valami nincs rendben. Ott álltam a döglött kerekemmel, a sorstársammal megpróbáltuk leszedni, de persze nem ment, mert nem volt nagykarú csavarkulcsunk, a gumis meg úgy rátekerte a csavarokat, hogy azokat mozdítani se lehetett. Mit tehetek: kihívtam az Autóklub sárga angyalát. Egy óra múlva ígérte a szerelőt. Ücsörögtem, vizesen, fázva, fölhívtam Katát, hogy vigasztaljon, aztán hallgattam a rádiót. Arról számolt be, hogy a Lágymányosi hídnál negyven autó szaladt kátyúba. Ott állnak szépen, sorban, törött tengelyekkel, kipukkadt gumikkal. Többször is beszámoltak egy ismeretlenről, aki otthagyta a háromszögét a kátyú előtt, és ezzel autók százait mentette meg. Jó lenne megtalálni ezt az embert.
Jött a szerelő, szintén szakszerűen kicserélte a kereket, aztán már mehettem is. Nem töltöttem két óránál többet komplett életveszélyben. Még jó, hogy bírom. Az úton még háromszor szaladtam kisebb kátyúkra. Üzenem, hogy unom én ezt. Sok. Nem igaz, hogy így működhet egy ország.
Otthon aztán gyorsan fürdőt vettem. Aztán kapcsolom be a számítógépet. Egy kicsit dolgozott, aztán kijött a képernyőre az úgynevezett kék halál. Az egy jelzés arról, hogy ez a gép bizony nagy valószínűséggel tönkrement. De az is lehet, hogy egy szakember még segíthet rajta. Megnéztem, hogy működik-e a cserépkályhám, arra az esetre, ha nem lesz gáz.
Megjegyzem: annak idején két okból hagytam meg. Az egyik az volt, hogy mi lesz, ha az oroszok elzárják a csapot. Sértődős népek, sose lehet tudni. A másik: mi van, ha valami katasztrófa miatt nem lesz villanyáram? Mert hamar észrevettem, hogy ha nincs áram, nem dolgozik a kazán se.
Éjjel egyig takarítgattam, mostam, aztán elaludtam.
Reggel Kata ébresztett, így hamar elindultam. Szerencsém volt, találtam egy felnit a műtermemben, így nem kellett tízezerért venni. A gumis tíz perc alatt rátette az abroncsot. Szerencsére csak egy-két helyen puklisodott meg, pótkeréknek még használható. Persze a felni javíthatatlan. Vagyis eddig olyan huszonkétezer a károm. Még jó, hogy maradt egy kis pénzem karácsony meg kazánromlás után.
Most már csak az kell, hogy öt munkanapon belül elmenjek a közterületesekhez, és igényeljem a kártérítést. Állítólag csak hetvenöt százalékot
Szerencsém volt a számítógéppel is: Tamás, a rendszergazdánk – ideiglenesen bár, de – rendbe tette. Remélem, kitart addig, amíg lementem az adatokat.Most már három baj ért hamar, bár tulajdonképpen mindegyiket megúsztam. Jöhetne valami jobb. (Reggelre betemették a kátyúkat a rakparton.)