A csodafegyver

Ami a határtalan határélményeket illeti, életem egyik első és nyilván mélységesen bevésődött emléke, hogy jövünk a mernyei nagyanyámmal a kolozsvári nagyanyámtól két és fél éves koromban, és a román vámosok átvizsgálják azt a tizennégy csomagot, amit a kolozsvári nagyanyám pakolt az útra, hogy éhen ne haljunk. Az egyik kosárban, egy csuporban még rakott káposzta is volt – na, azt is megpiszkálták a derék egyenruhások. Én meg ezen annyira fölháborodtam, hogy dulakodni kezdtem, le kellett fogni. Szerencsére a románok is szeretik a gyerekeket, nem lett baj.
Bár később, kamaszabb koromban kaptam rendőrpofont azért, mert nem tudtam románul. Ezt azonban megelőzte apám hatalmas pofonja, amit azért kaptam, mert Biharkeresztesnél a vonaton kidugtam az orromat az ablakon, megéreztem az ottani benzin összetéveszhetetlen szagát, és jó hangosan kijelentettem, hogy romániaszag van. (Apám nyilvános pofonja az akkori idők szellemét figyelembe véve jogos volt.)
Később az életem meghatározó félelme volt a határátlépés. Ez nem csoda, hiszen állandóan csempésztünk. Oda gyógyszert, könyvet, kozmetikumokat – máig talány, hogy mi szükségük volt a nagynénéimnek évente száz üvegcse úgynevezett uborkatejre, de nyilván aranyértékű volt. Visszafele az ötvenes években a bors volt a nagy buli, később kávét hoztunk, de pótkávét olyan cikóriásat is, amilyet ma már el se tud képzelni senki.
Mire kamasz lettem, megtanultam, hogy a vámosok megvesztegetésének legjobb eszköze a karton fehér Kent plusz nájlonharisnya. (Meg vagyok győződve arról, hogy a Kent úgy működött Romániában, mint a pénz: föl se bontották, csak cserélgették a kartonokat.)
Csempészi tevékenységem mélypontja az volt, amikor az egyik barátom mamája negyven darab kétlejes vécépumpát tett az egyik szatyorba, és majdnem megbuktunk. (Hosszú ideig rémálmodtam arról, hogy benne vagyok az újságban, mint a pumpacsempész banda sofőrje.)
A hetvenes évek végére már vérprofi lettem, csodafegyverrel harcoltam. Marosvásárhelyen az öcsémmel bementünk egy könyvesboltba és viccből vettünk egy Ceauşescu-kötetet. Egy táska tetejére tettem. Amikor a vámos kinyitotta, rám nézett, aztán vissza a könyvre, aztán megint rám, aztán vissza és megint, majd szalutált és azt mondta: drum bun, jó utat! Ettől kedve minden alkalommal vettem egy könyvet a Kárpátok Oroszlánjától, és soha többé nem akadt gondom a határon, hiszen a román vámosok is emberek voltak, nem kockáztattak egy vagy ügynökkel vagy hülyével szemben. Így sikerül például marokszám áthozni a Romániából kitelepülők családi aranytárgyait.
Végülis, jó, kalandos, bár kissé nyomasztó korszak volt. Sose mászott ki belőlem a káposztapiszkálás emléke.
Talán nem véletlen, hogy azt kértem a gyerekeimtől, hogy ha teljesen lebénulok, ha haldoklom, akkor is vigyenek át a román határon oda-vissza, ha egyszer már minden korlát megszűnik. Nekem ez a szabadság netovábbja.

(Hócipő a rendszerváltás idejéről - 1989)

Állítólag már csak tízmilliárd van hátra

Illik-e aggódnom azért, ha a nemlétezésem tizenhatmilliárd éve után csak tízmilliárd év nemlétezés vár rám, mielőtt az egész világegyetem bedől és végképp oda lesz?

Lélekből jött?

Nem akarok gyászrontó lenni azzal, hogy egyáltalán fölvetem, amit gondolok, de sajtótörténeti jelentőségű, hogy szegény Bujtor István összeomlása és halála között szinte semmi nem szivárgott ki az állapotáról.
Az úgynevezett bulvár újságírók minden etikai gátlás nélkül tettek tönkre életeket, rondítottak bele szerelembe, anyaságba, apaságba, sikerbe, bánatba, gyászba, azon az alapon, hogy a híres emberek magánélete a köz érdeklődésére számot tarthat, ami azt jelenti, hogy az újságírónak joga van róluk bármit leírni, bármilyen fényképet közzé tenni.
Most fordult elő először, hogy egy rettegő családról és egy olyan emberről nem sikerült információt szerezni, akiért csakugyan egy ország népe aggódott, egyszerűen azért, mert szeretetre méltó volt.
Nyilván voltak közeli barátok, rokonok, akik pontosan tudták mi történt vele, milyen állapotban van, nyilván akadtak lapszerkesztők, riporterek, akik próbáltak bármit kihúzni belőlük. Ezek az emberek nagyon jól vizsgáztak. 
De szinte bizonyos, hogy a Bujtor István méltóságáért folytatott harc igazi hősei azok a kórházi orvosok és mindenféle rendű és rangú dolgozók voltak, akiket nem lehetett rávenni az árulásra. Pedig szinte biztos, hogy Veszprémben tucatszámra voltak, akik tudták az igazságot, és azt is, mennyit ér ilyenkor egyetlen hírmorzsa.
Bíztató ez, mert azt jelenti, hogy léptünk egyet valami európaiság felé az emberi méltóság és az emberi jogok dolgában.
Az is bíztató, hogy – egy-két próbálkozást leszámítva – a bulvársajtó nem mert blöffölni és hazudozni. Legyünk a gyászban optimisták: merjük azt hinni, hogy ez lélekből jött önkorlátozás volt.

Mert én vagyok az ember

Ha tehetem, hetente hétszer biciklizem. Nem sokat, csak úgy egy órácskát. Öt-tíz kilométert megyek. Igaz, nagyon nehéz terepen. Többnyire homokon, erdőben, néha mocsaras talajon. Sokszor megállok, figyelem az állatokat, a növényeket. A múlt héten egy nehezen megfogható dolgot figyeltem: a csöndet. A csönd szerintem az, amikor a természet hangjain kívül nem lehet mást hallani. Vagyis része a szél sustorgása, a madárhang vagy a patakcsobogás.
Elmentem sok száz hektáros - egyébként csak parlagfűvel és marihuánával bevetett - föld közepére, elmentem erdőbe, mocsárba. És sehol nem találtam. Képzeljék ez, úgy néz ki, hogy nincs csönd. Magyarországon ez a természeti kincs a lakóhelyek tíz kilométeres körzetében elveszett. Mert vagy valami autó megy a távolban, vagy traktor hajt egy öntözőrendszert, vagy a távoli gyár szuszog. Valamit - emberi zajt -, mindig hallani. A legborzalmasabbak a fölturbózott autók az éjszakában, és akkor nem is beszélek a terepmotorosokról, a quadosokról. Ezek az emberek képesek arra, hogy az erdőben sétálók között mutatványoskodjanak, szétrebbentsék az andalgókat, a bóklászó öregeket, a babakocsikat toló mamácskákat.
Azon gondolkozom, hogy kellene egyszer egy olyat összehozni, hogy „tíz perc csönd Magyarországon”. Na jó: legyen öt. Amikor minden leáll a falvakban, a városokban, az utakon. És mindenki kimegy az ég alá hallgatózni. Hogy legalább öt percig érezzük, mit vesztettünk.
Nem csak a csöndet veszítettük el, hanem például az égboltot is. Ma már nincs olyan, hogy kimegyek az éjszakában, fölnézek az égre, és látom az összes látható csillagot. Életem egyik legfontosabb élménye volt, hogy egyszer néhány napig az Adria partján a szabad ég alatt minden este úgy aludtam el, hogy láttam a Tejútat. Fölöttem feszült az égen. És éreztem, hogy forog a Föld, és én kicsi vagyok ugyan, de egy rettenetesen hatalmas rendszer része, mégpedig kitüntetetett helyzetben: nekem alakult ki akkora és olyan minőségű agyam, hogy ezt a hatalmas világegyetemet látni és figyelni tudom. Mert én vagyok az ember.
Hónapok óta minden este kimegyek, fölnézek az égre, de nem látom a Tejútat, mert olyan nagy a fényszennyezés, annyira nem figyelünk arra, hogy teljesen értelmetlenül árasztunk el mindent fénnyel, hogy ezt lehetetlenné teszi. Pedig vidékem élek.
Azért van örömhír: ezt nem csak én fedeztem föl, nem csak én jöttem rá arra, hogy lassan emberek generációi nem élhetik át az égre nézés boldogságát. Az örömhír az, hogy Magyarország jelölte az első nemzetközi sötét égbolt parkot Európában, hivatalosan is benyújtották a Zselici Tájvédelmi Körzet felterjesztését “Nemzetközi Sötét Égbolt Park” címre. Nagyon remélem, hogy meg is tudják valósítani.
Figyeljék meg, hogy az emberek szépen, lassan fölismerik, hogy vissza kell szerezni olyan jogokat és értékeket, amelyek csak azért vesztek el, mert nem figyeltek oda. Erről szólt például a Critical Mass, a biciklisták budapesti fölvonulása is, és ez a sötét égbolt program is. Kérem, hogy most már a csöndre is találjunk ki valamit! 

Félős hivatottak

Mégsem tesz följelentést Molnár Oszkár, Edelény polgármestere, fideszes országgyűlési képviselő, aki azt merészelte állítani, hogy cigány nők szándékosan ártanak születendő gyereküknek magasabb összegű családi pótlék reményében. (Ami ugye eleve hülyeség, mert az sem kap többet, aki visszamaradott gyereket nevel.) Azt is mondta, hogy neki bizonyítékai, tanúi vannak arra, hogy gyerekroncsoló gyógyszert vesznek be, és gumikalapáccsal ütik a hasukat. És persze ő megteszi a följelentést. Hallatlanul izgalmas személyiségét és véleményét megismerhette mindenki, aki szokott televíziót nézni. Annyit legalább elért, hogy cigány asszonyok följelentették. Ez is valami ahhoz képest, hogy ezt hatékony nyomozás után a rendőrségnek és az ügyészségnek kellett volna megtennie, hiszen vagy hazudik, vagy hallgatásával halálos bűnöket pártol, ha akár egy szemernyi igazság van abban, amit mond.

De nem ám azért nem jelent föl mégse a derék polgármester, mert belátta, hogy megalapozatlan, gonosz pletykákat, valóságos vérvádat harsogott, hanem, mert tanúira a Molnár polgármester ellen folyó médiahadjárat olyan hatást gyakorolt, hogy félnek fölvállalni a tanúskodást.

Érdekes: eddig ezek az állítólagos orvosok, védőnők, pedagógusok a cigányoktól féltek. Most a sajtótól ijedtek meg, mert az teljesítette kötelességét, és megkérdezte, hogy miféle emberek azok, mekkora hivatással és felelősséggel, akik bármilyen okból hagyják megölni és megnyomorítani a gyerekeket. Ha ugyan beszélhetünk nem létező tanúk hivatástudatáról.

Megnyugtató, hogy a gonosz hülyeség lemeztelenedik, de azért még marad egy kérdés: mit lép egy ilyen szégyenletes ügyben a Fidesz, a zemberek hivatott gyámolítója?

Pánikmereven

Kering egy video az interneten, amely a Budaházy-tárgyaláson készült. Nem csak látható a bírósági erődemonstráció, az ordibáló, fenyegetőző csőcselék, a megszeppent, megrettent, szabályosan pánikmerev bíróság. Hallható is, miket ordibáltak a bírónak - aki amúgy tulajdonképpen meg se büntette Budaházyt az alkotmányos rend megváltoztatásának előkészületéért, hiszen csak fölfüggesztettet adott. Az volt a legkevesebb, hogy szarházinak nevezték. A bírót. A Magyar Köztársaság Bíróságát.
Fotók is keringenek. Azokon meg az látható, hogy a feloszlatott magyar gárda harcosai alakzatban tisztelegnek az MTV-székház egyik felgyújtójának.
Fölmerült persze, hogy miért nem lépett közbe valami rendőr, és ki is derült a sajtóból, hogy a bíróság rendőrségi szempontból magánterület – akkor jönnek, ha hívják őket. Vagyis hiába vonul a gárda egyenruhában, hiába alakzatozgat, nincs, aki letartóztassa őket. Alighanem szemléletbeli tévedésről van szó, hiszen ha előre tudják - márpedig tudják -, hogy gárdavonulás és hordacirkusz lesz, oda kell küldeni néhány olyan rendőrt, aki el tudja dönteni, mikor kell közbelépni. De az se baj, ha csak videózzák őket rendesen, profi módon, aztán később szedik össze a – ma még csak - szájkarate-bajnokokat. Gondolom, gyorsított eljárásban, mondjuk egy év letöltendő hatásos lenne ilyen esetekben.
Már az is elborzasztó, hogy Magyarországon – lényegében ugyanazon az alapon, miszerint a stadion is magánterület – nem lehet rendet tenni a focilelátókon. Na de, hogy a magyar jogállam alapja, a független bíróság arcátlanul és ocsmány módon szidalmazható, fenyegethető, hogy egy bíróság által betiltott náci szervezet harci terepe lehet, ezt a legrosszabb álmunkban sem gondolhattuk volna.
Talán minden magyar bíró látja ezeket a fölvételeket, és talán elgondolkodnak azon, hogy a sok teszetoszaságnak, döntésképtelenségnek, lassított eljárásnak ez a vége: nem csak a sok év után hozott nevetséges ítéletek miatt lesz komolytalan ez a hatalmi ág, hanem azért is, amit eltűr. Nem kellene megvárni, amíg leköpdösik vagy esetleg meg is verik a bírókat.
Vigyázat, mert van egy olyan pont, ahonnan már nem lehet visszafordulni. Ezt keresik, ezt próbálgatják a nácik évek óta Magyarországon. Közös a felelősségünk, de a bíróké egy kicsit közösebb.

A személyes hülyeség kora

„Mi vagyunk a valaha kifejlődött legintelligensebb teremtmény, és mégis mi fogjuk a geológiai időszámítás legnagyobb hülyeségét elkövetni.” – Franny Armstrong, A hülyeség kora (Age of Stupid) című film rendezője. Ez egy megrázó dokumentumfilm a klímaváltozásról, amelyet szeptember 22-én a világ 45 országában egyszerre mutatnak be. Már van magyar nyelvű internetes oldala is: http://ahulyesegkora.com.
A hülyeség korát még nem láttam, de azt olvasom, arról szól, hogy tudjuk, látjuk, már érezzük is, hogy itt a klímaváltozás, de csak nézünk, és nem teszünk semmit. Vagy teszünk, de nem eleget. Személyesen, mi magunk pedig szinte semmit.
Pedig ma már bizonyos, hogy a kormányok tehetnek bármit, ha személyesen nem gondoljuk végig a dolgokat, ha nem változtatunk az életformánkon, akkor teljesen értelmetlen volt például gyerekeket csinálni, mert az, ami rájuk vár, sokkal rosszabb, mint ha meg se születtek volna. Nem csak az időjárási viszonyok miatti szenvedésekre gondolok, hanem például arra is, hogy természeti kincsek szűkössége, az elosztás megszervezése, és a rablási kényszer, a megélhetési háborúzás következtében jobb- vagy baloldali diktatúrák várnak rájuk.
Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy a szélsőjobbik előretörésének egyik ideológiai alapvetése – erre fogékony a nép, mert nem mindig tud számolni – a cigányok túlszaporodásával való félemlítés, vagyis a régi náciktól – újabban Csurkától - jól ismert „élettér” féltése. A másik meg az, hogy a miénk a világ egyik leggazdagabb országa, nekünk mindig lesz vizünk, a zsidók meg, akik sivatagban élnek, erre vetettek szemet, és ide is akarnak költözni. Itt már nem csak az élettér fenyegetettsége jelenik meg, hanem a túlszaporodás és a globális éghajlatváltozás miatt fölértékelődött természeti kincs is, amit persze bármi áron meg kell védeni. Akármekkora baromság ez is, szöget üt a fejekbe. Emlékezzünk, a nácik tévéműsorokban, újságokban, interneten diskuráltak arról, hogy például a tatárszentgyörgyi gyilkosságot azért szervezték a zsidók, hogy olcsóbb legyen a telek, és ők már arról is tudtak, hogy a közelben négyezer izraeli katona vár bevetésre. Mindezt azért lehet, mert odáig már eljutottunk, hogy nagyjából mindenki tisztában van például a vízkincsünk jelentőségével, de hogy valójában mit lehetne ezzel kezdeni, és mi a mi személyes teendőnk a védelmében, arról nem sokat hallani. Viszont lehet rémisztgetni azzal, hogy a nálunk okosabbak és ravaszabbak bezzeg tudják.
Rendkívül gyorsan lehetne eredményeket elérni, ha akarnánk. Mondok példát: ha én miniszterelnök vagy legalább Budapest vezetője lennék, közölném, hogy minden olyan autó, amelyik öt liternél kevesebbet fogyaszt, nem adóztatható és ingyen parkolhat. Nem az a baj ugyanis, ha egy autó megy, gurul, hanem az, ha sok káros anyagot pöfög ki magából. És minél kevesebb benzint fogyaszt, annál kevesebbet pöfög. Perceken belül tele lennének az autókereskedések kisfogyasztású kocsikkal, és azokat vennék az emberek. Aztán már csak egy lépés, hogy ezt a budapesti ötletet egész Európa átvegye. Azzal, hogy, mondjuk három év múlva már csak azokat az autósokat mentesíti a terhek alól, akik négy liter alatt égetnek. Egy európai piac elég nagy ahhoz, hogy az így keletkező igényeket az autóipar is figyelembe vegye. (Meg vagyok arról győződve, hogy a mai technikai ismereteink mellett egy átlagos autónak városban nem szabadna három liternél többet fogyasztania. Ma olvastam: „nem adta fel elődje, Ferdinand Piech álmát a Volkswagen-konszern jelenlegi elnöke Martin Winterkorn. Visszatér az egyliteres autó. Piech még 2002-ben mutatta be a tanulmányt, amellyel normál forgalmi körülmények között Wolsburgból Hamburgba autózott, 0,89 literes átlagfogyasztást elérve”.)
Vannak persze olyan témák is, amelyekről már beszélni is hazaárulás, vérförtelem. Mert ugye ha azt mondjuk, hogy egy nyilvánvalóan túlnépesedett világban talán csökkenteni kellene a népességet, akkor a vérmes hazafi elkezd számolgatni, és egyszercsak fölordít, hogy „nemzethalál!” Na de, ha az egész emberiség létszámát csökkentjük? És ráadásul ez legkevésbé Európát, pláne Magyarországot érintené, hiszen mi magunktól is fogyunk? (Egyébként alighanem azért, mert ez a „föld”, de mégis inkább ez a társadalom már legalább száz éve képtelen tisztes polgári jólétben tartani a népességet. Pedig közben kiirtatott, elüldöztetett vagy csak önként kitántorgott, elköltözött innen legalább három-négymillió ember.)
Vállalva minden következményt a figyelmükbe ajánlok pár gondolatot. Simonyi Gyula úr, a BOCS Alapítvány elnöke (http://bocs.eu) jóvoltából olvastam egy tanulmányt, ebből idézek:
„Ötször olcsóbbak a fogamzásgátlók a konvencionális zöld technológiáknál – áll a London School of Economics kutatói által szept. 9-én közzétett, Fewer Emitter, Lower Emissions, Less Cost című tanulmányban. A következő négy évtizedben minden 7 dollár, amit családtervezésre költenek, több mint egy tonnával csökkenti a széndioxid-kibocsátást. Konvencionális zöld technológiákkal hasonló eredményt minimum 32 dollár befektetéssel lehet elérni.
Az ENSZ adatai szerint világszinten a foganások 40 százaléka a párok szándéka ellenére következik be – érvelnek a kutatók. Ha a családtervezés mindenki számára elérhető lenne, a következő négy évtized alatt 34 milliárd tonnával kevesebb lenne a CO2 kibocsátás, ami hat teljes évnyi USA, 60 évnyi UK kibocsátásnak felel meg.
Mindig is világos volt, hogy a széndioxid-kibocsátás függ a népességszámtól. A széndioxid-kibocsátásnak zuhannia kellene, de ez lehetetlen, amíg a népesség robbanásszerűen nő.
A megoldásnak ez a része igen egyszerű és olcsó, és nagyon sok szociális és gazdasági előnye is van az egészségügytől az oktatáson át a nők egyenjogúságáig. Az összes környezeti probléma szorításán is enyhít, a termőföld, a víz, az erdők, a halállomány, az élővilág és az olaj szűkösségétől az élelemválságig. Ezek megoldása könnyebb kevesebb emberrel; többel pedig egyenesen lehetetlen.
Jelenlegi becslések szerint világszerte legalább 200 millió nő szeretne fogamzásgátlást használni, de az elérhetetlen számára. Az ENSZ adatok szerint a családtervezés lehetőségének elterjesztése negyedére csökkenthetné a szülők szándéka ellenére született gyermekek számát. Ezáltal 2050-re a jelenlegi becsléseknél félmilliárddal alacsonyabb, 8,6 milliárd körüli lehetne a népességszám, s e 4 évtized során 338 milliárd "emberév" helyett 326 milliárd zajlana.”
Lehet ezeken csöndesen elmélkedni. Az se lenne baj, ha például a politikusok és a vallási vezetők is elgondolkodnának azon, hogy a hülyeség korában nem kellene-e kicsit emlékezni Lenin híres kérdésére: „Sto gyélaty?” Mi a teendő? Ma. Most. Itt. Nekem. Önnek.

Vérvádra

Cigányok tüntettek Molnár Oszkár edelényi polgármester, fideszes országgyűlési képviselő  ellen, mert azt találta mondani, hogy a környékebeli cigányok között egészen általános gyakorlat, hogy a nők terhességük alatt olyan gyógyszereket szednek, amitől a gyerek visszamaradott lesz. Persze azért, hogy emelt családi pótlékot kapjanak. Ezen kívül, szerinte, terhes nők gumikalapáccsal is verik a hasukat, ugyanezért.
Nyilvánvaló  volt, hogy ez a hónapok óta lappangó  hír előbb-utóbb a nagypolitika szintjére emelkedik, bár inkább azt lehetett volna gondolni, hogy a gátlástalan Jobbik veti föl.
A gondola.hu írt erről pár hónapja –  bár ott még az újszülött fejére zacskót húztak, és gumikalapács se volt. Kifogásunkra, miszerint talán hitelt érdemlő tanúk kellenének, azt tudták válaszolni, hogy nekik csak egy a dolguk: leírják, amit hallanak, és nem gondolhatjuk, hogy a tanítók, a védőnők meg az orvosok mernek tanúskodni cigányok ellen. (Tőlük félnek, nem a lelkiismeretüktől!)
Molnár, a jeleskedő  képviselő vizsgálatot ígért. Hogy miért nem előbb vizsgált, aztán beszélt, az talány. Vagy nem annyira az. Most, hogy kiderült, a kiskunlacházi gyerekerőszakoló gonosztevő nem cigány, sőt a cigánygyilkolók sem azok, hát kell valamivel témázgatni, hogy szinten tartsuk a feszültséget.
Molnár Oszkár nem amatőr újságíró. Ha nem áll elő  tanúkkal, bizonyítékokkal, akkor alkalmatlan politikusnak, sőt főbenjáró  bűncselekményt követ el. Kínzáshoz, gyilkosságokhoz asszisztál. Ha arra hivatkozik, hogy a neki mesélők nem mernek tanúskodni, akkor váltson le és jelentsen föl mindenkit, aki neki sugdosott. Itt ugyanis mindennél súlyosabb bűnről van szó, följelentési kötelezettséggel. És ne neveljen, ne gyógyítson, ne vezessen és ne képviseljen embereket, aki ilyesmikről alaptalanul pusmog.  Ha nincs bizonyíték arra, hogy a gyerekek nyomorítása tömegesen előfordul Magyarországon, akkor ez minden idők egyik legravaszabb vérvádja - még a hivatásos rasszisták között is szokatlanul aljas.
Már csak az a kérdés: mit lép szégyenében a Fidesz? Ja, és persze az ügyészség. Mert nem tüntető cigányok dolga lenne a számonkérés.

Sültnáci dumák

Ámulattal tölt el, hogyan terjed egy mélysötét árnyék abból a fajtából, amelyik nem ráterül a dolgokra, hanem el is nyeli azokat. És nem valahol az internet mélyén bujkáló provokátorok „tollából”, hanem például az intézményes náci párt legfontosabb orgánumában. A Magyar Hírlap – tulajdonosa Széles Gábor, Orbán tanácsadója, miniszterségi-, sőt netán később miniszterelnökségi várományos – most megint átlépett egy mérföldkövön. Bizonyos Bogár László közgazdász - volt kommunista párttag, népfront titkár, ma a szélsőjobb nagyon morcos főideológusa – odáig merészkedett, hogy „ az emberi jogok című liberális tömegpusztító fegyverről” beszél. A szabadságjogokat konstruált dolgoknak gondolja, amelyek a gyanútlan kifosztottak ön- és közpusztítására valók.

Naná, hogy melegfelvonulásról jut eszébe, hogy „ahhoz, hogy ezek a fegyverek hatékonyan pusztítsanak, a valóságos értékek ellen kell fordítani őket”. Mert ugye „a szexuális aberrációk, a drogok minél szabadabb használata fizikai és lelki értelemben egyaránt szétroncsolja a közösség testét”… ésatöbbi, ésatöbbi. Nem is folytatom.

És ez a Bogár nevű próféta nem ám egy síkhülye, nem egy legális közdroggal – alkohollal – élő lepusztulat, hanem komoly, művelt, egyetemi tanár, tévészereplésre is mindig alkalmas ember, mint ahogy a szerkesztői is nyilván írástudó-félék.

Mit akarnak ezzel sültnáci dumával? Mit készítenek elő? Hogyan létezhet az, hogy mi, magyarok hagyjuk, hogy az egyik legfontosabb tömegpusztító emberi jogot, a sajtószabadságot ilyesmire használhassák?

Ennek a Bogár Lászlónak egyetlen mérsékelt jobboldali sem teszi föl a kérdést, hogy a sokmillió áldozatot hozó demokráciához képest hogyan aránylik ama rémrend áldozatainak száma, aminek irányába ezek a sületlenségek mutatnak? Miért nem mondja meg valaki az egykori Bogár elvtársnak, hogy kár volt ezért rendszert váltani: a szocializmusban kicsiben, puhában megkapta mindazt, amire vágyik.