kedd, február 28, 2006

Boldogságos hivatás


Vasárnap visszavittem Milost, de hétfő reggel már nagyon köhögött és elromlott az inhalátora. Javíthatatlan, mert a sok vízkő tönkretette az ultrahangos porlasztót. A délelőtt azzal telt, hogy újat keresgéltem. Találtam is, de végül egy kölcsöngéppel megoldódott a dolog. Amúgy a nap erős rohanással telt, és csak este lett egy kis nyugalom, persze Katával. Ő esténként, sokszor nagyon későig készül a másnapi óráira, és én erre – kicsit tréfálkozva azt szoktam mondani, hogy „tanul”, mert csakugyan olyan, mintha egy másnapi vizsga miatt izgulna. Ha elfárad, és képtelen este „tanulni”, akkor fölkel hajnalban, amit én elképesztő dolognak találok. Feladatokat, játékokat talál ki, végigvesz minden témát, leírja, kinyomtatja. Nagyon szeretem ezt benne, és így képzelek el egy tanárt: sok év, nagy gyakorlat után sem fásul el, mert ez a boldogságos hivatása. Este azt mondta, hogy ezt azért csinálja, mert nagyon élvezi a tanítást, de csak akkor, ha látja, hogy a tanítványai is jól érzik magukat. Számára az mindig nagy élmény, hogy bejönnek a „diákok” – persze fölnőttek – fáradtan, rosszkedvűen, és pár perc múlva már mindenki – vagy szinte mindenki – szemmel láthatóan „ott van”, jó a hangulat, örömmel tanulnak. De ez csak akkor lehetséges, ha semmit nem hagy a véletlenre, semmi nem esetleges, még akkor sem, ha úgy néz ki, mintha. Vagyis neki tökéletesen föl kell készülni mindenre. Szerinte csak attól a tanártól lehet igazán tanulni, akit bizonyos értelemben szeretnek a tanulók, ahhoz meg az kell, hogy ők is érezzék: valóban adni akar nekik, és nem csak birtokában van a tudásnak és az átadás módszereinek, hanem szereti is azt, amit csinál, és persze az angol nyelvet is, amit átad nekik. Az is sokat elárul, hogy amikor a tanítványai vizsgára mennek, szinte egész nap ádázul figyeli a telefonját, hogy mikor jön már egy esemes, mikor hívják, és jó látni, milyen boldog, amikor jó eredményekről számolnak be. Mert többnyire sikeresek. Nem is csodálom. Irigylem a tanítványait.

hétfő, február 27, 2006

Föl, Aurórára!


Illő tisztelettel kérem Kerényi Imrét: ha a kampány idején, vagy utána a Fidesz esetleges veresége miatti zavargásokban bárki belehal a hülye uszításaiba, forradalmaiba és szabadságharcaiba, legyen benne annyi becsület, hogy elmegy Szentpétervárra, Szűrös Mátyás jó régi szovjet kapcsolatai segítségével üzemeltesse be az Auróra ágyúját, és nagy médiakörítéssel, legalább tegyen úgy, mintha főbe akarná lőni magát vele. Majd én megmentem. Úgy látszik, nem elég figyelmeztetés neki, hogy egy szerencsétlen kopogtatócédulázót már arcon lőttek.
Most azzal jött elő, hogy két vallást lát: az egyik a globalizáció, amelynek istene a pénz, a másik meg a „miénk” – nyilván azoké, akik vele tartanak -, és a földgolyó megőrzését, az emberhez méltó életet tartja a legfontosabbnak.
Na most: ki az a barom, aki nem tartja földgolyó megőrzését és az emberhez méltó életet a legfontosabbanak? Mutasson valakit! Na jó, Gyurcsányon kívül, aki szerinte a „globalizáció csicskása”, nem nagyon fog találni.
Ha Kerényi ki a kar lépni a globalizáció bűvköréből, akkor legelőször is szíveskedjék pőrére vetkőzni, nézze át például a ruháit: szinte bizonyos, hogy talál majd köztük olyat, amelyik gyerekmunkaerő fölhasználásával készült valahol távol-keleten. Dobja ki. Ha a lakásában is vizsgálódik, akkor pláne lel majd fertőző gócokra. A valóban eléggé nyomorúságos globalizáció ellen úgy lehet a legjobban harcolni, ha csak olyan terméket veszünk, ami Magyarországon készült. Az ilyen mozgalmakba már sokan belebuktak, de lehet még próbálkozni.
Kerényi persze nem ad receptet a globalizáció elleni vásárlói és például kultúrafogyasztói magatartásra, hanem inkább a kínai kereskedők ellen uszít. Teheti, régi recept: keress egy csoportot, amelyik küllemében is megkülönböztethető, aztán ők jók lesznek ellenségnek.
Az igazi gusztustalanság Kerényi legújabb uszításában az, hogy már a mohamedán-kártyát is beveti. Azt mondja: legyünk olyanok, mint ők. Hogy pontosan melyik mohamedánokra gondol, azt nem mondja meg. De feltételezem, nem azokra a százmilliókra, akik pontosan olyan békességben élnek, mint bármelyik keresztény, hanem arra a néhány ezer vagy százezer szerencsétlenre, akiket bármire, még az öngyilkos gyilkolásra is rá lehet venni, például a globalizáció elleni harc ürügyén.
Javaslom, hogy amennyiben van benne becsület és elfogadja Auróra-tervemet, kössön magára pukkanós masinákat is, mert úgy nem csak látványosabb lesz önfeláldozása, hanem esetleg elsüllyeszti a vallásgyilkos kommunizmus egyik legfontosabb jelképét is. Igazi muszlimhoz illő magyar virtus!

vasárnap, február 26, 2006

Rugdalja tréfából


Tegnap Milossal a hóesésre való tekintettel nem nagyon tudtunk sehova menni, csak gumicsizmát vettünk, meg olyan feltétlenül szükséges apróságokat, mint kindertojás, például. És meg kellett vennem valami pokémonos újságot, amiről aztán este derült ki, hogy nem is újság, hanem album, matricákat kell beleragasztani. Hogy pontosan mire jó ez, az nem derült ki. A nap egyéb részeiben játszottunk, videóztunk, és takarítottunk. Milos a mosogatásban is, és a mosásban is segített. Tulajdonképpen nem is baj, ha már most megtanulja, hogyan kell betölteni a mosóport és az öblítőt. Mindenesetre ragaszkodott hozzá, hogy egyedül csinálja. Ezen kívül más téren is nagy önállóságról tett tanúbizonyságot. Így például teljesen egyedül vetkőzött és öltözött, benyomta magának az orrpermetet, kifújta egyedül, meg ilyesmik. Teljesen egyedül rendet rakott! Ha hagy aludni délután, és nem rugdalja tréfából a fejemet, amikor én félálomban voltam, minden tökéletes lett volna. Bár az is igaz, hogy utána bocsánatot kért a fejrugdosásért.
Ma szinte reggel nyolcig hagyott aludni, sőt ragaszkodott hozzá, hogy feküdjek vissza, amíg ő a Batmant nézi. A kezemet fogva feküdt. Pedig már háromszor látta, tehát nem félt. Aztán egyedül fölöltözött, fogat mosott, és egész délelőtt kiválóan éreztük magukat. Csak még azt kell valahogy megértetnem vele, hogy ha a bújócskában előre megmondja, hogy hol rejtőzködik majd, akkor nem olyan nehéz megtalálni.

Ön szerint kiből lesz a jó szóvivő?



Fogalmam sincs, mert az mindig utólag derül ki. Mindenesetre tele van az ország kedves és kiváló szóvivőkkel. Feltéve persze, ha nem politikai szót kell vinni, hanem mondjuk a mentők, a tűzoltók, vagy a MÁV szavát kell messze kiáltani. Amilyen ravasz vagyok, ha politikus lennék, én bizony néma embert választanék. És – ha lehet – siketet is. Hogy ne csak ne tudjon válaszolni a hülye kérdésekre, de ne is értse őket. Így nem hibázhat.

szombat, február 25, 2006

Mekkoraság


A héten a legjobb - nem magánéleti - esemény az volt az életemben, hogy elmentem az Alexandrába egy Cselényi Béla estre. Ahol ráadásul Selmeczi György is mesélt, valamint előadta Béla néhány megdalosított versét. A beszélgetést Kőrössi P. József (KPJ) vezette. Béla persze föl is olvasott. Nagyon jó volt. Pontosan az jött ki, amit vártam: egy csodás életű, humorral és megkapó életszeretettel torkig töltött óriási költő, akit szerencsére pontosan értett a közönség, hiszen - mint általában ilyenkor - azok jöttek el, akik a barátai, vagy nagyra becsülik. Nem csagyon értem, hogy a tömegek miért nem ismerik még Cselényi Bélát, és például miért nem tanítják az iskolában. Ezt egészen komolyan mondom. Ha van költészet, ami közelebb vinné az ifjakat az olvasáshoz, mert azonnal bele lehet szeretni, az Béláé.
Másnap fölhívott KPJ. Aggódott, mert szerinte ijesztően lefogytam. Már mások is mondták. Akárhogy is nézem: már több mint huszonöt kiló tűnt el rólam. És ehhez még nyúzott az arcom is. Csakhogy ebben az a fura, hogy még mindig, mondjuk huszonöt kilóval vagyok több, mint ami egészséges lenne. De legalább tizenhárommal. Ez egészen pontosan annyit jelent, hogy meddig élek, és meddig egészségesen. Ha nem jön valami közbe. Szokott, de vegyük úgy, hogy nem jön. Félő persze, hogy hozzám tartozik a mekkoraság. Vagyis: ha egészséges méretet öltök, akkor az már nem én vagyok. Kata például kifejezetten aggódik emiatt. Mondta, hogy most már hagyjam abba. Mintha tennék érte valamit is. Persze attól fél, hogy valami belső féreg foga rág. Nem lepődnék meg, ha hamarosan elzavarna orvoshoz.
Ma nagyon jól ébredtünk - azt leszámítva, hogy Kata beteg, megfázott, de nagyon -, aztán elvittem dolgozni, aztán kijöttem Tahiba. Egész délelőtt takarítottam, pakoltam. Nemsokára lesz két teljesen üres szobám, amit majd meszelhetek, csiszolhatom a padlót. Rájuk fér. Aztán elmentem Milosért. Nagyon aranyos volt, mert éppen ébredés után értem oda. Elmentünk egy áruházba gumicsizmát venni, mert valahol elvesztettem a régit, amit nem is értek. De nem kaptunk. Viszont rájöttem, hogy nagyon veszedelmes bizonyos áruházakba járni, föltéve, hogy ott már vettem neki valami játékot, mert azonnal úgy érzi, hogy az jár neki. Aztán persze járt. Meg vettem két mesefilmet is, mert Katától kaptam egy DVD-lejátszót, ami hónapok óta hiányzott a háztartásból. Itthon öt perc alatt sikerült is beindítani. Milos beült egy sámlira a fűtőtest mellé, és onnan nézte az új toméjerryket. Mivel nem hoztam elemet a DVD távirányítójába, csak angolul mentek a filmek, de ez egyáltalán nem zavarta. Sőt még a szokásosnál is nagyobb figyelemmel volt. Néha kénytelen voltam odamenni hozzá, és megöleltem, annyira aranyos volt. Most az van, hogy holnap veszek ugyan elemet a távirányítóba, de megpróbálom rávenni, hogy a filmeket angol nyelven nézze, illetve hallgassa, mert például folyamatosan ismételgette az angol szavakat, sőt, kisebb mondatokat is. Azt hiszem, ez nyereség lenne. (Kikértem Kata tanácsát - aki angoltanárnő -, egyetértett. Saci például azért tanulta meg egy csomó tengeri állat nevét angolul, mert csak angolul volt meg a Nemo. Most olvastam, hogy Romániában a szülők erősen tiltakoznak a rajzfilmek szinkronizálása ellen. Alighanem igazuk lehet.)

Kép a Cselényi-estről

szerda, február 22, 2006

Csapda

Tegnap, azt leszámítva, hogy látástól vakulásig dolgoztam, aztán elmentem Milosért, hogy tudjon úszni, nem történt semmi. A „vakulásig” annyira igaz, hogy már este tíz után egyszerűen leragadt a szemem.
Ma nem mentem dolgozni, mert végre megvan az alkatrész a kazánomhoz, amit persze be kellett szerelni. Csak sajnos közben kiderült, hogy egy másik alkatrész, amiről úgy nézett ki, hogy kitart nyárig, most elengedte magát, és szépen jön belőle - egy repedésen - a víz. Vagyis: ezt is cserélni kell. Addig csak úgy lehet melegvíz, ha minden alkalommal kinyitok egy csapot, ha pedig nem vagyok Tahiban, akkor mindenképpen elzárom, mert bármikor tovább tágulhat a repedés, és akkor mindent elönthet a víz. Így megy ez. Eddig harmincezerben van a kazán, lesz az még hetven is. Ha tovább romlik, akkor jön az a pillanat, amikor elkezdek azon gondolkozni, nem érné-e meg inkább újat venni. Igenám, de akkor már ráköltöttem egy új kazán árának a felét, és elkezdem sajnálni a befektetett pénzt. Ez egy jóféle csapda.

kedd, február 21, 2006

Áder lelke


Milyen lelke és értékrendje lehet annak az Áder Jánosnak, aki most éppen azt reméli, hogy az ötvenhatos forradalom 50. évfordulóján nem olyan ember mond ünnepi beszédet, aki „benősült” az Apró-családba? A „konzervatív” Fidesz alelnöke, frakcióvezetője hétfőn este vallott erről lakossági fórumon, az Alsórákosi Polgári Kör vendégeként. Az, hogy ő ilyeneket beszél, nem szokatlan, de az már a hallgatóságát minősíti, hogy senki nem szólt neki: eddig talán nem kellene eltobzódni a választási küzdelem hevében. Mert ez méltatlan a „konzervatív” értékrendhez: bunkóság, tahóság, alsóság függetlenül attól, hogy melyik rákosi polgári kör előtt szónokol.
Nem tudom pontosan, miféle polgári értékekre adva éldegél Áder János, de az is lehetne - legalábbis az áljobboldali alakoskodásba bőven belefér, és meg is lenne hozzá a külleme -, hogy az úriemberség látszatát keltse. Használható lenne, hozzátéve persze, hogy a munkáspárti szavazók ne aggódjanak: ettől még lesz szövetség a Fidesz és a kommunisták között, hiszen egy munkás is lehet ám úriember! Nem magyarázom most el, hogy mi mindent nem mondhat egy úr, ha kiderül, kinek az anyjának a papája valaki, akit ő nem szeret. Nézzen utána, és pláne nézzen az egész jobboldal, mert ideje lenne valami tartást fölszedni. Ám az biztos, hogy a „benősül” kifejezést semmiképpen nem használhatja. Egyrészt azért, mert gusztustalan. Másrészt becsületsértő. Harmadrészt, de mégis legfőképpen: egy nőt aláz meg, egy szerelmet ken be valami gusztustalan nyállal. Ha Áder Jánosnak nincs ideje utána nézni, mi is lehet az az úriemberség, talán elég, ha az emberség fogalmát megismeri. De úgy is megközelíthetjük a dolgot, hogy férfi ilyet nem mond - hogy egy kicsit macsósítsuk a kérdést, hátha az használ, bejut az oly bronsonos arca mögé.
Jobb körökben, de még a gengszterek, sőt a rendőrök és a gengszterek között is van egy olyan alapszabály, hogy tilos egymás rokonságát tűz alá venni. Azt se magyarázom el, hogy miért alakult ez ki, hátha anélkül is megérti Áder János. Most erre mi lehet a válasz? Hogy vannak itt számosan, akiknek meg az nem hiányzik, hogy egy párttitkár fia forgassa a szemét az ötvenhatos megemlékezésen, és mellette csápoljon Kun Béla unokája, az új-régi ügynökmúltú miniszterek mellett… nem is folyatom, mert szégyenletes.
Csak arra akartam fölhívni Áder polgártárs figyelmét, hogy azért, mert Csurka már nem nagyon tényező, talán nem kellene ennyire a helyére törekedni, szellemének és lelkének majmolásával.

hétfő, február 20, 2006

Ezt is


Hatkor Kata ébresztett telefonon. Nem valami vidáman, mert Saci éjjel belázasodott. Én is elég gyala állapotban ébredtem, aztán úgy is maradtam, egész nap álmosan. Horváth Pista már az értekezleten is megjegyezte, hogy igen rosszul nézek ki, aztán érdeklődött, hogy mi a bajom. Megnyugtattam, hogy semmi, nagyon jól vagyok, boldog, csak vannak ilyen fáradt napjaim. Bárcsak ez már a tavaszi fáradtság lenne! Különben érdekes: pár hónapja állandóan elaludtam, rettenetesen fáradt voltam, és ez szinte nyomtalanul eltűnt. Pedig igazán aggasztó volt néha. Például, amikor vezetés közben azt éreztem – elég sokszor -, hogy mindjárt balesetet okozok, ha nem állok meg azonnal. Aztán aludtam egy negyed- vagy egy fél órát az út szélén, vagy egy parkolóban. A gyerekek nem is értették, miért kell nekik negyed óráig csöndben üldögélni, amíg a papa vagy a nagypapa alszik. Teljesen elmúlt. Azt hiszem, ezt is Katának köszönhetem.
Ez csak azért jutott eszembe, mert ma volt egy pillanat, amikor erősen elgondolkoztam, hogy mégiscsak kellene aludni. A székemben, a hivatalban. Pedig a munka jól ment. Azt leszámítva, hogy jó sokáig bent maradtam olvasgatás meg hírkeresgélés miatt. Aztán öt körül szinte az egész oldalt kicseréltük az újabb események miatt. Ez ritkán fordul elő, de számolni kell vele. Ez egy ilyen munka.

Én is ott leszek, mert Béla a kedvenc költőm


22-én, szerdán, 19 órakor az Alexandra könyvesház pódiumán (Nyugati tér 7.) Kőrössi P. József vendége Cselényi Béla és Selmeczi György zeneszerző, a költő verseinek megzenésítője.

vasárnap, február 19, 2006

A kedvenc képem Milos farsangjáról

Hatalmasat semmit




Nem nagyon bírtam írni csudálatos életemről, mert valahogy mindig vagy rohantam, vagy elaludtam. Főleg az adózás vitte el az időmet. Például bementem a postára, szépen kitöltöttem a csekken, amin az áfát akartam elküldeni, aztán végigálltam a sort. Az ablaknál a néni közölte,hogy közönséges lakossági csekken nem fogadja el a pénzt az APEH, hanem be kell menni, és kérni hivatalos APEH-csekket. Na most ezt nem nagyon értem: mi az, hogy Magyarországon hivatalosan használt csekket pont csak ez az egy hivatal nem fogadja el? Biztos van rá valami értelmes magyarázat, amit persze én előre nem fogadok el. Nem szeretem, ha az időmmel gazdálkodik az állam. Nincs időm nekem csekkekért bemászkálni. A megoldás természetesen az volt, hogy elmentem Tahiba, ahol a bankban átutaltam. Ott meg az a baj, hogy ezt nem tehetem meg az interneten. Illetve mégis: havi 2000 forintért. Jobban jövök ki, ha az ottani bankomból átutaltatok egy jelentősebb összeget egy másikba, ahol olcsóbban utaltatok. Próbáltam ezt megmagyarázni a kedves alkalmazottaknak, de nincsenek döntésképesség birtokában.

A héten még nagy esemény volt Milos farsangja, ahol darázsnak öltözött, én meg fényképeztem. Nagyon aranyos volt. Próbáltam képeket készíteni minden kicsi csoporttársáról, mert hogy az milyen jó lesz tíz-húsz-harminc-negyven év múlva. Meg persze az óvónőkről is, akik nagy igyekezettel próbálták versenyekre és mutatványokra bírni a gyerekeket. Ez többnyire sikerült is. Pláne az olyan gyerekekkel, mint Milos, akit inkább vissza kell fogni, mint bíztatni.

Szombaton Katával megint hatalmasat semmit tettünk. Mondhatni, ezt már tökéletességig visszük, és nagyon boldogságos dolog. Este fölkerekedtünk, hogy megnézzük és meghallgassuk a Kongresszusi Központban a japán Yamato dobosokat. (Ezt még karácsonyra kaptam Katától. Eltalálta, mit szeretnék.) Fantasztikus volt. Annak ellenére, hogy én a szabad dobolást kedvelem, vagyis azt, amit mi leányfalun csinálunk: valaki elkezdi, a többiek belépnek, aztán lesz belőle valami. A Yamato persze koreográfiát épített, és ez nem is lehet másként egy ilyen produkcióban, amiben legalább akkora szerepe van a színpadi látványnak, mint magának a dobolásnak. Tele van akrobatikus elemekkel, sőt: zenebohóc effektusokkal. Na de ki ne szeretné a zenebohócokat? Kicsit meglepett, hogy a zenekar – vagy társulat – fele nő. Már csak azért is, mert én tudom, hogy a dobolás milyen nehéz fizikai megterhelés – pláne gondolom, milyen lehet teli térbeli mozgással. Legjobban azokat irigyeltem, akik hatalmas odaikon – az nagy, testes dob – játszottak. Hihetetlen, miket hoztak ki belőle. Csodás este volt. (Ha legközelebb jönnek, nem árt, ha gyerekek is látják és hallják ezt az előadást, mert akkor talán rájönnek, hogy a japánok nem négyzet alakú hatalmas szemeket viselnek, és nem is annyira fehérek, mint amilyeneknek a hülye rajzfilmjeikben mutatják magukat. És a fölnőtteknek sem árt, ha megtudják, hogy nem annyira morcosak, mint az más filmekből megtudható.)

Este elmentem Milosért, és Tahiba jöttünk. Egész este szemeteltem, ő meg nem értette meg, hogy reggel viszik el a kukát. Nem tudom, honnan van benne annyi energia, de még este kilenckor is focizni akart egy lufival. Aztán egy meséskönyvvel sikerült elaltatnom.

szombat, február 18, 2006

Ön kinek a szerverét látogatná meg?



Rogán Antal számítógépében szívesen kutakodnék - és nyilván nincs is ellene kifogása. Hátha találok valamit arról, hogy vajon miféle etikai írásokat olvasgatott az utóbbi négy évben, főleg azóta, hogy országgyűlési informatikai (és távközlési) bizottsági elnök lett. Hátha nyomát lelem annak, hogy tanulmányozta az ide vonatkozó magyar- és eus törvényeket is. Nem ártott volna. Vagy ha mégis, akkor hátha van ott egy személyes vallomás arról, hogy miképpen alakult ki benne az a cinizmus, amivel a szerverbetörési ügyről tudott nyilatkozni.

csütörtök, február 16, 2006

Az a baj

Tisztelt Andrassew Úr! Érdekelne, hogy mit szól ehhez a legújabb fideszes-balhéhoz?? Köszönöm
MBA
Ezt szólom, tisztelettel:
Nem az a baj, hogy Orbán Viktor jogi végzettsége dacára nem érti meg, hogy mi a különbség a szerverfeltörés és a honlapról való letöltés között. Nem az, ha netán provokációnak veszi azt, ha valaki egy internetes betörés esetén följelentéssel mer élni. Mindannak alapján, ami róla, országlásának idején viselt dolgairól megtudtunk, nyilvánvaló, hogy képtelen megérteni, miben, hol a határ. Ahogy tán még ma sem érti, mit tehet egy ember miniszterelnökként - meg a családja, pláne a barátai -, például az üzleti életben. Van úgy, hogy valaki még nem nőtt föl az oly áhított polgári értékrendhez, és attól se tart, hogy árt neki, ha egy belső pártbéli, következmények nélküli szerverfeltörés után netán a tolvajok fejedelmének csúfolják majd.Az azonban igazi tragédia, hogy a nála lényegesen értelmesebbnek tűnő Rogán Antal arról merészel hebegni, hogy bár sajnálatos eset történt, ez nem is olyan nagy dolog. Hiszen a lopott jelszavakkal való kutakodás teljesen általános az interneten. Nem is az a baj, hogy ezt kampányfőnökként mondja, ahelyett, hogy az eset után bejelentené a posztról való lemondását. Az a tragédia, hogy ez az ember az országgyűlés informatikai (és távközlési) bizottságának elnöke. Vagyis a magyar informatikai jogrend és etika egyik legfőbb őre. Ha esetleg sikerül valamilyen kampányürüggyel egy napra összerántani az országgyűlést, kihasználhatná az alkalmat a bocsánatkéréses lemondásra. Sohasem késő.

Egy vicc születése

Nagyon ritka pillanat, amikor valaki tanúja lehet egy vicc születésének – amiről azt tartjuk, hogy a népmeséhez hasonlatos, közösségi műfaj. Most rajtakaptuk az egyik szerzőt. Két perccel ezelőtt itt a szerkesztőségben mellettem ült Várkonyi Tibor - aki közismerten operarajongó -, és a következőt mondta:
- Leveszik az Operaház műsoráról A hattyúk tavát!
Újságot tartott a kezében, ezért úgy nézett ki, mintha abban olvasta volna. Vártuk, hogy mit fűz a hírhez.
Aztán közölte:- A madárinfluenza miatt.

kedd, február 14, 2006

Ha a szerelemből elég


Tegnap nagyon sokan próbáltak fölidegesíteni. Nem tudom, miért, vannak ilyen napok, úgy látszik. Ráadásul mindenféle pitiánerségekkel. (Nem írom le ezeket, mert fölösleges, meg az is lehet, hogy az írástól idegesíteném föl magam.) Reggeltől estig ment ez, nem is értem, hogyan jöhet ez össze. És az az érdekes, hogy egyre nyugodtabb lettem. Az esti három telefonos és internetes idegesítésen már kifejezetten röhögtem. Mondjuk ezen sokat segített Kata, aki látta rajtam, hogy elfáradtam, a végemet járom, és mindjárt elalszom, jól bevált védekezés gyanánt, és úgy ölelt meg, hogy mindjárt kiszállt belőlem minden villanyság. De egy perc alatt. Ha a szerelemből elég egy érintés, hogy kínoktól szabadítson, akkor az igazi.
Ma először a biztosítónál idegesítettem föl magam. De nem ám nagyon, én nem ugrabugrálok meg vibrálok olyankor, hanem látszólag nagyon nyugodt vagyok, csak nem bánnám, ha valamibe jól belerúghatnék. Néha átjárok a sportrovatba bútorokat rugdosni. Megértésre lelek.
Szóval az volt, hogy miután Katát elvittem dolgozni, gondoltam egyet és betértem a biztosítóhoz, hogy végre elintézzem a kátyú-ügyet. Fölvették a kárt, a kárszakértő pitiánerkedett – például azon, hogy mennyire volt kopott a sérült gumim -, de kiderült, hogy az egész csak arra volt jó, hogy a papírt átküldjem a közterületesekhez, akik majd egy hónap alatt elbírálják, hogy mi legyen, aztán visszamehetek a biztosítóhoz alkudozni. Ebben ugye nincs más érthetetlen, mint az, hogy a rendőrség a helyszínen igazolta a kár okát, nyilvánvaló, hogy ki a felelős, egy perc alatt ki lehet deríteni, mennyibe került ez nekem. Vagyis: az egészet szinte a helyszínen kifizethette volna a Közterület. Sebaj, megtehetik, hogy hónapokon át papírokat tologatnak. Kicsit dühös vagyok. Nem az összeg miatt, mert kibírom még két hónapig, hanem attól a mérhetetlen cinizmustól, ahogy a mi bunkócska államunk működik.
De egy másik biztosító még jobban földühített. Amikor egy hónapja megkaptam a szokásos csekkemet, volt benne egy másik is, amelyik valami nyolcszáz forintért azt ajánlotta, hogy ha autóbalesetben meghalok, a családom kap ötmillót, plusz akkor is, ha életben maradok, de eléggé nyomorék leszek. Most meg jött a másik levél, amelyben örömüket fejezték ki, hogy a „jubileumi” biztosításukat választottam, de hamar fizessek be 9075 forintot, mert amit eddig befizettem, az csak az első részlet volt. Különben március végén lejár az egész. Biztos meg tudják magyarázni, hogy az előző levélben benne volt, hogy az első csekken csak az első részletet fizettem be, ésatöbbi, de innen üzenem, hogy egyrészt menjenek a fenébe, de tényleg, másrészt jövőre már nem náluk fogom fizetni a kaszkót és a kötelezőt. És nem tartok igényt sem a szicíliai, sem a szentpétervári utazásra, sem az LCD-televízióra, amit sorsolnak, ha vérbalek maradok. Legyen határ a hülyítésben!Amúgy viszonylag jól ment a munka, azt leszámítva, hogy végül semmi se úgy lett, ahogy előre terveztem. Ami persze némi csúszással járt. Ez csak azért volt baj, mert siettem a könyvelőmhöz adóbevallásra. Végülis este ötre végeztem, és kifelé jövet, amikor a kocsimhoz mentem, megéreztem a tavaszt. Az is lehet, hogy túlélem a tavaszt.

vasárnap, február 12, 2006

Tekintettel rajongóinak

Elég nyomott hétvégénk volt. Vasárnapra virradó éjszaka a gyerekek szépen lefeküdtek. Furának is találtam, hogy Milos kizavart a szobából, azzal, hogy egyedül akar elaludni (mármint Sacival, aki fölötte alszik), aztán éjjel egykor fölkelt, kijött, hogy elveszett valami játéka, és amikor mondtam, hogy majd reggel megkeressük, sírni kezdett, és addig nem nyughatott, amíg nem mentem megkeresni. De annyira belehergelte magát, hogy alig bírtam elaltatni. Cserébe viszont Saci is fölkelt, többször is. Kata ácsorgott az ágya mellett, nem is tudom, mennyit, mire elaludt. Biztos a front jött, lett is reggel hózápor meg szél, úgy ébredtünk, mintha nem is aludtunk volna. Délelőtt elindultunk sétálni, hogy mégis legyenek valamit levegőn a gyerekek, de akkora szél volt, és olyan hideg, hogy mégiscsak autóba ültünk, és elmentünk cukrászdába. Utána találtunk egy szélvédett helyet, ahol egy kicsit futkoshattak a gyerekek. Kata ebédet készített, én megpróbáltam féken tartani a gyerekeket. (Milos gyakorlatilag minden lakásban úgy közlekedik, mintha állandóan a becsúszó szerelést gyakorolná: nekifut, aztán csúszik. Néha nekimegy ennek-annak. Ha szerencsénk van, nem nagyon üti meg magát. Még beszélyesebb, ha valami labdafélét is talál. Ma szerencsére csak egy lufi jutott neki. Az legalább a lakásra nem veszélyes. Figyeltem: negyed órán át a levegőben tartotta. Hihetetlen labdaérzéke van. Persze szinte minden érintésnél el is esik. Nem is értem, hogy nyoma sincs rajta ütődésnek.) Nagyot ebédeltünk. Én gyakorlatilag utána azonnal elpilledtem, de egyszercsak kinéztem az ablakon, és láttam, hogy vízszintesen esik a hó. Gyorsan elindultam Milossal Tahiba, nehogy jégen is meg hóban is csúszkáljunk. Attól tartottam, hogy a fűtés nem működik, de abban a szobában, ahol Milos alszik, jó idő lett. Máshol nem annyira. Cserébe nincs melegvíz. De azért nagyon jól elvoltunk. Milos megevett három rántott húst, meg ami még belefért. Néztük együtt a meséket, és főleg könyveket olvasgattunk. Mostanában egyre nagyobb igénye van erre. Ezen kívül még az országokat gyakoroltuk. Valamelyik nap tisztáztam vele, hogy mi az, hogy magyar. Meg Magyarország, meg magyarul beszélni. Persze ehhez más országokat, népeket meg nyelveket is föl kellett sorolnom. Azóta érdeklődik. Ezen kívül játszottunk a fényképezőgéppel. Egy kép se sikerült, de tekintettel Milos rajongóinak népes táborára, egyet azért ide teszek. Miután elaludt, észleltem, hogy a szobámban levő televíziónak bevégeztetett. Se kép, se hang. Jó dolog ez a hallatlan technikai fejlődés, de azért azt is észre kell venni, hogy nincs olyan hónap, amelyikben ne menne tönkre valami. Tartok tőle, hogy ez is egyfajta rabság. De még mekkora!

Ez az, ami

Ez az a gyalázat, ami több áldozatot szed majd, mint az egész karikatúra-háború:
Kínai ellenzékit juttatott börtönbe a Yahoo
Index
Li Cset 2003-ban nyolc év börtönre ítélték miután a neten az állami korrupciót kritizálta.
A Reporters Sans Frontiéres (RSF) először tavaly, egy újságíró bebörtönzése kapcsán vádolta besúgással a Yahoo-t, és követelte, hogy a cég hozza nyilvánosságra, hány személyről adott ki információkat a kínai hatóságoknak.
Szidtad a rendszert?
Si Taót tavaly áprilisban - állítólag
a Yahoo közreműködésével - rendszerellenes online publikációért tíz év börtönre ítélték.
A Yahoo szóvivője Mary Osako leszögezte, hogy a vállalat "csak azt tette, ami törvény szerinti kötelessége volt".
"Nagyon vigyáztunk, hogy csak arról adjunk adatot, amiről kérnek - mondta a szóvivő az AFP-nek - A kínai kormányzatnak ugyanakkor nem kötelessége tájékoztatni a szolgáltatókat, hogy miért kér egy adott információt, és rendszerint nem is tájékoztat."
Az RSF szerint a Yahoo pontosan tudta, hogy nem bűnözőkről, hanem újságírókról és ellenzékiekről ad ki adatokat.
Ávósportálok
Kína szigorúan korlátozza az internethasználatot: minden politikai fenyegetést jelentő tartalmat blokkolnak, például a Tienanmen téri mészárlásra vagy ismert emigránsokra való utalásokat.
Mivel azonban Kína a világ második legnagyobb internetes piaca, a külföldi cégek az emberi jogi szervezetek nyomása ellenére is igyekeznek az országban üzletelni. A Microsoft, a Google, a Yahoo, és a Cisco egyaránt kemény kritikákat kapott, amiért együttműködik a kommunista hatóságokkal az internet cenzúrázásában.
A Google például nagy felháborodást keltett azzal, hogy közölte: kizárja a politikailag érzékeny témákat kínai keresőjéből, a Peking diktálta feltételeknek megfelelően.

szombat, február 11, 2006

Csak úgy

Az egész hét valahogy rohanással telt. Nagyon utálom a „rohanó életünk” formulát, de valahogy most tényleg rohangásztam. Rohanás alatt azt is értem, hogy időben el kell készülni, például az oldalammal a szerkesztőségben, mert mondjuk a gyereket úszni viszem. Ez csütörtökön volt. Én egy kicsit pánikbeteg vagyok az összetettebb feladatoktól. Milos úsztatása kifejezetten ilyennek tűnt. Mert ugye: oda kell érni időben az óvodába, aztán az uszodába, aztán ott úgy kell levetkőzni, hogy időben elkészüljünk, és semmit ne veszítsünk el, aztán együtt kell vele úszni, vigyázva is rá, meg segíteni is Józsi bácsit az oktatásban, aztán együtt kell szaunázni, ahol például megégetheti magát, aztán úgy kell megszárítani és fölöltöztetni, hogy ne fázzon meg. De végülis azt leszámítva, hogy Józsi bácsi néha kiröhögött, mert túlságosan féltettem Milost, minden rendben volt.

Katánál aludtunk, aztán péntek reggel elindultunk északnak. Megálltunk Szentendrén, Wandánál. Megbeszéltünk, hogy ameddig a gázszerelők nálam lesznek, vigyáz Milosra. De közben kiderült, hogy neki meg jelmezt kell szerezni Ede délutáni farsangi maszkabáljára. Rátelefonáltam a szerelőre, hogy ha lehet, jöjjön korábban, mert nem akarom a gyerekkel várni a hidegben. Kedves ember volt, jött is. Nem tudta megjavítani a fűtést, mert hiányzott egy alkatrész - tönkrement a kazángyár, rendelni kell. Különféle trükkökkel a nagy hideget a lakás bizonyos részein sikerült megszüntetni, ám nincs melegvíz. És a kazán csupaszon áll, ami meg azért rossz, mert tele van szigeteletlen kétszázhúsz voltos csatlakozással, ami zavarba ejtő dolgokat produkálhat például vízcsöppenés esetén. Mindegy, ez is valami.

Rohantam vissza Milosért, de már csak az egyik áruházban tudtam átvenni Wandáéktól. Mindjárt ott is maradtunk vásárolgatni. Most csodásan viselkedett, mert abban reménykedett, hogy kap még egy lendkerekes harci bogarat a másik kettő mellé. Úgy is lett.

Szóval utálom egy a „rohanó életünket”, mert nem igaz. Vagyis biztosan igaz, ha egyszer úgy érezzünk, de az semmiképpen nem igaz, hogy erről a külvilág, vagy a társadalom tehet. Igenis meg lehet állni hosszú pillanatokra. Beszélgetni, játszani, szeretni, ölelkezni, vagy csak úgy, magunkba nézegetni.

Megjelent két versem az Irodalmi Jelenben



Hinta
(András öcsémnek)


Ha egy hintával az égbe
lehetne szökni,
milyen egyszerű lenne.

Terv nélkül, csak úgy
fölülni, aztán előre a lábat,
aztán hátra,
és megint előre,
és megint hátra,

míg a ház ereszében meglátom
a nyár hulladékát,
a barnuló avart, a tündöklő mohát,
az őszidő jószagú mocskát.

És még egy, és még egy,
és még egyszer előre a lábat,
aztán hátra, és még egyszer,
megint előre,
és szinte nem is érzem,
amikor elengedem
a láncot
amin lógok,
mint valami kínra kötött
undok kutya,
és elrepülök a ház fölött.

A postás meg fölnéz, és rám köszön.
Aztán attól tart, hogy megint sokat ivott.

Én meg délre szállok
röhögve, sikoltva, örökre.


041202

Pilóta
(Ákos öcsémnek)


Lementem a partra, bele a csöndbe.
Szél nem volt, a víz inkább csak lengett,
fodor vagy csöpp csobbanás a partot nem verte,
a nádasban elbújt a suhogás.
Távol, nagyon távol, ott, ahol az ég és a víz
állítólag összeér, csak egy fénylő csík feküdt,
mint egy hosszú, egyenesre húzott
kígyó szelleme, és semmi más.
Bár hűvös volt, a Nap sütött,
és én hálát adtam az Úrnak, mert már tudom,
nincs jobb tétemény, mint egy jó nagy köteg fény
december elején. Magányos voltam, de csak azért,
mert jól esett, és így akartam. És éppen akkor,
amikor arra gondoltam, miért is ne lépnék a vízre,
és miért ne mennék sétálni egyet a fényhídon,
egyszercsak egy röpülő szállt felém.
Pici gép volt, vagyis csak sárkány, propellerrel a fenekén,
és csak jött, jött, zúgva, de a hangja is jól esett,
nem zavart, majdnem olyan volt,
mint a csöndön valami kis ékezet.
Amikor fölém ért, láttam, hogy a pilóta integet,
én meg visszahadonásztam, önfeledt nevetve,
és ez elég volt ahhoz, hogy ne menjen tovább,
hanem inkább körökbe kezdett,
a fejemre írva egy hatalmas glóriát.
Kicsi kukkeremmel néztem az arcát, nevetett,
és megint intett, kétszer, ötször, tízszer,
aztán indult délnek, a nádas felett.
Bár sose derül ki, hogy ki volt, jó lett a napunk,
és megtudtam végre, mire jó az ember röpte:
integetni lehet odaföntről!
A többi áldás meg csak ráadás.

041204 Balatonkenese

Ön rosszabbul él, mint négy éve?


Persze, hogy rosszabbul, de annyira, hogy már négy éve kesergek, és úgy összetöpörödtem a sok sírástól, mint az aszú szőlő, csak hát én savanyú vagyok, nem kellek senkinek. Föl is jelentem az országomat, ahol, és amikor csak lehet, legyen minél rosszabb, mert úgy annál jobb. Az az egyetlen örömöm, ha másokat is rá tudok venni arra, hogy egy kicsit zokogjanak velem, mert unom már egyedül ezt a nevetséges szerepet. (Az az igazság, hogy néha már magamon is röhögnék, de a választásokig nem lehet.)

szerda, február 08, 2006

Hát, ő minden nap


Reggel jól ébredtünk – ami télen nagy ajándék -, aztán bevittem Katát a munkahelyére. Nagyon utálom azt a pillanatot, amikor kiszáll, én meg megyek tovább. Szinte elsőként értem a szerkesztőségbe, ami azért jó, mert hajnalban meglepően jól tudok koncentrálni, és gyorsan dolgozom. Írtam, olvastam, aztán megettem az uzsonnát – gépi kakaóval -, amit Kata készített. Egész életemben olyan nőre vágytam, aki minden nap pakol nekem uzsonnát. Hát, ő minden nap. Az ember ilyen apróságoktól lesz boldog. És otthon érzi magát akkor is, ha sehol sincs.
Értekezletig szinte mindennel elkészültem, aztán délutánig már csak olvasgattam, meg beszélgettem. Tördelés után pedig elindultam Tahiba, hogy megnézzem, van-e valami meleg a lakásban. Nem volt. Vagyis megint hívhatom ki a szerelőket. Eltakarítottam a havat, megetettem a kutyát, pakolgattam, aztán elindultam vissza Katához, mert már éreztem a fagyási sérüléseket. Nem a testemben, hanem a lelkemben. (Ilyen hidegben nagy van nekem.) Visszafelé nagyon lassan jöttem, mert össze-vissza csúsztak az autók a jéghavon. Egy föl is borult, a tűzoltók éppen akkor állították föl, amikor odaértem. Engem mindig meglep, hogy vannak teljesen normális emberek, akik kedvelik a telet.

Egész este

Tegnap kimentem Tahiba, és nagyot fáztam, mert már megint nem működött rendesen a fűtés. Tizenkét fok lett a lakásban. A kazán dolgozott, legalábbis a vízforgató, de a gáz nem akart föllobbanni. Persze a nyomás nulla volt. Eresztettem vizet a rendszerbe. Ettől a gáz rendszeres időközökben kis időre fölcsapott, melegedett is a víz, de eléggé gyatrán. Ha ma délután nem lesz meleg, megint hívhatom a szerelőket. Ez azért baj, mert pár hete az egész készüléket átvizsgálták, és nem találtak semmilyen hibát. Illetve, amit találtak, arról azt mondták, hogy ráér majd tavasszal megjavíttatni. Meglátjuk.
Aztán rohantam Milosért, mert a mamája úszni vitte. A csúszós, hódarás – szerintem inkább „jégdarás”-nak kellene mondani – úton igen lassan mentem, de azért időben odaértem az oviba. Aztán a mamája munkahelyéhez is. Gondoltam, elviszem őket az uszodáig, de persze az történt, amint szinte mindig, amikor egy kicsi hó leesik: akkora dugó lett, hogy szinte alig lehetett mozdulni a városban. Kicsi késéssel azért odaértünk.
Aztán egész este dolgoztam, a Hócipő Yes, comment… híreit szerkesztettem. Az azért nehéz, mert rendkívüli mértékben lassítja a munkafolyamatot, hogy azokat az írásokat is kényszeresen elolvasom, amelyekről már az első pillanatban is tudom, hogy érdektelenek – legalábbis a Hócipő szempontjából. Például a karikatúra-háború híreit.

Ez van

Valaki kérdezte, hogy – mint a karikatúristák barátja, rendszeres kiállítás-megnyitó – miért nem írok erről. Azért, mert szerintem más minden lehetséges vélemény elhangzott, leíratott. És nem akarok úgy föltűnni, mint a sajtószabadság öngyilkos merénylője. Már a Szabó István szeretetéről szóló levél aláírása miatt is annyi támadást kaptam, hogy rájöttem: itt és most teljesen értelmetlen például sajtóetikára, szakmai szabályokra, pláne emberi jogokra hivatkozni. Egyébként számomra az egész Szabó-ügynek az volt az igazi hozadéka, hogy rá kellett jönnöm: még az általam legjobban tisztelt, sőt igazán mélyen szeretett írástudók is milyen silány kaptafákat használnak, ha érdekeik, személyes indulataik miatt, vagy a szakmában kötelező fika-kényszertől indíttatva irkálnak. Semmi baj, ilyen az ember. Az ÉS-ről, a legjobb hetilapról még mindig azt gondolom, hogy a mai etikai állapotoknak megfelelő szinten cselekszik, amikor a szakma szabályait teljesen figyelmen kívül hagyva hóhérmunkát végez, és az országra ereszti a mazsolázgató történészek rémuralmát. Ugyanígy az írástudóktól sem várható el az, hogy legalább azt a nyomorúságosan olcsó sztereotípiát, miszerint aki egy volt besúgó minimális emberi jogait védi, az a Kádár-rendszert sírja vissza, vagy legalább rehabilitálja -, ha másért nem, a falkában csaholástól való irtózás miatt ne tupírozgassák. Ez van. Most, itt.

Én óvatos

Azt persze nem gondoltam, hogy a Szabó-ügy új korszakot nyit: az inkább baloldali vagy szabadelvű módon gondolkodók közé vert éket. Kár. Szomorú is vagyok ettől, igazán. A karikatúra-háborúról meg az a véleményem, hogy persze a legfontosabb európai jogok egyikeke a sajtó- és véleményszabadság. Ám, ha valaki tudatosan „megfeledkezik” arról, hogy ez csak akkor igaz, ha ennek a jognak a feltétele(i), vagyis az alapvető emberi jogok érvényesülnek, akkor nincs min csodálkozni. Jó: a sajtó- és véleményszabadság legyen a tahóságban is korlátlan. Csak ne csodálkozzunk, ha egy olyan államrendszerben, amelyikben kétszer annyi muszlim él, mint magyar, és egy olyan világban, amelyikben legalább akkora súlyú az iszlám-kultúrkör, mint görög-római-zsidó-keresztény, lesznek, akik ezt másképp gondolják, és a maguk, néha szintén eléggé tahó módján fejezik ki a véleményüket. Amihez ugye, joguk van. Kár, hogy ez sok-sok emberéletbe kerül majd.
Én nem viccelnék olyan emberek kárára, akik lelkivilágába még csak bele se tudom képzelni magam. Ha majd megértjük, egyáltalán föl bírjuk fogni, hogyan képesek egy vallás nevében arra – immár tömegesen - rábírni embereket, hogy magukra bombát kötve gyilkoljanak, talán lehet egy kicsit a humorral is próbálkozni. Például barátkozás gyanánt. De addig én óvatos lennék.

kedd, február 07, 2006

A sóbiznisz állása


Semmiképpen nem szeretnék beállni abba a hosszú sorba, amelyikben azok gyülekeznek, egyre türelmetlenebbül, akik arra várnak, hogy rúghassanak egy jó nagyot a politikusokba, lehetőleg azokba, akikre amúgy se szavaznának.
A politikai sóbizniszben dolgozom, annak is abban ágában, amelyik a Parlamenti Való Világ című prolongált válságcirkuszt közvetíti, elemezgeti és kommentálja kényszeresen. Baromi unalmas az egész, nem is értem, miért érdekli ez a népeket, de mindegy, ki kell szolgálni azokat is, akik nem tudják mi mindent cselekedhetnének ahelyett, hogy az elvadult hatalmi harcot lesik, és nagy figyelemmel hallgatják az eszméletlen hülyeségeket, mindenesetre jobb sorsra érdemesek. Kár értük, de ne az én dolgom legyen, hogy mindenkit megmentsek. Van bennem prófétai hajlam, de akkora azért nem, hogy egy egész népet valami normális irányba tereljek.
Mégis, most, amikor a választási kampány elején vagyunk, a lelkiismeretem arra hajt, hogy megmondjam, mi van. Már csak azért is, mert szellemi és lelki állapotunkért jómagam is felelős vagyok.
Kezdjük ott, hogy gyakorlatilag odáig jutottunk, addig csűrtük és csavartuk, addig pakolgattuk az apró kis tényeket és részigazságokat, hogy úgy néz ki: két hivatásos bűnöző közül választhatunk. Az egyikről a múlt héten azt olvastam, hogy züllött ember, a másik meg a hatalmával visszaélve mást se csinált, csak a saját javára munkálkodott miniszterelnöksége idején. Az ország egyik fele az egyiket, a másik a másikat küldené tömlöcbe, de akadnak olyanok is, akik akár le is lövetnék az ellenséges törzsközösség nagy főnökét. Ebből meg az van, hogy bármelyik lesz a győztes, az ország egyik fele félnemzeti gyászban, négyéves folyamatos hideglelésben él majd. Nem is csoda, hiszen az ilyen romlott pojácáktól mi sem várható el megalapozottabban, mint az, hogy kijön belőlük a kommunista vagy fasiszta diktátor, és tán még a másik oldal újszülötteit is máglyára vetteti.
Azért ez túlzás, lássuk be. Kétségkívül van nekünk két kicsit simlis vezetőnk, akik életük bizonyos szakaszaiban nem túl elegánsan üzleteltek, de ebből azért mégse kellene azt a következtetés levonni, hogy a haza üdve oda, ha bármelyik győz, gyehennára jut a nemzet, valamint tömegesen kell elhagyni az országot, mert itt népirtás lesz, minimum.
Nem mondom, hogy nem lesz semmi, de azért túlzás forradalomra meg ellenforradalomra berendezkedni, pláne, hogy azokkal mindig nagyon megjártuk, bárha az ilyesmi kétségkívül jól használható arra, hogy a saját fölkoncoltatásunkat hősi múlt gyanánt állítsuk be.
Azért is fontos, hogy tudatosan távol tartsuk magunktól a hiszterikákat, mert ha izgalmi állapotuk ránk is átterjed, akkor csakugyan úgy járhatunk, mint nemes harcnak induló forradalmainkban. Attól tartok, hogy az utóbbi pár év példátlan lelki közdeformálódásában alighanem teljesen védtelenek lettünk.
Ráadásul ebben az állapotban sem eszmei, sem lelki, sem semmiféle egyéb támaszra nem számíthatunk. Már a családunkra se, mert ritka az olyan, amelyikbe még nem furakodtak be törzsi gyűlölködések. Az évszázadok alatt fölépített emberi értékek olyan mértékben pusztultak le, hogy szerencsés az, akiben például még épelméjű emberhez méltó érzések támadnak, ha mondjuk, meglát egy nemzeti jelképet, hall egy nemzeti szent éneket, vagy imádságot. Kár, voltak idők, amikor ezek még támaszt adtak. Miként ahogy az erkölcsi ítéletek is. Nehéz egy olyan országban erkölcsök dolgában tájékozódási pontokat találni, amelyikben a „hazaáruló” és a „hazudik” olyan gyakran pottyan ki felelős személyiségek szájából, mint a kevésbé felelősökéből a „bazdmeg”.
Tudom, szinte lehetetlen épelméjűnek maradni, egy olyan országban, ahol volt kommunista ifjúsági szövetségesből lett milliárdos valami szociáldemokráciára hivatkozva építi a kapitalizmust, a párttitkárgyerekből lett, leginkább a horthyzmusra meg a koronára beizguló, pappukasztóból lett hitbuzgó jobboldali népszónok meg valahogy egyre inkább Kádárra kezd emlékeztetni. Nem könnyű, de lehet. Meg kell hallgatni, hogy miket mondanak, és arra kell szavazni, aki érdekeinknek leginkább megfelelő programot mond. Óvatosan persze: aki beígéri a 24. havi nyugdíjat is, az esetleg már hazudik. Lenne erre persze egy jó ötletem: a következő választás előtt törvényt kellene hozni arról, hogy az a kormány, amelyik egy év alatt nem teljesíti azokat az ígéreteit, amelyeket a választás utáni első évre bemondott, köteles lemondani. Mindjárt visszafogottan hazudoznának.Most azonban már késő automatikus fékeket betenni a hatalom kerekei közé. Nincs más dolgunk, mint ebben az elszabadult száguldásban ép elmével reménykedni. Hogy miben, azt nem tudom. Talán abban, hogy tízből kilenc ember normális marad áprilisban is. Azt az egyet meg majdcsak lefogjuk valahogy. Ha meg politikus, akkor seggbe is rúgjuk. Hátha észhez tér. (Hócipő 0603)

vasárnap, február 05, 2006

Minden bizonnyal


Ötzi minden bizonnyal impotens volt. Erre a meglepő eredményre az olasz tudós, DNA-kutató Franco Rollo jutott. Ez alátámasztja azt az elképzelést, hogy a jégből kiolvasztott ötezer éves ember kevéssé volt szociálisan érzékeny és kívülállónak számított - jelentette az Ansa hírügynökség.
Mindigis utáltam, hogy holt embereket közszemlére tesznek, valamiféle tudományos érdekre hivatkozva. Ez még csak rendben lenne, ha folyóiratokban tudósok értekeznének arról, mi mindent tudtak meg a szerencsétlen összeszáradt, megfagyott, vagy az oxigénhiánytól konzerválódott emberi test vizsgálatából. Azt is megértem, ha ennek egy része átszivárog az igényesebb és az igénytelenebb lapokba. Ne de kinek van joga ahhoz, hogy olyan megállapítást közzé adjon, hogy bárki impotens lehetett? Pláne, hogy az is kiderül a szakértésből, hogy ez már akkor is akkora szégyen volt, hogy kitaszítással járt.
Sok olyan embert ismerek, aki szociálisan érzékeny, és éppen ezért kívülálló, magányosan él, viszont egyáltalán nem impotens. Hülyeség azt hinni, hogy csak az a normális ember, aki mindig valamiféle csoportba tagozódik, és az éppen érvényes hierarchiában keres magának helyet. Tudom, hogy túlzásnak tűnik, de egy ötezer éves halottnak ugyanolyan tapintat, sőt személyiségi jogvédelem jár, mint egy egynapos hullának. Szerintem. Bár az az érzésem, hogy én csak egy szociálisan túlérzékeny kívülálló vagyok. Társadalmi hatásomat tekintve pedig: bizony impotens.

Péntek, szombat


Pénteken délelőtt nem csináltunk semmit, csak jól voltunk, délután kimentem Tahiba a weboldalaimat piszkálni. Erre azért volt szükség, mert valamiért egy napig nem voltak láthatók. Aztán, amikor szóltam, az a furaság állt elő, hogy egy régi változat bukkant föl. Nem értem, de most nincs is időm magyarázatokat keresni. Készítettem a naplónak egy tükröt, arra az esetre, ha egyszer visszavonhatatlan sérülés következne be: http://www.andrassew.cjb.hu . De amúgy is oda irányítom majd a http://www.andrassew.hu -t, ha szükség lesz rá.

Szombaton reggel elmentem Milosért, aztán vissza Katához, aztán elmentünk Saciért a nagymamájához, aztán kimentünk a város déli végére tropikáriumot nézni. Nagyon jó volt, fura módon a gyerekek is szinte példásan viselkedtek. Aztán megebédeltünk és hazajöttünk Katához. A gyerekek valami csoda folytán igen jók voltak, nem találtak alkalmat ilyenkor szokásos összecsapásokra, így aztán itt aludtunk. Milos éjszaka kétszer is kijött a gyerekszobából, azzal, hogy melegítsem meg – ami szoros összebújást jelent -, de aztán szépen visszafeküdt a helyére, és aludt tovább. Reggel is meglepően elviselhetőek voltak. Én kevésbé, mert jött a hó, amitől csigaszintre hullik az életerőm. Ehhez képest még este nyolcra megyek a Spinozába évet értékelni Fialával.

szombat, február 04, 2006

Ön milyen közéleti szerepet szánna James Bond-nak Magyarországon?

Az a baj, hogy csak egyetlen-egy James Bond-filmet láttam, egy bájos gúnárral a címszerepben - azt is csak félig. Viszont olvastam, hogy annak idején a KGB négy ügyosztálya dolgozott azon – háttérműhelyekkel -, hogy a Bond-filmek furfangos eszközeit megpróbálja megvalósítani. Akkor értettem meg, mibe bukott bele a szocializmus. James Bondba meg a hülyeségbe. Valamiért az az érzésem, hogy most is lenne rá igény. Végülis azok után, ami mostanában az ügynökösdiben folyik nem lesz könnyű az embereket bármilyen titkosszolgálati együttműködésre rábeszélni. Ha csak nem valami dögi filmszerep reményében.

csütörtök, február 02, 2006

Milosnak megígértem

Az éjszakai webmatatásnak persze az lett a következménye, hogy alig bírtam fölkelni. Szerencsére este megkértem Katát – aki ilyenkor telefonon kelt -, hogy győzzön meg, ne hagyja, hogy visszaaludjak, amire van hajlamom. Dacára annak, hogy erre is föl vagyok készülve: van egy olyan vekkerem, amelyik az ébresztés után negyed órával megszólal, aztán ötpercenként vinnyog. De ha egyszer úgy dönt a szervezetem, hogy aludni akar, akkor a kezem mindig automatikusan lenyomja az elhallgattatást szolgáló gombot, hogy aztán öt perc múlva ismét fölajánlja a lehetőséget. Ez addig tart, amíg szónoklatot nem tartok magamnak, és részletesen elmagyarázom, milyen következményei lesznek, ha nem kelek föl azonnal. De ma erre nem volt szükség. Sőt Milos is a lehető legvidámabban ébredt – talán azért, mert este elringattam. Nagy egyetértésben eszegettünk, aztán öltözködtünk, és amikor mondtam, hogy na ez az utolsó mese, amit megnézhet, azt is komolyan vette, egyáltalán nem nyivákolt. Időben beértem, gyorsan, kellemes hangulatban dolgoztam. Kár, hogy nincs jobb idő. Milosnak megígértem, hogy másfél hónap múlva, a születésnapján már kirittyennek a fák.

Ez van, mostan

Most éjszaka van, az utóbbi néhány órát azzal töltöttem, hogy Milost próbáltam elaltatni, ami végülis úgy sikerült, hogy engedtem a kívánságának: a karomban ringattam, mint babakorában. (Kata meg is állapította, hogy legalább úgy kényeztetem, mint ő Sacit. Hát persze! Meddig ringathatom még? Meddig bírom el?)

Aztán elkezdtem a weboldalaim átalakítását. Az utóbbi hónapokban kiderült, hogy ha nem is írok kevesebbet ebbe a naplóba, azt meglehetősen rendszertelenül teszem. Ráadásul a régi - egyébként igen macerás - szerkesztés lehetetlenné vált, mert sem a szerkesztőségben, sem Katánál nem állnak rendelkezésre azok az eszközök, amelyekkel itthon dolgoztam. Ezért kellett elindítanom a „távoli naplót”, amit távolról is föl tudok tölteni. Sokan kérdezték, hogy miért pont a Bogspotot választottam. Azért, mert abban van egyterű sablon is, gyorsan bejön, és telefonon is jól olvasható - bár vannak kifogások. Még néhány hétig matatok, aztán egy darabig új forma lesz. Aztán megint új, nyilván. Megszüntetem az ajánlókat is a bejelentkező oldalon, mert egyrészt azt sem tudtam mostanában rendesen frissíteni, másrészt - és talán ezért is - már azok sem tartják fontosnak, akiket ajánlottam. Összességében egyébként is azt látom, hogy a naplóm olvasottsága, ha nem is jelentősen, de érezhetően csökken. Ezen nem is csodálkozom, tulajdonképpen abba is kellene hagynom szinte négy év után, de még egy kicsit folytatom, nem is tudom, miért. Nyilván vannak már sokkal jobbak, érdekesebbek, hiszen rendkívül nagy lett a választék. Ez van, mostan.

Az utóbbi napjaim amúgy szinte csak munkával teltek. Annyira, hogy ma például nem tudtam odaérni Wanda kiállítására se. (A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Premier címmel rendezi azoknak a festőművészeknek, akiket 2005-ben vettek föl az egyesületbe. XIII. kerület Pannónia u. 95. - bejárat a Dráva utca felől.) Persze majd holnap megnézem. Nagyon büszke vagyok rá.

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések