szombat, július 27, 2013

Az Agysugár öbölből





Fura, hogy éppen a sugarazás előtti napon néztem az Útikalauzt (stopposoknak), és az Agysugár öbölben, ahol mostanában délutánonként kitűnő társaságban nyaralok, az volt az első érdemi információ, hogy mindenki vigyen magával törölközőt. 
Na, gondoltam, örül majd Dávid fiam, aki a Nemzetközi Törölközőnapon mindig az élen jeleskedik, bárhol is dolgozik. Én vittem is mindjárt, de aztán kiderült, hogy pont nekem nem is kell, mert nem vetkezem, csak a fejemet adom a dologhoz.
Amúgy túl vagyok a sugarazás első hetén. Ma már el is aludtam, miközben az asztalon feküdtem. Nyilván kicsit fáradt voltam a melegtől. Lassú taxival mentem a kórházba. (Meglepő, hogy pont kétszer annyi ideig tartott az út, mint amikor Petivel, a vejemmel jártam ugyanoda. Na jó, ő egy igen tehetséges útvonalválasztó.)

130727 FB AI bemutatja: Végre hűvösebb időben nyitott ablaknál aludhatnék, ám több mint másfél órája az ablak alatt düdbüböl valami rettenetes ember a kocsijában. De olyan erővel, hogy szétrázta az agyamat. Agy - és bármilyen - műtét után az életünk gyakorlatilag arról szól, hogy szeretnénk aludni, ám ezt valamiért a többi ember nem engedi. Kár, hogy nem mehettem le most az utcára egy jó kis jégcsákánnyal, mert sok sérelemért leróttam volna tartozásomat. (Nagy szerepet kapnak az alvás megkadályozásában egynémely motorosok. Róluk majd később, egyszer, lehetőleg hangfelvételekkel. Kicsit félek róluk írni, mert mindig nagy a felhorgadás meg a fenyegetési hullám.)

130725 Facebook AI bemutatja: 
Na, ez rendben van Bushtól. (Persze lehet, hogy csak én vagyok érzékeny erre a témára.)
A kérdés persze az, hogy én valaha megtettem volna ezt egy kisfiúért, vagy bárkiért. Pedig semmiség, de nagyon szép, látványos gesztus.

130723 4:57 Facebook Ságvári menet Nagyon azon leszek, hogy családi felügyelettel, 27-én délután hatra a Margit kőrúton legyek. Ha nem sikerül, akkor lélekben, veletek.


Kedves olvasóm kérdezte, hogy megkaptam-e a pénzt, amit átulalt arra a számlaszámra, amelyet a Népszavában dolgozó barátaim indítottak a gyógyulásom elősegítésére.
Mondtam, hogy nem tudom, mert amikor a gyűjtést indították, nem is tudtam róla, mert nem voltam olyan állapotban, hogy tájékozódjak, később pláne nem, most meg valahogy úgy lettem, hogy nem merem megnézni az adományozók névsorát. Ez elég fura érzés, és tulajdonképpen arról szól, hogy attól félek, összeomlok tőle. Tudom persze, hogy sok pénzről van szó, meg azt is, hogy politikusok, kollégák, művészek is adtak, legtöbben persze azok, akik azelőtt szinte minden nap olvastak és valamiért megkedveltek. 
Természetesen minden pénzt megkaptam. Ezek kezelését a gyerekeimre bíztam, hiszen ők látnak el engem most mindennel.
Talán majd egyszer megnézem, ha már merem. Bocs. Már attól is összeomlottam, amikor a kollégáim lefényképezkedtek a szerkesztőség ablakai alatt, hogy biztassanak. (Sikerült is. A biztatás. Meglepő módon életben maradtam.)

Addig is illik beszámolnom, mire költöm. Most éppen tárgyalunk egy 90 ezer forintos vizsgálatról, ami lehetővé teszi a célzott, tűpontos kemót.
Ezen kívül rendkívül sokat költünk táplálkozásra, főleg arra, hogy hallatlan mennyiségű zöldségféle és magféle jusson a szervezetembe. Ezek állítólag erősen rásegítenek a kezelésekre. Annyit tudok erről mesélni, hogy néhány hét alatt vélhetően több zöldfélét ettem, mint azelőtt egész életemben. Meg lehet szokni. Sőt, bizonyos étkeket már meg is szerettem.

A héten nagyon fontos esemény volt, hogy elmentem (vagyis mentünk, Wandával - mert minden így értendő, hiszen gyakorlatilag házi őrizetben vagyok) az új körzeti orvosomhoz, akivel nagyszerűen megértettük egymást. El is küldött a belgyógyászatra, ahol végre találkoztam két olyan szakemberrel -orvossal és nővérrel -, akikben megbízom, és el is hiszem, hogy rendbe teszik a vércukorszintemet, amit a szteroidok összezavartak és ma is zavarnak. Hihetetlenül kedvesen, gondosan bántak velem és Wandával is, akit tanítottak. 
Az egész eddigi küzdelemben ez a cukor-dolog okozta a legfőbb problémát. Nem egészen értem, hogy miért, de a sok zűrzavar szabályos félelmet keltett bennem - ami nem annyira jellemző rám. (Milyen nevetséges: túlélek egy agydaganat-műtétet, aztán belehalok valami rossz beállításba. A legszarabb dolog nevetséges módon meghalni.) Kiderült, hogy azért nem tudok aludni hetek óta, mert nincs rendesen beállítva a szint. Mindegy, azt hiszem, pár hét múlva ezzel is minden rendben lesz.


hétfő, július 22, 2013

Holnaptól samponra se


130722 21:40 Na, túlestem az első besugárzáson is. Nagyon érdekes volt. Először készítettek nekem egy maszkot. Az annyi, hogy egy hálót tesznek az ember arcára, ami aztán megszilárdul. Olyan, mint egy vívómaszk. Amikor a meleg hálóanyagot az arcra teszik az nem kellemetlen, hanem inkább meglepő. Tíz perc az egész. Csak a végén jöttem rá, hogy mire jó: azzal rögzítik a fejemet besugárzás alatt, hogy el ne mozduljon. 
Maga a sugárzás öt percig tart, de abból három az előkészítés és a levezetés - vagyis igazából talán, ha kettő perc. Semmit nem éreztem. De az orvosnő mondta is, hogy így lesz. Most 17 dózist kapok, 17 napon át. A hatás állítólag már egy hét után jelentkezik. Föltéve, hogy az embernek van panasza. Nekem nincs.
Nagy örömömre nem kell közben diétázni. A ma reggelig érvényes rémhír szerint 17 napon át gyakorlatilag nem ehettem volna fehérjét. Szénhidrátot sem, és persze kifejezetten cukrosat pláne nem - hiszen a szteroidok miatt még mindig össze-vissza ugrál a cukrom. Ma kezdtem el a szteroid-csökkentést. Remélem, már holnap mutatkozik a jele. (A cukor a második drog, amiről le kell másznom a nikotin után a lányaim segítségével, és ajánlom is mindenkinek. Jól megy különben. Az a fontos, hogy ne görcsöljön az ember. Vagyis: tartok itthon diabetikus csokit arra, hogy ha nagyon vágyom, akkor egyek egy kockát. Ennyi elég.)
Fehérje nélkül sok lett volna. Kezdem megszokni a vegetáriánus étrendet, de azért energia nélkül nehéz energikusan föllépni a rák ellen.
Szóval a besugárzás semmi. Mondjuk meg fogok kopaszodni, mert a sugarak kiégetik a hajhagymákat, amik aztán állítólag nem is nőnek vissza - ez orvosi állítólag, tehát vélhetően hiteles, akkor is, ha ezer példa lesz arra, hogy de igenis visszanőtt sok embernek.
Úgyis régóta terveztem, hogy lekopasztom a fejemet, mert egyre nagyobb a kopott foltom. 
Holnap megyek varratszedésre, aztán Wanda le is beretválja. 
A kórházból hazafelé jövet megállapítást nyert, hogy egyre olcsóbb az életem. Autót nem vezethetek, tehát nem költök benzinre, nem dohányzom, és holnaptól samponra se kell félretennem.

130722 18:40  FB AI bemutatja: Wanda úgy magyarázta valakinek a telefonba hogy mekkora szerencsém van azzal, hogy a "jobbik" rákfajta jutott nekem az agyamba és a tüdőmbe, hogy van a Hitler és van a Leoncio. Nekem az utóbbi jutott.

Firkák

Sokan kedvesen jelzik, hogy gyakran néznek be ide, ám nem találnak semmit. Ennek az az oka, hogy meglehetősen zavaros az életem - költözködés Wanda lányomhoz, vizsgálatok, stb.), csak ritkán és röviden tudok írni, azt meg többnyire a Facebookon teszem, az Andrassew Iván bemutatja csoport oldalára (https://www.facebook.com/groups/andrassewbemutatja/). De tanultam ebből: ezeket az apró jegyzeteket, firkákat ide is kiteszem. Naponta, ha tudom. Az is lehet, hogy naponta többször frissül majd. Meglátjuk, milyen állapotban leszek a sugárkezelés alatt. Köszönöm a kedves érdeklődést!
És akkor mindenekelőtt a jó hír: most kaptam értesítést a szövettani eredményről: a daganat a szerencsésebbik fajta. Azt még nem tudom pontosan, hogy ez mit jelent, de nyilván azt, hogy könnyebben irtható, kevesebbet fogok szenvedni vele. Vagy velük. Hányan vannak ezek? (130722 10:30)
130721 8:47 Facebook AI bemutatja
Köszönöm az egy hét múlva esetleg bekövetkező születésnapom alkalmából a jókívánságokat. Csakugyan az a cél most, hogy erős akarattal 61 éves legyek. Mindenesetre szeptember 14-re merészen beírtam a naptáramba egy eseményt, ahol illene ott lennem. (Úgy néz ki, hogy akkor lesz a második Szörp-Szóda Fesztivál a Klubrádiónál.)
Szombati (130720) beszélgetésünk Kun Zsuzsával a Klubrádióban. 17 perc 40 másodperc után kezdődik: http://www.klubradio.hu/klubmp3/klub20130720-112857.mp3
130718 Facebook AI bemutatja  Ma nézegettem magam a tükörben, ami eléggé ritka. foglalatosságom. Nem nagyon látom magamon, hogy fogytam tíz kilót. Akkor viszont nem lehet másképp, mint úgy, hogy a fejemből kipiszkált daganat éppen tíz kilót nyomott. Jelzem: mintha könnyebb is lenne a koponyám.
130718 Facebook AI bemutatja Wanda megmért - vagy le? -, és kiderült, hogy egy hónap alatt tíz kilót fogytam. Vannak, akik kifejezetten ekkorka fogyásért mennek be kórházba, én meg csak úgy, mellékesen ezt is kaptam a sok törődés mellé.
130718 Facebook AI bemutatja Ja, és tegnap elfejeltettem ide jegyezni, hogy voltam szemorvosnál.Nem is egynél, mert mindent megnéztek. A műtét okozta zavarokat leszámítva szinte tökéletes a szemem - megfelel egy normális 60 évesnek. A daganat miatti látástér-kiesés kicsi, pontocska, nem oldalt van, hanem előrefele. Egy év múlva eltűnhet. Ez azért fontos, mert addig úgyse vezethetek autót, büntetőjogilag sem. (Ezt is tőlük tudtam meg.) Az olvasási nehézségeket az is okozta, hog hármas helyett már fél négyes olvasószemüveg kell.

hétfő, július 15, 2013

A műtét

Július 12-15. A műtétről semmit nem tudok, mert átaludtam. Anita, aki családilag nagyon jó barátom, szabadnapján bejött, beöltözött, hogy segítsen , vagyis rajtam dolgozzon a műtét alatt, belenézett a koponyámba (és nem én ültem ott benne egy karosszékben, ahogy egy bizonyos Ancsin Gergő képzelte, hanem egy daganat).
Nagyon jó, hogy Anita ott volt, mert az utolsó pillanatban elkezdtem attól félni, hogy a műtőben pánikolok. Befele. Félni a félelemtől. De aztán ez elmaradt, csak egy kicsit fáztam. Mondjuk nem csoda, ha az ember egy csöppet magányos bír lenni agyműtét előtt a műtő előterében. De nem volt idő ilyesmire, pillanatok alatt elaltattak.
Az első, amire emlékszem, az az volt, hogy valaki megkérdezte: ismerem-e ezt az embert. Pesze, ismertem, hiszen Wanda volt. Ő pedig megkérdezte , hány ujját mutatja.  (Hármat - csak arra az esetre, ha máskor, mással is próbálkozna.)
Ennyi egy agyműtèt, négycentis, takaros daganattal.
Utána az intenzív osztályon ébredtem. Kérgezgették megint, hogy tudom-e hol vagyok és miért. Hamar kitisztultam, bár egy darabig azt hittem, hogy azért, mert a bal karomat vágták le valami orvoskalózok. (Később Anita fölvilágosított, hogy műtét közben a fejem a bal karomon feküdt, nyilván nyomta, és álmomban fájt.)
Ahogy eszmélni kezdtem, elkezdtem ellenőrizni, hogy mim van meg nekem. A lábak jól mozogtak, a kezek is, láttam egy órát vagy tíz méterre, jól olvastam a számokat, egy orvost megkértem, hogy legyen kedves hozzon valami betűt. Talált egy orvosságos dobozt, jól tudtam olvasni a feliratokat. Ez volt a legfontosabb. A nővért megkérdeztem, hogy fittyed-e valamerre az arcom, kukucsál-e félrefele a szemem. Valamelyik. Mondta, hogy akkor szólna.
Vagyis: hibátlanság!
Van egy olyan állapot, hogy tudod, hogy ez lesz, de magadnak se hiszed el. 
És akkor itt szögezzünk le valamit: lehetek én akármekkora hős, sőt csodagazdatest, szerethet engem mindenki, ha nincs egy bátor és hozzáèrtő orvos, aki ezt hibátlanul megcsinálja. Megy a duma, megy a duma az orvosok ellen, mert így az alternatív meg úgy a természet, de nélkülük nem megy.
Addig alternatívkodhatunk, amíg van olyan orvos, aki vállal olyat, amivel más nem tud vagy nem mer semmit kezdeni. Na, az enyém ilyen volt. 
Ami a bátorságomat illenti, annyira megkönnyebbültem, hogy bármin elröhögtem magam, úgy negyed órán át. Ezek szerint mégisscak volt dugdosott feszültség bennem. Lesz még elég bàtorságpróba.
Nagyon érdekes dolog egy intenzív odztályon feküdni.  Az intenzív érdeklődés miatt. Gyakorlatilag állandó az ellenőrzés. Egy percre nem hagytak magamra. Automaták is vizsgáltak. És közben egy szinte rituális mosdatásra is van idő és figyelem. Sőt: a nővér még a számat is kitisztította vizit előt.
A testem egészséges mivoltáról csak egyetlen adat: az egész koponyalékelés, vagdosás és a lélek kényelmére való rendrakás 37,1-re vitte föl a lázamat. Azt is csak fél órára.
Mindent összevetve ez a műtét csodás kaland volt, köszönöm mindenkinek.
Tartozom azonban jelezni mindazoknak, akik szeretnek, aggódnak, imádkoznak értem, és örvendeznek azon, hogy jól vagyok és mindjárt meggyógyulok, hogy ez egy olyan, életmentő műtét volt, ami esélyt adott arra, hogy megkezdődhessen a tűdőrákom és az agyamban maradt szétszórt apró daganatok kezelése.
Ez, ha minden adat rendelkezésre áll, hamarosan megkezdődik.
Nyilvánvaló, hogy - ha rajtam és a családomon múlik - legyőzöm ezeket a daganatokat, de az még nagyon messze van. Addig is hálás vagyok, ha együtt örvendezünk a részgyőzelmek után.


péntek, július 12, 2013

Túl



Itt vagyok, túl vagyok, nagyon jól vagyok, kicsiket alszom, de azt szinte állandóan. Írok, amint tudok.

szerda, július 10, 2013

Bátorság agynyomásra?

Ma volt egy kis beszélgetésem egy kedves fiatal orvossal, aki néha törődik velem, kérdezget az állapotomról, hogylétem fekől. (Nem csak ő, természetesen.) Mondtam: egyáltalán nem találom normálisnak azt, hogy nincs bennem semmi félelem. Az sincs rendben, hogy rezzenés nélkül veszem tudomásul, hogy tele vagyok daganattal, és két nap múlva se hullok darabokra. (Most találkoztam egy emberrel, aki egész éjjel sirdogált, ezért. Próbáltam vigaszalni, de kevés sikerrel. Pedig nagyon vicceseket mondtam.)
Nem jött az, hogy "ez nem igaz", meg az a fázis se, hogy ez "velem nem történhet meg", hogy az "orvosok hülyék". Semmi. Tudomásul vettem. És csöndesen tudok Rejtőt olvasgatni, aztán meg bealszom kicsikét, miközben életem legveszélyesebb órája előtt állok. Akárhogy is szépítgetjük: egyrészt nem biztos, hogy túlélem, másrészt szinte biztos, hogy ébredés után nem az az ember leszek, aki két órája voltam.
Azt mondta: az is lehet, hogy az agyban lévő nyomás okozza, hogy közömbös vagyok.
Na, de nem vagyok az! Hiszen foglalkoztat a dolog, aggódom, hogy nem tudok majd autót vezetni, olvasni, hogy elvesztem képességeimet, ésatöbbi. És más dolgokban sem vagyok közömbös, hiszen a szívem szakad meg a gyerekeim miatt, hálát, szeretetet érzek a családom, és nagyon sok ember iránt, furdal a lelkiismeret olyanokkal szemben, akiket elhanyagoltam, pedig ugyanolyan szükségük lett volna rám, mint most nekem, másokra. Vagyis nem vagyok közömbös. Hacsak nem úgy van, hogy az egy dologban lehetek, minden másban meg nem.
Mindegy, ez van. Ki kell deríteni, mert ez érdekes. Azért az mégsem mindegy, hogy bátor-e egy pasi, vagy csak a bátorságközpontot nyomja valami ödéma. Mert akkor az is lehet, hogy a műtét után elkezdek rettegni.

Most (14:29) fölmegyek a kertből bejelentkezni a nővéreknél. Nagyon aranyosan aggódtak, hogy eltévedek, kimegyek a kapun, vagy valami ilyesmi történik velem. Wanda lehozott, aztán egyedül fölmentem, egy pillanatnyi bizonytalanság nélkül. Így aztán most már lejöhettem, de ígéretet tettem, hogy néha bejelentkezem a négyórai infúzióig.
Tulajdonképpen ma az történt, hogy elmaradt a műtét, amit sajnáltam, ám leltem helyette egy egészen jó kis napot.

15:30 Elfelejtettem elnézést kérni az egyik vesémtől, amikor úgy volt, hogy rákos és kikapják, én meg olyamikkel tréfálkoztam, hogy "úgyse kellett, minek kettő"... Nehogy aztán az legyen, hogy megsértődik és visszatréfál valami görccsel vagy vicces daganattal.



Újabb újraterv, ölelésterápia

Technikai okokból mégis inkább holnap lesz a műtét. Minden rendben van, jól vagyok.
Annyira hiányzott belőlem a félelem, hogy simán elaludtam műtétre várakozás alatt. És az alvás nagyon jót tesz, úgy tűnik. Mivel végre tudok aludni, délutánra is egy nagy kómás alvást tervezek, esetleg muzsikaszóval, ha lelek valami jót a rádióban.
Amúgy - mivel a nikotin nevű drogról is jövök lefele tíz napja, egyelőre teljes sikerrel -, ebben is találtam egy kis újítási lehetőséget. Ha csak két percre is, de bealszom, ha cigizni mennék. Ezt kórházban nagyon jól lehet alkalmazni. Ha kijövök, kipróbálom az öleléses technikámat is. Itt nem merem bevetni, hogy rágyújtás helyett megölelek valakit, de odakint, családban, barátok között talán működik. Illetve biztosan. (Ha ehhez hozzáadódik, hogy nem akarjuk a nemzeti trafikosokat gazdagítani, az is erős leszoktató motiváció lehet. Cigizés helyett. Menjünk be a nemzeti drogbutikba, és öleljük keblünkre a tulajdonost. Ha ezt naponta száz ember megteszi, visszaadja a koncessziót.)
Szóval minden rendben, tök jól vagyok, pláne, hogy fölfedeztem egy jó karosszéket itt a kórházi kertben.
Még olvasok egy kicsi Rejtőt, Piszkos Fredet. Valahogy mást most nem tudok. Aztán tanulok egy kis verset, mert kíváncsi vagyok a memóriámra.
Aztán ebéd, ami egy kórházban a rend keretének része.
Ez a terv mára, aztán meglátjuk.

kedd, július 09, 2013

Mostantól nem rajtam múlik

Minden jel arra mutat, hogy néhány óra múlva megműtenek. Ilyenkor a legderűlátóbb ember is köteles számolni azzal, hogy a véletlenek szerencsétlen egybeesése miatt olyan helyzetbe kerül, amelyből már nem tud üzenetet küldeni. 
Tudatom tehát mindenkivel, hogy a legcsekélyebb félelem nélkül, megbékélt lélekkel élek ezekben az órákban is, ahogy igyekeztem egész életemben. Haragot senki iránt nem érzek, sőt inkább megértéssel gondolok egykori ellenfeleimre is.
De könnyű nekem, mert az utolsó néhány napban olyan váratlan, szinte mérhetetlen szeretetdózist kaptam a családomtól, a barátaimtól, a kollégáimtól, a munkatársaimtól (egyetlen-egyszer sírtam el magam betegségem fölfedezése óta, amikor egy fényképpel üzentek), olvasóimtól, olyan jólelkű emberektől is, akikkel soha nem találkoztam, ami legalább annyira földolgozhatatlan, mint amennyire gyógyító hatású. 
Köszönöm mindenkinek, aki üzent, imádkozott,  segítő adományt küldött, vagy csak aggódott az életemért. Ha valaha vállalható életet élhetek még, akkor az jórészt nekik köszönhetem: az elképesztő erővel összefogó, szinte a testükkel védő családomnak, és annak a sokezer embernek, akik szeretnek. És az orvosdoktoroknak, persze.
Ha ennyi volt, akkor mindent összevetve jó volt. Ha folytathatom, akkor pláne jó. 

szombat, július 06, 2013

Egy ellopott bejegyzés Donáth Feriről

A legviccesebb az, hogy mielőtt valaki megfosztott az iPad-masinámtól, éppen katolikus szentmisén voltam. Gondoltam, előszőr elmegyek a katolikusra, aztán a reformátusra, és még az evangélikusra is a kápolnába. Hátha megvilágosodom. Attól meg már csak egy lépés a csoda.
Igazából az volt, hogy harangoztak, én meg kíváncsi voltam. Lementem. Bár az is igaz, hogy kifejezetten szeretem az istentiszteleteket. Van ott rend és harmónia. Néha-néha átjárót lehet lelni bennük egy másik világba. Vagy a túlba, ha valaki úgy van a betüremkedve a téridőbe, hogy nem képes másképp komfortosnak élni a világot, csak úgy, ha mögé vagy fölé képzel valamit.
Mise után Donáth Feriről írtam, ide, bele a naplómba, amely egyre távolodik - ám az mind elveszett. Ellopták. Pontosabban: egy ember, aki besurrant a kórterembe. 
Egy ember mászkál Budapesten egy kis lopott masinával, amiben egyetlen-egy mentetlen bejegyzés van egy bizonyos Donáth Ferencről. Nem szeretnék olyan ember lenni, aki ilyen terhet visel.
Súlyos átok, hiszen valamiképpen így mindkettőnk lelkét cipeli.
Ráadásul egy olyan barátomét, akiről az első találkozásunk óta tudom, hogy jó ember, sőt minősített jóemberség van a lelkében. Az abból látszik, hogy mindig, mindenhol ott van, ahol a tisztességről van szó. Akkor meg pláne, ha a dolog reménytelen.
Az is lehet, hogy már nem élek, ha nem hív egy Nagy Imre-évfordulós börtönlátogatásra, és nem mondom neki, hogy megyek, persze, de lehet, hogy nem érek oda, mert életemben először rendesen depressziós vagyok, és kissé zizis is. Eltévedek, például. Elvitt pszichiáterhez, aki a neurológiára küldött, és hamar kiderült: daganat van az agyban benne.
Az, hogy nem omlottam össze azonnal, vagy két nap múlva legkésőbb, Ferinek köszönhetem. Mert ott volt. Minden nap, pontosan akkor, amikor kellett. Nem tudom, hogyan csinálja, de mindig eltalálja. Soha nem mondta ki, hogy nagy a baj, meg azt se, hogy nem, a gesztusaival, a testbeszédével állandóan nyugtatott. Bár igazából legfőképpen azzal, hogy állandóan és percre pontosan magyarázta az állapotomat és a helyzetemet. Orvosként, de nem olyan nagyon orvososan. Szólt, vitt, várt, ahol kellett. Intézett, szeretgetett.
Nélküle már régen elvesztem volna a rendszerben. Vagy nem. De akkor is úgy érezném.
Természetesnek tűnik, csak nagy bajban derül ki, hogy van egy igazi barát a közeledben, aki mindig ott van, beszéltek, együtt jártok tüntetni, demonstrálni, mert a "ketten maradtunk, akkor is megmutatjuk" fajtává értetek - vagy maradtatok - valahogy, akire akkor is figyelnél, ha nem lenne a barátod, mert mindig pontosakat mond, és a világot a pontosakat mondókra kell építeni, akit talán az apja iránt érzett büszkeség tett tartásossá, de azzá a fajtává ám, amelyik kicsit a becsületesebbeknél is egyenesebb derékkal jár, ér oda a tüntetésre, és beszélni is mer, aztán az élére áll az elvonulásnak is.
Szóval van egy ilyen barátod, és amikor egyszercsak összezavarodsz, mert az elmédbe fészkelt valami, szerencséd van, mert pont ott van. És mindaz, amit tudtál róla, és éreztél felőle, olyan angyalszárnyként terül el föléd. Kicsit hülyén hangzik, de az angyalszárny a helyes kifejezés.
És tele volt a lelkünk átjárókkal.





szerda, július 03, 2013

Kicsit vissza

Ma, az ellopott helyett kaptam egy új i-Pad-et. Már amikor meghallottam, alig hittem el, hogy vannak olyan emberek, akik ilyen kedves gesztusra képesek. Most építgetem a masinát, hogy megnézhessem, amiről csak beszámolókat  hallottam, hogy mi mindent kaptam azoktól, akik szeretnek. 
Ma rettenetesen elfáradtam, mert az orromon át ledugtak egy csövet a tüdőmbe, hogy abból mintákat vegyenek. Ez volt eddig a legborzalmasabb dolog, amit átéltem testi viszonylatban. Majd leírom az egészet, hátha elolvashatja egy-két gyerek mielőtt rágyújt az első nemzeti dohánytermékre. (Már ez a "rágyújt" is milyen alpári kifejezés.)
Szóval most rettenetesen fáradt vagyok, mert megint van mivel írni. Holnap könnyebb órák is lesznek, talán. Végre elolvashatok mindent a Facebookon meg a Népszavában is.


hétfő, július 01, 2013

Mivel a Papát kifosztották a kórházban, és az ipad-jét is elvitték, most nem tud ide írni. A körülményekhez képest jól van. andrassew wanda (a lánya)

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések