szerda, március 28, 2007

Én röstellem

Tóta W. megint odanyomott az Indexen. Igenis van a léleknek sara. Sz-szel, persze. Most Bodor Pált találta meg egy jelölős rittyentésre. Aszondja - mert ha már egyszer blogja van neki, akkor kényszeresen kell valamit mondani, de minden áldatlan napon -, hogy "Azt sejthettük mindig, hogy némely kollégák bensőséges viszonyt ápolnak a nekik kedves politikusokkal." A kollegák alatt persze újságírókat ért. Na most, arra lennék kíváncsi, hogy mi a baj a viszony ápolásával? Ugye azt nem gondolja komolyan senki, hogy lehet úgy újságot, vagy affélét csinálni, hogy nem ápolunk „viszonyt” a politikusokkal? Komolyan azt hiszi, hogy ha nem kommunikálunk, akkor függetlenek vagyunk? Persze a lényeg az, hogy ez a viszony "bensőséges"-e. A bensőséges, az feltétlenül pozitív, „nekünk kedves”? Én például tartok kapcsolatot olyan emberekkel, akiket ki nem állhatok. Mondhatni: bensőségesen utáljuk egymást, legalább annyira, mint Tótával. Bár rá inkább a belsőséges lenne a jó kifejezés, mert nem a lelkemben tartom, érzem a hiányát, hanem alantabb. Kifejezetten sajnálom, hogy nem vagyok semmiféle viszonyban Orbánnal, vagy például Kövérrel, akikkel néha szívesen beszélgetnék. Már csak azért is, mert meg kellene győződnöm bizonyos szavaik és cselekedeteik okairól és céljairól, hogy ne ítéljek róluk felelőtlenül.
Ezt írja a vérföldműves Tóta Bodor Pálról, akinek most itt azértsem fogom leírni az életútját, nem sorolom föl „mind a száz kötetét”: „Ki az a Diurnus, ugye, merülhet fel a kérdés az ifjabb generációkban. Nos, Bodor Pál erdélyi származású magyar újságíró, a Népszabadság (korábban az MN) őskövülete; talán Pilhál Györgyhöz lehet hasonlítani funkciójában, csak nem volt annyira hülye.”
Nekem már az is mutat valamit, ha valaki nosozik egy mondat elején. Nem tudom, miért.
Ugye, először is, ha Tóta kollega lenne, kiderítené, hogy mitől és hogyan lett Diurnus Bodor Pálból. Legalább. Nem segítek. Talán csak annyit, hogy egyebek mellett azért írta álnéven – 1985-ben vagyunk! - a kicsi jegyzeteit, mert féltette a gyerekét, akit menekültében nem tudott magával hozni Romániából. Hogy úgy mondjam, fémjelzett egy, a magyar sajtóban szinte egyedülálló, megismételhetetlen rovatot-sorozatot. Hogy Tóta is értse: ebben az országban Bodor Pál volt az ősblogger. („Diurnus” latinul: mindennapos, mindennapi. Az a dolga neki, hogy minden nap ügyeletben legyen, és leírja, amit gondol.) Ha Tóta venné a fáradtságot, amit egy ilyen hányaveti odarondító soha nem tesz meg, hamar rájönne, hogy azokban az írásokban annyi tudás (élet) van, amennyi Tótában már sose lesz. Mert nincs olyan szerencséje, mint Bodor Pálnak, akinek volt élete.

Lehet, hogy ebben az életben Bodor Pál tett, vagy leírt olyasmit, amit talán nem kellett volna, belement olyan kompromisszumokba, amelyeket meg kell magyarázni, de volt – és van – hozzá akkora tőkéje, amennyiből bőven fussa. (Direkt fussáztam, mielőtt Tóta nahátolna, nosozva az elején.) És akkor még azt is meg kellene vizsgálni, hogy amit tett, miért tette: magán- vagy közérdekből, például. Mint abban az esetben, amin Tóta W. olyannyira fölhorgadt. Mert Tóta W. írásában mégis az a legérdekesebb, hogy arra hivatkozik, miszerint Bodor Pál az egyik naplóbejegyzésében szinte tanúságot tesz arról, „hogyan ajánlotta fel becses ártatlanságát a szocialistáknak.”
Az van, hogy Bodor Pál éppen úgy nem emlékszik a saját ártatlanságának idejére, mint ahogy én sem. Aki itt született, azt már az anyja hasában is megmérgezték, megrontották, megalázták. Ehhez csel se kellett, csak egy ilyen mérgezett, brutális világ, amiben élünk. És ne legyen kétség senkinek afelől, hogy ez ma is így van. Gondolom Tóta W. Árpád a kivétel. Ő ártatlan. Független. Szabad. Ettől aztán joga van neki. Vélhetően azért van megsértődve mindenre és mindenkire, mert még arra se kell senkinek, hogy megrontsa. Most jegyzem meg: nagyon meg fog lepődni, amikor jobboldali tulajdonú felülete betokozódik valahova, és észreveszi, hogy más érdekek is vannak, mint az övé.

Bodor Pál hivatkozott naplóbejegyzése egyébként arról szól, hogy aggódott egy – szocialista pártkötödésű – fővárosi lap (egy közösség) sorsáért, és a megmentése érdekében tárgyalt volna szocialista vezetőkkel. Azok meg vele nem akartak. Mindenki – az olvasó is - tudja, hogy az az – egyébként kitűnő – havilap szocialista pártpénzekből készül. Bármelyik pártnak, vagy pártkörnyezetnek joga van ilyet fönntartani, és bármelyik újságíró közösségnek joga van ilyet előállítani. Az ilyesmi szokás a polgári demokráciákban. A szerkesztőség legtekintélyesebb munkatársának joga van lobbizni, tárgyalni a szerkesztőség érdekében. Bodor Pál naplóbejegyzésének legfőbb üzenete: a szocialisták apparátusában milyen lelketlenség és bunkóság tapasztalható. Mintha csak Tóta W. nézne vissza veres sarokból.
Na és Bodor Pált Pilhállal – még ha azt a szerencsétlent lehülyézve is – egy lapon említeni: ez mocskos, pitiáner gonoszság.

Én röstellem magam. Mint ahogy egy másik történet miatt is. Meghalt Lehoczki István karikaturista. Ismertem, néha-néha találkoztunk. Zseni volt. Ide másolom, amit Föld S. Péter barátom írt róla, remélem, nem bánja:
„…ez volt az utolsó akarata: ne legyenek róla nekrológok. Amíg élt és dolgozni tudott, addig kellett – miután megbetegedett, elfeledték. (Nem ő az első, és persze nem is az utolsó, akivel ez történt). Mindenkit elfelednek, tudta jól, de nem vigasztalta. Fájt neki, hogy a számos szerkesztőségből, amelyeknek dolgozott, nem hívta fel soha senki. Nem kérdezték meg, hogy van, tud-e már (még) dolgozni? Pedig a politikai napilapban hosszú éveken át naponta jelentek meg rajzai, a humoros kéthetilapban egész oldala volt.
Lehoczki István – Leho - nem most halt meg, hanem hetekkel ezelőtt. Közös barátunktól, Krenner Pistától kaptam akkor a hírt, tőle tudom, hogy azt kérte: akik még életében elfeledkeztek róla, most, halálában se keressék.”

csütörtök, március 22, 2007

Nem baj, azt is megkapod


Elképesztően sok kedves levelet kaptam abból az alkalomból, hogy idén nekem (is) ítélték a Táncsics-díjat. Ezeket, és a többi üzenetet köszönöm. Fura módon kevés volt a gyalázkodó. Mondjuk volt, aki azt üzente, hogy eltöri a kezemet, de teljesen zavarosan, helyesírás nélkül. Sokan kérdezték, hogy miképpen is van ez, hogyan ítélik, hogyan tudatják, miképpen megy az ünnepség.
A tudatás egyszerű volt: a szerkesztőségben az értekezlet közepén kaptam egy esemest, amelyben az egyik kollegám gratulált a Táncsics-díjhoz. Visszaírtam neki, hogy nem azt, hanem a Fejtő-díjat kaptam meg, nem is olyan régen. Erre visszaírt, hogy nem baj, azt is megkapod. Aztán jött másik kedves kollegától is kedves levél.
Kínban voltam, mert azon gondolkoztam, hogy talán nem kellene átvenni, mert nem igazán jön ki jól, hogy az ember baloldali meg a kormány is az… Hogyan lehetne ezt úgy, hogy azért mégse sértsek meg senkit, mert csakugyan meg vagyok tisztelve, és nem szeretném ezt tiszteletlenül kifejezni. Jeleztem ezt az aggodalmamat olyan barátaimnak, akik tőlem mesze jobbra állnak, szinte a másik lövészárokban, és csak azért tudunk még beszélgetni, mert gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és tudjuk a másikról, hogy nem lő hátba. Mondták, hogy nagy hülyeség lenne ezt visszautasítani, mert tisztán szakmai díj: a szövetségek ajánlásait eddig mindig maradéktalanul elfogadták a kormányok. A miniszter, csak átad.
Aztán semmi, hetekig. Már bántam is, hogy szóltam Katának. De egyszercsak jött egy levél a minisztériumból, meghívóval, visszajelzős telefonszámmal, adatlappal, amit majd le kell adnom. Hívtam, töltöttem, aztán már csak el kellett mennünk az Iparművészeti Múzeumba. Maga az ünnepség egyszerű volt: rövid Hiller-beszéd, azzal a mondanivalóval, hogy bár most elismerést kapunk, akkor lesz baj, ha az értelmiségiek, az alkotók elégedettek lesznek azzal, amit létrehoznak.
Ettől kezdve egyre jobban sajnáltam Hiller Istvánt, és el is határoztam, hogy semmiképpen nem vállalok miniszterséget. Olyan kétszáznyolcvan embert tüntetett ki, ami egyrészt olyan sok, hogy a végére elkopott a keze a sok rázástól, másrészt vegyük hozzá, hogy mindenkinek motyogott egy kicsit, kedveset. Gondolom a végére úgy elfáradt, mintha bányászott volna. Egyszer kellene egy jó riportot írni az efféle politikusi kötelezettségekről. Lehet, hogy sokan meggondolnák a belekezdést.
Az egész ünnepségen a legnagyobb tapsot egy – ha jól emlékszem – balatonedericsi, nyilvánvalóan mindenki számára teljesen ismeretlen, nagyon idős tanítóbácsi kapta. De tényleg akkorát, mintha világsztár lenne. Jó volt az az érzés, amit ez kifejezett.
Még azt szerettem az egészben, hogy egymás mellett ültünk Bodor Bélával és Szkárosi Endrével – ketten a három kedvenc költőm közül -, valamint L. Somon László is velünk volt, akit szintén kedvelek. Ők József Attila-díjat kaptak, teljesen megérdemelten.
A kitüntetésekről, díjakról, álszerénykedés nélkül: természetesen mindig meghatódom, ha elismernek. Emlékszem, hogy – különféle pályázati helyezések és irodalmi nívódíjak után - az első, amit újságírásért kaptam a Mai Nap aranygyűrűje volt. Én akkor tényleg azt gondoltam, hogy ennél több elismerést már nem kaphatok, és ez érdekes módon pontosan ismétlődik minden egyes alkalommal.

Közkívánatra nagyapám 1917-es, háborús naplójából:
Szeptember 7. Reggel elmegyünk ruhafaszolásra, de ruhát csak annak adnak, akié teljesen rongyos. Később lénungot fizetnek az országút közepén. Engem már kifizettek, s most az országút közepén az isztungomon ülve írom naplómat. Nem tudom, civilben mennyiért ültem volna így ide. De a r. egye, míg jön egy kocsi, várok. Vagy kikerül, vagy ha nem, akkor tévedtem, s én leszek kénytelen kerülni. – Kikerült. Hiába a tekintély!
Szerencsésen elköltöttük az ebédet. A sajkámból nagyszerűen lehetne enni, ha valami jó lenne benne. Na, megint kezdik a transzportot összeírni. Nem bánnám, ha már engemet is bevágnának valamelyikbe.
Úgy látszik, itt csak kívánni kell, s mindjárt teljesítik, mert már a pokolban, a városon kívül vagyunk egy gyepen. De ha itt kell aludnunk, nem tudom, hogy a szúnyogok hagynak-e belőlem valamit. Már megint rá kell gyújtani egy cigarettára. Hogy az a r. egye meg, hát ha az Isten szúnyogot teremtett, adna elég cigarettát is, aminek az irigyelt füstjével el tudná az ember őket hajszolni.

kedd, március 20, 2007

Szomorú grund


Lebontották a kordont. Jó kis kordon volt pedig, kitűnően lehetett játszani vele. Akkora jelkép lett belőle, mint a berlini falból, még jó, hogy a szocialisták és a rendőrök visszafogottabban demagogizáltak, és nem csináltak kínai nagy falat belőle, amelyik megvédi a hazát, de legalábbis annak szívcsakráját, a Parlamentet. Vagy mit.
Igazából az a talány, hogy miközben a magyarok, pláne a fővárosiak túlnyomó többsége egyetértett a kordon fölállításával, mert rettenetesen unta már a gyülekezési joggal való visszaélést, lehetett belőle a szabadság meg a lobogó ketrecét vagy mifenét tupírozni. Föl lehetett használni arra, hogy a Fidesz heteken át tematizálja a politikát azzal, hogy ha egy apró területen – a tapasztalatokból okulva – nem lehet tüntetni, akkor máris diktatúra van. Volt kordonbontás, kifaroló államfő, zászlófölvonást bojkottáló ellenzék – minden, ami a politikai műbalhéhoz szükséges.
Figyelemre méltó, hogy mérések szerint az "emberek” túlnyomó többsége sem azzal nem ért egyet, hogy a kordont elbontották, sem azzal, hogy a téren – bizonyos visszafogottsággal – tüntetni lehet ezután. Ez azért talányos, mert közben a Fidesz-hívek jó nagy többségben látszanak a közvélemény-kutatásokban. Vagyis van az egyik oldalon egy "új többség”, miközben bizonyos kérdésekben nem ért egyet önmagával sem. Vagy egyszerűen csak félti a városát. Jó okkal.
A bontást valami politikai szabadsággyőzelemnek beállítani: gyönge dolog – persze meg kell szokni, hogy eztán új cirkuszhelyet kell keresni. Egyszerűen arról van szó, hogy a rendőrség fölnőtt a feladatához. Fél év alatt, de még nem későn. A forradalomnak most vége. Csőcselékkel győzetni: esélytelen, aki erre játszik. De még lehet egy kicsit fuvalkodni, Gergényizni.
Most majd átépítik a teret. (Gondolom, kicserélik a pisás-mocskos földet, elszállítják végre Szamuely láthatatlan lovas szobrát, és helyére Horthyé kerül, hasonló látványminőségben.) Az egész nem lesz majd több ötmilliárdnál – de ha kivesszük belőle a föld alatti parkoló árát, akkor is kettő. Nem vagyok biztos abban, hogy most kellene erre költeni. De az is lehet, hogy megéri, bár olcsóbb lenne egyszerűen rendet tartani, mint politikai parkot építeni. Vagy játszótér lesz ott, vagy valami más. Eddig is az volt. Szomorú grund kínos játszadozókkal.

hétfő, március 12, 2007

Az érzéstelenítés érzéstelenítése


Néztük a kisfiammal a National Geographic egyik számában a képeket. Egyszercsak azt mondja: ez a Nap. Pedig nem napocskának ábrázolták, hanem egy eléggé nagy tűzgömbnek. Jó, ez rendben van, szép tőle, hogy fölismeri. De az elég döbbenetes volt, amit utána kérdezett: - Ebből is fekete lyuk lesz?
Öt éves. Fölnőttek tucatjait ismerem, akik föl nem tudják fogni, hogy egy napszerű csillagból fekete lyuk lehet, hiszen maga a fogalom is rémisztően zavarba ejtő. Nem mondom, hogy érti, mert én se igazán, tökéletesen, de tud róla. Na ezután tovább néztük a képeket. Az egyiken egy világűrbéli gázfelhő látható, amelyik szinte pont úgy néz ki, mint egy koponyából kivett agyvelő. És azonnal rá is kérdezett: ez egy agy? Mondott egy aranyosat is. Arról volt szó, hogy mekkorára nő majd. Állt, egyenesen, az egyik tenyerét a feje tetejére tette: Papa, már majdnem ekkora vagyok.
A hét amúgy azzal telt, hogy valamiképpen nagyon elfáradtunk, Kata is meg én is, és ráadásul fájt a lábam. A végén már annyira, hogy el is mentem orvoshoz. Mindjárt azzal kezdődött, hogy először szembesülnöm kellett a vizitdíjjal, amit a rendelőintézet portáján szednek. Nem okozott nagy traumát, sőt nagy örömmel fizettem ki, mert a pultnál mindjárt megtudtam, hogy viszont nem kell beutaló a sebészetre. Nekem az idő drágább, mint 300 forint, pláne, ha ezután még el kell menni a háziorvoshoz, aztán megint vissza, megint fizetni… Egyébként is, a 300 forint többszörösét költöm naponta a saját tudatos lepusztításomra. A váróban volt időm, mert egy órába is beletelt, mire sorra kerültem. Olvastam az egyik ajtón, hogy itt délutánonként műtéteket végeznek. Volt egy rossz érzésem, hogy mindjárt én leszek a következő.
Az történt a lábammal, hogy a körmöm mellett egyszercsak begyűlt valami. Fájt és ronda is volt. Kenegettem körömvirággal, jót is tett neki. De igazából nem gyógyult. Aztán Milos rálépett, és ettől annyira fájt, hogy elhatároztam: most már aztán elmegyek orvoshoz. Persze féltem, de aztán ez elmúlt, hamar kiderült, hogy igen kellemes társaság dolgozik a sebészeten. Jókat tréfálkoztunk, és ez valóban görcsoldó. A doktor megtekintette a lábamat, aztán közölte, hogy ez nagyon ronda, és akkor mindjárt föl is vágja. Az érzéstelenítés kivételével semmi nem fájt – meg kellene oldani az orvostudományban az érzéstelenítés érzéstelenítését. Csak éreztem, hogy vág a penge, de nem fájt.
Aztán az orvos megmutatta, mit vett ki a lábamból. Olyan kétszer egy centis körömféleséget, ami ráadásul valami Y-féle alakban végződött. Vagyis az történt, hogy a nyáron leszedett körmöm szépen újra nőtt, de mellette kibújt egy másik is, ami mindjárt elcsalinkázott a húsomban, és ott jól érezte magát.
Kérdeztem persze, hogy ez mitől van. Hogy egyszercsak elvadul egy vándordarab az emberben. Azt a fölvilágosítást kaptam, hogy azt nem lehet tudni, viszont azt igen, hogy nagy valószínűséggel hamarosan újra nő, ugyanígy. Tehát gyakran járok majd sebészeti vendégségbe. Ja, én ne kenegessem, ne kísérletezgessek, hanem amint meglátom, hogy gyullad, azonnal menjek. Mondjuk ezt magamtól is elhatároztam, az első érzéstelenítő szúrásnál. (Mindig, minden betegségnél elhatározom, aztán sose tartom be.)
Megint azt hittem, hogy nagyon fáj majd, miután kijövök, és elmúlik az érzéstelenítő. De tulajdonképpen némi kellemetlenséget, lüktetést, sugárzó fájdalmat leszámítva egészen jól vagyok.

„Valaki” azt írta, hogy folytassam az akkor tizenkilenc éves nagyapán 1917-es, vagyis éppen kilencven éves háborús naplójának másolását. Szívesen, bár előre megmondom, hogy nem egy kalandregény. És szemmel láthatóan szaggatottan írta, vagyis amikor volt ideje, bejegyzett egy-egy mondatot, ezért aztán nincs mindig agyonegyeztetve például az idő. Összességében inkább csak nekem jelent valamit, mert ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben:
„Szeptember 6. Reggel 1 órakor érkeztem meg Laibachba. Elmegyek a Sammelstellére, de a barakkban már nincs hely, így kint az udvaron kell aludnom. Az egyik sarokban még van hely. Eldobálom a köveket, s lefekszem. Istenem, két nappal ezelőtt, ilyenkor milyen sokáig elálmodoztam, de itt nem lehet. Az álom hamar elnyom, de sokáig nem tudok aludni egyrészt a fekhelyem keménysége, másrészt a hajnali hideg miatt. De nem sokáig kellett várakozni, mert egy öreg káplár már elkezdte keltegetni a barakkban levőket. Sorakozunk és megyünk a lovagló iskolába. Itt vagyunk egész nap, s várjuk, hogy mikor küldenek tovább. Így telik el várással és ábrándozással az egész nap. Mikor besötétedik, lefekszem a kabáton, s végig fekszem rajta. Még nem tapasztalja, nem is gondolná az ember, hogy milyen kellemes fűrészporon aludni. (Ugyanis az egész lovarda fűrészporral van behintve.) De aludni nem tudok. Egyik cigarettát a másik után szívom el. Irigylem még a cigaretta füstjét is, mert az esetleg szellő szárnyán eljut oda, ahova én most nem mehetek.”
Amikor fölnagyítottam a K. u. k. Feldspitalban kiállított 7236-os számú Németh Edalbert (Béla) nevére kiállított Kopfzettel hátlapjáról kiderült, hogy dizentéria miatt kezelték ott. De a legkülönösebb: a nagyításban kijött nagyapám ujjlenyomata. Eléggé kísértetes.

szerda, március 07, 2007

Akkor ő győzött!


Tibor (Várkonyi) folyamatosan olvasgatja a francia lapokat, és néha fölkiált. Például: most halt meg egy bizonyos Jean Grelaud nevű ember - 108 évesen - a Becsületrend Lovagja, aki részt vett az első és második világháborúban. Először úgy néz ki, hogy ő volt az utolsó francia, aki még részt vett az elsőben. Mire én azonnal fölkiáltok, hogy akkor ő győzött. De aztán - mivel Tibor 82 évesen kitűnően tudja használni az internetet - kiderül, hogy él még két 109 éves francia veterán, később megtudjuk, hogy valójában még harminchatan vannak obsitban. Vajon hány magyar lehet? Mindenesetre a nagyapám (anyai), aki éppen most lenne 109 éves, már szép korában, 77 évesen meghalt. Ha Jean Grelaud az olasz fronton jeleskedett volna, akkor kettejük párharcában mindenképpen Jean bácsi győzelmét kellene kihirdetnünk. Ha van még magyar, életben, és kiderítjük, hogy hány olasz él még - alighanem több, mint magyar -, akkor, amikor az utolsó magyar vagy az utolsó olasz meghal, végeredményt hirdethetünk. És az is lehet, hogy egy végső, nagy összesítésben mégsem az Antant győzne. Mert végülis az a győztes, aki mindenkit túlél.
Bár nem mindegy, hogyan: valahogy történelmileg úgy alakult, hogy bár a nagyapám részt vett az elsőben is meg a másodikban is, nem nagyon lett semmiféle rendnek semmije, pláne lovagja. Nem elég, hogy a frontokra csalták vagy zavarták a szerencsétlen embereket - a nagyapám az elsőben még szinte gyerek volt -, tán még röstellniük is kellett volna, hogy ott kínlódtak.
Megvan nekem a nagyapám naplója (1917. szeptember harmadikán nyitotta Németh Béla önkéntes a viaszkosvásznas kockás füzetkét. Akkoriban – legalábbis a naplóban talált 7236-os számú „Kopfzettel” szerint már egy évet töltött a fronton, és szabadságra hazaeresztették.)
Az első bejegyzés: "Szabadságom letelik, de nem tudok hazulról eljönni. Végre rászánom magam, hogy csak 4.-én este, a 7 órai vonattal indulok. Az utazás nagyon kellemetlen, annál is inkább, mert szívem fáj, hogy itt kellett hagynom azokat, akiket oly forrón szeretek. Sokkal nehezebben megyek ki, mint először, lehet mivel eggyel megszaporodtak azok, akiket nem lehet egykönnyen elfelejteni. Csáktornyánál még visszanézek kedves hazámra, búcsúcsókot intek, s még fájóbb szívvel utazom tovább. Istenem, jövök-e még erre vissza egyszer?”
Nem jött haza. Ott maradt egész életében. Otthagyta a lelkét. Mert embert ölt. (Azért olvastam nagyon kíváncsian a naplóját, mert azt hittem, ezekről is szó lesz benne. De sajnos nem. Kár, de értem.)
Más: ma rádióban egy orvos beszélt, aki hamarosan Indiába megy a feleségével, önkéntes munkára. Vagyis ingyen gyógyít majd ott gyerekeket. Szépen beszélt, nagyon tisztességesen. Azt mondta például, hogy tudomásul kell venni: egy átlagos színvonalon élő magyar ember benne a van a világ népességének felső nyolc százalékában. Ez eléggé megdöbbentő.
Ebben a folyamatosan – velem az élen - síró-rívó országban nem ártana egy olyan számítógépes programot közzétenni, amelyikkel mindenki kiszámíthatná, hogy hol is az ő helye a világban. Lehetne külön a magyar viszonylatokra, külön az egész emberiségre programozni. Én például Magyarországon a közepesen kereső, élő, közép-középosztályhoz tartozom. Benne lehetek a fölső harminc százalékban. De ez az itthon szerénynek mondható státusz is bőven elég ahhoz, hogy a világ népességének legszerencsésebb öt százalékához tartozzak, mondjuk. Talán jót tenne néha, hogy zokogásaink szüneteiben kicsit szembesüljünk a valósággal.
(Van ilyen egészségügyi játék: rákérdez az életkorra, a súlyra, a betegségekre, a szenvedélyekre, és megmondja, mikor halunk meg. Kicsit kínos, amikor az ember rájön, hogy öntúlélő. Mint szegény jó Abody Béla (1931–1990) mesélte egykori csodás jegyzetében: olvasgatott egy ilyen tesztcikket, és rájött, hogy ő már tíz éve halott. Bár, ha úgy vesszük ez is olyan, mint magányosan legyőzni az Antantot.)

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések