szerda, szeptember 27, 2006

Az elnöki mivolt


A Magyar Köztársaság elnökeinek életük végéig kijár az Elnök Úr megszólítás. Mert ki akarjuk fejezni, hogy egyszer a történelmünkbe emeltük őket, és arról életük alkonyáig nem feledkezünk meg. Cserébe semmit nem várunk el, legföljebb annyit, hogy őrizzék azt a tisztelet- és megbecsülés kincset, amit kiérdemeltek. Úgy viselkedjenek, mintha ma is a köztársaság elnökei lennének. Vagyis pártatlanul, legalább lehetőségeik szerint az Alkotmány szellemét őrizgetve.
Amióta itt a tüntetések és a zavargások tartanak, négy köztársasági elnökünk közül három szólalt meg. Sólyom László egyszer mintha súrolta volna a tisztéhez illő mértéket, ám ezt később többször példásan korrigálta. Lett is belőle „Kun Béla unokája”. Szűrös Mátyás, amikor beállt az árpádsávos zászlók alá, olyan ítélőképesség-elporladásról tett tanúbizonyságot, ami után legföljebb a lelki üdvéért imádkozhat, akinek van még kedve hozzá. Úgy néz ki, hogy már fogalma sincs, mit kiáltott ki annak idején a Parlament erkélyéről.
Az igazi meglepetés, hogy Mádl Ferenc is szükségét érezte a beleszólalásnak. El se tudom képzelni, ki és mivel vehette rá arra, hogy amikor megnyugodni látszik a tér, az utca, amikor az emberek már lassan azzal számolnak, hogy vége a rémálomnak, boldogok lehetünk, hogy legalább halottunk nincs, föltétlen fontosnak találta, hogy aláírjon egy teljesen fölösleges, századik nyilatkozatot, amelyik Gyurcsány Ferencet ismét lemondásra szólítja, és ezzel hátha újra föllobbantja a tüzet. Ráadásul, a nyilatkozat annyira elfogult, amennyire az lehet egy olyan szöveg, amelyet olyanok írtak alá, akik közül legalább ketten miniszterek lehetnek már Orbán vadul áhított „szakértői” bábkormányában is.
Őrizni az Alkotmány szellemét! Abból az következik, hogy Gyurcsány Ferenc Magyarország miniszterelnöke. Sorsa nem az utcára, nem holmi össze-vissza hadováló, egymással is civakodó tüntetőkre, nem nyilatkozók hadára van bízva, hanem a szocialista frakcióra. Ha – akár a baloldali és liberális választók nyomására – ők úgy érzik, hogy Gyurcsányt le kell váltani, majd megteszik. Ha nem, akkor meg el kell viselni, vagy követni kell őt ízlés vagy hajlam szerint a következő választásokig. Ennyi. Ha pedig már megszólaltak az Elnök Urak, legalább egy fél mondatban jelezhették volna, hogy valójában miről szólnak pár nap múlva a választások. Hogy legyen vége a cirkusznak.
Göncz Árpád nem szólalt meg. Talán nem véletlen, hogy ő az elnöki mivolt mértékegysége Magyarországon.


kedd, szeptember 26, 2006

Ima


Avram többnyire dél körül imádkozott a kolostor kápolnájában. A térre nyílt, az ajtaja mindig, de csakugyan mindig, éjjel is és nappal is nyitva volt, bárki, bármikor beléphetett. Avram mindig ugyanott, a gyertyák előtt, a saját térdeplőjén imádkozott. A térdeplő kopott volt, nagyon kopott, évszázados. Egy Marion nevű megszállott, kicsit szent szerzetestől örökölte.
Ha ugyan azt imádkozásnak lehet nevezni, amit Avram művelt, hiszen hangosan beszélt, órákon át. Szép mély hangja volt, és ha nem volt értelem abban, amit maga elé, alá, vagy mit tudni hova mormogott, akkor is jó volt hallgatni. Ebből aztán az lett, hogy a népek szépen, lassan beszivárogtak a kápolnába, és afféle divat lett Avramot figyelni.
Valójában nem imákat mondott, legföljebb foszlányokat, hanem Istennel beszélgetett. Néha, mintha gyónt volna. Furcsa vallomások voltak ezek. Kérte Istent, hogy nézzen a lelkébe, legyen csönd, de akkora, hogy féljen a megsiketüléstől, ömöljön rá fény, de ne kívülről, hanem a bensőjéből, tisztítsa őt fénnyel és csönddel. És az emberek azt állították, hogy kisvártatva igenis csönd lett a kápolnában is, mert igenis kiáradt a csönd Avram lelkéből, vagy a testéből. Azért gondolták, hogy mégis inkább a testéből, mert igenis fényt láttak a feje fölött. Az meg olyan volt, mintha a hajszálainak végén apró pontok gyúlnának. És honnan máshonnan kapnák a fényt, mint Avram fejéből?
Nem is volt ez olyan ritka jelenség. Szinte hetente láttak ilyesmit. Mint ahogy azt is, hogy Avram fölemelkedik a térdeplőről, miután Istent kéri, hogy tegye őt könnyűvé. De igazából ezt már el se hitték az emberek, pedig sokszor látták a saját szemükkel. Furcsa, de megegyeztek abban, hogy ez nem lehet igaz, és aztán hiába látták a saját szemükkel, tudták, hogy becsapják magukat.
Imája betöltötte a kápolnát. Volt, aki azt állította, hogy látta, legalábbis valamiképpen észlelte, hogy a hangok elmennek a falig, a szentélyig, aztán ott fölkúsznak a kupoláig, aztán széthullnak odaföntről. Borzasztó, mondta valaki. Hátborzongató! Megesküdött arra, hogy ha Avram száz évig tenné ezt, akkor elkopnak a szentély ikonjai. Legalábbis lenne ott egy sáv, olyan, mint egy rovarcsapás.
De hát Avram nem tette száz évig, éppen csak egy esztendőt imádkozott a kolostor kápolnájában. Aztán jött a háború, és a határ olyan közel volt, hogy az ágyúzás minden nap és minden éjjel áthallatszott. Az emberek sokatlanul nagy számban gyűltek minden délben a kápolnába. A végén már alig fértek el.
A háború idején – ameddig a kolostorban maradhatott – nem beszélt imádság közben, hanem énekelt. Bár ez így nem pontos, mert tulajdonképpen csak hangokat hallatott. Az ima kezdetekor egy darabig csak térdelt, némán, lehunyt szemmel, aztán egyszercsak kijöttek belőle a hangok. Igazából az volt a rémisztő, hogy nem esett semmiféle révületbe, nem látszottak csodálatos átváltozások, nem lebegett, nem fénylett – valaki a szerzetesek közül erre azt mondta, hogy abbahagyta a bohóckodást -, hanem gyerekek, asszonyok, férfiak, sőt állatok sírtak a torkából. De ez mégsem rémisztő volt, hanem szinte ének. Valaki azt mondta, hogy az Isten megállt a határ innenső felén és itt siratja a lényeket.
Egy Anaszi nevű okos paraszt úgy vélte: Isten soha nem avatkozik be az emberek háborúiba, mert tanult a teremtés rettenetes tévedéseiből, és fél a saját cselekedeteitől.
Azokban a hetekben egyetlen egy csoda történt. Avram imádkozott, és egyszercsak hatalmas fényözön zúdult a kápolnába, mégpedig a kupola üvegborítású világítórésén át. Az egész nem tartott egy percnél tovább, de a népek mind elvakultak, rémületükben a padlóra borultak.
Ezt még maga Avram is jelnek vélte. Másnap fölkerekedett, átment a határon, bele a háborúba, azzal a tervvel, hogy Istent maga mögött hagyja. Az Úr ettől magányos lesz, és utána indul.
Egy hétbe se telt, elfogták és az n.-i fogolytáborba hurcolták. Egy éjszakán aztán, a priccsen – az egy EU-raklap volt, szálkás fából, valami ronggyal és szalmával takarva -, ahol másodmagával feküdt egy Sohopin nevű szegény kicsi éhenhaldoklóval, megállapította, hogy Isten nem követte.
Elmondta ezt Sohopin mérnöknek, aki kinevette, és azt mondta, hogy nincs is Isten.
Pedig jelet adott nekem, mondta Avram, és elmesélte a nagy fényességet.
Sohopin megkérdezte, hogy pontosan mikor volt az, és melyik templomban. Avram elmondott mindent. A mérnök elmagyarázta: azt a templomot úgy építették, hogy bizonyos számú esztendők elmúltával a napéjegyenlőségek idején, amikor délben a Nap a kupola fölé ér, illetve a Föld ráfordul a Napra, akkor beárad a ragyogás. De ennek pontos idejéről csak a papok tudnak, hogy elkápráztathassák a népet. Neked meg kedves Avram, elfelejtettek szólni.
Igenám, de Avram emlékezett, hogy nem délben volt az a dolog.Sohopin kicsit gondolkozott, aztán azt mondta: dehogynem, csak amióta ezt a hülye nyári időszámítás bevezették, minden összezavarodik. Csillagászatilag biztosan délben jött az a fényesség. Aztán Solopin elaludt, nem is ébredt föl soha többé, mert álmában éhen halt. Avram sajnálta, hogy nem tudta imádsággal vagy legalább énekkel átkísérni a másik életbe. Akkoriban kezdett el olyasmiken gondolkozni, hogy aki éhen hal, annak a lelkében marad-e elég energia ahhoz, hogy föltámadjon a Túlvilágon. Nem csak Solopin üdve miatt aggódott – tudta, hogy az ő istentelen lelke Isten elé kerül, ha lesz ereje, mert jó ember volt. Hanem maga miatt is kétségek gyötörték. Az járt a fejében, hogy talán jobb, ha az ember mégis inkább idejében agyonlöveti magát.

szombat, szeptember 23, 2006

A látnok


Az is lehet, hogy mégiscsak azonnal le kellene mondania Gyurcsánynak, de úgy, hogy feltétel nélkül adja át a hatalmat Orbán Viktornak, fölajánlva életét, vérét és minden szeretetét, mert nagyon úgy néz ki, hogy a jelenlegi gazdasági és politikai helyzetben mégis inkább egy látnokra van nagyobb szükségünk, mint gazdasági szakemberekre.
Mint Orbán Viktortól a napokban többször is megtudtuk az igazságot: ő bizony csak brüsszeli útján értesült a májusi Gyurcsány-beszédről, eddig még nem hallgatta meg, csak hazafelé jövet, a kocsiban olvasta - undorodva persze - a teljes szöveget. Az ő szava döntő bizonyíték arra, hogy dehogyis kapta meg már hetekkel, esetleg hónapokkal előbb a hangfelvételt, és semmiféle alapja nincs annak a feltételezésnek, hogy netán egy forgatókönyv részeként jelent meg éppen pont a választások előtt két héttel.
Már tegnap idéztük azt a mondatot, amelyik Orbán augusztus nyolcadiki, Vízválasztó 2. című cikkében jelent meg. Ott a "dübörgő gazdaság" kapcsán így ír: "Ma már lassan minden magyar választópolgár ráébred, hogy ezeket a mondatokat nem pillanatnyi elmezavar hatása alatt, hanem egy szervezett politikai hazugsághadjárat precízen koreografált táncrendje szerint adta elő Magyarország miniszterelnöke, szocialista tettestársai segítségével és a magyar elit többségének falazása mellett."
Ha valaki úgy gondolja, hogy a "szocialista tettestársak" már csak azért is kicsit árulkodó, mert Gyurcsány a szocialista frakció előtt szónokolt, és Orbán szövegéből föltűnően hiányoznak az SZDSZ-es tettestársak, az nyilván a magyar elit falazója.
Egy héttel a Gyurcsány szöveg nyilvánosságra bukkanása, a tüntetések és zavargások kezdete előtt a következőket olvashatjuk Orbántól, vízválasztós írásának harmadik – valamiért csak egy hónap múltán megjelent - részében:
"Mire beköszönt a tél, már nem jobb- és baloldal fog vitázni egymással, hanem egy elkeseredett és ingerült ország áll majd szemben illegitim kormányával."
Majd pedig:
"Egyértelművé kell tennünk, hogy az előttünk álló válságért, a fenyegető békétlenségért a demokratikus kötelékeit ledobó, az emberek véleményére fittyet hányó kormányzatot terheli a felelősség. Ma már nem jobb- és baloldal vitázik egymással, hanem a kormány vitázik az összes magyar emberrel.
A hazug, illegitim és önfejű kormányzati politikára az emberek nyílt és rejtett ellenállással válaszolnak. Az ellenállás rejtett útjait alaposan kiismerte Magyarország a Kádár-rendszer éveiben. Adóelkerülés, szürke- és feketegazdaság, korrupció, csendes munkalassítás. A nyílt ellenállás formáit is ismerjük az elmúlt tizenhat évből és a nyugati demokráciák példáiból: sztrájkok, tüntetések, útlezárások, engedetlenségi mozgalmak."
Komolyan mondom: ha valaki ilyen pontosan látja előre egy egy hét múlva nyilvánosságra kerülő beszéd tartalmát és hatásait – hiszen Gyurcsány kormány a beszédben lelepleződött hazudozás miatt lett illegitimmé -, akkor az vagy szószátyár elemző, vagy látnok. De mivel mindannyian tudjuk, hogy Orbán Viktor még sosem hazudott, és csak tiszta eszközökkel játszik, marad a második lehetőség. Gyurcsány Ferencnek bizony el kell ismernie, hogy egy ilyen istenáldotta embernek át kell adni minden hatalmat.
(Népszava)

péntek, szeptember 22, 2006

Tébolygók


Orbán Viktor stratégiai hibát követett el, amikor a hazugságos kormánybuktatós forgatókönyv tömegdemonstrációs részét olyan szervezetekkel szövetségben szervezte meg, mint a hatvannégyesek, a Jobbik, a MIÉP, és más, lényegében elenyésző társadalmi támogatottságot élvező, de a demokráciában még megtűrhető csoportok. Ezek nagyjából annyi szavazatra számíthatnak, mint ahányan esténként a Parlament előtt vannak, vagy az ország nagyobb városaiban a főtereken gyülekeznek. Stratégiai, sőt történelmi tévedés az, ha bárki azt feltételezi, hogy bármilyen magyar kormány megadhatja magát, vagy akár érdemben tárgyalhat árpádsávos lobogók alatt fölvonulókkal.
Ha ma Orbán Viktor vagy a Fidesz-kormány lenne hasonló helyzetben, akkor is azt mondanám, hogy - függetlenül attól, mit gondolok a politikai hazugságról, a választásokról - tartson ki, mert nem szabad félvilági politikai erőknek engedni. Ha ezt bármelyik miniszterelnök megteszi, soha többé nem lesz Magyarországon biztonságos kormányzás.
Még valami: a Fidesz simán megnyerte volna az önkormányzati választásokat, ha Orbán nem sunyiskodja ki a népet az utcára. Elhiszem, hogy nem akart ő harcokat, erőszakot. De tudnia kellett - ha másból nem, abból, hogy elégszer figyelmeztettük -, hogy folyamatosan beharsogott duplafenekű uszító mondatainak erőszak is lehet a következménye.
Nem tudom, végiggondolta-e, hogy azok a hagymázas erők, amelyek most a Parlament előtt tüntetnek meg alkotmányoznak, győzelmük esetén mit kezdenének vele. Ha nem hallott még arról a törvényszerűségről, miszerint a forradalom megeszi a saját gyerekeit, legalább nézzen végig magán: valóban azt képzeli, hogy egy ilyen ideges, bosszúgörcstől remegő, mindigbukó-típusú emberke fejére koronát nyom az adrenalintól tébolygó tömeg? Nézze meg a saját embereit! Például a szemmel láthatóan örökké frusztrált jótanuló Navracsicsot, akit már talán az általánosban is vertek az uzsonnájáért, pláne Szíjjártót, akit egy békés, jólelkű B-közepes már a külleme, pláne a beszédstílusa miatt is azonnal lefejel, ha útjába kerül egy meccs után. Nevetséges. Örüljenek, ha élve megússzák az esetleges győzelmet.
Orbánt gyakorlatilag már mindenki kérte, hogy ne rendezzen tömeggyűlést szombaton. Mindegy, hogy mi lett a vége, végsőkig megátalkodott magatartásából az derült ki, hogy annyi felelősségérzet, államférfiúi méltóság sincs benne, mint az egyetemistákban, vagy a biciklistákban, akik képesek voltak önmérsékletre.
Ha majd ennek az egésznek vége lesz - lemondásakor vagy a további harc előtt -, jó lenne, ha egyszer végre őszintén elmondaná, mi szüksége volt erre az életveszélyes cirkuszra. (Ha lesz halottunk, akkor természetesen egészen szoros elszámolás kéretik.)
(Népszava)

csütörtök, szeptember 21, 2006

Veres zászlókkal


Valaki megmondhatná Orbán Viktornak, hogy fölfokozott állapotából pár percre lenyugodva legalább a saját maga számára megkereshetné azt a hibát, amelyik az egész érvelését hamissá teszi. (Erre azért lenne szükség, mert egyszerűen látszik rajta, hogy cinkelt kártyákkal játszik: ő is – mint ahogy az összes nyilatkozó morcos fideszes vezető is - pontosan tudja, hogy Gyurcsány miről beszélt, miképpen kell azt érteni, pontosan tudja mit értett hazudozás és nemkormányzás alatt. Mindenesetre nem azt és nem úgy, mint amit most ő, és mögötte a tüntető tömeg harsog.)
Most hagyjuk azt, hogy illegitimnek nevezi a teljesen jogszerűen országló kormányt, majd csupa illegitim ajánlattal áll elő. Mégis a legfontosabb az, hogy Gyurcsánynak és kormányának miért is kell, kellene lemondani. (Ezekre az összefüggésekre már más is rávilágított, én csak ismétlem, mert szükségesnek látom.)
Azért kellene lemondani ugye, mert Gyurcsány hazudott. Nyilván az egész népnek. Csakhogy a nép egyik fele nem hitt a hazugságainak, mert az éber Orbán Viktor és csapata mást se tett, mint rávilágított a vélt vagy valódi hazugságokra.
Vagyis a jobboldali tömegeket Gyurcsány Ferenc nem tudta becsapni. A baloldaliakat csapta be. Ha azt most nem elemezzük, hogy a baloldaliak esetleg becsapatásuk tudatában is a koalícióra szavaztak, mindenképpen meg kell jegyezni, hogy nem a jobboldaliaknak, hanem a baloldaliaknak van elszámolni valójuk Gyurcsánnyal.
Nem látom, hogy tüntetnének ellene, vagy más eszközökkel a lemondását követelnék – szeretett TGM-et és a tisztelt Gazsó Ferencet leszámítva. (Hogy aztán ennek az az oka, hogy megértették Gyurcsány eredeti mondanivalóját, vagy Orbánt még hazugabbnak találják, az mindegy.) Vagyis Orbán Viktornak akkor lenne dolga ebben az ügyben, ha azt látná, hogy a baloldaliak veres zászlókkal a Parlament elé vonulnak, és őt kérnék arra, hogy vegye át az ország irányítását. Mindaddig minden ötlete és kitalálmánya illegitim. Hagymázas, amiket beszél.
Ha élve megússzuk ezt az egészet, akkor talán lesz valami haszna. Másképp látjuk a történelmet, és óvatosabbak leszünk. (Megjegyzem: évek óta harsogjuk, hogy egyszer valami baj lesz abból, ha nem lépünk föl idejében, kellő erővel a szélsőségesek ellen. Itt a baj.) Nem tudom, hogy jó-e, hogy pont az ötvenhatos forradalom évfordulójára kerültünk ilyen helyzetbe. Jó-e, hogy megmutattuk, milyen nem lehet egy forradalomnak nevezett dolog, és mégis, azt is, hogy mivel járnak az utcai harcok. Ha mondjuk a tévé előtti „sajnálatos események” átterjedtek volna az egész városra, és ez a kormány lemondásához vezet, akkor persze az egész átminősül forradalommá. És azok, akik ebben részt vettek, de a legocsmányabb gyújtogatók és fosztogatók is ötven év múlva őszinte szívvel mesélnék az unokáknak, hogy ez mekkora nagy hősi éjszaka volt. Pedig nem.Lehet-e forradalmat csinálni csőcselék nélkül? (Erre az a válasz, hogy dehiszen persze, hogy lehet: ott van ötvenhat!) Na, jó, akkor úgy kérdezem, hogy lehet-e mégegyszer?

szerda, szeptember 20, 2006

Fricz Tamás

A miniszterelnök nagy lelepleződése után Fricz Tamás politológus a HírTV adásában úgy nyilatkozott oda, miszerint: "világos, hogy a kormány folyamatosan hazudott és hazugsággal nyerték meg a választásokat", ezért akár "forradalommal" is eltávolítható a hatalomból. Majd a Magyar Nemzetben már magát a köztársasági elnököt szólította föl a parlament feloszlatására.

Nem tudni, mennyire tekintik kollegának Friczet a politológusok, de hogy a szakértelmében és pláne objektivitásának dolgában lehetnek hiátusok, az már ennyiből is kiderül. A jobboldal ünnepelt értelmiségi szószólója tovább árulkodott magáról, amikor hétfőre virradóra az egyik rádió műsorvezetője az utcán találta, és onnan, telefonon, szinte helyszíni közvetítést adott az eseményekről. Vitapartnere azt állította, hogy a Fidesz áll az utcai események mögött, Fricz szerint pedig ezek spontán megmozdulások voltak. Végül szembesülnie kellett azzal, hogy ez az egész annyira spontán, hogy „te kevered”.
Másnap a tévé ostromát - mint a rádióműsorból, ahol megint távvendég volt, kiderült - már a tévén keresztül kísérte figyelemmel. Már megint elkezdte a forradalmazást, mire a műsorvezető rákérdezett, hogy ez neki a forradalom?… Aztán eljutott odáig, hogy azzal, ami történik, nemigen lehet közösséget vállalni, a forradalmat mégis inkább „idézőjelbe tette”. Amikor pedig azzal a véleményével szembesítették, hogy a köztársasági elnök alkotmányos joga lemondatnia a kormányt, mégis inkább úgy gondolta, hogy ezt ő „szimbolikus értelemben” gondolta.
Egy politológus szempontjából bizonyára nagyon tanulságos, hogy mi mindent lehet szimbolikusan értelmezni, ha a dolgok állása úgy kívánja. Tudom, hogy Fricz Tamás belerokkanna, ha mondjuk Gyurcsány öszödi beszédét egyszer megpróbálná úgy hallgatni, hogy abban hátha igen számos szimbolikusan értelmezhető mondat van, sőt egynémelyik szinte forradalmi tartalommal bír. Semmiképpen sem kívánnám, hogy értelmiségihez méltó módon ezt be is vallja, mert akkor miből élne, ugye. De talán kevésbé keverné. (Népszava, A nap embere)

Ön hogyan állna ellen a kormánynak?

Úgy, ahogy eddig. Ha azt látom, hogy a túladóztatásomnak és általában a sanyargattatásomnak semmi értelme, mert továbbra is mi - a közepesen élők és a szegények - viseljük a terheket, ám a lefölözmény például pártkasszákba vándorol, valamint még csak víziójuk sincs arról, hogy miképpen lehet az országban igazságos viszonyokat teremteni, mindent megteszek, hogy a lehető legkevesebbet tudják elvenni tőlem. De sípra akkor se költök, mert az is áfás. (Népszava Heten a hétről)

vasárnap, szeptember 17, 2006

De jó, hogy van nekünk


Viszlanov, a sekrestyés, miután mindent rendbe rakott, kiment a templom elé, de éppen csak azért, mert ki akarta tárni a kaput. „Szellőztetés végett.” Meg volt valami érzése is. Mégis, csodálkozva látta, hogy az emberek ott állnak a lépcső előtt, szinte félkörben, a kapu felé, vagyis rá nézve, csöndesen. Valami olyasmit kérdezett, hogy „hát ti?”.
„Avram szavát akarjuk hallani!” – mondta egy nő. Bár inkább lány volt, lánykásan csengő hangú.
A sekrestyés visszament a templomba, aztán megint kijött a kapun, és azt mondta a népeknek, hogy Avram imádkozik, hagyják békén.
„Megvárjuk.” – mondta a lány.
És meg is várták. Egy órát is ácsorogtak, mire Avram kibújt a templom sötétjéből. Kicsit hunyorgott, kicsit csodálkozott, mert Viszlanov egyáltalán nem mondta meg neki, hogy várják, és mit akarnak tőle. „Miről beszéljek?”, kérdezte, amikor megtudta, mit akarnak tőle.
„Magadról!” -, mondta valaki.
Olyasmit motyogott, hogy „ugyan, mit mondhatnék magamról”, de aztán összeszedte magát, becsukta a szemét, fölfelé, az ég, az estvébe forduló Nap felé nézett, széttárta a karjait, aztán csak állt ott, percekig, nagyon hosszú percekig. A népek csak nézték, figyelmesen, tulajdonképpen ámulva, figyelték a száját, hogy megmozdul-e. Beszél-e legalább magában?
De nem mozdult, még hosszú percekig. Aztán mégis: leeresztette a karjait, aztán a jobb kezét maga elé emelte, ökölbe szorítva, aztán kiengedte, kinyújtotta a középső ujját, éppen úgy, ahogy egynémely nációk jeleznek valami csúnyát. Hogy izéld meg az anyádat, például. A népek mindenesetre értették, így értették, mert szinte minden torokból kitört egy jókora sippantás. De nem lett belőle kiabálás, átkozódás, mert Avram kinyitotta a szemét, lejjebb eresztette tekintetét, nézte az ujját, aztán végre megszólalt, nagyon hangosan: - Olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.
Hogy aztán valami kozmikus magányra gondolt, vagy így akarta kimondani, hogy ő bizony személyesen, emberként, pláne férfiként magányos, netán az Isten hagyta el, nem derült ki, mert a lány, akit amúgy Aszinykának hívtak megszólalt.
- De hiszen nincs is egyedül az ujjad! Ott van még mellette négy!
A népek ámulattal néztek a lányra, aztán Avram is, aki olyan képet vágott, mintha akkor ébredt volna. Aztán minden átmenet nélkül elnevette magát. Pontosabban: hangosan röhögött. Fulladozott. Amikor végre megszólalt, csak annyit mondott: - De jó, hogy van nekünk egy Aszinykánk.
Aztán visszament a templomba, a népek meg haza széledtek. Némán mentek, de aztán heteken át szinte semmi másról nem volt szó a faluban, mint arról, hogy Avram mozdulatának és szavainak, valamint Aszinyka beszólásának volt-e valami mélységesebb értelme.

kedd, szeptember 12, 2006

Avram az osztag előtt


Avram egyszer állt kivégzőosztag előtt. Még a szigorú időkben, amikor a bírák a mérlegelés minden lehetősége nélkül ítélkeztek emberölés dolgában. Egy asszony, akit az ellenséges katonák erőszakoltak meg, olyan fiúcskát szült, akinek sohase nyílt ki a szeme. Egyszerűen benőtt a lyuk. Később rájött, hogy siket is. És néma lesz. Hívő asszony volt, de vélte, hogy ha Isten így ítélkezett a kölyke fölött, akkor neki is megadta az ítélkezés jogát. Megfojtotta hát a fiúcskát. Aztán megpróbálta magát is megölni, de nem sikerült. Amikor fölépült, bíró elé hurcolták. Csak azt kérdezte tőle, hogy csakugyan megölte-e a gyerekét. Persze igent mondott, mert mit mondhatott volna. A bíró azonnal kimondta a halált. Senkisem örvendezett. Még azok se, akik oda hurcolták.
A bíró, akiben volt jó emberi érzés, megkérte Avramot, mint afféle lélekembert, hogy kísérje a túlvilág kapujáig ezt a szerencsétlent. Mondjon neki valamit, vagy csak hallgassanak együtt egy órácskát, mert ő mégsem teheti, hogyan nézne az ki. Tán joga sincs.
Avram csak annyit kérdezett, hogy ha semmihez sincs joga, akkor miért nem menekül a szerepéből. Erre azt válaszolta, hogy még mindig jobb, ha ő ítélkezik. Avram erre széttárta a karjait, az égre tekintett, mintha azt mondta volna: Uram, Uram, miért hagytál el minket?
A bíró annyit mondott, hogy úgy látszik, szavak nélkül is lehet káromkodni. Nem, pontosabban azt mondta: „káromolni”.
Avram a siralomudvaron megkérte az őrkatonákat, hogy menjenek távol, legyenek háttal legalább. Azok annyira megértőnek mutatkoztak, hogy elhagyták az udvart. Biztos leskelődtek valahonnan, de ezt Avram nem látta, nem is érezte. Leült az asszony mellé a padra, és csak annyit mondott neki, hogy ne féljen. Aztán arra gondolt, hogy micsoda disznóság ilyet mondani.
Meglepődött, amikor az asszony válaszolt. Hogy hogyan gondolná, hogy félhet. Isten őt már régen agyonbüntette, bár már sohase tudja meg, hogy miért. Megölték az apját, az anyját, hibbanttá kínozták a bátyját, aki aztán öngyilkos lett, őt megerőszakolták, számszerint tizenketten, egymás után, és még teherbe is esett, vak, siket és néma kölyköt szült, és még meg se halhatott úgy, ahogy ő akarta. Mindig fázik. Évek óta, mindig fázik. Nem tudja, mit akar még tőle az Isten, de biztos szüksége van még erre az órácskára. És tegye meg ő, Avram, hogy átöleli.
Az asszony teste meleg volt, és Avram jó illatúnak találta. Kifejezetten mézillatúnak. Arra gondolt, hogy a mézillatú dolgokat nem szabad elpusztítani. Hülye kis gondolat – gondolta.
Nem is beszéltek aztán már semmit. Csak ültek a padon Avram és a megbilincselt kezű asszony Avram szürke vászonkabátja alatt. Békességben. Nem imádkoztak, mert már nem volt kihez. Legalábbis Avram erre gondolt.
Az asszony azért került kivégzőosztag elé, mert egyszerűen nem találtak kötelet a bíróság környékén. Vagy az is lehetett, hogy a városban kutakodó bírószolgáknak nem adott senki, mindenki letagadta, hogy van pár méternyi kötele, vagy erős zsinege. A végén már drót is jó lett volna. De kinek van fölösleges drótja háború idején?
A bíró erre azt mondta, hívják a lövészeket, és azok jöttek is, szinte azonnal. Amikor elérkezett az idő, az egyik őrszolga odament a padhoz, és megkérte az asszonyt, hogy induljanak. Az asszony kérte Avramot, hogy ölelje meg még egyszer. Közben megcsókolta az arcát. Vagyis a szakállát.
Hármasban mentek a kivégzők elé.
Később Avram nem is értette, hogyan, de egyszercsak eszébe jutott: az asszony elé áll, és megkéri a lövészeket, hogy helyette őt terítsék le. Meg is tette. Odaállt és beszélt. A bíró kilépett a lövészek mögül, és azt mondta Avramnak, hogy érti, de ezt nem lehet. De hiszen én bűnösebb vagyok, mint ez az ember! - mondta Avram. Sajnálom, mondta a bíró, és visszament a lövészek mögé, aztán intett a parancsnokuknak, aki tűzparancsot adott.Avram ott állt a puskák és az asszony között, amikor eldördültek a lövések. Aztán a hatalmas csöndben azt hitte, hogy meghalt, csak nem érzi. Hátra nézett, és látta, hogy az asszony meghalt. Őt meg nem érte golyó. Mesterlövészek voltak az osztagban. Átlőttek a kitárt karjai alatt. Vagy valahol.

vasárnap, szeptember 10, 2006

09/11 eszmepiaci kínálat

Talán nem volt szerencsés az amerikai elnöktől, hogy szinte szeptember tizenegyre időzítve vallotta be, hogy mégiscsak vannak titkos CIA-börtönök. Mert az USA törvényei tiltják a kínvallatást, ezért azt máshol kell megtenni. Persze vélhetően a vendéglátó országokban is tilos – különben nem lehetnének az emberi jogokra oly kényes USA barátai –, vagyis nem csak egyes emberek, hanem egész népek jogai tipródnak, de hát ilyesmire ki ad nagyhatalmi pozícióból?
Az sem biztos, hogy pont most jó azon témázgatni, hogy az amerikai hadseregben végre betiltották a kínzást. Ha már a világ legfinnyásabb demokráciája valami rabszolgatartó korszakból csak most jutott el ebbe a mentális és erkölcsi állapotba, akkor ráértünk volna, mondjuk karácsonykor diskurálni erről. Annál is inkább, mert erre csak azért volt szükség, hogy megtudjuk: ez nem vonatkozik a CIA-ra, ahol állítólag nem katonák munkálkodnak a demokráciára éhes emberiség üdvére. Ott ezután is lehet villanydróttal herét matatni, éheztetni, szomjaztatni, csuklyázni, kutyával támadni megkötözött meztelen emberekre. Vagyis az a CIA, amelyik kilátástalan háborúkba sodorta Amerikát, a NATO országokat – így minket is -, bár hírszerzés dolgában amúgy évek óta a totális csőd állapotát mutatja, tovább küzdhet a szabad világ gestapojaként.
Persze, ha megtudnám, hogy Budapesten valakik atomfegyvert dugtak el, és a robbantást csak úgy tudjuk elkerülni, ha az egyik elfogott terroristából bármi áron információt csikarok ki, magam is megkínoznám. Utána vélhetően kár tennék magamban, de ennek történelmi szempontból már nem lenne jelentősége.
De ha a mi szabadnak mondott világunkban létezhet olyan szervezet, amelyik intézményesítetten, nem csak egészen kivételes helyzetekben sanyargathat embereket, ráadásul rendszeresen, módszeresen és puszta gyanú alapján is, akkor nagy a baj. Nem azért, mert sok millióan undorodunk. Hanem azért, mert ha a „demokrácia" védjegyű exportáru bármelyik pontja ennyire mocskos és embertelen, akkor terrorizmus nevű, még mocskosabb exportáru csereértékkel bírhat. Amúgy is szédült, csőlátó fejekben. És ebbe még sokan halunk bele.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a francia elnök pont szeptember tizenegyedike előtt találja fontosnak arról diskurálni, hogy netán atomfegyvert is be lehet vetni olyan államok ellen… Nem is folytatom, mert mindegy, milyen államok, népek ellen. Mindenki végiggondolhatja, milyen csereértékkel bír egy ilyen mondat a tébolyult eszmepiacon, pláne Iránban. Szeptember tizenegyedikén itt tartunk. Öt év után.

kedd, szeptember 05, 2006

Balekok


Baló György, hazajött a szabadságból és a köztévében föltette az első lényeges, közérdeklődésre csakugyan méltán számot tartó kérdést az egészségügyi reformmal kapcsolatban magának a miniszternek. Azt, hogy lehet-e ellenőrizni, hogy ki fizet járulékot. A válasz: nem.
Erre az egész vizitdíj meg kórházi hozzájárulás-cirkuszra azért van szükség, mert kevesebbet fizetünk be, mint amennyibe az egészségügy intézményrendszerének fönntartása kerül. És ez tarthatatlan. Nem mondom, hogy ne fizessünk jelképes összegeket, bár az egész eléggé pitiáner és kiábrándító. Teljesen egyetértek azzal, hogy ha már átalakítjuk az egészségügyet, akkor lássuk a koncepciót, a teljes rendszert, és abban ezeket az anti-alamizsnákat, mert ha pontosan tudjuk, hogy mi és miért kell, és esetleg ez csakugyan egy lépés a hálapénz kiváltására, akkor talán el is fogadjuk.
De azt föl nem foghatom, hogy a teljes rendszer kitalálásának és működtetésének miért nem az az első eleme, hogy ellenőrizhetővé tesszük, ki fizet és ki nem. Ugyanis minden baj oka az, hogy ki tudja hány, de vélhetően többszázezres-milliós tömeg egészségügyi ellátását azok fedezik, akik nem tudnak, vagy nem akarnak csalni. Túl sokan csalnak.
Igenis tartsuk el, segítsük azokat, akik önhibájukon kívül nem tudnak befizetni, de egy percig sem tűrhetjük tovább, hogy olyanok szipolyozzanak minket, akik dolgoznak, keresnek, pláne gyarapodnak is. Ha megszorítunk, kezdjük azokkal, akiken van mit.
De mi az, hogy van egy rendszer, adók módjára beszedett kötelező járulékokkal, hatalmas beszedő és elosztó szervezettel, óriási számítógépes rendszerekkel, amelyek elvben másodpercek alatt kiadják, hogy ki, mikor és mennyit fizetett, vagy utána mennyit fizettek, és ezt nem lehet ellenőrizni? És nem lehet illő tisztelettel megkeresni azokat, akik ugyan igénybe veszik a szolgáltatásokat, ám nem, vagy föltűnően keveset fizetnek, hogy hogy is van ez.
Nem kell ám azonnal, már az orvosi rendelőben kimutatni, ha valaki nem fizet! Jó az egy hét múlva is. Olyan rendszert is ki lehet találni, hogy aki ingyen veszi igénybe a szolgáltatást, és nem munkanélküli vagy más okokból kedvezményezett, az utólag fizessen. Piaci áron. Miféle állam ez? Hova költötték azokat a milliárdokat, amelyeket erre szedtek be tőlünk? Bizonyos értelemben ott tartunk, hogy még a közteherviselésig sem jutottunk el. Mert az nem mondható annak, ha egy csomó balek tart el egy csomó szerencsétlent meg élősködőt. Bár, legyünk megengedők, és mondjuk ki: azért ők is balekok ám! Fizetnek ők is. Mostantól, a közértben például. (Népszava)

vasárnap, szeptember 03, 2006

Sokat próbálta, és igaznak bizonyult


Mostanában ahányszor Tahiban vagyok, harangoznak, aztán látom, ahogy később a népek jönnek fekete ruhában a temetőből. Biztos csak véletlen. Most is harangoznak. Kata is pár napja volt a nagymamája temetésén. Orosz származású volt és mézeskalácsot sütött. Kár, hogy nem ismertem még a műhelyben, vagy mi az, ahol ilyesmiket készítenek.

Meghalt Faludy György. Volt egy reményem: ő lesz az, aki majd öröké él, vele tesz Isten csodát. Ez nem vicc, hogyan is mernék tréfálkozni a halállal? Egyszer találkoztunk, nagyobb társaságban, és messziről figyeltem. Egy széken ült, és járultak hozzá a rajongók, a tisztelők, meg az együtt mutatkozók, és arra gondoltam, hogy bár már az is csoda, hogy olyan sorssal, mint az övé, ilyen sokáig élt, mi lenne, ha az Isten úgy döntene, hogy vele igazi csodát tesz. Nem ilyen csip-csup mutatványt, amivel szentté lehet avattatni, hogy mondjuk meggyógyul valaki, hanem hagyja örökké élni. Egyszer megtehetné. Akkor is, ha nehéz lenne a csoda tényét megállapítani, hiszen az örökkévaló élet megvalósulásának megállapítása csak az örökkévalóság után lehetséges. De mégis, megpróbálhatná, megpróbálhatta volna valakivel, akinek nem csak elképesztő tehetséget és szeretetreméltóságot adott, hanem mindigis sokat próbálta, és igaznak bizonyult. Hány ilyen embert találunk? Persze már annak is lehet valami oka, hogy valakit ilyen sokáig hagy élni, és ráadásul tökéletes kommunikációs készséget enged az élet végéig. Hogy ne csak lássunk, halljunk is. Emberi beszédet. Este megnéztem a Faludy emlékműsort, reggel pedig a Fejtő Ferenccel készült születésnapi tévébeszélgetést. Hát ezek az emberek letették magukat. Megengedhetetlenül, de az is fölvetődött bennem, hogy esetleg a hosszú, értelmes élet titka a liberális gondolkozás. Vagyis inkább úgy kellene fogalmazni, hogy a megengedőség. Nagy szociális- és igazság érzékenységgel.
Nagyon érdekes Fejtő Ferencnek az a nézete, hogy mindenkinek meg lehet bocsátani, aki nem ölt embert. Aztán megbocsát Kádárnak is. Vigyázni kell ezzel, mert ha odáig gyógyulunk egyszer, hogy elveszítjük az ölés képességét, akkor védtelenek leszünk. Mint ahogy a múlt század legnagyobb betegsége az volt, hogy bizonyos értelmi szint fölött az emberek képteleneknek tűnnek a nyilvánvalóan gyilkos ellenség idejében való elpusztítására. Faludy is ölt, amikor a távoli Keleten a japánok ellen harcolt. Későn, mert ha jókor kiirtják a fertőző gócokat, nem halt volna meg ötvenmillió ember, de még idejében, mert, ha ilyen áron is, az utolsó pillanatban még le lehetett győzni a fasizmust.
Moldova helyesen cselekedett volna, ha ötvenhétben, amint tervezte, lelövi Kádárt, persze, mondjuk hatvanötben már nem. Hitlert, Sztálint bármikor le kellett volna ölni, a román diktátort is. Egészen különös, hogy annyi milliók közül egy se akadt. Most, békeidőben, amikor még – hangsúlyozom, hogy MÉG – nem mutatkozik a kinövés, meg kellene állapodnunk abban, hogy melyek azok a jelek, amelyekből biztosan tudni lehet, ha valaki golyóra érett. Kétórai történelemolvasás után, biztosan föl tudjuk sorolni a tömeggyilkos tíz jelét. Mert a törvényeink nem segítenek, az sem, hogy vannak nekünk csodás prófétáink, még ha nem is örök életűek. Az államrendünk, az alkotmányunk, a rendvédelmünk mind-mind hatástalan, ha megszületik az új sátánság és a sátáni ember.
Faludyk, Fejtők irgalmazhatnak Jézus Herceg helyett is, megvan hozzá a méltóságuk, de mi tartsuk szárazon a lelkünket.

Legyen itt most az, amit Faludy kilencvenötödik születésnapjára írtam, és meg is jelent egy köszöntő kiadványban:

A föltámadó

Abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy Szárszón, Farkasházy Tivadar összes találkozóján ott lehettem. Kár, hogy nem vagyok egy kicsit fiatalabb, mert amikor az ott történt dolgok már történelemmé lesznek, nem tudok majd mesélni ezekről a dédunokáimnak, hiszen addigra elhalok. Hacsak nem élek addig, mint hála Istennek Faludy György.
Vele is ott találkoztam először. Benne az a jó, hogy nem kell megvárni a történelemmé érést, máris mesélhető. Mert úgy kerek a sorsa, ahogy van.
Annál is inkább, mert ezek csakugyan különleges élmények. Mindjárt az első is, amihez tudni kell, hogy miközben cseperedtem, anyám folyamatosan dugdosta Faludy verseit. A legnagyobb kincsei között a Villon-kötetet, persze. Nem azért, mintha házkutatástól tartott volna - bár talán ez a magyar irodalom egyik legtöbb hatalom által és legtöbbször indexre tétetett könyve. Hanem azért, mert olyan közegben éltünk, amelyikben a könyvlopás nem volt bűn, Faludynak pedig hogyan is bírtak volna ellenállni az ilyen erkölcsi alapon éldegélő emberek? Márpedig egy Villon balladák elvesztése pótolhatatlan volt. Annak ellenére, hogy anyám fénymásolatot is csináltatott. Máig nem értem, hogyan, milyen technikával. Alighanem lefotózták az oldalakat, és egy titkos könyvkötő műhelyben fekete műbőrbe bújtatták. Az eredetit nem olvashattam, mert az érinthetetlen volt, ezt viszont betekintésre átengedte nekem anyám. Nem vagyok egy memoriterező típus, de egész versszakok vándoroltak az agyamba. Vagy talán a lelkembe. Ott meg is telepedtek, ugyanúgy, mint József Attila versei, például.
Ha már József Attiláról szó van, sokszor gondolkoztam azon, hogy sose mondjuk azt, hogy József költészete, ahogy Ady vagy Petőfi verseiről beszélünk. Egyszer Faludyt hallgatva gondoltam arra, hogy mi lenne, ha egységesen Attilának mondanánk. Persze lehet, hogy csak Faludy szájából hiteles az ilyesmi.
Faludyról sokszor volt szó a családomban. De valahogy annyira múlt időben beszéltek róla, hogy bennem az az érzés maradt, hogy régen meghalt. Később, amikor már tudtam, hogy nem, akkor is megmaradt ez - talán annyira mélyen rögzült.
És egyszercsak ott állt előttem Szárszón. Fénylett. Ezt komolyan mondom. Nem úgy, mint egy kísértet, hanem úgy, mint aki föltámadt, valóságosan. És úgy is bántak vele. Igazi kísérete volt, azt hiszem, rajongókból. Ilyen csapatba persze én nem állhatok be, mert idegen lenne a szereposztásomtól, de jó volt messziről nézni. Jó volt látni, hogy azért mégiscsak van olyan ember, aki valóságosan is fejedelem lehet az irodalomban, szegényen, öregen, betegen is. Jó volt látni, hogy autót küldtek érte, lakást, mit tudom én, még mit adtak neki. Gazdag ember is, az állam is.
Meg is mondtam neki, hogy boldoggá tesz a puszta léte, látványa, és mérhetetlenül sajnálom, hogy anyám odaveszett, mert most elszaladnék, és elhoznám, hogy legalább öt percre lássa, messziről.
Később készítettem vele kicsi interjúkat is. Ezekben nem csak az volt a fontos, amit mondott, hanem az is, ahogy. Végtelenül hosszú és unalmas újságírói munkám során mindösszesen három emberrel találkoztam, aki úgy tudott beszélni valamiről, hogy a magnófelvétel átírása után egy szót sem lehetett a szövegben javítani: Göncz Árpád, Mészöly Miklós és Faludy György. Ez nyilván egyrészt képesség, másrészt azt jelzi, hogy bármilyen kérdést föltehetünk az ilyen embereknek, azért válaszolnak ívesen kerek, megszerkesztett mondatokkal és gondolatsorokkal, mert mindent végig gondolnak. Mindig. Készenlétben élnek. Akkor is, ha maguk sem tudják.
De legcsodálatosabb találkozásom Faludyval mégiscsak az a pár óra volt, amikor egyszer vendégül látott a szállodai szobájában. Történt, hogy éppen Fábry Sándorral beszélgettünk a folyosón, amikor Faludy arra jött, és hamarjában meghívott minket, vagyis persze inkább Fábryt, mert nem gondolom, hogy tudta ki vagyok.
Egy ágyon feküdt féloldalvást, valami fehér gyolcsféle ingben. Vörös bort ivott. És mesélt. Három történetet az életéből. Hihetetlen történeteket. Teli kalanddal, mesével, tanulsággal. Persze tudtam, hogy nem úgy estek meg, ahogy mondta, de azt is, hogy minden részlet igaz, csak éppen azért író az író, és pláne azért költő Faludy, hogy úgy rakja össze a világot, amelyik történetekből áll össze, olyan ízléssel és mértéktartással, hogy az nekünk a lehető legjobb legyen. Mindenesetre - és lehet, hogy ez szakmai ártalom - közben arra is gondoltam, hogy ha most magnóra venném, amit mond, aztán leírnám a szöveget, azonnal nyomdába lehetne küldeni. Belepiszkálás nélkül.
És egyszercsak erős hiányérzetre lettem figyelmes. Nem tudtam, mitől. Aztán hirtelen rájöttem, hogy órák óta ülünk egy szobában, és nem hallom Fábry hangját. Ránéztem, oldalról, óvatosan, és azt láttam, hogy tátva a szája. Nem tudom, tudta-e Faludy György, hogy mekkora siker órákra szóharang alatt tartani, bámésszá tenni egy Fábry Sándort. Ennek majdnem annyira örültem, mint a föltámadásának.

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések