Versek

Hinta
 (András öcsémnek)

Ha egy hintával az égbe
lehetne szökni,
milyen egyszerű lenne.

Terv nélkül, csak úgy
fölülni, aztán előre a lábat,
aztán hátra,
és megint előre,
és megint hátra,

míg a ház ereszében meglátom
a nyár hulladékát,
a barnuló avart, a tündöklő mohát,
az őszidő jószagú mocskát.

És még egy, és még egy,
és még egyszer előre a lábat,
aztán hátra, és még egyszer,
megint előre,
és szinte nem is érzem,
amikor elengedem
a láncot
amin lógok,
mint valami kínra kötött
undok kutya,
és elrepülök a ház fölött.

A postás meg fölnéz, és rám köszön.
Aztán attól tart, hogy megint sokat ivott.

Én meg délre szállok
röhögve, sikoltva, örökre.

041202
(Irodalmi Jelen)


Pilóta
   (Ákos öcsémnek)

Lementem a partra, bele a csöndbe.
Szél nem volt, a víz inkább csak lengett,
fodor vagy csöpp csobbanás a partot nem verte,
a nádasban elbújt a suhogás.
Távol, nagyon távol, ott, ahol az ég és a víz
állítólag összeér, csak egy fénylő csík feküdt,
mint egy hosszú, egyenesre húzott
kígyó szelleme, és semmi más.
Bár hűvös volt, a Nap sütött,
és én hálát adtam az Úrnak, mert már tudom,
nincs jobb tétemény, mint egy jó nagy köteg fény
december elején. Magányos voltam, de csak azért,
mert jól esett, és így akartam. És éppen akkor,
amikor arra gondoltam, miért is ne lépnék a vízre,
és miért ne mennék sétálni egyet a fényhídon,
egyszercsak egy röpülő szállt felém.
Pici gép volt, vagyis csak sárkány, propellerrel a fenekén,
és csak jött, jött, zúgva, de a hangja is jól esett,
nem zavart, majdnem olyan volt,
mint a csöndön valami kis ékezet.
Amikor fölém ért, láttam, hogy a pilóta integet,
én meg visszahadonásztam, önfeledt nevetve,
és ez elég volt ahhoz, hogy ne menjen tovább,
hanem inkább körökbe kezdett,
a fejemre írva egy hatalmas glóriát.
Kicsi kukkeremmel néztem az arcát, nevetett,
és megint intett, kétszer, ötször, tízszer,
aztán indult délnek, a nádas felett.
Bár sose derül ki, hogy ki volt, jó lett a napunk,
és megtudtam végre, mire jó az ember röpte:
integetni lehet odaföntről!
A többi áldás meg csak ráadás.

041204 Balatonkenese
(Irodalmi Jelen)


Hír

5 500 000 egér,
2 300 000 patkány,
1 500 000 hal,
21 000 kutya,
3 800 macska,
10 000 majom
pusztul el
ebben az évben
Európában,
kísérletekben.

Ha halálodon
Istenhez könyörögsz,
nem érted majd,
miért néz rád úgy,
mint te millió egérre,
millió patkányra,
millió halálra.

050211
(Romániai Magyar Szó)


Mifene

Tegnap óta nőtt a hegy, vagy mifene,
de az is lehet, hogy csak közelebb csúszott,
vagy a sok lég nyomja a hátát, és ránk hajol,
aztán estére majdcsak visszaáll,
ha megtörik a szél, és ráhasal a fákra,
a Nap lemegy, a köd meg fölkúszik,
mint rút asszony méhébe a ragyogás.
Nem lesz baj, ne félj.

050211
(Romániai Magyar Szó)


Jupiter

A lámpafényudvarok fölött
sirályok szálldosnak
egész éjjel.
Talán szemetet keresnek.
Jó, hogy nem él már
a derék Csehov, bár
el se hinné nekem.
Szemetet, sirályok,
Istenem!
Megvárom, hogy
a Jupiter kibújjon az
óceán párabundája alól.
Semmi értelme nézni,
csak gyönyörű,
de ha nincs az égen,
aludni nem érdemes.
Olyan a tenger hangja,
mint a városi autózaj:
nem zavar,
de nem is hagy nyugodni.
Mindent betölt.

050304 Agadir, Marokkó
(Romániai Magyar Szó)


Lassan már

Lassan már húsz évvel élem túl Jézust,
de senkisem követ,
tanítványomul szegődők nincsenek,
nem mondtam olyat, amit jegyezni érdemes,
csodáimon én is csak nevetek:
hókuszpókusz mind, vagy túlfűtött, szertelen
vidéki mutatvány. A hülye is látja, hogy csalok.
Sarumat se lopta el senki,
hogy széfben őrizze jobb időkre,
amikor nevem zászlótűz lesz,
hitben révedők szerelme.
De hát kinek is kell egy büdös, kínai lábbeli,
amit itt vettem a sarkon Jingtől,
akit senkise szeret, mert idegen,
és csak én beszélek vele, mert kedvelem,
hogy olyan jóféle kis buta ember,
nagyra nőtt gyerekem? Olcsón adta,
mint mindent, amit tőle kérek,
tudja, hogy fösvény vagyok, magamat se szeretem.
Talán akkor hibáztam, amikor nem merész olaszt vettem,
vagy útálló németet. Az is lehet, hogy ezek a szegények,
akik hívemül jönnének, ha hívnám őket,
azt hiszik: aki olcsóban jár, olcsó annak a lelke is.

041203
(Romániai Magyar Szó)


Fölfuval
   (Ilosvai Varga István emlékére)

Majd egyszer annyit süt a Nap,
hogy nincs tovább,
és hiába imádkozunk,
nem jön az este, nem mászik elő
a langyos meg a hűvös,
nem esik sem eső, sem permet,
szellő sem lenget hajat, bokrot,
vagy egy pókot a gyönyörű fonalán,
és úgy délután négy körül
annyira megtelnek a színek,
hogy fényteherbe esik minden fal,
fű, fa, tető, ablak, ajtó, de még az ég is.
De még a terhük is színvemhes lesz,
és egyszercsak szétlobban minden,
vagyis a semmi, mert mi más a fény,
mint fuvalkodott semmi,
hiszen a vakok milyen jól megvannak nélküle.
Lobban, elillan, mégis úgy marad minden
és mégis úgy marad minden
és mégis úgy marad minden,
mi meg csak ámulunk.

050215
(Lyukas Óra)


Zajlás

Lementem a folyóhoz, mert hallottam,
hogy sustorog, karcol, csörömpöl, zajlik.
Közelről néztem a táblákat,
ahogy vitte a víz a vizet,
és ráadásul a jég hátán is az volt,
pára alakzatban borult fölé,
loncsosan, mint egy testes, bundás őszi állat.

Ha az ember nem figyel,
és pláne hajlamos arra, hogy vizeken járjon,
hát tán észre se veszi,
hogy átsétál egy ilyen folyón,
miközben mondjuk fejben verset ír,
vagy éppen a féltékenység röfög benne,
és ettől aztán az orrából még nagy, és vérmes
párapárnák is hullnak a lába elé a jégre.

Az ilyen ember hajlamos a szökellésre,
ha verset ír, fejben,
de ha a szerelemféltés húzza a lábát,
mert jégnehéz a szíve,
hát akkor sem veszi észre, hogy tábláról táblára lép.

Bár a legveszedelmesebb, amelyik se nem költő,
se nem szerelmes, hanem csak úgy
sétálva zenét hall,
és nem valami masinából persze,
hiszen benne élnek a harmóniák,
és azok akkorák, hogy meg is vakul,
midőn bezendülnek a homloka mögött,
de a tarkón innen,
mert kicsi és gyönge a feje ahhoz,
hogy lásson is meg halljon is, egyazon percen:
hát még behorpadna, és ez végezne vele.

Az ilyen néha véletlenül délre fordul,
átsétál a hidak alatt,
ha nem fagy meg száz éjjel - ami persze ritkaság -,
akár a tengerig mehet, gyalog, emelt fejjel,
csukott szemmel, és várja ott a nagy csobbanás.
Költőnek, féltékenynek kell-e szebb halál,
mint a tengerig illanás?
De jár-e a hülyének?

050215
(Lyukas Óra)


Kuporodó

A legszomorúbbak a cipőpucolók.
Loholnak utánad, hiába mutatod,
hogy szandál ám az ott a lábadon.
Nem baj, ha mezítláb lennél,
akkor a semmit kefélnék, boldogan,
pár fillérért.
És van olyan fehérféle,
aki fényképezi őket,
amikor előtte térdel,
kuporog egy ilyen.
Ha majd megölik egyszer,
mindenki az iszlámra mutogat.
Pedig nem.

050327 Marakes, Marokkó
(Lyukas Óra)


Kaszablanka

Negyven éven át sétált át az erdőn,
meg a Paski réten, aztán fölfelé a Réz dombon,
és le a Baloghék mezején, át a patakon
a kenderáztatók mögött, a Kaszabék lankáin,
és végül a Kiserdő mellett be a faluba.
Délben indult a tanyáról, és éjjel ment vissza
a kútmély csöndben, amiben a pisszenés,
a rezdülés, a matatás, és minden,
ami erdőnek, rétnek, életnek része, nem zaj volt,
hanem csöndfoglalatban neszkristály.
Azt mondta: különös, de a fény hangolja a hangokat.
Lágy, surranó árnyú délután puhán surran a nyúl is,
de karmolja a kánya a levegőt, érchideg télen, estfele.
Fa dől ki halkan, még puffanva se, pacsirtás reggelen,
de zúg a toll is alázuhanva, ha keletről kél a szél őszéjjel.
Negyven évig járta.
És mégis eltévedt egyszer.
A nyár után, amikor meleg még a föld,
de a fagyok csápot nyújtanak, ragyog az ég,
de térdig tejködben állsz, nem látod az utat.
Eltévedt, és reggelig kószált,
aztán a vályogtanyáknál fölismerte, hol van,
leült és sírdogált, mert ilyen szörnyű esett vele.
Amikor elmondta, az egész falu azon tanakodott,
hogyan lehet, hogy valaki negyven évig ugyanarra jár,
és mégis elkóborol, kóvályog egy éjen át, mint egy gyerek.
Aztán egyszer a szélkiáltó azt mondta,
olvasta valahol: ezer galamb veszett el azon az éjen,
Kaszablankából jöttek éjszakra, versenyben magukkal.
És csak annyi történt,
hogy egy csillag egy másik csillag mögé bújt,
semmiség, senki se vette észre, csak a madarak,
egy csillagász, meg ez a bolond öreg.

050211
(Nyugat Ma)


Holdmama

„A Hold nagy hassal szülni jár
az üveg decemberi éjben.”
      (Balla Zsófia)

A Hold átmászkál fölöttünk, növekvő
terhét cipeli, szomorkán ragyogva,
mert sose bocsátja meg,
hogy csak egy hatalmas, nehéz,
kerengő semmi lenne a Nap nélkül,
és dühítő ez, csakugyan, tudjuk is sokan.
De a terhe édes, neki is,
mint minden teremtettnek.
Feszítve jár hát, úszik odafönt,
emelt arccal. Nem röstelli
füstös pattanásait. Ki gondolná:
csillagokat hord fejhasában,
és meg is szüli mindet.
Az elsőt akkor, amikor szétrobbanna már,
annyira telve lesz.

Fénnyel, mi mással?

Lassan veszti el terhét, mintha szivárgó
tejeshordó gurulna odafönt, de nem fából való,
hanem valami olvadó fura anyagból.

Sajt, hát persze. Csillagsajt, napszószban,
fénytejből, foszló falavórban. Talán közelről, szagolva,
még büdös is lehet.

041219
(Nyugat Ma)


Fény

Láttad? Bejött, és kiment.
Most várhatunk itt estig, hogy
visszajön-e, vagy mi lesz. Bejött,
és kiment, mint valami kúszó féreg,
ami semmiből van,
és nem is egyenesen mozog,
ahogy elvárható az ilyentől,
hanem az ajtón át a konyha közepéig jutott,
onnan a nagyszobába, bejárta az ágyat,
megállt a nagyapám képén,
csillámlott egyet a szemén,
éppen csak érintett, szinte cirógatott egy virágot,
aztán megfordult, vissza a konyhába, és kiment.
A kutya utána kapott.
Volt neki illata. Olyan ózonos, de mégis
rózsaszínnek mondanám, ha lenne olyan,
hogy rózsaszínű ózon.
És ha lény volt? És ha elé kellett volna állnom,
hogy belém ütközzön?
Hogy bemenjen a szemembe,
és kijöjjön a másikon,
fölszippantva, amit gondolok:
ember vagyok, itthon vagyok,
és illene velem szóba állni,
ha már nem kopogott, csak bejött és kiment,
ez a jöttment dolog, illene törődni!
De ez nem törődött.
Talán, mert csakugyan lény volt. Értelmes.
És most mégis a rabjává tett. Itt várom majd estig,
aztán virrasztok hajnalig,
mert hátha éjjel érkezik,
és az már bizonyosság lenne.
Miért én vagyok az, akit az ilyenek mindig megtalálnak,
de sohasem méltatnak semmire?

041212
(Nyugat Ma)




 .