Kitépetve, kigúnyolva

S az álmosaknak, piszkosaknak,    

Korcsoknak és cifrálkodóknak,    

Félig-élőknek, habzó szájúaknak,    

Magyarkodóknak, köd-evőknek,     

Svábokból jött magyaroknak    

Én nem vagyok magyar? (Ady)

Nem szeretnék Kertész Imre helyében lenni. Címlapon haragszanak rá az igaz magyarok, hazagyalázónak harsogják, nem lepődnék meg, ha demokrátor Pozsonyi sutyerákfűrer csapatai máris elkezdenék könyveinek megsemmisítését a könyvtárakban. Gondolom, hetekig, vagy akár évekig gyalázzák majd, idézgetik, kifacsarva, ahogy szokták.
Ez a gonosz öregember olyanokat merészelt mondani, hogy "Az elmúlt tíz évben folyamatosan rosszabbodott a helyzet. Szélsőjobboldaliak és antiszemiták váltak hangadóvá."
Mármint Budapesten, ahol ő már nem annyira szeret lenni.
Igaz ez? Igaz!
Ez egy szép nagy szar város lett. Bizonyos napokon ki is ürül. Micsoda szégyen: menekül a népe! Még a mérsékelt jobboldaliak is utálnak olyankor Budapesten lenni, utálják a náci fölvonulásokat, az amatőr csendőröket, a félhülye banditákat, félnek.
Miért kellene pont egy Kertész Imrének szeretnie ezt a várost, ahonnan ugyanilyen nácik, valódi csendőrök vitték el? Nem kirándulni, hanem elemészteni. Miért kellene neki most Budapesten végignézni és érezni, amit untig elég volt egyszer látni, érezni. Miért kellene örömmel, dagadó magyari szívvel hallgatnia azt a sok ádáz baromságot, amit Morvai Krisztina, Vona Gábor vagy ifjabb Hegedűs harsog? Miért ne mondhatná, hogy na, ebből neki elege van? Untig.
Ezen kívül ez a gonosz öregember azt merészeli állítani, hogy "A magyarok régi káros szenvedélyei - a hazugság, a dolgok elfojtására való hajlam - jobban jellemzők, mint valaha. Magyarország a háborúban, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: semmi nem kerül feldolgozásra, mindent csak megszépítenek"
Igaz ez? Igaz!
De még mennyire. Kibeszéltük a történelmet? Bizonyos értelemben igen: bőszen lehet holokausztot tagadni, Szálasit mosdatni, csendőrséget alapítani, nagyonnagymagyarország-emblémázni, nyilas zászlót lengetni. A temetőben még mindig díszsírhely alatt nyugszanak a legocsmányabb gyilkosok. Randnóti évében Radnóti gyilkosának hősnek járó díszsírhely! És hogy a másik oldalról se feledkezzünk: mi van a kommunista vérbíráskodókkal, mi van a tömegekbe lövetőkkel, mi van a besúgókkal és tartóikkal, az embernyomorítókkal? Pártok lopják vagy sumákolják ki alólunk a történelmünket. Csak azért, mert nem szeretnék, ha tudnánk, amit ők tudnak. Magukról.
Hagyjuk? Mit nem hagyunk?
A Die Welt újságírója emlékeztette Kertészt arra, hogy Budapesten született, ott töltötte gyermekkorát, és a buchenwaldi koncentrációs táborból való kiszabadulása után is oda tért vissza. "Nincs az Ön, az irodalom terén rendkívül gazdag országában semmi olyan, amihez kötődne?" - kérdezte az írót. "Az európai kultúra terméke vagyok, egy dekadens, ha akarja, egy gyökértelen. Ne minősítsen engem magyarnak" – ezt merte mondani.
Azt nem mondta, hogy amikor megkapta a Nobel-díjat, még arról beszélt, hogy mennyire kötődik a magyar nyelvhez. Csak aztán mindjárt az történt, hogy egy bizonyos Csurka nevű eltehetségtelenedett író vezényszavára hatalmas kórus elkezdett Imre Kertészezni, csúfolták ezt az embert, és kifejezték azt a gyanújukat, miszerint csak azért kapott Nobel-díjat, mert zsidó, és a holokausztról írt. Az más kérdés, hogy bár zsidó azelőtt is kapott Nobel-díjat, ám olyanok, akiknek műveiben nem nagyon voltak lágerborzalmak, és arról meg aztán végképp nem, hogy Kertész Imre csakugyan a világ egyik legjobb írója.
Nincs kedve Kertész Imrének az olyan magyarkodók között magyarnak lenni, akik semmilyen más érdemük nincs, semmi mást nem tudnak mentségükre fölhozni, mint azt, hogy ők magyarok? Nincs kedve ahhoz a néphez tartozónak vallani magát, amelyik egyszer már el akarta emészteni, majd amikor mégis visszatért bele, amikor mégis ép ésszel végigírta az életét, amikor ezzel a szerencsétlen, csodás nyelvvel világcsúcsra jutott, akkor kórusban zsidózza?
Nincs kedve azokhoz a gyökerekhez, amelyeket egyszer már elvágtak, és miután ő újranövesztette őket, valakik irigy tréfából odaálltak és vérbunkók módjára leokádták és lehugyozták? Nincs kedve olyan néppel közösséget vállalni, amelyik olyan országban él, ahol emberekre vadásznak, ahol egy polgári párt gárdaalapító tagjának lapjában zsidók könyveinek megrongálására szólítanak föl? Ahol fölmerülhet, hogy a nemzeti ünnepeken be kellene tiltani Faludy szavalását?
Miért lenne kedve Kertész Imrének magyarnak lenni? Mondjon valaki egyet! Úgy két hete hallgattam, ahogy Pörzse Sándor műsorában egy nevesincs irodalomtörténész imrekertészezett. Ezeknek legyen ő magyar? Minek? Úgyse lehet, ha megszakad, akkor se.
És egyébként is, miért nincs joga bárkinek azt mondani, hogy kéremszépen: én gyökértelen vagyok. Nem tartozom sehova. Így van az, ha valakinek kiszakítják a gyökereit, kitaszítják egy népből, aztán meg kiutálják, és aztán már csak úgy van a világban. Mert a tehetsége tartja, nem kell azalá semmi. Miért gondolja bárki, hogy az a végsőkig lejáratott gyűlöletalapú, kirekesztő hazafiság, ami nálunk morog és acsarog, bárkinek vonzó lehet, aki egyszer kiszabadulhat ebből a magyar nyomorúságból?
Egy dolgot biztosan nem idézgetnek majd a derék kirekesztők: "Elég, hogy az Ön honfitársai zsidóvá tettek engem. A faji, nemzeti hovatartozás rám nem vonatkozik."
Mert ez nem fér a képbe. Ezt már a legokosabb magyarkodó se tudja majd fölfogni: bizony nem zsidó az, akik csak attól lett az, hogy mások azzá tették. Mert akkor szembe kellene nézni azzal, hogy Magyarország mostanában gyártja a zsidókat, és a jövő olyan Nobel-díjasait, akik később egyszer majd benyújtják a gyártási költség számláját. Hogy legyen mindig mit szégyellni.

Hitvány eszközök

Az internetes hírszerkesztéssel az a baj, hogy kattintásra megy, mindenképpen rá kell venni a nézelődő potenciális olvasót, hogy a listából a mi hírünket válassza. Az esetek többségében a hír nem saját, hanem – jobb esetben – vásárolt, rosszabban lopott, többnyire forrásmegjelölés nélkül. Ha ezeket minőségi elemeknek tekintjük, akkor már nagy baj van. A munka-érték minimális. A hír értékét, minőségét az adja ugyanis, hogy igaz-e, saját-e, minden elérhető információt tartalmaz-e. Ha pedig nem saját, akkor a szerző két független forrásból ellenőrizte-e. Az utóbbi eléggé nehézkes, ha a „független források” a lopott híreket egymástól lopják.

Amúgy a mai hírszerkesztés olvasóvadász gyakorlatának hitvány eszközeiről semmi nem árulkodik jobban, mint a címadás. Ez – még komolynak tekinthető oldalaknál is – átveszi a bulvár minden „szakmai eszközét”. A hírek túlságosan nagy részében egyszerűen becsapják az olvasót. Egy enyhe példa: „Lábát törte a miniszterelnök”. Szinte minden olvasó érthetően azonnal kattint, aztán kiderül, hogy egy távoli ország miniszterelnöke síbalesetet szenvedett. Ennél aljasabbak a nevekkel játszó címek. Csak példaként: „Sikkasztott Orbán!” – aztán persze kiderül, hogy egy másik Orbánról van szó.

Én ilyenkor írok egy kicsi levelet a szerkesztőnek. Többnyire az a válasz, hogy kigúnyolnak. Az olvasó egyetlen eszköze, ha mindig megnézi, hogy a cím milyen internetes oldalra vezeti. Aztán soha többé nem „kattint” oda, ahol becsapták.

IT-Business

A Fideszhez képest is

Van a nyegle pofátlanságnak egy szintje, ami az egész politikai mezőben szinte csak a Fideszre jellemző. Lépten-nyomon rajta lehet kapni őket azon a csúsztatás-technikán, amelyiknek az a lényege, hogy le kell ugatni a másikat, mégpedig úgy, hogy már a hangerőtől, a durvaságtól is megsemmisüljön. Az egyáltalán nem baj, ha az igazsághoz nincs köze annak, amit a papagáj-kommandó beordibál.
A Fidesz beszorult történetének talán - a Bayer-ügyek után - a legszomorúbb és legsunyibb csapdájába, az elmolnároszkárosodásba. Mégpedig úgy, hogy azt már leégetni se lehet róla, hiszen nem csak a képviselő képviseli a pártot, hanem a párt is a képviselőt. A történet lényege, hogy még a buzizó, cigányozó, zsidózó, és amúgy is egetverő baromságokat beszélő listás képviselőt sem lehet elzavarni, mert hátha vele megy pár emberféle a Jobbikhoz a párt alfeléből a legsötétebb hívek közül, és akkor mi lesz a kétharmaddal.
Most egy megmondójuk azon örvendezik, hogy az MSZP a "saját maga által kreált botrányba bukott bele", mert az Echo televízió arról számolt be, hogy birtokába jutott a szocialista frakció lapjának, a Balközépnek egy száma, amely idézi Szabó Évának egy balatonőszödi frakcióülésen elhangzott szavait. E szerint a képviselő azt mondta: "a magasabb segélyek érdekében ördögi eszközökre is képesek tudatlan és befolyásolt anyák”.
Az a Fidesz számára már elhanyagolható különbség, hogy Molnár Oszkár a cigányokkal kapcsolatban mondta ezt, és még gumikalapácsozott is, Szabó Éva pedig arról számolt be, hogy miket beszélnek az emberek. Az egyik vérváddal illet egy népcsoportot, a másik aggódik a szavak és a nyomorult emberek miatt. Ez így, ebben a formában, még a Fideszhez képest is méltatlan.
Hogy félre ne értsük: elképzelhető, hogy van olyan leépült asszony Magyarországon, aki ilyesmire képes, az is lehet, hogy a cigányok között is, de senki sem lepődne meg azon se, ha sápadtarcú asszonyok tennének ilyet. Az emberi kapzsiság, gonoszság és hülyeség mérhetetlen. És senki ne gondolja, hogy nincsenek rasszista szocialisták, mert bizony ugyanolyan szép számmal vannak, mint a fideszesek között.
De ez nem az az eset. Másikat kell keresni. Szégyenszemre.

Kérés a könyvek, az írók és méltóságunk védelmére

Faludy György verseinek állami ünnepekről való kitiltásának ötlete után néhány héttel új, és talán még veszélyesebb gondolatokkal kell szembenéznünk. Kérem, mindenki gondolja végig a Demokratában megjelent, Pozsonyi Ádám által jegyzett "Harcra fel!" című írás lehetséges következményeit. A szerző többek között ilyeneket üzen:

"Alakítsunk kis házi kommandókat. Három-négy fős csoportokban fésüljük át a könyvtárakat, és lopkodjuk ki, majd semmisítsük meg a ballib hazaárulás és ízléstelenség fekélygócait. Ha a kicsempészés nem megoldható, tépjünk a lapokba, firkáljuk össze, szellemi mérgezésre tegyük alkalmatlanná a futtatott senkiházik mocskait, mit hazaáruló médiánk minden szinten propagál.

Ne becsüljük le ezt a feladatot. A világ sorsa szellemi síkon dől el..."

">>Spiró ótvar, Konrád átok, Nádastól meg mindjárt hányok.<< Ez legyen a felállítandó kis szabadcsapatok indulója, kik hősi, szent harcba indulnak a magyar szellemi élet megtisztításáért. Erkölcsi gátlásuk ne legyen."

Ne minősítsük a Demokratát és főszerkesztőjét, Bencsik Andrást, aki ezt megjelentette. Kérem, ne minősítsük Pozsonyi Ádámot, de még az íráskészségét sem. Mert ennek már nincs értelme.

Ne minősítsük azokat a pártokat, író- és újságíró- és egyéb alkotószövetségeket, kulturális közösségeket és szervezeteket, egyházakat, amelyek ezt szó nélkül hagyják. Mindegy is, mit tesznek és mondanak. Cinkosok voltak abban, hogy idáig jutottunk. Már késő: magunkra vagyunk utalva.

Csak azt kérem, hogy védjük meg együtt a könyveket. Kérem a könyvtárosokat, a könyvesbolti eladókat, az olvasókat, a vásárlókat, ne engedjék, hogy ezek a gondolatok lábra kapjanak és pusztítsanak ebben az országban.

Nem tudom, hogyan óvhatjuk meg gondolatirtó gárdisták pusztítása ellen a könyveket, de ha kell, akár rejtsük el őket biztos helyre, amiképpen ezt más, vészterhes történelmi pillanatokban elődeink sokszor megtették.

Nem létezhet, hogy olvasó ember ilyesmivel egyetérthessen, ilyesmit eltűrjön. Nem létezhet, hogy ez hit-, nézet-, vagy éppen politikai vonzódás kérdése legyen Magyarországon.

Kérem, értsünk egyet Pozsonyi írástudóval: ne becsüljük le ezt a feladatot, mert "a világ sorsa szellemi síkon dől el". Ne becsüljük le magunkat! És kérem: bármi történik, nekünk legyenek erkölcsi gátlásaink!

Kérem, értsünk egyet azzal a gondolattal, amelyet meglepő módon a Demokrata ugyanennek a számnak egy másik oldalán idéz:

"A nemzeteket úgy likvidálják, hogy legelőször elveszik az emlékezésüket. Megsemmisítik könyveiket, műveltségüket, történelmüket. És valaki másféle könyvet ír, más műveltséget nyújt, és más történelmet gondol ki nekik. A nemzet lassan nem érti jelenét és elfelejti a múltját. (Milan Kundera)"

Andrassew Iván

Ez van

Jön nekem a szomszédom, hogy hallottam-e: már húsz éves az MSZP?
Ki ne hallotta volna, szépen szalad az idő.
De hogy ő sajnálná, ha nem lenne MSZP, mert akkor mi lesz. Itten.
Egyrészt semmi sem utal arra, hogy nem lesz MSZP, másrészt még mindig úgy néz ki, hogy teljesen jól vannak: listákkal mutyiznak, helyezkednek, befutóznak, leszámolgatnak, megkésve, mint mindig. Gondolom, néha ránéznek a gazdasági ügyekre is. Már nem az országéra, mert azt Bajnaira hagyták, hogy egyszer majd kiutálják, mint Bokrost és Gyurcsányt, hanem a pártéra. Pillanatnyilag mindenesetre nagyobbnak látszik a mutyista érdek-kohézió, mint a közös jövőkép. Mondjuk ebben nincsenek egyedül, mert a Fidesz éppen ilyen, csak most a bot másik végénél tart. Nemsokára róluk is kiderül minden, ami amúgy eddig csak a vak hívők és a síkhülyék előtt maradt rejtve.
Na de miért nem tesznek valamit? Kire szavazzak? – jajgat a szomszéd.
Azért bénák, mert az MSZP most furcsa állapotban van: a vezetők és a képviselők jobban hisznek a saját vereségükben, mint szavazóik. Nagyon úgy néz ki, hogy ez a sok derék pártember elmegy majd szavazni a saját egyéni választókörzetében és nem magát ikszeli be, hanem a Fideszt. Van úgy, hogy valaki szeretne egy jó nagy verést, mert furdalja valami, mondjuk a lelkiismerete, bár én eddig főleg nőknél figyeltem ezt meg. Többnyire orvost javasoltam nekik, mert utálok verekedni.
Jó, mondja a szomszédom, de akkor is eléggé igazságtalan, hogy pont az MSZP-nek jutott az, hogy építse föl a kapitalizmust is, meg az is, hogy túlléptesse a társadalmat a bennünk rekedt szocializmuson. Naná, hogy bedarálta ez a két rettenetes és baloldalidegen feladat.
Az a rendszer, amelyikben a pártoknak meg a politikusoknak erősebb akaratérvényesítő képességük van, mint a kapitalistáknak, az nem kapitalizmus, hanem valami paródia. Hacsak nem az van, hogy a pártok nagyobbacska vállalatok. És hülye, aki azt várja, hogy a szocializmus – a másik paródia -  kivesszen ebből a társadalomból.
Még a rabszolgatartás se veszett ki! Néztem a tévében: vannak, akik szerencsétlen emberektől elveszik a papírjaikat, a bankkártyájukat, mindent, aztán rabszolgaként dolgoztatják őket. És ez annyira természetes ebben az országban, hogy a környéken mindenki tudja, de sem agyon nem verik a rabszolgatartót, sem nem jelentik föl. Csodálom, hogy nincs emberpiac. Dehogy nincs! Ez van.
A feudalizmus talán kimászott már belőlünk? Aki ezt hiszi, menjen el egy kórházba, kicsit figyelje az orvosok és a segédszemélyzet között kialakult csodálatos rendet. És ha van elég ideje, lesse ki az orvos-orvos viszonyt. A kihalásos alapon működő ranglétra-építményt, amelynek a leglényege az, hogy ki mennyit szakít a zsákmányból. Azon az alapon, hogy ki melyik kasztba tartozik. És a rendszer igazi pofátlansága, hogy a kapitalizmusban szocialista alapon működik a feudalizmus: a köz eszközeivel megtermelt és kikényszerített baksist, kenőpénzt osztják el nemességi szisztéma szerint.
De az is jó, ha valaki körülnéz egynémely egyetemeken, például. Vagy az egyházakban. A feudalizmus olyan zárványaira lelhet, amelyeket csak azért nem lehet múzeumokba vinni, mert esetleg a múzeumokban nem értik, hogy mit kellene mutogatni azon, ami náluk is, és az egész tudományosnak mondott világban természetes. Ez van.
A fasizmus talán kiveszett? Jó, úgy nézett ki. Aztán húsz év se kellett neki, teljes virágában kivirult. Most éppen ott tarunk, hogy Faludyt ne lehessen szavalni állami ünnepeken, mert zsidó volt és antimagyar. Senki nem mondja ki, hogy a legmocskosabb antimagyar az volt, aki ezt a szót kitalálta. Most ott tartunk, hogy a kormányzásra készülő állítólagos polgári párt nem zár ki egy vérraszista homofóbot, egy virtigli nácit, mert retteg attól, hogy a még a pártban ragadt belnácik vele mennek a hivatalos náci pártba. És egy nem akad, aki azt mondaná, hogy vagy én, vagy a náci! Senki. Hát ez van.
Ehhez képest a szocialisták csak hülyék. Simlis balekok. De a hülyeséget a nép kicsit jobban bünteti, mint az aljasságot. Mert az olyan férfias, kemény, magyaros dolog.
Az én derék szomszédom szomorúan nézi a kapuja mellett lassan elvirágzó parlagfüvet, én meg azon gondolkozom, hogy mivel vigasztaljam. Hogy elmondjam-e neki a tervemet.
A héten kaptam egy levelet, hogy támogassam azt az újraéledő kezdeményezést, hogy legalább harminc százalékban nőket juttassunk a parlamentbe. Visszaírtam, hogy persze, de miért nem ötven.
Azóta aludtam rá hármat, és arra gondoltam: miért is ne száz legyen az a százalék? Komolyan. Ha gyorsan eldöntenénk, hogy minden induló népség és szervezet köteles egy női listát is meg egy férfi listát is készíteni, és arra is szavaznánk, hogy csak nők vagy csak férfiak juthassanak a parlamentbe, teljesen szétzilálná a mostani, meglehetősen mocsárillatú viszonyokat. És új dimenziókat adna a politizálásnak. Én persze a nőkre szavaznék, mert még azt a néhány sárkánytojást is beleszámítva, akikre nincs mentség, jobban járnánk, mint ezzel a sok szerencsétlen, tehetetlen, személyiségzavaros pingvinnel, akik mostanában uralkodnak a lelkünkön.
De ezt még nem mondom el a szomszédomnak. Még nincs fölkészülve lelkileg egy ilyen traumatikus rendszerváltásra. Mindenesetre eltaposom a parlagfüvet.

(Hócipő, Holló)

Go home, watch TV!

Csányi Vilmos etológus, író. Bár én most már talán az írót tenném első helyre, aztán meg „humánetológust” írnék. Fölsorolni sem érdemes címeit és rangjait, könyveit és egyéb publikációit. Akit kevésbé érdekel a tudomány, ám szereti a kutyákat, biztosan olvasta Bukfenc és Jeromos című könyvét. Vélhetően Magyarország legkedveltebb tudósa. Az utóbbi időben szépírásairól is elhíresült. Tulajdonképpen azért látogattam meg, mert legutóbbi könyvéről, A bábosokról készítettem vele egy rádióinterjút. Miután ezen túl voltunk, a legendás Jeromos társaságában gyönyörű kertjében üldögéltünk, „nyitva felejtettem” a magnót. Ezért ez nem egy szokványos interjú, hanem „csak” egy beszélgetés. Kicsit csapongó, és nem csattan a vége. De hátha megérthető belőle, hogy miért örültem a megtiszteltetésnek, amikor Csányi Vilmos meghívott nógrádi házába.

- Hosszú-hosszú éveken keresztül az volt a mániám, hogy az ember milyen rettenetesen gonosz lény, és amik történnek körülöttünk, ahogy egymással bánunk, az megengedhetetlen. Számomra megvilágosodás erejű volt, amikor egyszer arról beszéltél vagy írtál, hogy tulajdonképpen az ember a legbékésebb lények egyike a világon, és ez, valamint az együttműködési képessége az, ami miatt ennyire sikeres.

- Az etológia azt gondolja, hogy akkor lehet megérteni igazán a lénynek viselkedését, ha a viselkedéshez vezető evolúciós történetet ismerjük. Amikor látunk egy undorító alakot, akkor nekem az is eszembe jut, hogy miért lett ilyen, és az a történet, ami őhozzá vezet. Vajon milyen volt ötévesnek, tízévesnek?

- Sokszor gondoltam, hogy a kis Hitler is a macival játszott. Néha ránézek egy gyerekre, és örülök, mert most már megengedem magamnak, hogy azt mondjam: undorító. Hiszen emlékszem, hogy gyerekkoromban mennyire utáltam egy csomó gyereket. Hát akkor most is utálhatom, hiszen a visszataszítók aránya – minden jó szándékom mellett - nem nagyon változott.

- Az embergyerekek azzal születnek, hogy az anya figyelme központjában akarnak lenni. Tehát minden olyan dolgot csinálnak, ami egy anyát arra késztet, hogy velük foglalkozzon. Egy archaikus közösségben ez teljesen normálisan megy néhány évig, és semmi probléma nincs vele. Az anya a testén hordja a gyereket legalább három évig, és ez az ideális állapot. Nem lesz csípőficama, meg nem viszi el a sakál… szóval sok előnye van. Egy modern társadalomban, ahol, mondjuk, féléves korában bevágják egy bölcsődébe, ahol harmincan üvöltenek, vele nem törődnek, olyan hiányai lesznek szeretetből, simogatásból, és attól függően, hogy milyen a genetikai konstitúciója… ez rémségeket csinál vele. Erre aztán lehet úgy is reagálni, hogy kínozza az élőlényeket, fájdalmat akar másoknak okozni, mert így hívja föl magára a figyelmet. Ráadásul a mi kultúránkban - ez borzalmas -, egyszerűen mindenkiben azt tudatosítják, hogy egyedül van, magára utalva, és neki akkor jó, ha minél inkább „fölépíti saját magát”.

- Miközben pont az ellenkezője történik, mert a divattal, azzal, amit ránk akarnak tukmálni egyenruhákba, egyenmaszkokba bújtatnak mindenkit. Na de hogyan tudja ugyanaz a társaság, amelyiknek ez érdeke, egyrészt azt mondani, hogy akkor vagyok nagyszerű, ha egyéniség és különleges és kivételes vagyok, másrészt meg rám tukmálni mindazt, ami mindenkinek van. Erre a legjobb példa a divat.

- Minden kultúra azt jelenti, hogy egy adott viszonyrendszert rátukmálnak az emberre. Ez természetes. Aki egy kultúrában él, az úgy nő fel, hogy ahhoz alkalmazkodik. A mi kultúránk egy kicsit azért különbözik ettől, mert egy kis százaléknak, mondjuk egy százaléknak vagy még kevesebbnek sikerül az, hogy tényleg megtalálja saját magát és nincs kiszolgáltatva a divatnak, a médiumoknak, egyebeknek. De a tömegek azok sajnos ennek a „kultúrának” vannak kiszolgáltatva, és ezt tekintjük normálisnak. Tehát az ember egy olyan lény, amelyik, ha körülveszi őt egy kultúra, akkor azt elfogadja. És még azt is meg lehet benne figyelni, hogy egyre inkább a primitív állati ösztönök szintjét közelítjük. Ha megnézed, hogy mi van egy kereskedelmi televízióban, akkor ugye van szex, agresszió és hülyeségig menő játék. Én sokszor elgondolom: ha ezt látná, mondjuk a középkorból valami értelmes írástudó, az meg volna győződve, hogy az emberiség megőrült.

- Komolynak látszó emberek hülyét csinálnak magukból, nagyon sok pénzért vélhetően, vagy azért, hogy címlapokra kerüljenek, úgynevezett celeb legyen belőlük, ami a legszörnyűbb. Szoktam kérdezni a feleségemtől, ha belenézek ezekbe: ki ez, miről híres? Például azt mondja: csináltatott magának szép, új mellett. Erről híres. Ez valóban elmebaj.

- Ezen nem lehet segíteni. Ez nem olyan, hogy elhatározzuk, hogy mától kezdve nem így csináljuk. Teljesen reménytelen. Az a szörnyű, hogy eljutunk a legprimitívebb szintig. Nézd meg, itt van az úgynevezett képi kultúra, ami részben pozitív dolog: képekkel nagyon sok mindent el lehet mondani és félelmetes eszközeink vannak, hogy gyönyörű fotókat és képeket csináljunk. Ez egy majom-tulajdonságot hív elő. A majmok mindenevők, madárfiókát, gombát, levelet, rügyet esznek, és nagyon fontos, hogy ha környezetükben valami feltűnő színű vagy elváltozott színű dolog bukkan föl, akkor azonnal odamennek, megnézik. Ha mozog, akkor még izgalmasabb, mert, majdnem biztos, hogy ehető: valami jó kukac vagy efféle. A képek után jön az animáció. Nem elég most már képben bemutatunk valamilyen, mondjuk egy előadáshoz tartozó információt hordozó dolgot – mozogjon is. Valamit csináljon! Tehát visszamegyünk arra a legprimitívebb szintre, hogy majmok vagyunk, és a mozgó, színes dolgokkal lehet az érdeklődésünket fölkelteni. De nem sokáig. Televíziós körökben nagyon jól tudják: két-három perc, amíg egy dologra tudsz koncentrálni. És igazából nem akarsz koncentrálni, hanem időnként, amikor feltűnik valami, mozog, színes, odanézel, egy-két percig, és aztán utána valami mással foglalkozol, másra gondolsz, sört iszol, pisilsz, és aztán megint legyen valami, és ne kelljen azzal foglalkozni, hogy előbb mi volt. Annyira primitívek ezek a modern tákolmány filmek, hogy Évával, a feleségemmel azzal szoktunk szórakozni, amikor nagyon fáradtak vagyunk, hogy na jó, akkor most nézzünk tévét, de ne az elejéről. Mert az dögunalmas, előre lehet tudni, hogy mi lesz, és az nem érdekes. Hanem nézzük az utolsó negyedórában, és találjuk ki, hogy mi volt. Éva ebben zseniális, én nem annyira.

- Ezt továbbfejlesztettem. Megyek végig a csatornákon, és látom, hogy kezdődik az akció - ezt most így becézzük, de valójában agresszió. Megvan az íve, elérünk oda, hogy mindenki meghalt, kivéve, aki a dramaturgia szerint nem veszhet oda, és rögtön átkapcsolok egy másikra. Teljesen biztos, hogy három-négy csatornán belül újabb agresszió kezdődik. És ezt lehet órákon át csinálni. Néha a halottakat is számolom. Nem az a baj, hogy én nézem, hanem az, ha a gyerekek is. A rajzfilmek is ilyenek.

- Minden társadalom rájött arra, anélkül, hogy ezt megfogalmazta volna, hogy a felnőtt populációt nyugton kell tartani. Mert ha nem, akkor felborogatja az autókat, verekszik, gyújtogat. Annyira fejlettek ezek a modern – amúgy néhány ezer éves – társadalmak, hogy kevés munkával el tudják tartani a népességet, túl sok idő és energia marad. Szegényebb helyeken, mondjuk Indiában a jóga, a meditáció mire szolgált? Arra, hogy te napi négy-öt órát nyugton maradj. Nekünk meg itt van a televízió. Erre egyszer Amerikában jöttem rá. Mindig megnézem a helyi tévék műsorát, mert az nagyon izgalmas. És Hawaiban a helyi tévé éppen azt mutatta, hogy valami drogos gyereket kaptak el a városközpontban és sokan összejöttek. És akkor a rendőr ráüvöltött arra a néhány fiatalemberre, akik ott bámészkodtak: Go home, watch TV!

Hát azért van a tévé, hogy ő otthon üljön a sörrel, és ne randalírozzon, hanem nézze azt a sok baromságot. Tehát ez egy nem megfogalmazott és nem logikusan kifejlesztett, hanem öntudatlanul megtalált mechanizmusa arra, hogy nyugi legyen.

- Valójában nem nagyon változunk? Amikor gyerek voltam az embert olyan negyvenezer évesnek tekintették, ha jól emlékszem. És a kutya volt az, aki tízezer éve szelídítette magához az embert. Bár akkor még fordítva gondoltuk. Most meg minden jel arra mutat, hogy ez az evolúciós folyamat részben a saját magunkra való visszahatás következtében változik, gyorsulhat, ha ez lehetséges. Ami nyilván nem annyira az emberi szervezetre vonatkozik: a tulajdonságainkra, az agyunkra, a közösségi létünkre.

- Az, hogy az emberiség pontosan mennyi idős, ilyen értelemben azt ma már elég jól lehet tudni: a homo sapiens az olyan százötvenezer éves. De hetvenezer évnél lecsökkent az emberiség létszáma, általában milliósra teszik, esetleg néhány ezerre, vagy még kisebbre. A kis populáció megint elterjedt, és ez teljesen megváltoztatta a dolgokat. Genetikailag nem nagyon változott ez alatt a százötvenezer év alatt. A történet másik része a kulturális evolúció. Az, hogy a szokásrendszernek olyannak kell lenni, hogy az egyes részek a többivel valamilyen funkcionális összhangban legyenek, stabilitást biztosítsanak. Azok a kulturális rendszerek, amelyik nem voltak stabilak, valami kárt okoztak, egyszerűen azáltal, hogy kihaltak a populációk, megszűntek. Mi olyanok leszármazottjai vagyunk, akik mindig stabil rendszerekben éltek. A modern időkben valami szörnyű dolog történt: feladta az ember ezt a stabilitást. Régen a gyerekek olyanok akartak lenni, mint az apjuk, és az volt az életcél, hogy majd én leszek az apa, és akkor az milyen nagyszerű. Ma pedig leszarjuk az apánkat, és azt gondoljuk, hogy valami egész más leszek, nekem több lesz, nagyobb lesz, mozogni fog.

- Az apák lúzerek, balekok lettek.

- Igen. És a stabilitás helyett a haladás lett érték. Holott a haladás az mindig valami olyan volt, ami elrontotta a stabilitást. Ami ritka esetben lehetővé tette, hogy valami jobb legyen, de a legtöbb esetben kárt okozott. Most pedig azt mondjuk… hát Amerikában azzal lehet hirdetni egy ócska mosóport, hogy It’s new, it’s better! Ami egy tökéletes képtelenség. Miért lenne jobb azért, mert új?

A haladás koncepciót sikerült értékké tenni, ami régen nem volt érték, sőt gyanús dolog volt, hogy ez most mást akar és másképp, és ki tudja, hogy jó lesz-e. Arról beszélnek, hogy húszezer éve volt negyvenezer ilyen archaikus közösség, akik legalább húsz-harmincezer nyelven beszéltek, egymástól távol éltek, egy kis buborékban volt mindegyik, és az érték a stabilitás volt. Az, hogy jövőre is megleszünk, hogy minden úgy lesz, ahogy eddig volt, és tudjuk ezt az életet folytatni. És ehelyett jött egy ilyen őrület: sebesség, változás. És nem tudjuk, hova visz a változás. Nem arról van szó, hogy valami kiszámítható módon, tudatosan megváltoztatjuk az életünket. Nem. Ez egy teljes elmebaj, és nem tudjuk, hogy hova vezet.

- A stabilitáshoz való viszonyunkban igen tanulságosan alakul a halállal való kapcsolatunk. Tegnap a gyerekem fürdött én meg olvastam neki. A Krisztus és a varga című székely népmesét. Sokszor emlegetjük Krisztust és a vargát, tudod honnan jön ez? Krisztus valahogy odakeveredik a varga házához, aki megvendégeli. És azt mondja neki a Krisztus, hogy na, akkor kívánhatsz hármat. A varga azt mondja: legyen mindig puliszka az asztalon, legyen mindig pálinka a butykosomban és legyen örök életem. Szól neki a Szent Péter, hogy ne azt kérd, hogy örök életed, hanem örök üdvösséged legyen, mert nagyon meg fogod bánni az örök életet. És az a vége, hogy szegény vargának örök élete van, és nem tud meghalni. Kénytelen beugrani a végén a pokol mélyébe, hogy eltűnjön, mert Szent Péter fogadja fönt, de elzavarja, nem engedi be a mennyek országába.

- Amikor kezdünk öregedni, akkor pedig meg akarjuk állítani a folyamatot, és azt akarjuk, hogy még nyolcvanévesen is koromfekete hajjal és ráncmentesen éljünk, ami megint egy baromság. Mert annak az elutasítása, hogy egy életnek van befejezése, előtte pedig stációi, és azokat is meg kell élni. De ezt elutasítjuk, és úgy gondoljuk, hogy örök életet fogunk élni. Aztán úgy véletlenül mégis meghalunk, és minél gyorsabban eltüntetnek és kiiktatnak a társadalomból.

- Ma egy gyerek a számítógép közelében naponta többször megkérdezi, hogy „hány életed van még?” Magyarázom nekik, ez nem vicc, csakugyan meg szoktak ám halni így az emberek, ha lőnek egymásra. De már menthetetlenül új értelmet nyert a halál a fejükben. Amikor szembenézünk a valódi halállal, akkor meg nem tudunk mit kezdeni vele, természetesen.

- Ennek az a biológiai alapja, hogy az ember, amikor a saját maga fejében van és gondolkodik, akkor egy állandó jelenidőt valósít meg. Végiggondolom, hogy mi volt tegnap, de mindent a „mostan” perspektívájából. Konstruálok egy olyan jelent, amelyben az emlékek fel vannak dolgozva. A történelem az nem valami olyasmi, amit egyszer megírtak, és azóta tudjuk, hogy ez hogyan volt, hanem azt minden korban újraírják, más szempontokkal. A történelemtudomány egy állandó jelent akar csinálni a történelemből, mert rájön, hogy nem is úgy volt, meg nem is úgy gondoljuk, meg nem úgy értékeljük... A modern kultúra úgy akarja ezt az állandó jelent megcsinálni, hogy bizonyos kellemetlen dolgokat kiiktat. Tehát halál nincsen. Élünk, mindig.

- Illetve van, de az vicc, nem komoly.

- És azt félre kell tenni, mert nem való odanézni. Amikor apám meghalt szegény, engem elképesztett, hogy milyen gyorsan és hatékonyan iktatnak ki egy embert a társadalomból: néhány óra alatt nem létezik. És nincsenek szertartások. Borzasztó.

- Én láttam állatot gyászolni. Csak képzeltem?

- Az idősebb kutya, Bukfenc, amikor öt évvel ezelőtt meghalt olyan tizennégy éves volt. Éva a Fesztiválzenekarral volt valahol turnén, és én itt kint a kutyákkal. Vasárnap volt, úgy terveztem, hogy hazamegyek. Arra a hétfő az optimális, mert előtte itt megsétáltatom a kutyákat reggel. És azóta se értem: vasárnap délben egyszer csak összekaptam a két kutyát, a holmimat, beültem az autóba és hazamentem. Hazaérünk, és Bukfenc nem tudott a hátsó lábára ráállni. Gondoltam, hogy elzsibbadt. Ivott két-három korty vizet, és körülbelül negyed óra alatt meghalt. Én bőgtem, Jeromos pedig abban a pillanatban, amikor Bukfenc az utolsó levegőt vette, fölállt, kiment, és egy fél évig abba a szobába nem jött be. Másnap becsomagoltam a tetemet egy lepedőbe, és jött egy barátom, hogy itt kint eltemessük. Jeromos azt a barátomat imádja a legjobban, amikor jön, akkor üvölt, és a plafonig ugrál. Az asztal alatt feküdt, nem szólt, és látta, hogy én becsomagolom, készülődünk, ugye ilyenkor mindig nagy nyüzsgés, hogy ő is jöhet-e. Ott feküdt az asztal alatt, meg sem mozdult. Úgy mentünk el, hogy egy nyikkanás nem volt. Harmadnap jött Éva, neki telefonon elmondtam mindent, és amikor megjött, szintén semmi üdvözlés, ugatás, nyalogatás, ahogy szokott, hanem nyiszogott és vezette oda, ahhoz a szobához, ahol Bukfenc meghalt, de nem ment be, csak úgy megállt és intett. És egy fél évig nem ment be. Ami a legszörnyűbb volt, hogy mindig hármasban sétáltunk, és én időnként séta közben megkérdeztem őket, hogy merre, ha elágazás volt, és mindig a Bukfenc döntött, mert ő volt az idősebb kutya. Körbeszimatolt, nagyon megfontoltan eldöntötte, hogy jobbra vagy balra. S aztán, amikor meghalt, és egy hét múlva megyek egyedül a Jeromossal, és megint jön elágazás, kérdeztem, hogy merre. Iszonyúan elkezdett ugatni, dühös volt és nem volt hajlandó választani. Elkezdtem erőltetni minden nap, hogy ő döntsön. Körülbelül három-négy hét múlva volt hajlandó először. Azóta természetesen semmi probléma, nagyon szívesen eldönti, hogy merre. De ez nem az ő dolga volt, és látszott, hogy dühös rám, hogy miért kérem, amikor nincs itt a másik. Nagyon-nagyon érdekes, hogy ebben a kis agyban mi van.

- Biztos, hogy egy gyerek szintjén gondolkoznak, kommunikálnak.

- Most nagyon megdicsőültünk, mert a Science-ben jelent meg egy négyoldalas beszámoló a mi kutyakísérleteinkről, meg erről „a kutya egy szőrös gyerek” koncepcióról, és nagyon jó nemzetközi visszhangja lett az egésznek. Mi tulajdonképpen csak azt próbáltuk valamilyen tudományos alapon is igazolni, amit mindenki tud, és ez most sikerült. A legutolsó kísérlet - ami szintén a Science-ban jelent meg -, arról szól, hogy van egy fura jelenség. A gyerek másfél éves koráig, ha leteszel két cserepet és egy labdát mutatsz neki, majd az egyik cserép alá teszed, és egy pár perc múlva megkérdezed, hogy hol van, akkor megmutatja. Ha utána fogod a labdát, megint a gyerek orra előtt a másik cserépbe teszed, pár perc múlva megkérdezed, akkor megint az elsőre mutat. Az egyik legjobb munkatársam kitalálta, hogy úgy is lehet csinálni az egészet, hogy ott a gyerek, és aláteszed a labdát, de nem beszélsz vele, hanem csak úgy elmész és odateszed. Akkor mindig megmutatja, hogy hol van, ha megkérdezed utána. Tehát akkor nem téveszt. Eddig a pszichológusok nem jöttek rá erre: mert ők mindig beszéltek a gyerekhez. És most kiderült, hogy a jelenség fő eleme az, hogy először kommunikálsz a gyerekkel, megtanítod arra, hogy itt van a labda, és a második eset gyengébb, az első a legfontosabb. Az a nagyon izgalmas dolog, és ez jött le most a múlt heti Science-ben, hogy ezt meg lehet csinálni kutyákkal és farkasokkal. A farkasok mindig oda mutatnak, ahová tetted, akármennyit is beszélsz nekik, de a kutyák ugyanolyanok, mint a gyerekek. Egy kivétel van: lehet azt csinálni, hogy az egyik ember dugja ide, és aztán elmegy, és jön egy másik, és az dugja oda. A gyerekeknél akkor is megmarad, hogy az elsőre mutatnak. A kutyáknál nem. De csak ez a különbség, egyébként teljesen olyanok, mint a gyerekek.

- A farkashoz képest miért lett ilyen a kutya?

- Azért, mert bekerült az emberi közösségbe, és nyilvánvaló, hogy szelekció történt. A legegyszerűbb példa: ha megnézed, a farkas szemén nem látni, hogy hova néz. Mert az egy hátrányos tulajdonság volna, hogyha ő lát valamit, odanéz, és akkor a másik észrevenné: ott van a kaja. A csimpánzról se tudod megmondani, hogy hova néz. Az embernél viszont az a fehér része a szemben, az pont arra szolgál, hogy én a szememmel is tudok mutatni. És az jelzés. De nem kell attól félnem, hogy ha én láttam azt meg, akkor te elveszed és eltulajdonítod, mert hiszen a közösségben nincs ez a fajta verseny. A kutyáknál megjelent ez a fehér. És értik a szemmel való mutatást. A csimpánzok, farkasok nem értik. A csimpánzzal hatszázszor próbálták szemmel mutatni, hogy hol, melyik edényben van a kaja, és reménytelen. A kutya három-négy mutatás után már tudja, és csak a szemeddel mutatod. Mert neki az természetes, hogy tekintettel lehet jelet adni.

- Akkor egyáltalán nem csoda, ha a kutyáknak annyi eszük és lelkük is van, hogy gyászolni tudnak.

- Gödön egy darabig úgy volt, hogy valakit hozzánk akartak telepíteni, hogy a kutyákkal pavlovi kísérleteket végezzen. Mi azt gondoltuk, hogy jó, mi akkor esetleg csinálunk valami etológiát. Neki is kellenek a kutyák, nekünk is, jól elleszünk. Aztán nem lett belőle semmi, de nekünk pillanatok alatt lett harminc kutyánk. Szereztünk nekik gazdát, de volt egy, aki nálam szocializálódott annak idején, a Boldizsár. Három különböző gazdától szökött vissza hat-nyolc kilométeres távolságokról. Volt, hogy kitört ablakot és úgy jött ki. A végén föladtuk, és azt mondtuk, hogy jó, ő lesz Gödön a biológiai állomás kutyája. És akkor vagy tizenhat évig nagyon jól elvolt. Olyan tizenhárom-tizennégy éves lehetett, azért már látszott, hogy nem fiatal, jött egy öreg fűtő, hetvenvalahány éves bácsi, aki mindig délután érkezett öt-hat óra körül, ott aludt, ha tél volt, akkor fűtött, és reggel ment haza. Egyszer csak észreveszem, hogy a Boldizsár nincs ott. Kérdezem, hol a kutya, és mondják, hogy ó, hát elment a fűtővel, nagyon jóban vannak. És kiderült, hogy ez alatt a három-négy hét alatt ők teljesen összenőttek, nappalra hazaviszi, együtt alszanak. Mondták a takarítónők: tessék elképzelni, még parizert is vesz neki. Aztán mikor megjött délután, Boldizsár körbejárt, mindenhova beköszönt és ment a fűtőhöz. A teljes kötődés kialakult, de a bácsi három hónap múlva beteg lett, kórházba vitték és meghalt. Még hónapokig láttuk a Boldizsárt, aki át tudott menni a váci országúton - körülnézett és átment -, és leült a bácsi háza előtt, és órákig ott ült és várta.

- Nincs nálad olyan, hogy úgy megbarátkozol egy öreg kutyával, akivel dolgoztál, annyira összenősz vele, hogy nem tudsz elszakadni tőle?

- Most elmondom, hogy miért hagytuk abba… Tehát ott volt harminc kutya, és vártuk, hogy eldőljön, hogy mi dolgozunk a kutyával vagy nem, és közben etettük, meg gondoztuk, oltattuk őket, de mással dolgoztunk. Én egyszer azt mondtam a fiúknak, hogy na, itt ez a rengeteg állat, és nem csinálunk velük semmit, csak etetjük őket, ez hülyeség, legalább egyszer csináljunk valami normális kísérletet, hogy lássuk, hogyan lehet velük dolgozni. És akkor kitaláltam azt, hogy embereknél lehetnek apró tárgyak – játék, labda, ilyesmi -, nézzük meg, hogy egy kutya hány ember-tárgy kapcsolatot tud megjegyezni. Ez egy egyszerű memória-vizsgálat. A kertben csináltunk egy fa palánkot, mögé jön a tárgy, jön az ember, kéri a tárgyat. Ha egyszer megmutatjuk nekik, hogy ott van: odahozzák. Másnap két tárgy lesz, egymás után két ember jön, a huszadik nap húsz tárgy lesz, és egymás után jönnek az emberek, és nézzük meg, hogy meddig lehet elmenni, hány tárgy-személy kapcsolatot tud egy kutya megjegyezni. Húsz kutyát kiválasztottunk, hogy azokkal csináljuk, és megszerveztük, hogy legyen húsz ember.. ez nagyon sok meló. A negyedik-ötödik nap jönnek a fiúk, akik az aktuális kísérletet csinálták, hogy professzor úr, hagyjuk abba, össze-vissza viszik a kutyák a tárgyakat. Van, akinek jót hoznak, van, akinek nem. Semmi összefüggés nincs. Mondom: gyerekek, ilyen típusú kísérletet az ember nem hagy abba, mert sosem lehet tudni, mi jön ki belőle. Együtt terveztük, megcsináljátok, és majd együtt siránkozunk, ha nem az jön ki, amit szerettünk volna, de ilyet nem hagyunk abba. Jó. Szomorúan folytatták, s aztán amikor a húsz lement, néztük a jegyzőkönyvet, és hát tényleg össze-vissza hordták, semmi összefüggés nem látszott. Hol jól hordtak, hol nem. Három napig néztük. A harmadik nap egyszerre csak világosság lett és kiderült a következő. Volt négy vagy öt személy, akinek minden alkalommal minden kutya a saját tárgyát hozta. Ezek a személyek arról voltak nevezetesek, hogy nők voltak és imádták a kutyákat és ezt mindenki tudta. Volt ugyancsak négy vagy öt férfi, akinek minden alkalommal hoztak egy tárgyat, és egyetlen egyszer sem az volt, amit kellett volna. Ezek azok a fiúk voltak, akikkel állandóan veszekedtem, hogy durván bánnak a kutyákkal. Nem kínozták, de például oldalba rúgták őket. És akkor a legkülönösebb az volt, hogy volt egy fiú, a Gyuri, egy technikus, imádta az állatokat, és egy darabig neki is rendesen hozták a saját tárgyát, s aztán az egyik naptól kezdve a nagyobb termetű kutyák nem indultak el. Hiába szólították őket, elnéztek, és nem dolgoztak. A kistermetű kutyák pedig az ő tárgyát kiválasztották, de nem odahozták, hanem elvitték és eldobták. Mondom: gyerekek, ilyen nincsen, hát ezek nem gyerekek, hanem kutyák. Mi az, hogy eldobták? S akkor részletesen mindenkinek el kellett mondani, ő hogyan látta, és a következő derült ki: Gyurit a negyedik vagy ötödik nap egy nagy kutya megharapta, mert véletlenül rálépett a lábára, és odakapott. Kisebb kavarodás volt belőle, de folytatták a kísérletet. De Gyuri félt. Izzadt, és többek állítása szerint reszketett, miközben kellett menni és a különböző kutyáktól kérni a dolgot. A nagyok többet nem álltak vele szóba, tehát egyszerűen elnéztek, amikor szólt hozzájuk, a kisebbek pedig megfogták a tárgyát, és azzal büntették, hogy elvitték és eldobták.

- Azért büntették, hogy félt?

- Igen, hát lekerült a rangsor aljára. Én akkor azt mondtam, hogy ezek nem állatok, én állatokhoz vagyok szokva, én nem tudok… ez pszichológia, ez gyerekpszichológia, ehhez én nem értek. Ezzel befejeztük, és abbahagyjuk a kutyatörténeteket. Vagy tíz év kellett, amikor már úgy gondoltam, hogy tartozom magamnak azzal, hogy ehhez a kutya-dologhoz visszatérjek, mert ez valami rejtély. Kutyával soha nem dolgoztak etológusok, mondván, hogy ugye háziasított, meg emberi környezet… ugyan már, etológiát kutyával! Én meg azt mondom, hogy jó, most nem lesz harminc kutya, hanem a gazdával együtt jöjjön, és a gazdával együtt csinálunk mindent. Ez annyira bevált, hogy aztán ebből már a nyolcvanadik közlemény jelenik meg. És mint az említett Science cikk is mutatta, most már jelentős külföldi tudományos laboratóriumok ismerték el az eredményeket és követnek bennünket.

(Még megkérdezhetném, hogy mindebből mi következik az emberre, és az ember jövőjére nézvést, de legyen mindezek végiggondolása a személyes evolúciós történetünk része.)

A dunyha alatt

A hét elején a korán jött szinte télfélében fölhívott valaki, és azt mondta, hogy én vagyok az utolsó ember, akivel erről a telefonszámról beszél, mert lemondta az előfizetést, nem bírja tovább fizetni, de még az alapdíjat se. De ennél sokkal rosszabb, hogy retteg, mert attól tart, hogy ki kell költöznie a lakásból, legkésőbb tavasszal, mert nagyon úgy néz ki, hogy választani kényszerül: vagy fűt, vagy a lakbért fizeti. Vagy eszik.
És azért hívott föl, mert olyan elemi erővel tört rá a félelem, hogy azt hiszi, megbolondult. Utoljára éppen 1956-ban érezte ezt. Vagyis a családja, az anyja, és talán ez töltötte be az ő lelkét is. Gyerekként egy szétlőtt városrészben lakott, eltűnt az apja, akkor is jött a tél, és attól rettegtek, hogy megfagynak és éhen halnak.
Mondtam, hogy azért az lehetetlen, hogy ugyanolyan helyzetbe kerüljünk.
Azt mondta, tudja, illetve egyáltalán nem tudja, mert megváltoztak az emberek. Akkor jöttek a távoli, vidéki rokonok, segítettek. De most ki segít?
Nem volt más választásom, megmondtam, amit gondolok: senki.
Kicsi lakás, pár ezer forintról van szó, de annyira csekély a nyugdíja, hogy ez van. Sötétedéskor lekapcsolja a villanyt, bevackolja magát az ágyba és hallgatja a rádiót.
Tévéje már nincs, elromlott, javítani nem lehet, újat nem tud venni. De nem is baj: pont úgy érzi magát, mint gyerekkorában, amikor az apja megvette az első jó rádiót, és esténként az ágyból azt hallgatták. Ugyanígy, sötétben, hűvösben, de mégis nagyon jó volt, egész életében visszavágyott abba az ágyba, ahol a négy testvérével együtt aludtak, és egymást melegítették a dunyha alatt. Még akkor is így érez, ha néha rémisztő, amit hall. Például legutóbb, amikor egy roma polgárjogi vezetőtől megtudta, hogy az önkormányzat többet fizet a kilakoltatónak, mint amennyivel a kilakoltatott az önkormányzatnak tartozik. Miféle világ ez? Nem baj, akkor is az igazat mondjuk, ha az borzalmas.
Kérdeztem, hogy azért hívott-e, hogy segítsek neki.
Nem, azt mondta, hogy nem. Szorulna segítségre, de úgysem fogadná el, mert ő is hibás. Azért ilyen rendkívül csekély a nyugdíja, mert diplomás ember létére kapzsi volt, hagyta, hogy kényszervállalkozóvá tegyék, hagyta magának magát becsapni: minimálbérezett, és így aztán nincs is rendes nyugdíj. Még jó, hogy orvosi ellátást kap, mert azt nem tudta elcsalni magától. Nem kér semmit, csak még öt percet.
Mert azt is el akarja mondani, hogy milyen csodás, hogy a rádióban összehozzuk az embereket, hogy megértetünk dolgokat, hogy igenis szórakoztatjuk, szép zenéket adunk, néha azon kapja magát, hogy nagyot nevet. Tudnunk kell, hogy mit jelent ez az olyan embereknek, akik ezren és ezren élnek ugyanúgy, mint ő: fekszenek az éjszakában, vagy üldögélnek a nappali sötétségben, és mi vagyunk az emberi szó, ami megszólítja őket. Tudnom kell ezt, hogy amikor a politikáról, a hatalmi harcokról meg hülye világról beszélgetek okos emberekkel, tudnom kell, amikor a saját sorsom miatt aggódom, hogy nem nekem a legrosszabb.
Erre azt mondtam, hogy az a baj, hogy a szavaitól máris szorongok: ezentúl őt fogom látni a sötét, hideg szobában, amikor elképzelem a rádióhallgatót.
Lehet, hogy ezt akarta, mondta, aztán elköszönt, és letette a kagylót. Talán életében utoljára.
Azóta folyton arra gondolok, hogy amikor arra gondolunk, hogy nekünk a legrosszabb, körül kellene nézni. Talán találunk valakit, aki fölhívna minket, ha tudná a számunkat, és lenne még telefonja.

Klubrádió, Hetes Stúdió http://www.klubradio.hu

Van remény

Pár napja írtam egy levelet, és szét is küldtem az interneten az ismerőseimnek. Arról szólt, hogy Faludy-versekkel kellene ünnepelni most, október huszonharmadikán, mert meg kell mutatni a Jobbiknak és más sötét erőknek, hogy mi vár rájuk, ha beteljesülnek az olyan fenyegetéseik, mint az, hogy a „cionista zsidó és magyarellenes” Faludy György állami ünnepeken való szavalását be kellene tiltani. Azt kértem, hogy minden szerkesztett felületen – papíron, interneten, portálokon, blogokban, fórumokon, rádió- és tévécsatornákon – Faludy versekkel jelezzük, hogy a nácik megint olyan határhoz értek, amin nem léphetnek át.
A hatás elképesztő. Annyi levéllel tisztelnek meg, hogy mindet el se tudom olvasni. Követhetetlen, hogy hol, hány internetes oldal és papírfelület szerkesztője jelzi: egyetért, és nem csak Faludy-verssel ünnepel, hanem továbbítja is a kérést. Rádióműsorok is csatlakoznak. Ma a Facebookon indult támogató oldal. Tanárok írnak, hogy az ünnep előtt, osztályfőnöki órán Faludy-verset mondanak a gyerekeknek. Kifejezetten konzervatív emberek jelzik, hogy egyetértenek, nem hagyják Faludyt. Sem a költőt, sem az embert.
Ez már nem csak Magyarország egyik legnagyobb – élete nagy részében üldözött, betiltott, bebörtönzött - zsenijéről szól, hanem arról, hogy ezrek ismerik föl: ha tovább hagyjuk, hogy a látszólag hibbant emberek gyalázatos próbálkozásai a politika szintjére emelkedjenek, akkor újra kezdjük az emberiség és Magyarország legsötétebb történetét.
És arról, hogy van remény. Mégis.

Talán ennek a levélnek örültem a legjobban, amit mélyen katolikus, gyerekkori barátomtól, Kipke Tamástól, az Új Ember főszerkesztő-helyettesétől kaptam:

Ivánka,
nem vagyok aláírós-tiltakozós típus. De Faludyt - akinek személy szerint hálás vagyok - a magyar költők körében tudom és akarom tudni.
Csatolok egy írást, amely a halála kapcsán íródott - és el is hangzott a Magyar Katolikus Rádióban, 2006. november 19-én: 

Meddig él a költő?

Meghalt egy magyar költő. Faludy György kilencvenhat éves volt. De nem hiszem, hogy csak eddig élt. Petőfi huszonhat, József Attila harminckét évesen halt meg, de sokak véleményével egybehangzóan vallom: ma is élnek. A költő az olvasóban, pontosabban az olvasói élményben él, amíg él.
Az ember, aki a költő nevét viseli, meghalhat: a harc mezején vagy a vonat alatt, vagy egyszerűen belefáradhat a hosszú életbe. Az ember, aki a költő nevét viseli, egyik olvasójának lehet rokonszenves, a másiknak esetleg kevésbé. A költő is ember – némelyikük nagyon nehéz ember. József Attila – aki elvadult kutyaként tudott belemarni a felé nyúló, simogató kézbe – valószínűleg nem lett volna a barátom. De mindennapi olvasmányom.
Faludy Györggyel néhányszor találkozhattam volna, de végül kihagytam a lehetőséget. Nagyon sok mindenben nem értettem egyet vele: nem tudtam lelkesedni a hajdani Prohászka-szobordöntögetőért, majd a minden áron, a jó ízlés határát megsértve is újságok címlapjára kerülni akaró öregemberért. – De mindezt csak azért említem, hogy hitelesebb legyen a köszönetem, amivel tartozom neki. Nem mondhatom, hogy egész életművéért, nem mondhatom, hogy a mindennapi olvasmányélményekért. Azért a néhány versért, amellyel életem egyik legnehezebb időszakában tartotta bennem a lelket. Huszonegy évesen, katonaként a kiképzőtáborban.
Tudtam, hogy annak idején megjárta a recski haláltábort – én meg a Gulágon éreztem magam éppen. Ekkor, egy iszonyatos nap végén egy társam kezembe nyomott néhány négyrét hajtott, rojtosodó szélű papírlapot. Mint egy darab kenyeret az éhhalál küszöbén. Elszürkült átütőpapírra gépelve, sokadik másolatban Villon balladáit Faludy fordításában – vagy átköltésében? Mondjuk így: Faludy magyar nyelvén. A kantin fülsiketítő, minden emberi hangot elnyelő lármájában mintha valami búvárharang ereszkedett volna rám. A dohányfüstös félsötétben vaksin olvasni kezdtem: „Mint nagy kalap, borult reám a kék ég, és hű barátom egy akadt, a köd…” Íze volt ennek az első falatnak, aztán mohón rágtam magam tovább a szövegben: „Rakott tálak közt kivert az éhség, s halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, s szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak s leheletemtől megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt...” – Nyelvének tisztasága menedék volt a sivár mocsokban, versének üteme mértéket adott, ami segített úgy-ahogy embernek maradni ott, ahol mintha éppen az emberség lefokozására és megtörésére irányult volna minden. „Mint nagy kalap, borult reám” Faludy magyar nyelvének oltalma – ennek hatása alatt kezdtem írni a magam verseit a kitaszítottságomról.
Az én verseim elkallódtak – így van jól –, az övéi megmaradtak. Itt hangzanak bennem máig. A költő él.

Kipke Tamás        


Ezt is érdemes elolvasni, magától Faludytól:
http://nagypetertibor.uni.hu/keret.cgi?/inditolap.htm