Sötétben

A kiskunlacházi gyilkosság utótörténete nem csak azért tanulságos, mert az orrunk előtt zajlik, épül egy „a cigányok Solymosi Esztere”–történet.
Ahogy annak idején világosan kiderült, hogy Solymosi Esztert nem a zsidók ölték meg, mégsem tudtak – máig - megnyugodni az antiszemiták, most a rasszisták számára az elfogadhatatlan, hogy a gyilkos egy fehér bőrű ember. Solymosi Eszter sírját ma is katonáskodó tiszteletadás mellett koszorúzgatja a magyar gárda és valami nemzeti arcvonal nevű félvilági horda, és vélhetően valami ilyesmi lesz ez az idők végezetéig szegény Nóri emlékkövénél is. Sőt: pár hónapja szentkép, ikon is készült „a keresztény mártír, Solymosi Eszter emlékére.” (Kicsit tragikomikus, hogy Jézus és a mellette ülő szerencsétlen lány arca meglehetősen cigányosra sikerült.)
Ennél is súlyosabb, hogy nem is olyan régen az is „fölvetődött”, hogy a hírhedt körmendi gyerekgyilkosság lányáldozatával is „rituális” zsidó gyilkos végzett. Nyilván kellett a pászkába a szűz vére. Aki a zsidók vérhez való viszonyát ismeri, vagy legalább az Ószövetséget – vagy legalább az elejét - olvasta, pontosan tudhatja, mekkora baromságok ezek, ám a primitív ember csak annyit tud, hogy a zsidóknak van valami viszonyuk a vérhez, és ez elég ahhoz, hogy az agyakba férkőzzön a mocskos propagandagyanú. Ugyanezen az alapon szavaztak az EP-választáson cigányok a Jobbikra: az átjött, hogy ez a párt foglalkozik a cigánykérdéssel, csak az nem, hogy miképpen.
Ostoba cigányok? Persze. De semmivel sem primitívebbek, mint a vérvádban hívő – sokszor iskolázott - sápadtarcúak.
Ez a vérvádazás ugyanabból az elemi gonoszságból tenyészik, ami disznólábakat dugat a Dunába lőtt zsidó – és egyáltalán nem zsidó, ám zsidókat védő – áldozatok emlékcipőibe. Nem lepődnék meg, ha a nyilván perverz elkövető fallikus szimbólumot látna egy kocalábban. Nem lepődnék meg, ha nő lenne. Vagy ha férfi, már erőszakolt volna nőt vagy állatot.
Egy rasszista ember, különösen egy megheccelt, meghitten képzelgő fajgyűlölő tömeg számára elfogadhatatlan vérgyalázás, hogy egy rettenetes bűnt a saját fajtájából követ el valaki. Magyar ember ilyet nem tesz! Miért pont magyar ne tenne? Az még esetleg elfogadható, hogy a kiskunlacházi gyilkos valóban ölt, de akkor meg többen voltak, és a többiek természetesen cigányok.
Hét hónapon át hörög a tömeg a rendőrségre, előre összeesküvés-elméleteket gyárt, aztán, amikor a rendőrök megtalálják az elkövetőt, és az nem felel meg az „elvárásnak”, akkor elő lehet kapni, hogy a rendőrség hazudik: összeesküvés van itt. Nemzetközi. Mert a saját fajtánkból való az erőszaktevő kéjgyilkos. Ez a jelenség vélhetően az elemi fajta- és idegengyűlöletünkből adódik. A fajivá turbózott nemzeti érzéshalmaz ráül az agyra, ha mocorog is a józannak mondható ész, annak minden jelzése elfojtódik. Hogy ez genetikai örökség vagy társadalmilag, kulturálisan égett belénk, azon lehet vitatkozni, de az nyilvánvaló, hogy az emberek döntő többségében szinte alapösztönként működik.
Mi másra utal az, hogy még a szerencsétlen menekülteket is gyűlöljük? Egy friss Tárki-fölmérésből kiderül, hogy „a felnőtt lakosság harmada azzal az idegenellenesnek tekinthető állítással ért egyet, hogy az országba egyáltalán ne tegye be a lábát menedékkérő. A megkérdezettek tizede valamennyi menekültet befogadná, 57 százaléka pedig mérlegelné, hogy kiket engedne be és kiket nem. Bár a pirézek megítélése mára valamelyest javult, a "mérlegelők" 63 százaléka továbbra is ellenzi a befogadásukat.”
Ebben az a borzasztó, hogy évek óta – mi, úgynevezett értelmiségiek - harsányan röhögünk azon, hogy a pirézeket, vagyis egy nem létező népet utál a magyar, és egyszerűen nem megy át a köztudatba, hogy a Tárki becsapja, megvicceli a megkérdezetteket. Mi értelme van a közdiskurálásnak, a közröhögésnek, ha ennyi se megy át? Hát ne röhögjünk! Talán, ha kínunkban.
Miféle nép ez, tessék mondani nagyon őszintén – kérdezem én elszorult szívvel.
Az 57 százalék 63 százaléka miért járt iskolába, mit csinált a templomban, miféle üzenetet fogadhat be? Mit mondhatunk nekik a szabadságról, az egyenlőségről, a szeretetről, a szolidaritásról, a demokráciáról? A toleranciáról érdemes beszélni? Milyen nyelven? Miért gondoljuk, hogy az elemi gyűlöleten kívül bármivel meg lehet szólítani? Zászlóval, motorral, egyenbakanccsal, nemzeti szószos handabandával.
Számíthatunk tehát arra, hogy Kiskunlacházán az idők végezetéig vonulnak majd a gárdamaradékok, az árpádsávoltak, brummognak a gój motorosok. És nincs kegyelem, nem lehet kegyelem a cigányoknak, mert csak ők lehettek a gyilkosok. Ha talán elterjedne, hogy piréz menekültek laknak a közelben…
Egyetlen kérdésről mintha megfeledkeznénk: mit keresett egy kamaszlány egyedül a sötét éjszakában?
Eléggé régóta tudjuk, hogy nem szabad nőket éjszaka az utcán egyedül hagyni. Azért, mert vannak köztünk olyan emberek, akik nem tudnak állati ösztöneiknek parancsolni, és fékezhetetlen vágyuktól hajtva megerőszakolják őket. Ez nem túl gyakran, de mégis túl gyakran fordul elő. Az erőszaktevés fajtafüggetlen, nemzetfüggetlen, vallás- és státuszfüggetlen – bárhol, bármikor előfordulhat. Ráadásul a társadalom ítéletétől félve ezek az emberek gyakran meg is ölik áldozatukat.
Ezért óvjuk a nőket. Ezért a régi szokás, hogy valaki hazakíséri őket, vagy – pláne ha már mobiltelefonja van – hazatelefonál, hogy jöjjön érte valaki.
Megmagyarázhatatlan, ha egy föltűnően csinos tizennégy éves lányt az a közösség, amelyikben szórakozott, vagy az a család, amelyik felelős érte egyedül hagyja hazamenni éjszaka egy kiserdő közelében.
Alighanem ez H. Nóri rettenetes halálának egyetlen igazi tanulsága. Meg az, hogy állatok vagyunk. Eszes, ravasz, ostoba állatok.

Gyönyörű sport Wartburgjával virított

Az első hatalmas wartburgos, akivel találkoztam De Sorgo Miklós bácsi volt, apám orvos barátja. Eszeveszett, gyönyörű sport Wartburgjával virított, ami az ötvenes-hatvanas években a legmenőbb kelet-európai jármű volt. Ha az öcsémmel letörölgettük, néha elvitt egy körre.

Most megnéztem, van-e valami róla az interneten, és meglepetésemre The Friendship of Socialist Countries Cup Mezinarodni Závod Automobils F3 1967 Brno Grand Prix Czechoslovakian Championship Brno, Czechoslovakia oldalon megtaláltam az indulók között: "Miklos de Sorgo, H Wartburg". És, ha jól látom, 77-es sorszámmal indult.

Később a már polgáriasodó Magyarországon nekem is volt Wartburgom. Mondjuk nem annyira sport, mint inkább tourist. Van ebben a műfajban valami nyomorúságos a versenyautóhoz képest, viszont lehet benne aludni. Én például sokat utaztam, a nyolcvanas években, és esténként néhány mozdulattal vetett ágyat voltam képes varázsolni a kocsi hátsó részébe. Ami jó.

A praktikus autó műszaki fejlettségre legyen annyi, hogy egyszer elment az áram. Nézegettem, piszkálgattam, megnéztem: az akkumulátorban volt töltés, mégse indult. Valahogy elindultam, meg se álltam a szerelőig. Azt mondta: most levághatna kétszáz forintra, de csak húszat kér, és még el is mondja, mi a baj, hogy máskor magam is megjavíthassam. Megmutatta, hogy van két drót. Az egyiknek a végén rézizé, a másik végén alumíniumizé. Egy csavar tartja őket szorosan egymáson. A baj az, hogy a réz és az alumínium érintkezése következtében olyan oxid keletkezik, ami nem vezeti az áramot. Legyen tehát nálam mindig egy kicsi drótkefe.

- Ez a német ipar csúcsa?

- Ez.

Ettől függetlenül lehetett virítani vele. Például Ausztriában. Amikor először kerestem föl az ottani nagybátyámat, egy szálloda parkolójában találkoztunk. Amíg vártam, a gyerekek, akik azelőtt soha nem láthattak közelről Wartburgot, úgy nézegették, mint mi gyerekkorunkban a Gellért előtt a Mercedeseket. Megengedtem, hogy beüljenek, és brummogjanak a kormányt tekergetve.

A nagybátyám, aki a legújabb Audi Quattroval jött, ami senkit nem érdekelt, mély, sóvár irigységgel a szemében figyelt. Amúgy is a legsmucigabb ember volt, akit valaha ismertem. Gondoltam, kap egy kegyelemdöfést. Odanyújtottam neki a Wartburg kulcsát:

- Száz schillingért mehetsz egy kört.

És ment! De egy garast se adott, persze.

(Hócipő, sorozat a vasfüggöny lebontásának évfordulóján)

Isten kertje

Már nem vagyok egészen biztos abban, hogy amerikai elnök szeretnék lenni. De hogy a Fehér Házban légy nem, az biztos.
Ha az amerikai elnök a Rádió és Televízió Tudósítók Szövetségének 65. évi washingtoni vacsoráján egy interjú közben lecsap egy rovart, akkor igen nagy bajba kerülhet. Nekimennek az állatvédők.
Történt, hogy Obama a kamera előtt, dumcsizás közben észrevett egy legyet. Azt mondta neki, hogy „tűnj el innen!”, de az nem tűnt, mert fogalma sem volt, hogy a világ leghatalmasabb emberével van dolga, aki akár egy országot is megsemmisíthet - mondjuk terrorgyanúra hivatkozással - pár perc alatt. A hülye légy maradt. Nem tudta, hogy ráadásul egy amerikaival van dolga. Az amerikai férfi meg az elegáns gyorsaságáról híres. Nem is férfi az, aki kétszer üt vagy lő, ha úgy adódik.
Obama megvárta, amíg leszáll, aztán putty, agyoncsapta.
Aztán folytatta az interjút, bár megjegyezte John Harwoodnak, az CNBC csatorna riporterének, miszerint: "Ez azért elég jó volt, nem? Elkaptam a kis vérszívót".
Hangsúlyozzuk: Obama úgy is elkaphatta volna ezt a szarszopogató állatot, hogy életben maradjon, és ha ott, a kamera előtt kitépi a szárnyait, mutogathatta volna, hogyan mászik az a szerencsétlen… Pláne, ha kitép a hat lábából négyet, hát akkor aztán ott csúszik-mászik világnak csúfjára. Sokak örömére. Mert vannak ám ilyenek.
De nem, Obama kegyes volt: csak egyet csapott. (Jó, talán politikailag korrektebb, ha még kétszer figyelmezteti.)
Na ezt az állatvédők nem hagyhatták szó nélkül: egy, a zavaró rovarok barátságos elfogására alkalmas eszközt postáztak neki. Sőt, a PETA - ez egy állatvédő szervezet - ki is oktatta: a nem túl szimpatikus állatoknak is joguk van az élethez.
Természetesen van igazuk, hiszen a normális ember védi az életet, lehetőleg mindet, és nem lehet azon az alapon válogatni, hogy egy állat szép-e, ronda-e, lehet-e simogatni...
De nem is ezen az alapon ítélünk. Én például egyáltalán nem találom szépnek a gilisztát, eszembe nem jutna simizni, de még soha nem fordult elő, hogy egyet is készakarva megöltem volna. Sőt, ha például egy a betonra téved, szépen visszasegítem a jó, kövér talajra. A hernyót se bántom. És nem azért, mert tudom, hogy lepke lesz belőle, hanem azért, mert kár lenne nélkülük. Akkor is, ha okoznak némi kárt.
A legyet viszont lecsapom. A lakásban azért, mert könnyen lehet, hogy öt perce még a szomszéd kutya fosában lakomázott, én meg nem örülök, ha a mocskos lábával az ételre száll. Annak se, ha csucsókáját a bőröm alá dugja. A kertben sem. Azt se szeretem, ha bármibe belepetézget. Ez például úgy fordulhat elő, hogy ügyesen beröppen a hűtőszekrénybe, aztán ott abba dugja a tojócsövét, amit talál. Nem mondom, hogy csúnyák egy darab parizeren azok a kis fehér göbtojáskák, de mégis hányok tőlük.
Nekem a szúnyogokkal sincs semmi bajom, nem is csípnek, de nem bírom, ha a feleségemet meg a gyerekeket bucira szurkálják éjszakánként. És nem vagyok hajlandó arra alkalmas szúnyogfogóval élve elkapni őket, aztán kiereszteni a kertben...
Az élettel kapcsolatban a legfontosabb parancs az, hogy ha lehet, ne ölj, de soha ne kínozz. Aki tehát szúnyogot, bolhát, legyet, és más ilyen apró jószágokat egy csapással, vagyis fájdalom nélkül leterít, az nem vét semmi ellen.
Amúgy értem én, hogy mindenből ügyet kell csinálni, pláne ha az élettel és az amerikai elnökkel kapcsolatos. Jogos, mert ott aztán az emberekkel is törődnek. Most olvasom a jó hírt: "Az Egyesült Államok átképzésre küldi Afganisztánban szolgáló összes katonáját. Ezzel az a célja, hogy csökkentsék a hadműveletekben életüket vesztő polgári lakosok számát." Bíztató, hogy a sok százezer közel-keleti áldozat lassan fölkelti az érdeklődésüket.
Bizonyára fölhívják a katonák figyelmét arra, hogy a nem túl szimpatikus embereknek is joguk van az élethez. Akkor is, ha arabok. Majd ha egyszer odáig jutunk, hogy "akkor is, ha katonák"...
Mindig meg akarnám kérdezni az állati jogok védőitől - akiket amúgy nagyra becsülök, mert legalább fontos kérdésekről beszélnek -, hogy jó, de mi van a bacilussal? A vírussal? Vagy a nagyobbacska rühhel, ami emberbőr alá is bújik? Vagy a borsókával, ami belakja az izmainkat, ha fertőzött, nyers - kolbászba kevert - vaddisznó húsát esszük. Vagy ott van mindjárt a kullancs. Hagyjuk, hogy jól érezze magát a gyerekünkön? Aztán pár óra múlva belehányjon a vérébe némi Lyme- vagy agyhártya-gyulladás pránykoncentrátumot? Biztos, hogy joga van ehhez?
Ha meg már ezekről a hülye kis lényekről esik szó, nem nagyon értem, miért nem gondolják azt is, hogy rossz a répának, ha kirántjuk, megkopasztjuk, apróra vágjuk és főzzük. Eléggé régóta matatok növényekkel, és évek óta meggyőződésem, hogy igenis éreznek. Érez a retek, a spenót, a sóska, a spárga, meg még mit tudom én mi minden, amit tépve, aprítva gyömöszölünk magunkba. Az nem fura, hogy ezeket megöljük, pedig nem is ellenszenvesek, a muskátlit meg locsolgatjuk, pakolgatjuk, mert az állítólag szép?
A korrekt az lenne, ha az igazi életvédő csak magot és gyümölcsöt enne.
A muskátli szebb, mint a csalán?
Komolyan kérdezem: jogunk van kiirtani a parlagfüvet, csak azért, mert ugyanolyan kártékony mint a légy vagy a szúnyog? Vagy arra alkalmas humánus eszközzel ki kell emelni a földből, és átvinni oda, ahol zavartalanul éldegélhet?
Mondjuk a Fehér Ház kertjébe?
(Hócipő)

Értelmesen

Dolgozzunk ki stratégiát! Taktikázni már nincs túl sok értelme, és amúgy is annyira sok és annyira zavaros minden összetevő, hogy csak úgy tudunk tájékozódni, ha elnézünk az életünket jelentő katyvaz fölött. Nem mondom, hogy esetleg fényt láthatunk tekintetünk sugarának végén, mert az alagút, most meg nyár van és hülye, aki alagútban nyaral.
Ja, hogy idén nem megyünk nyaralni, mert minden pénzt elvitt az árfolyam, a hirtelen jött munkanélküliség, a fizetéscsökkentés, meg mit tudom én mi… Mert most valahogy úgy van, hogy ha mondjuk, erősödik a forint, akkor sebaj, háromszáz fölé megy a benzin ára, mert már akkora benne az adó, hogy maga a benzin lassan ingyen van, csak az adót fizetjük. Ha minden számítás szerint csökkenteni kellene az összes többi energiahordozó árát, akkor azok maradnak úgy, ahogy voltak. Biztos van valami jó magyarázat.
Most legyek ettől ideges? Nem elég, hogy szerencsétlen vagyok, még érezzem is magam annak?
Teljesen mindegy, mi történik, mi sehogyse járhatunk jól, valahogy mindig abba a többségbe tartozunk, amelyik nem megy el nyaralni. Vagy csak pár napra.
Menjenek a gyerekek, táborba, mert az jár nekik. Mi elvagyunk itthon. Úgyis annyi dolog van, rendbe rakjuk a kertet, van egy kis szigetelni való, aztán le kell festeni a kerítést is.
Jó levegőn. Az is valami ám!
Na jó, elmegyünk egyszer a strandra, és egyszer meg egy vendéglőbe. És a feleség ne főzzön, nagyon jó az, amit a kifőzdében adnak, és ki is hozzák ingyen.
Jövőre meg már baromi jó lesz, csökkennek az adók, azután meg már annyira jó lesz, hogy hogy már akár hat napra is elmehetünk nyaralni. Komolyan. Nem lehet a végtelenségig így, ahogy van.
Ha elfogadnak tőlem egy tanácsot, próbáljanak valami fergeteges élménybe keveredni. Nem tudom, mikor olvastak utoljára. Például. Próbálják meg. Nem csak esős időben. Eleinte nehezen megy majd, de aztán rákapnak, és nem tudják letenni a könyveket. És a végén még az is lehet, hogy úgy jönnek ki a nyárból, hogy föl lesznek készülve arra a borzalmas félévre, ami ránk vár.
Én már neki is láttam a nyolckötetes Csehov összesnek. Újraolvasom az egészet. Tudják: Ványa bácsi, Cseresznyéskert, A csinovnyik halála… Csehov a múlt század elején meghalt, de a mai Magyarországról ír. Van ilyen. Azért született, hogy mi megtanuljunk életben maradni.
Álljunk neki értelmesen nyaralni. Ki tudja, az is lehet, hogy jövőre már megint annyi dolgunk lesz, hogy nem jut idő ilyesmire, és csak sodródunk, ahogy eddig, mindenféle okos stratégia nélkül.

DM

A Depeche Mode jó. Milyen lenne? Egyszerűen jó.

Mielőtt kezdenek, persze meg kell hallgatni egy előzenekart. Nem szeretnék előzenekar lenni. Mindenki utálja őket, bármilyen jók. Pláne, ha lóg az eső.

Rettenetesen sokan vannak a Puskás Ferencről elnevezett Népstadion arénájában. (A jobbak az ilyesmit állva nézik, mert nem lehet nem mozogni.) De nem túlzok: négyzetméterenként négy ember áll. Tulajdonképpen borzalom. Életveszélyes.

Arról beszélgetnek, hogy azért vannak annyian, mert lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy együtt látják a csapatot. A rák miatt, ami a fronténekes, szegény Dave Gahan testébe fészkelt.

A zöm olyan harmincöt év körüli. Nem véletlenül, ők voltak akkor cseperedők, depesmódosok, amikor az együttes a világélre pattant. Jóarcúak. Már a nyolcvanas években is jóarccal feketélettek. Nem látok köztük például árpádsávos tekintetűt.

Föltűnően sok a férfi. (Lehet, hogy csak nekem, aki akkoriban kamaszkás lányaim miatt képzeltem, hogy a Depeche Mode miatt csak a csajok ájulnak.)

Na jó, azért ott vannak a szokásos koncert-hülyék. Tízméterenként a kövérkés tréfamester, a bármikor, bárhonnan fölbukkanó kezében négy nejlonsöröspohárral tolakodó, a félmeztelen, aki egy woodstocki riportfilmből látta, hogy esős időben le kell kapni a cuccot. Még jó, hogy nincs dagonya, mert ezek ott visonganának.

A depesmódos elviseli a hülyéket is. Mit tehetne az, aki azért jön, hogy ezt hallja megint: "Oly / Sokat / Tanultam / Istentől, / Hogy többé már nem / Nevezhetem / Magam // Kereszténynek, hindunak, muzulmánnak, / Buddhistának, vagy zsidónak. // Az Igazság oly sokat megmutatott magából / Nekem, // Hogy többé már nem vagyok / Sem férfi, sem nő, sem angyal, / Sőt tiszta lélek sem. // Olyannyira elöntötte a szeretet / Hafizt. / Hogy hamuvá vált / És megszabadított // Minden eszmétől és képzettől, / Mely valaha enyém volt." (Daniel Ladinsky amerikai költő verse)

Ez aztán szinte esszenciája az egész depesmódos érzésnek. (Jó érzés különben.) Meg a koncertnek is. Ami nagy sikoltozások közepette kezdődik el. Ezt meghallja az Jóisten, és mindjárt esőt küld a népére. Hogy mi a terve az nyilvánvaló, utálja a depesmódosokat, mert ilyen szövegeket hallgatnak. De az eső ellenáll, nem akar leesni. Különben valóban csoda: a reflektorsugarakban mindenki látja, hogy esik, de egy darabig senki nem lesz vizes.

Hogy az Istennek van oka a méregre, az már a koncertturné címéből is gyanítható: Tour of the Universe. Ez utalás az áprilisban megjelent album címére: Sounds of the Universe.

És csakugyan, ha az ember vagy figyel, vagy elengedi magát, meghallja a hangokat. És ez jó. (Isten téved: ott vannak az ő hangjai is.)

A színpad melletti és mögötti kivetítőkön - minimáltechnikával, mindenféle durrogós, füstködös, görögtüzes csimbumcirkuszt nélkülözve - megjelenő képeken is az embert és a világegyetemben elfoglalt helyét ábrázolják; parányi embereket, de fejüket felnagyítják, ha belépnek a Földet jelképező gömbbe. Kicsik vagyunk és sokan, de itt mégis csak az számít, hogy mi van a fejekben, legyen az idős, fiatal, szakállas, kopasz, európai, ázsiai, férfi, nő, hippi, Dave Gahan, Martin Gore, Andy Fletcher, vagy Daniel Ladinsky.

A program az új dalokkal indul. Az igazi őrület a záporral és a Question of Time-mal jön. Nem lehet rossz az a koncert, ahol a szakadó eső ellenére esőkabátosok és esőkabát nélküliek rendületlenül csápolnak, ugrálnak, tapsolnak ráncosra ázott tenyérrel, minden egyes tapssal arcukba fröcskölve a vizet. Éneklik Dave Gahan-nal a régi dalokat, és azért csak azokat, mert az újakat - talán a Wrong kivételével -, még nem tudták megtanulni. Hat dalt hoztak a Sounds of the Universe lemezről a 80-as és 90-es évek nagy slágerei mellett, és persze a legnagyobb őrjöngés a Question of Time, a Policy of Truth, az Enjoy the Silence, a Never Let Me Down Again, a Strangelove, a Personal Jesus alatt tombol, de mindenki őszintén imádja Martin Gore lassú számait is.

Mondom: a takonnyá ázott tömegből senki nem mozdult az utolsó ráadás utolsó hangjáig! Mit lehet ehhez hozzátenni? Ezt hívják totális sikernek.

Imádkozzunk a záport vízágyúzó Istenhez Dave Gahanért, hogy láthassuk őket együtt januárban, amikor megint jönnek. (Képzeljék el: azért, mert szeretik a magyarokat. Van ám ilyen!)

Bármi áron

Van úgy, hogy nagyon meg kell felelni. A médiapolitizálásban ennek az a módja, hogy politikai celebbé kell lényegülni. Az meg annyit tesz, hogy mindenáron be kell kerülni a lapokba, de méginkább a televíziókba. Elég ott egy mondat, de az jó hangos legyen. Ha meg már fél percig foglalkoznak bármivel, hát még listás hely is lehet belőle. A fiatal, a jövő reménysége hogyan is juthatna másképpen előre? Minta van, bőven. Nekem a kedvencem Kövér László, aki bárhova megy, mond valami egetverőt. Idézik is rendesen. Mert mindig véresen vicces. Igazi feketeöves szájkarate mester.

De itt az új generáció. Legnagyobb reménysége Loppert Dániel, aki 2002-ben azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy Kapolcson a művészetek amúgy politikamentes völgyében háromszor hazaárulózta le Medgyessy Pétert. Jött is ennek jó nagy hozadéka: szinte azonnal a Fidesz politikai bizottságának póttagjává emelték azzal, hogy az ifjúsági tagozat elnöke lett. Akkor is gondoltuk, most meg már biztosak lehetünk, hogy ez is jel volt: bármire kapható, vérhabos fogú demagógok léptek az auránkba.

Most ez a derék ifjú úgy lett megint celebhír, hogy egy szocialista politikus halálos autóbalesetét vette elő azzal, hogy aki ellen eljárás indult, az ne kerüljön listára. Az más kérdés, hogy mindenki eljárás alá kerül ilyenkor. Loppert ráadásul nyilván tudta, hogy az ügyészség azzal zárta le a vizsgálatot, hogy a képviselő a balesetben vétlen volt.

Mindegy. Így lehet szerepelni. Bármi áron meg kell felelni. Tenyésszen a nyomorúság!

Kár, mert egyszer majd eljön az idő, amikor a Fidesznek ki kell lépnie a totális demagógia korszakából, ha egy konszolidált világban polgári párt szeretne lenni. De kivel?

Abszolút, általában, néha, vetít, hazudós

Kicsit beteg voltam. Na jó, nem kicsit, mert nem is dolgoztam egy hétig. Valaha ez elképzelhetetlen volt. Hogy egyáltalán odáig jussak, hogy eszembe jut otthon maradni, csak azért mert fájdalmaim vannak, belázasodtam. Mostanában ez valahogy természetes lett. Hirtelen tudatosult bennem, hogy egy influenza is elég ahhoz, hogy az ember belehaljon, vagy olyan, maradandó állapotba jusson, amitől aztán élete végéig szenved. Még jó, hogy megtehetem. Attól tartok, hogy ha ránk tör ez az új influenza, a legtöbb áldozat azért betegszik majd meg, mert az emberek nem mernek betegállományba menni. Valahogy bíztatni kellene a munkáltatókat, hogy bíztassák a dolgozókat az otthonmaradásra. Lesz is erre okuk, hiszen minél több a fertőző egy közösségben, annál többen fertőződnek meg. Igazából az lesz a legnagyobb veszteségforrás, ha az emberek nem maradnak otthon a legkisebb jelre. Én ezt az állam helyében azzal is segíteném, hogy már most bejelenteném, hogy amennyiben eléri az országot a járvány, akkor – kivételesen – minden influenzás 100 százalékos táppénzt kap.

Én már biztosan itthon maradok. Végülis az újságot távolról is lehet szerkeszteni. Előbb-utóbb úgyis ez lesz, bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez jót tesz majd az újságoknak.

Nagyon gyakran érzem azt, hogy veszteség érne, ha nem lennék együtt azokkal, akikkel dolgozom. Ma például fantasztikus élmény volt Szendrei Lőrincet hallgatni, ahogy egy órán át beszélgetett valakivel telefonon, ahogy rávette arra, hogy mondjon, meséljen el neki valamit. Jó volt hallgatni, ahogy előbb megszelídít egy embert, aztán úgy beszél vele, mintha húsz éve minden nap beszélnének. Jó volt hallani, hogy élvezi ezt a dolgot, úgy, ahogy egy igazi profi eszközként használja a személyiségét. És az volt a legjobb, hogy – bár nem hallottam azt, akivel beszélt – éreztem, neki is jobb lett így. Megkönnyebbült.

Igazán azt sajnálom, hogy nem vettem föl az egészet magnóra. Tanítani lehetne újságíró iskolákban. Ez azért lenne jó, mert ez az, ami igazán taníthatatlan, legföljebb ellesni lehet.

Talán azért nem lettem jó riporter, mert azt nem tudom, amit Lőrinc.

De én legalább tudom magamról. Szeretem az önismereti játékokat. Szeretem tudni, mit nem tudok.

Van az interneten, az IWIW-en egy új és talán valóban hasznos találmány. Véleményt lehet mondani az ismerőseinkről, egymásról. Az égvilágon semmi másra nem jó, csak arra, hogy szembenézzünk magunkkal, a magunkról nagy gondossággal megalkotott képpel. A dolog úgy megy, hogy amikor megnézzük, hogy mások mit gondolnak rólunk, mindjárt ott van egy másik ablak is, ami fölteszi azt a kérdést, hogy például: „Dr. XY őszinte?” Na most, ha van véleményem a doktor úrról, pláne a vélelmezett őszinteségéről, akkor választhatok: abszolút, általában, néha, vetít, hazudós. Nála meg megjelenik statisztikailag, hogy abszolút őszinte, avagy inkább hazudós. Mások szerint.

Addig nincs baj, amíg másokról kell dönteni, de ha szembesülünk a rólunk így alkotott statisztikai véleményekkel, akkor abból lehet némi önzavar.

Mert ugye miket is gondolunk magunkról? Először is rettenetesen okosak vagyunk, tájékozottak, legalábbis elhitetjük magunkról őszinte mivoltunkat, jó az ízlésünk, kreatívak vagyunk, valamint szépek és kedvesek. (Ezekre vonatkoznak a kérdések.)

Én szinte maradéktalanul büszke lehetek magamra. Hiszen az emberek szerint képben vagyok – ez a szakmámban minimum. Ezen kívül őszinte vagyok, jó ízlésű és kreatív. Legalábbis erre mutat, hogy az ötös skálán négy fölött van a közértékelésem. Sőt – ezt nem hittem volna – még humorosnak is számítok. Legalábbis erre utal a 4,2-es osztályzatom. Mit röhöghet ezen Selemczi Tibor, aki régen a Hócipő teljes szerkesztőségének többször elpanaszolta, hogy a szatirikus lapba szánt írásaimon rendre elsírta magát – de rendesen -, és hogy szíveskedjek nem kitenni ennek máskor. Úgy látszik, jól be tudom csapni az embereket: humorosnak tettetem magam.

Mindegy, úgy kell nekik.

Hanem az már elgondolkodtató, hogy az emberek csúnyának találnak. Na jó, kicsit csúnyácskának – 3,7 ponttal. Sose gondoltam, hogy szép lennék, de hogy ezt mások is észreveszik…

Na jó, ez is rendben van, de mi az, hogy 3,6 pontot kapok a kedvességemre? Vagyis úgyszólván egyáltalán nem vagyok kedves, sőt egy morcos lópokróc vagyok. Na ez az, ami egyáltalán nem fér bele az önképembe. Mert nem is igaz. Na de mit számít, hogy nem igaz, ha ebben aztán végképp csak az lehet az igazság, amit mások gondolnak. Nem lehet kedvesnek minősíteni azt, aki mások szemében nem kedves.

Jó, de akkor mit csináljak? Legyek mézesmázos, barátkozgassak, bókoljak, vegyem észre, ha valaki feketéről szőkére festette a haját? Hogyan lehet kedvesebb az, aki nem kedves?

De az is lehet, hogy valójában – az életben - egy nagyon kedves ember vagyok, viszont az írásaimból sugárzik a vaddisznóságom. Hiszen a kétezer IWIW-es ismerősöm kilencven százaléka soha nem találkozott, nem beszélt velem, tehát nem is tudhatja, hogy milyen vagyok, viszont éppen erről kell szavaznia, én meg ez nem tudom befolyásolni. Hacsak nem találkozom velük. De akkor most egyenként vagy csoportosan?