péntek, március 30, 2012

Pálcikaemberkék

A nolblog képe

Schmitt Pál történetében természetesen nem Schmitt Pál viselkedése fontos. Hiszen őt a plágiumbotrány kirobbanásának pillanatában leírtuk, és nem csak mi, akik ellenzékben vagyunk, hanem mindenki, aki hajlandó volt öt percet gondolkozni az eseten.
Ezért is meglepő a hatalom viselkedése. Illetve egyáltalán nem meglepő, hiszen pontosan tudjuk, hogy a zsarnokság építményei pálcikavár-jellegűek: néha elég egyetlen emberarcú tartópálcikát kiütni, és omlik az egész. Most omlott, és tovább omlik, erkölcsi értelemben persze. 
Meglepő, hogy egy ennyire nyilvánvalóan védhetetlen ügy kezelésére semmiféle terve nem volt a hatalomnak. Meglepő, hogy csakugyan elhitte magának, hogy az egyetemi emberek annyira félnek valamitől, hogy nem merik visszavonni az elnök doktori címét. Ez abból látszott, hogy a bizottsági jelentés után a Fidesz és a KDNP azonnal kinyilatkoztatott: lezártnak tekintette az ügyet, amire persze Schmitt Pál legott hurrázhatott egy jó nagyot. El se tudták képzelni, hogy az ügy merészel folytatódni, és ráadásul egy rendkívül megalázó ítélettel. Aztán az ettől összezavarodott fideszes vezetők tanácstalanul hebegtek és habogtak, nyilvánvalóan valami orbáni intelemre várva.
Pedig tudni, érezni lehetett, hogy Schmitt Pál országlásának nem lesz jó vége. Orbán pusztán azért választotta őt, mert olyan ember kellett, akinek semmiféle erkölcsi skrupulusa nem lesz a legtörvénytelenebb törvények aláírásakor sem. 
Ez bejött. Ezen kívül semmi más. A zemberek zembere közmegvetésnek örvend, és nagy a veszély: egyre több embernek jut eszébe, hogy ezt a szégyent Orbán hozta ránk a nevetségesen teátrális bulgáriai üzenettel.
Orbán most úgy tesz, mintha semmit nem tehetne. “Az elnök sérthetetlen!” - harsogja ő, aki mindent meggyalázott, ami eddig sérthetetlen volt egy demokráciában. Benne sincs annyi tartás, hogy nyilvánosan azt mondja: tévedtem, rosszul ítéltem meg ezt az embert, fölkérem, hogy a haza és a nemzet érdekében távozzon békességgel. 
Persze akkor meg kellene nevezni valakit, aki alkalmas Schmitt helyére. Ám az az igazi baj, hogy aki Orbán kétharmados pálcikavára alatt elvállalja ezt a posztot, eleve alkalmatlan.


 .

kedd, március 27, 2012

Együttállások

Az Index képe

Utoljára akkor volt ilyen történelmi együttállás Magyarországon, amikor 1989 júliusában egybeesett Kádár János halála és Nagy Imre rehabilitálása. Shakespeare nem merte volna megírni ezt a giccset egy királydrámában. Rendkívül tragikus módon helyreállt a köztársaság erkölcsi rendje. Győzött az ötvenhatos forradalom. (Dehogy győzött!)
Ezen a héten úgy született meg a történelmi együttállás, hogy szinte egy napon határozott a főváros közgyűlése Károlyi Mihály szobrának eltakarításáról és a Testnevelési Egyetem (most Semmelweis) arról, hogy Dr. Schmitt Pál doktor maradhat, mert ugyan lopott, mint egy turbószarka, de nem ő a hibás, hanem az egyetem. (Ezt a szomorúoperettet már tényleg nem merte volna Shakepeare se megírni.)
Mindig azt hisszük, hogy a zsarnokság végjátékban van, mindig azt érezzük, hogy ennél már nem lehet tovább, mélyebbre. (Dehogynem!) 
Tarlós Orbán parancsára kinevezi Dörnert, aztán leoltatja a villanyt Károlyinál, hogy sötétben sunnyogva vághassák ki a fákat, aztán Kertész Ákost lefokozta - Csurkánál beérte figyelmeztetéssel -, most meg viszik Károlyit. Mindent a Jobbik kívánságára. Egy úriember már akkor Károlyi mellé állt volna, amikor a nácik játszásdiból kicsit megpogromozták a szobrát. Függetlenül attól, hogy kedveli-e első köztársasági elnökünk emlékét. Van úgy, hogy a gusztustalanság nem tűrhető tovább. (Dehogynem!)
Utolsó köztársasági elnökünk úriemberségéről nincs mit mondani. Vélhetően föl se tudja fogni, mekkorát ártott a saját népének, amikor lebukásának pillanatában nem mondott le. Ami az ügyét vizsgáló bizottságot illeti: az, ahogy odadobták az egyetemük és az egész fölsőoktatás tekintélyét, egyszerűen megmagyarázhatatlan.
Nincs tovább. (Dehogynincs!) Ezen a héten csakugyan kimúlt a Magyar Köztársaság szelleme. Félő, hogy a következő nagy történelmi együttállás rettenetes tragédia lesz, a katarzis legcsekélyebb reménye nélkül. Mert ne gondolja senki, hogy az úgynevezett nép hosszú távon el tudja viselni, hogy kihúzott gerinccel kell csúszni és mászni a zsarnokok kedvére. (Vagy: dehogynem?)
Lehet így élni, csak nem érdemes.

 .

vasárnap, március 25, 2012

Tisztítószertartás

A múlt hét legfontosabb eseménye az volt, amikor egy sámán a parlementben jól körbekorbácsolta a Szent Korona auráját. Vagyis egy pogány szertartás alá vetette legősibb keresztény jelképeinket. Az erről szóló film az interneten látható: egy hojogós-hujogós, álarcos, csörömpös bőrgúnyában, a fején döglött turullal sompolygó ember egyik kezében sámándob látható, a másikban pedig egy, a gyöngédebb szado-mazo játékokhoz interneten is rendelhető csapkodó alkalmatosság. Keringését egy amúgy gyönyörű hangú asszony nyilván varázséneke fösti alá. Az egészről annyit, hogy igen megsajnáltam a vigyázzban álló koronaőröket, mert vélhetően összepipilték magukat a kínröhögés visszatartásától.
Utána olvastam: a mindig érvényes szavú Megyesi kolléga múlt heti előrejelzéséből megtudtam, hogy a Tuvai Köztársaságból érkezett Oiun Adigzsi See Oglu sámán  tisztítószertartását láttam.
Abban a parlamentben, ahonnan nem is olyan régen a hamarosan magánhadsereget parancsnokoló Kövér házelnök kitiltotta az indexes kollégákat, mert azok tréfásan táncikáltak, plusz az antifasisztákat is, hogy ne ott adják át a Radnótiról elnevezett díjukat.
Ha Kövér úr engedélyezte ezt a sámánkodást, akkor helyénvaló lenne, ha legelőször magát vezettetné ki az ország házából koronaerő-tékozlásban való bűnrészesség alapos gyanújával.



 .

péntek, március 23, 2012

Szemtelenül fiatalok

Várkonyi Tibor a tudás,
 az elegancia és a derű megtestesítője
A héten a legnagyobb élményem az volt, hogy a Radnóti Miklós Antirasszista Díj átadásán hallhattam szavalni a 87 éves - kitüntetett - Keres Emilt. Hihetetlen energia tört ki belőle, és egy Baranyi-versből, amit elmondott. 
Egész héten szerkeszthettem a Népszava legaktívabb és leginkább mértékadó munkatársát, a Keres Emilnél pár hónappal idősebb Várkonyi Tibort.
Egész héten olvasgattam a velük éppen egykorú Sándor György új kötetét, 1990 és 2010 között megjelent írásainak válogatását. Az a címe, hogy “Azt hiszed, hogy tied a világ?”
Ő is példamutató abban, hogy nem csak, hogy nem kell, hanem nem szabad leállni. 55 évet töltött rádiós és televíziós szolgálatban, aztán jött egy stroke. Szembesülnie kellett: vagy fönntartja fizikai és szellemi frissességét, vagy - így vagy úgy - de meghal. Hát ő inkább észnél maradt. Írásai arról tanúskodnak, hogy naponta végig gondolja a világot, annak minden hírét és megtalálja az összefüggéseket. Érdemes olvasni.
Keres, Várkonyi, Sándor. Példák arra, hogy ha nem hagyjuk magunkat kipiszkálni ebből a világból, akkor előbb-utóbb a vénemberek eszét is be kell ám számítani az agyonféltett GDP-be. 
Bár egy elöregedett országban úgyis mindegy lesz, mert ezek a szemtelenül fiatal emberek akkor sem lesznek nélkülözhetők, ha amúgy csakugyan ki akarnánk rekeszteni őket.

 .

csütörtök, március 22, 2012

Veres csillag

Olvasom, hogy a Magyarországi Munkáspárt 2006 korábbi elnöke ellen jogtalanul indítottak eljárást a vörös csillag viselése ügyében. A strasbourgi ítélet szerint Fratanolo János a Kúriához fordulhat, amely felülvizsgálati eljárásban köteles lesz őt az ellene hozott vádak alól felmenteni.
Az emberi jogi bíróság megállapította, hogy Magyarország megsértette Fratanolo János szabad véleménynyilvánításhoz való jogát. 
A következő hetekben új, épületes viták várhatók arról, hogy  a vörös csillag miért, a horogkereszt meg miért nem, és hogy igenis a kommunizmusnak több áldozata volt, mint a nácizmusnak, ésatöbbi. Vélhetően én is leírom majd, hogy nyugaton már fölismerték: az egyik egy eleve gonosz rendszer volt, amelyik alapvetésként tűzte ki népek “fajok” kiirtását, mások rabszolgasorban tartását. (Ebbe kategóriába mi jutottunk volna, ha a vörös csillag alatt nem győznek az oroszok.) A másik egy szép eszme volt, amelyet az emberi természet magához aljasított.
Leírjuk újra, magyar szajkók a magyar szajkóknak.
Csak annyit kérek Fratanolo Jánostól, hogy ne viselje a vörös csillagot. Ezrek, tízezrek élnek még, akiket a vörös csillag bitorlói megkínoztak, -szégyenítettek, kiraboltak, árvává tettek. Jó a jog, de még jobb, ha a tapintat eleganciát ad alá.

 .

szerda, március 21, 2012

Rontás

Biztos Ön abban,
hogy így néznek ki a zsidók?
(A kuruczinfo képe)
Komolyan kérek mindenkit, hogy üljön le egy meghitt félórácskára magával, és gondolja végig, hogy teljesen rendben van-e az, ha Magyarország lényegében a legrasszistább ország. Mert most egy tíz országból mintát vevő fölmérésből az jött ki, hogy például az antiszemitizmus általános foka a "tízek" közül nálunk a legmagasabb: 63 százalék. (Nem sok ez kicsit? Ennyire szemetek nem lehetnek azok a zsidók!)
Ilyen baromságra, miszerint "a zsidók lojálisabbak Izraelhez, mint a saját országukhoz" százból 55 magyar igent mond. (Megjegyzem: matemetikai lehetetlenség, hogy a magyarok több mint fele egyáltalán találkozott volna élő zsidóval, hiszen csupán minden századik ember zsidó. De ez is csak származás szerint igaz. Jelentős részük nem is mondja és nem is gondolja magát zsidónak, Izraelbe pedig legföljebb kirándulni szeretne. Mert szép ország.)
Százból 63 magyar meg úgy véli, hogy "a zsidók még mindig túl sokat beszélnek arról, hogy mi történt velük a holokauszt alatt".
Az utóbbi nagyon jó példa egy kis önvizsgálatra. Gondoljuk végig ezt a mondatot: “a magyarok még mindig túl sokat beszélnek Trianonról”!
Egyet kérek, alázattal: legalább a gyerekeinket ne fertőzzük tovább! Mert másképp nem juthattunk idáig, csak úgy, hogy megrontottuk őket. 



Beszéd a Radnóti Miklós Antirasszista Díj átadásán


Nekem itt az a dolgom, hogy bevezessem az ünnepélyes díjkiosztást. Nem szívesen vállalok ilyesmit, mert suta vagyok és beszélni se nagyon tudok nagy nyilvánosság előtt. Elmondom, miért vállaltam el mégis.
Mert van némi lelkiismeret-furdalásom. Amikor fiatalabb voltam, olyan 18-20 éves, vagyis negyven esztendeje immár, sokat röhögcséltem azon, hogy “antifasiszták meg ellenállók”, ugye. Mert úgy gondoltam, hogy ez aztán tényleg minek, a fasisztákat jól megverték, porig verték, nincsenek már sehol. Ellenállni meg a szocializmusban az úgynevezett kommunistákkal szemben kellene.
Volt egy idő, amikor odáig merészkedtem a tréfélkozásban, hogy amikor nőkkel való gáláns kalandokról volt szó, akkor elsütöttem: antifasiszta vagyok, de ellenálló nem.
Én a vidéki keresztény-úri-nemzeti középosztályban nevelkedtem. A környezetemben olyan emberek éltek, akik mélységes szégyennel és szomorúsággal élték meg azt, hogy semmit nem tudtak tenni, amikor az orruk előtt vitték el a zsidókat. Anyám egész életében siratta az odaveszett barátnőit. A nagyapám, aki nevelt, mindent megtett zsidó kollégái megmentéséért, mindhiába, valóságos hősként - a tilalom dacára - megjelent a szomszéd állatorvos temetésén, aki félelmében öngyilkos lett, de előtte kiirtotta az egész családját. A temetésről a zsidók sem tudták hazazavarni.  Mélységesen tisztességes konzervatív ember volt.
A környezetemben mégis akadtak olyan emberek, akik megtanítottak arra, hogy kik a zsidók. Erre sokkal később jöttem rá, úgy 20-25 éves koromban. Abból, hogy egyszercsak elkezdtem kutatni, hogy miközben olyan környezetben éltem, amelyikben nem voltak zsidók, én pontosan tudtam, hogy ki zsidó és ki nem. Honnan? Aztán rájöttem, hogy közösségi televíziózás közben a környezetem amúgy értelmiségi tagjai például, amikor egy zsidó jelent meg a képernyőn, akkor jelentőségteljesen egymásra néztek, és az orrukra mutattak.
Ezek az emberek megpróbáltak megrontani engem, de nem sikerült, mert nem lettem antiszemita.
Sőt, 21 éves koromban, az első gyerekem születése után szembesülnöm kellett azzal, hogy zsidó vagyok. Az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgoztam, mint segédmunkás. Bemutattak egy embernek, aki családfa-kutató volt. Rákérdezett a nevemre: a mokriniak közül való? Igen, mondtam. Elmesélte, hogy az Andrásevicsek híres zsidó kereskedők voltak, nagy hajórajjal a Dunán. De aztán a század elején valami miatt elzavarták őket Mokrinból.
Mondtam, hogy igen, a nagyapám Kolozsvárra ment.
Meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy zsidó vagyok. Bár nem volt ellenemre, igazából sose lettem az, inkább csak olyan lufizsidó, a szottyattabb fajtából. Nem volt belső tartásom. A legfurább az volt, hogy az apámat hiába ostoroztuk az öcsémmel, szenvedélyesen tagadta zsidó mivoltát.
Évtizedeken át gyötörtem, de nagyon kegyetlenül, mire sikerült sarokba szorítanom, és szinte a halálos ágyán elmondta az igazságot. Hogy nem zsidó vagyok, hanem arisztokrata.
Hogy a nagyanyám valami cselédféle volt Bánffyhunyadon, és Bánffy Miklós gróf, az író, a jelentős kultúraszervező, intendáns, Horthy későbbi külügyminisztere két gyereket csinált Etelka nagyanyámnak. De mivel nem vehette el, jól megfizette a Mokrinból menekült, éppen tönkrement  Andrásevics Pált, hogy vegye ő el és vegye a nevére a gyerekeket. Elvette, a nevére vette őket, aztán hamarosan meghalt. Később a nagyanyám férjhez ment egy szász, vagyis ugye erdélyi német hegedűművészhez, Károly nagyapámhoz, akitől szintén két gyereket hozott a világra.
Nem is lett volna semmi baj. Csakhogy a magyarok visszafoglalták Kolozsvárt, amiből meg az következett, hogy az apámnak egyszercsak sárga csillagot kellett viselnie, Karcsi öccsének meg, aki akkor még szinte gyerek volt, mint afféle népi németnek, valami náci karszalagot. Képzeljék el Etelka nagyanyámat.
Bölcs asszony volt. Azt mondta a két fiának, hogy tűnjenek el ebből a városból.
Na ezért lettem én antifasiszta. A kolozsvári nagyanyám miatt. Hogy ilyen ne legyen többé.
Sose gondoltam volna, hogy annak, hogy valaki antifasiszta és ellenálló, lehet értelme még Magyarországon. Sose gondoltam volna, hogy az egyre terebélyesedő fasizmusnak és nácizmusnak valaha ellen kell állni. Ebben én nagyon sikeres vagyok. Ezt abból lehet tudni, hogy minden korrekt náci listán ott vagyok, mint magyargyűlölő zsidó közellenség. És én erre büszke is vagyok.
Ha nácit látok, a kolozsvári nagyanyámra gondolok. Nem az apámra, aki Budapestre menekült, Karcsi öccsét elbújtatta, ő maga részt vett az ellenállásban, a nyilasok letartóztatták és a Margit körúti fegyházban föl akarták akasztani, de csellel megmenekült. Nem a gróf nagyapámra, akiben nem volt annyi becsület, hogy megkeresse és igazolja az eladott gyerekeit. A nagyanyámra, akiben volt annyi erő, hogy el tudta zavarni a kölykeit Kolozsvárról.
Tudom, hogy kevesen vagyunk, és nem tudunk győzni az egyre vérmesebben fasizálódó zsarnoksággal, és a vele titkos paktumban erősödő nácikkal szemben. Tudom, hogy ha nem kapunk külföldi segítséget, akkor ezeket nem tudjuk elzavarni. Volt már ilyen.
Aki azt hiszi, hogy számíthat itt valami baloldali-liberális értelmiségi rétegre, az téved. El fogják árulni. Hátba fogják támadni. Én ma jobban félek a baloldali-liberális értelmiségiektől, mint Orbán Viktortól, Vona Gábortól vagy éppen a gój motorosoktól. A saját bőrömön tanultam meg milyenek, amikor a motorosok ellenem jöttek.
Tudom, hogy nemsokára elkezdenek minket levadászni. Senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy ha ez úgy folytatódik, ahogy azt húsz éve, tíz éve, két éve látjuk, akkor nagyon sok ember életével fizetünk. Ezt nem tudjuk elkerülni.
El lehet menekülni. Aki marad, az legföljebb kényelmetlenné teheti országlásukat.
Persze a végén majd a jó győz, mint mindig. Csak azt nem tudjuk, hogy mikor és milyen áron.
Holnap reggel, mint annyiszor, megint a bíróság előtt állok. Legutóbb kicsit megijedtem, amikor az amúgy nagyon korrekt bírónő úgy keztde az ítélethírdetést, hogy “a szabadlábon védekező Andrassew Iván bűnös”, de aztán majdnem elröhögtem magam, amikor kiderült, hogy megrovásban részesített, plusz kell fizetnem 2500 forintot Pörzse Sándornak, mert azt írtam róla, hogy “mélymagyar mákonynáci”. Azt se tudom pontosan, hogy holnap a gój motorosok miatt vagy Pörzse Sándor ügyében állok majd az ítélőszék elé. Tudom, hogy életem hátralévő részében, úgy negyedévente bíróság elé kell állnom valami becsületbeli ügyben. Vagy így vagy úgy, de előbb-utóbb fölőrölnek. A bíróktól nem félek, a náciktól pláne nem, a zsarnokot nevetségesnek találom. Mindegy, végig kell csinálni. Mindig le kell írni, ki kell mondani az igazságot. A kolozsvári nagyanyám miatt.
Azt hiszem, ma olyan emberek kapnak majd kitüntetést, akikről feltételezhető, hogy végig fogják csinálni. Ha nem bíznánk ebben, most rögtön el kellene hagyni ezt az országot.


 .

kedd, március 20, 2012

Kár, kár!

A kiskegyed.hu képe
Karácsonyi ajándék gyanánt fogadta el az állandóan “fogyik a magyart” rikkantó, mélységesen családbarát országgyűlés, hogy a bölcsődékben az étkezési térítési díjon felül a gondozásért is pénzt szedhessen a fenntartó. Ez az egy főre eső jövedelem 25 százaléka is lehet.
Olvasom, hogy a nagyobb városok és megyeszékhelyek vezetőinek negyven százaléka úgy döntött: be kell fizetni a szülőknek a gyerekenként akár havi húszezer forintba kerülő hozzájárulást. 
A héten kétféle szülőkorú emberrel találkoztam. Három ismerősöm jelentette be, hogy külföldön próbál szerencsét. Gyerekük nincs.
Négy olyan fiatallal találkoztam, akik kétségbe vannak esve a bölcsőde miatt. A képlet mindenhol a következő: az anyának dolgozni kell, mert az apa vagy munkanélküli, vagy nem keres eleget ahhoz, hogy eltartsa a családot. Térítési díjra nem jut.
Az előbbieknek nem lesz gyerekük Magyarországon, az utóbbiaknak nem lesz több gyerekük. Az utóbbiak azt mondják: illett volna úgy rendelkezni, hogy mondjuk három év múlva lépjen életbe a bölcsődei sarc, mert akkor meggondolhatták volna, hogy vállalnak-e gyereket. A jogbiztonság miatt. Ami persze teljesen ismeretlen Magyarországon.
Kár, kár, kár! Nem azért, mert nem lesz elég katonánk, meg nyugdíjtermelőnk. Csak olyan üres lesz az ország.

 .

hétfő, március 19, 2012

Kár

Na, két év után legalább kezd körvonalazódni, kire és hogyan vonatkozik az árfolyamgát. Ha másfél évvel ezelőtt tartottunk volna itt, emberhez illő életek százezreit mentette volna meg a kormány. Mindegy, jobb későn... 
Van a törvényjavaslatban valami, ami nem hagy nyugodni: “a hatályba lépését követő első két hónapban a pénzügyi intézmények kizárólag a közszférában dolgozók kérelmét kötelesek befogadni”.
Nem nagyon értem, hogy milyen alaptörvényes alapon különböztetnek meg “elsőrangú” és “futottak még” kategóriájú állampolgárokat aszerint, hogy hol dolgoznak. Nem csodálkozom az orbáni rendszeren, hiszen gyakorlatilag ezt látjuk hol bújtatva, hogy szégyentelenül csupaszon két éve, de ennyire nyilvánvalóan és szemérmetlenül ritkán bújt még elő a pozitív diszkrimináció és a kirekesztés gyakorlata.
Értem én, hogy ebben a horthyzáló rendszerben megint azt akarják éreztetni, hogy az állami szolgálat rangot ad, örökös előnyöket biztosít - mert ez aztán szavazatokat hozhat -, de lássuk be, ez így gusztustalan. Meg hülyén is jön ki: hiszen éppen azokat kellene előnyben részesíteni, akik leginkább a bebukás határán állnak. Ezek vélhetően nem állami szolgálatosok, hiszen leginkább az államiaknak van rendes, rendszeres jövedelmük.
Kár, kár kár. Kár a szerencsétlenek között sunyi módon egymás ellen izzítani az indulatokat.

 .

vasárnap, március 18, 2012

Leviták Könyve 19,14

Talán hallottak már arról az esetről, ami még októberben kezdődött, de mostanában élesedett be. Történt, hogy egy vak fiatalember utazott a vonaton. Rendesen, jeggyel, úgynevezett 90 százalékossal, ami jár a vakoknak. A vakokon általában látszik, hogy vakok, tehát azok, akik szembekerülnek velük, viszonylag egyszerűen, hogy úgy mondjam, szemrevételezéssel meg tudják ezt állapítani. Ha úgy vesszük, a vakok ebben az interakcióban hatalmas hátrányban vannak, ezért az a szokás, hogy velük szemben mi, látók udvariasan, hogy ne mondjam, tapintatosan viselkedünk akkor is, ha valamiképpen hivatalos kapcsolatba kerülünk. 
Történt, hogy a vonaton jött az ellenőr, kérte a jegyet, megkapta, de mélységes bizalmatlanságában, hogy úgy mondjam, nem hitt a szemének: kérte a vakszövetségi igazolványt is. Hogy kiderüljön: jogosan utazgat-e a 90 százalékossal a fiatalember?
Ilyen igazolvány nem volt nála, csak egy másik, az úgynevezett államkincstári kártya, ami azt igazolja, hogy ő vakjáradékot kap, ami magába foglalja az utazási kedvezményt is. Hiába szedte elő a vak fiatalember, ez az ellenőrnek nem volt elég - holott már ez is világosan mutatta, hogy nem csak a szemrevételezés utal arra, hogy egy vakkal áll szemben, hanem erről papírja is van neki, vagyis ugye kártyája. Nagyon-nagyon állami. Nem: ő ragaszkodott a vakszövetségi igazolványhoz. És mivel az nem került elő, és a vak fiatalember hiába magyarázta a megátalkodott ellenőrnek, hogy rosszul tudja, nem kell vakszövetségi igazolvány, hanem ő az államkincstárival köteles igazolni magát, megbüntette.
Hazaérvén a vak fiatalember elmesélte a dolgot az anyjának, aki ádáz telefonálásba kezdett, ő pedig az interneten levelezte le a dolgot a MÁV-val. Úgy nézett ki, hogy minden rendben lesz, elnézést is kértek az ellenőr viselkedése miatt. És most mégis megérkezett a csekk: 28 ezer forintról.
Miféle emberek élnek ebben az országban? Kérdem én. Mi lehet annak az embernek a lelkében, aki csakzértis megbüntet egy vakot, hiába látja, hogy csakugyan vak, van is róla kártyája, és ráadásul jegyet is vett? Miféle szervezetek tehetik meg velünk azt, hogy noha pontosan tudják, hogy az emberük hülyeséget, sőt gonoszságot művelt, elnézést is kérnek, mégis kiküldik a csekket?
Hogyan juthat el idáig egy ország, egy rendszer?
Csak, hogy enyhítsem a fölháborodást, köteles vagyok elmondani egy másik történetet is. Most hallottam egy közterület-felügyelőtől. Egy BKV-ellenőr is megbüntetett egy vakot. Nyilván az történt, hogy a vakok ugyan ingyen utazhatnak a BKV járatokon, ám nála nyilván nem volt semmilyen igazolvány, még kincstári kártya sem. Amikor az utazóközönség látta, hogy mit művel az ellenőr, erősen szidalmazták, és a vele párban intézkedő közterületest is fölszólították, hogy állítsa le az ellenőrt. Ő is megátalkodott volt, mint a mávos kollégája: nem hagyta abba az intézkedést. Erre a közterületes otthagyta, beszaladt a központba, és bejelentette, hogy nem hajlandó folytatni a szolgálatot, kikéri magának, hogy egy olyan emberrel mutatkozzon párosban, aki nyilvánvalóan, szemmel láthatóan vak embert büntet.
Ez van: akad azért olyan ember is, aki nincs teljesen elborulva ebben az országban. Ráadásul a közutálatnak örvendő közterületesek között.
A vak fiatalember mindenesetre megkapta a 28 ezer forintos csekket. Gondolom, ez valami szabálysértési bírság. Ez egyáltalán nem vicces dolog manapság, mert ha még kettőt vét, akkor máris elzárásra ítélhetik. Például erős éberség mellett sem veszi észre, hogy a fűre lépni tilos tábla mellett megy át egy parkon, vagy éppen félreérti a hangokat és a pirosban lép le a zebrán a járdáról. Ennyi ma elég, hogy áristomba tétessünk. Ha megkérdezne, azt tanácsolnám neki, hogy amennyiben nem vonják vissza a büntetést - erre van nagyobb esély egy ilyen elvetemült országban - kérje, hogy - megelőző csapásként - a 28 ezret váltsák át elzárásra. Csak azért, mert nagyon jó lenne, ha megtudnánk, hogy a már önjáróan is gonosz, hibbant rendszer mit lép erre. Akad-e például börtönőr, aki nem hajlandó őrizni egy vétlen vakot?
Tekintettel arra, hogy hamarosan kötelező hit- és erkölcstani oktatás lesz az országban, és én ezt én, bizony mondom, kiterjeszteném a fölnőttekre, főleg a közalkalmazottakra is, legyen itt a végén egy bibliai idézet a Leviták könyvéből:   
"Ne átkozd a némát, és ne tégy akadályt a vak útjába, hanem féld az Istent.” (Leviták Könyve 19,14)



.

csütörtök, március 08, 2012

Nőnapi főtanács

Hegedűs Zsuzsa, aki havi egymillióért Orbán Viktor szegényügyi főtanácsadója, interjút adott az fn.24.hu portálnak, Nagy Józsefnek. Alighanem nők százezreinek hozza vissza a reményt a nemzetközi nőnap alkalmából: nyáron már megkezdődik Magyarország leghátrányosabb régióiban a cseléd-, vagyis takarítónő-képzés. Méghozzá olyan, ami a végén EU-s papírt ad!
Hogy honnan a zseniális ötlet: “Én már 1978-tól annyit rohangáltam a világban, hogy a párizsi lakásomba hetente egyszer takarítónő jött. Először spanyol csajok, aztán egy portugál, majd lengyelek, végül csehek. Ahogy bővült az európai gazdasági közösség, úgy változtak a nációk. Kukkot sem beszéltek franciául, de egy év alatt megtanulták a nyelvet, megismerték a várost, gyűjtöttek némi pénzt, aztán mentek haza. Miért ne takaríthatnának magyarok is külföldön?”
Igazából nem tartozik senkire, hogy miért ütött szíven, amit mondott:azért, mert ő megtehette, még fiatalon, rohangálós korszakában, nyugaton, hogy takarítócsajt tartson, amikor az én anyámnak cselédkedni kellett, ugyanott. Nem kalandvágyból. És beszélt ám angolul, németül és franciául. Milyen jó lett volna a dolga Zsuzsa asszonyságnál!
Remélem, Orbán, pláne Matolcsy nem számolja bele az egymillió munkahelybe, ha 10-20-százezer magyar lány és asszony elmegy szolgálni az unió gazdagabbik felébe. Valami munkahelyekről volt itt szó. Nem közmunkáról, nem bércselédeskedésről, hanem munkahelyekről. Itt. Magyarországon.
Hegedűs Zsuzsát és Orbán más embereit látva és hallgatva szinte mindig elhatalmasodik bennem a bizonytalanság: csakugyan jól látok és hallok, vagy én tébolyodtam meg?
Ráadásul Hegedűs Zsuzsa még meg is nyugtat: “És ez csak egyetlen ötletem!”
Reméljük, nőnap után kitalál valamit a férfiaknak is. A szakképzett kutyasétáltatást javaslom. Talán lenne igény EU-kompatibilis kerti cselédekre, sintérekre és kidobóemberekre is.
Ja, és még valamit. A főtanácsok adója biztos nem tudja, hogy ma is ezerszámra takarítanak és cselédkednek magyar nők nyugaton. Bébiszitternek mondják magukat. És akkor még szegény prostituáltakról szó se volt. (Csak nehogy róluk is eszébe jusson valami EU-ra szóló ötlet! Pedig mekkora buli lenne, ha a Nemzeti Nőügyi Államtitkárságról koordinálnánk őket, és cserébe itthon adóznának.)

 .

vasárnap, március 04, 2012

Kertész Ákos elutazott

Az fn.hu képe

Most majd nagy ünneplés lesz a fideszes és jobbikos körökben: sikerült kiüldözni az országból Kertész Ákost. Bejött az, amit évek óta sulykolnak: azok a “magukfajták”, akinek nem tetszik a rendszer, takarodjanak innen. Egy vénember, aki ugyanúgy utálta Gyurcsány politikáját, mint Orbánét - náluk kicsit jobban Vona Gábort és a náci hordáját -, egy drága morcos öreg magyar zsidó elutazott, politikai menedékjogot kér Kanadában. 
Végre nyomorúságos főpolgármesterségében egy percig nagyot örvendezhet Tarlós István, aki a legbestiálisabban alázta meg, amikor megfosztatta díszpolgári címétől, szánalmas kínvergődésében örömtárogatózhat egyet Schmitt Pál, aki megkérte az őssunyi Orbán Viktort, hogy vizsgálja meg, milyen indokokkal lehet elvenni valakinek a Kossuth-díját. Nem kevésbé jó napjuk lehet azoknak a bátraknak, akik egy majdnem nyolcvan éves embert kivekzáltak a hazájából. Nem csak verbálisan bántalmazták - zsidózták, természetesen -, hanem tettlegesen is. És ne felejtsük ki azokat baloldaliakat és magukat liberálisnak gondolókat, akik meg sem kísérelték megérteni, hogy miért kiált egyre gyakrabban az égbe Kertész Ákos. Fanyalogtak és gúnyolódtak rajta, beálltak a jobboldali heccsajtó háttérkórusába. És azokat se, akik még akkor is tüsténkedtek a nagy elhatárolódásban, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Kertész Ákost magára hagyni annyi, mint Kertész Ákost a Dunába lökni.
Sikerült.
Azok, akik minden nap elkövetnek valami gonoszságot népükkel szemben, jó alkalmat találtak az ellenséggyártásban, amikor mélységes és jogos fölháborodásában egyszer valami olyasmit írt, ami igaz volt, csak azt nem a legpontosabb szavakkal fejezte ki.
Tényleg azt kívánom mindazoknak, akik ebben részt vettek, és akik most önfeledten örvendeznek, hogy ez legyen életük legnagyobb öröme. Gondoljunk bele: micsoda vidék az, ahonnan Tarlós Istvánok és Schmitt Pálok üldözhetnek ki egy magyar hazafit? Mert nem ám az a hazafiság, amikor tökig kokárdázzuk magunkat, hanem az, amikor a hazafiaskodó nemzetrontók és az elhülyült alattvalók arcába merjük mondani az igazságot: mélységesen romlott szánalmas szolgák, semmi mások. Akkor is, amikor ez már valóban veszélyes.
Nagyon ritkán értettem mindenben egyet Kertész Ákossal. De büszke vagyok arra, hogy a barátom, és hatvan éven át honfitársam volt. Isten áldja, és fogadja be Kanada! Ha ír, és amit ír, a Népszava mindig közölni fogja.

 .

péntek, március 02, 2012

Egyemberként

Csak halkan mondom: lassan le kellene csöngetni ezt az EU-ellenes kampányt, mert már kínos. Értem én, hogy össze kell kapni az egyatábort, és most nincs jobb ürügy, mint az, hogy báncsák Krahácsot, és igenis, meg csakazértis, meg nobozmeg. (Ez klasszikus kifejezés egy világháborús német haditudósítótól, aki így írt: Vitéz magyar szövetségeseink, ajkukon az ősi "Nobozmeg!" csatakiáltással rohamozzák a bolsevik állásokat. Első világháborús változatban is olvastam.)
Szóval értem én, hogy Orbánnak meg Vonának úgy jött a brüsszeli szigor, mint egy falat kenyér, lehet zászlót égetni, békemenetelni. Alkalmat adni a fölsorakozásra professzoroknak, egyházfiaknak, politológusoknak, újságíróknak, vállalkozóknak, középosztály-köröknek - jut is eszembe, hova lett az éveken át oly konokul szajkózott “polgári” a Fideszből? 
Az a baj, hogy mint rendesen, megint túlpörög a dolog. Például a jobboldali sajtóra oly jellemző módon minden nap egyre nagyobbat kell mondani, mert így lehet hatékonyan bizonyítani a hűséget, a folyvást növekvő hazafiságot, ami aztán már beteges burjánzásba csap át.  Végül meg az lesz, hogy tartani kell magunkat a sok marhasághoz. Mint a sunyiskodó Orbánnak magát most ahhoz, hogy nem lesznek ám megszorítások.
Nem azért aggódom, hogy esetleg a krahácsnyomók figyelik azt a sok hülyeséget, ami elhangzik, mert figyelték eddig is, és röhögtek a bolhán. Persze az most a baj, hogy ha az elefánt is kap egy kokit meg a bolha is, akkor nem a bolha találja viccesnek a dolgot.
A Don kanyarulatában ordítva, ahol szintén a világellenségtől szabadítottuk föl Magyarországot, szinte senki nem hitte, hogy győzelem lesz a vége, pedig ott a világ legerősebb és minden idők legagresszívebb hadseregével szövetségben támadtunk. És még arra is lehetett számítani, hogy csakugyan lesz valami német csodafegyver. A koki és a saller, Orbán csodafegyverei nem látszanak eléggé hatékonynak, bár kétségtelen, hogy Matolcsynak még lehet valami a zsákjában. Legalábbis ezt lehet gondolni mérhetetlenül nagyra nőtt orcája láttán.
Addig is, amíg előkapja, egyemberként ordítsuk az ősi magyar csatakiáltást. Hátha elhisszük, hogy nincs mitől félni.

 .

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések