szerda, január 31, 2007

Bele az aurába


Hétfőre virradó éjszaka rettenetes szél volt, ráadásul egy építőcég jó nagy viaszkos vászon szalagot – azt hiszem molinónak mondják – tett a házra, pont az ablak alá. Ez már hetek óta zavar minket, mert csapkod a szélben. De tegnapelőtt egy darabja levált a falról. Ez a rész időnként magasra emelkedett, aztán az ablakhoz csapódott. Nem jó így aludni. Mégse ez zavart a hét végén. A szél rendben van, akkor is, ha szinte már gyilkos. De hogy mit művelnek az emberek, az szinte elképesztő. Lakik például alattunk egy pasi, aki pár hónapja fészkelte be magát. Valami diszkóban dolgozhat, mert este jár el, és hajnalban tér haza. Ezt onnan lehet tudni, hogy mindjárt bekapcsolja a jó, mélybasszusos, szinte infrahangos tuc-tuc zenét. Mondjuk, hajnali ötkor, teljesen gátlástalanul. Nyilván nem tud elaludni, mert mint lelkileg, mint vegyszeresen föl van pörgetve. Sajnálom is szegényt, mert létszik rajta, hogy amilyen jól él, olyan rosszul végzi majd, de valamit tennem kell vele. Szeretem a muzsikát, ám azért az túlzás, hogy a hét végén se lehet aludni tőle – bár már az is idegesít, amikor nappal tuctucol önfeledten. Ha lennének poharaink, vitrinben, csörömpölnének. Meg ugye, a gyerekeket is fölébreszti.
Nem vagyok egy följelentgető típus, de valamit tenni kell vele. Persze először talán beszélgetni. Na de mit mondjak egy olyan embernek, aki nem tudja magától, hogy hajnali négykor a normális ember még Bachtól is tartózkodik, akkor is, ha éppen vallási révületbe esik. Vagy fölvesz egy fülhallgatót. Ha ezt el kell magyarázni, akkor ő vagy azonnal támad – ami a tuctucolókról föltételezhető – vagy elnézést kér, és azt hazudja, hogy áááá, nem is gondolta volna, hogy az egész házat zavarja. Kigyúrt emberke, lehet, hogy üt vagy fejel, netán csak fenyegetőzik. Akkor fenyegessem vissza rendőrrel? Szánalmas. Úgyse jelentem föl. Nem csak azért, mert irtózom az ilyesmitől, hanem, mert tudom, hogy aztán elszabadulhat a pokol. Az ilyen félvilágban élő, kidobó-jellegű emberek, akik eleve fenyegetősen-fölfuvalkodottan járnak, nagyonis szeretik, ha van egy megtestesült ellenség.
Persze a legegyszerűbb módszer az elekrtonikus támadás. Mindenki ismeri azt a jelenséget, amikor egy taxi megáll a ház előtt, cébézget a sofőr, és megszólal a lemezjátszó. Ez régebben szinte mindennapos volt. Nem kell mást tenni, mint bevetni egy nagyteljesítményű CB-adót, csak el kell találni a megfelelő frekvenciát, és szét lehet karistolni a zenét. Ahányszor csak bekapcsolja. Esetleg kisebb rádióbeszédekben is lehet vele tudatni: most van az, hogy meguntuk a muzsikszót. Ráadásul ez éjjel mások álmát, rádió- vagy lemezhallgatását sem zavarja. Kellenének ehhez persze szakemberek, mert bár egyedül is meg tudom csinálni, macerásabb, mintha valaki ért a dologhoz, és segít. Aztán vállalkozássá lehet fejleszteni a technikát. Majd kérek rá pénzt az EUtól.
De nem csak ez volt. Miközben odakint úgy fújt a szél, hogy féltem volna, ha gyerek lennék, egy motoros legalább hatszor húzott el a ház előtt, pruttyogós-pörgős kipuffogóval (direkt két f-fel, mert értelmetlen eggyel írni). Ráadásul nem csak száguldozott, hanem egykerekezett is. Nyilván azt az érzést próbálta ki, milyen, amikor a szél a motor alá kap, kicsit emeli. Talán jó is lehet, ha a szél nem lenne pöffös, és nem száguldoznának az úton keresztbe-kasul például a még mindig az utcán csúfoskodó karácsonyfák. Végülis mindenki úgy hal meg, ahogy akar, ha nem ébresztene föl az ilyen motoros egy csomó embert, talán még pozitívan is lehetne értékelni, hogy éjszaka kevesebb embert üthet el mutatványozás közben. Bár annyit megjegyeznék, hogy sokat javítana a város komfortérzetén, ha a rendőrök rákérdeznének néha, hogy honnan ez a sok éles hangú jármű. Különös tekintettel arra, hogy a motorokat már úgy hirdetik, hogy kérésre ropogós csövet is lehet vásárolni alájuk.
De hogy ne csak a motorosok utáljanak - akik persze az ilyen megjegyzéseket azonnal közsértésnek veszik, noha az elenyésző kisebbséget kellene kiutálni maguk közül -, volt puffanós autó is a szeles éjszakában. Úgy egy órán át egy irgalmatlanul hangos dübidübis jószág rohangált föl és alá. Nyilván szintén valami széljátszmában volt, próbálgatta magát meg az autóját. Egyszer majd ő is föltekeredik valamire vagy valakire. Kár lesz, de mit tegyünk? Joga van hozzá. Ölni és ölni hagyni!
Kicsit ide tartozik ez a hír, mert jellemző a kilátástalanságra: A brit Belügyminisztériumból kiszivárgott dokumentumok szerint a londoni kormány olyan speciális kamerák köztéri felszerelését tervezi, amelyek képesek átvilágítani a járókelők ruháin, így mintegy "levetkőztetve" őket.
Naná, hogy óriási a fölháborodás, bár nem hiszem, hogy valóban meztelenül lehet majd látni az embereket egy ilyen kamerával. Mert ha igen, akkor talán még a csontjaikat is.
Akárhogy is, a dolog megalázó. Bár, amikor a múltkor a röpülőtéren láttam, hogy Katát motozzák, hát az se jobb. Nekem fájt, pedig teljesen kultúráltan csinálta egy szegény nő, aki ebből él. Ahogy nem bírom, ha valaki - pláne kényszeres körülmények között - belemászik az aurámba, annak a látványát se tudom elviselni, ha valaki a szerelmemmel teszi ugyanezt. Az a baj, hogy a házi, az utcai és a globális terroristák elérik a céljukat, és egyre undorítóbb, egyre viselhetetlenebb lesz az életünk.

péntek, január 26, 2007

Apró pitiánerkedés


Tanulságos kicsi íráska jelent meg a Magyar Nemzetben „Apró Piroska is nyertes a Népszavánál” címmel. Arról szól, hogy mi nyereményjátékkal igyekszünk föltornászni a példányszámunkat. Már itt megjegyzem, hogy a mai előfizetői, hátrányos terjesztési viszonyok között kicsit fura, hogy egy napilap ezen gúnyolódik, bár nem ez az egyetlen furaság ebben a történetben.
Ha jól értem, az a lap, amelyik az utóbbi időben arról híresült el, hogy valami sunyi szerzőtől álneves cikket közölt, miután előtte nem mondott le a főszerkesztője egy hamis levél közlése után, azt kifogásolja, hogy mi nem csalunk.
Az történt, hogy bizonyos szervezetek és emberek előfizettek a Népszavára, és ezzel jogot kaptak egy ajándéksorsoláson való részvételre. Gondolom, a Magyar Nemzetnél szokásos fideszes szemlélet szerint, ezt is a jog határán lavírozva kellene lebonyolítani. A legegyszerűbb: előre megdumcsizni a közjegyzővel, aki a törvényességet felügyeli, vagyis azt, hogy ki lehet és ki nem nyertes, mert akadhatnak olyanok, akiket esetleg majd húzáskor valamiért ki kell zárni, hiszen röstellnünk kellene őket. A nyertes nem lehet az állammal, annak szerveivel kapcsolatban, egyetlen-egy alkalmazottja se ismerje lapunk főszerkesztőjét, és pláne ne legyen a miniszterelnök anyósa. Mert ugye - sokak mellett - nyert egy cég, amelyik üzleti kapcsolatban van velünk, valamint állami hivatalok, sőt az a kerületi önkormányzat is, amelyiknek a tévéjében Németh Péter vezető szerepet vállalt.
Bár a Magyar Nemzet szerint talán az is jó megoldás, ha ilyenkor legalább a sunyiskodás eszközeit vetjük be. Például Apró Piroska, aki odáig vetemedett, hogy szeretné minden nap megkapni a lapot, és erre pénzt áldoz, ha nyer, akkor azt nem közöljük az értesítőlistán, hanem a főszerkesztő személyesen viszi ki neki azt a zenei CD-t, amihez a közjegyzőileg hitelesítetten vak szerencséje juttatta. És a kezét tördelve, szemét forgatva el is magyarázza: erre azért kényszerült, nehogy neki baja legyen abból, ha a fényes tekintetű jobboldal rájön, hogy Népszavát merészel olvasni.
Már csak arra vagyok kíváncsi, mi lesz akkor, ha a Magyar Nemzet is megpróbálja nyereményjátékkal növelni a példányszámát, és azon mondjuk, valamelyik Orbánné nyer. Vagy - pláne - maga Apró Piroska, aki ki tudja miért, előfizet rájuk is. Ahogy a hamis levél történetben utolérte őket a végzet, előfordulhat ilyesmi is. Mi nem fogunk gúnyolódni. Mert pitiáner lenne.

csütörtök, január 25, 2007

Megtisztelt a kuruc.info, bár Zsoltival sose ittam


Egy bértollnok kitüntetése
2007-01-20. 17:31:24

Múlt év decemberében Fejtő Ferenc-díjat alapított a Népszava szerkesztősége. A szélsőbaloldali lap kitüntetettje minden évben egy emléklapot, és egy Fejtőről készült kisplasztikát kap ajándékba. Az első díjazott Andrassew Iván, a gyakorló cionista, magyargyűlölő publicista, Bayer Zsolt egykori barátja és ivócimborája.
A díjat a Magyar Hírlap egykori kommunista párttitkára, a mindig mindent túlélő Németh Péter, a Népszava jelenlegi főszerkesztője adta át. A felemelő ünnepségen jelen volt a díj szponzora, az E.A.C. Holding elnöke, Appel György is, aki nem más, mint a Kádár-korszak legfőbb kultúrpolitikusának és cenzorának, Aczél György elvtársnak a fia. Minden érintettnek gratulálunk. Megérdemlik egymást.

Advokát - Kuruc.info

szerda, január 24, 2007

Háborodási nyilatkozat


Ide idézek valamit, mert fontos:
OS - A Raoul Wallenberg Egyesület nyilatkozata
Budapest, 2007. január 16., kedd (OS) -
Felháborodási Nyilatkozat
A Raoul Wallenberg Egyesület elnöksége részéről tiltakozunk, hogy magyar értelmiségiek meg nem engedhető stílusban és hangnemben vitatkoznak egymással, figyelmen kívül hagyva a másik legelemibb méltóságát, vélemény-nyilvánítási jogát. Az a vita, szidalom áradat, ami elindult Várkonyi Tibor, a Népszava publicistája és Morvai Krisztina jogvédő között anarchiához, az ország erkölcsi lecsúszásához vezet.
A Raoul Wallenberg Egyesület Magyarországon az egyik legrégebbi emberjogi és kisebbségi jogvédő szervezet. Ezen az alapon kérjük, hogy Morvai Krisztina és Várkonyi Tibor kölcsönösen kérjenek egymástól bocsánatot, találkozzanak egymással, vitassák meg a nyilvánosság előtt azokat a kérdéseket, melyek véleménykülönbségre adtak okot. Mutassák meg az országnak, hogy tudnak egymással normális hangon vitatkozni. Felelős közéleti személyiségekként jó példát kell mutatniuk a politikusok és az egész magyar társadalom számára! Mert azok a problémák, melyek az indulatokat kiváltották, azok igenis fontos, az ország további sorsát meghatározó, nagyon sok embert foglalkoztató kérdések.
A kettejük vitájának, és a mindannyiunk vitájának eredményeként, társadalmi konszenzusra kell jutnunk olyan kérdésekben, mint az utóbbi időben felerősödő rasszista, antiszemita, cigányellenes jelenségek, cselekmények megelőzése, megoldása. A rendőrség szerepe és eszközei a közrend, közbiztonság megteremtésében, megtartásában. A rendőrségnek és nekünk állampolgároknak ez nem csupán jogszabályi, hanem szemléleti kérdés is.
Konszenzusra kell jutnunk az 1956-os forradalom és szabadságharc megítélésében.
Vita márpedig kell! Mindannyiunknak meg kell találnunk az egymáshoz vezető utat, politikusoknak, civil embereknek, egyházi vezetőknek, jobb és baloldali szellemiségű magyaroknak, cigányoknak, keresztényeknek, zsidóknak, más vallásúaknak.
Vitatkozni márpedig lehet és kell, csak nem mindegy hogyan! Budapest, 2007. január 11.
Raoul Wallenberg Egyesület Elnöksége

Tekintettel arra, hogy igen közeli megfigyelője voltam és vagyok azoknak az eseményeknek, amelyeket a nagytiszteletű Wallenberg Egyesület említ, csak a jegyzőkönyv kedvéért szeretnék leszögezni néhány dolgot.
Várkonyi Tibor nem vitatkozott Morvai Krisztinával, csupán azt írta - neve említése nélkül - egy brüsszeli országföljelentő show kapcsán, hogy a „pulykamérgű jogásznő" is ott volt. Úgy látszik, Morvai Krisztina magára ismert - hiszen nyilván más jogásznők is megjelentek a jeles eseményen.
Erre válaszul Morvai Krisztina elküldte nekünk a magunkfajtás-magukfajtás levelét, amit megjelentettünk - vélemény-nyilvánítási jog! - Várkonyi Tibor megjegyzésével, miszerint azzal bizony nem tud vitatkozni.
Vagyis: Várkonyi Tibor nagyjából ennyit kommunikált, ennyit vitatkozott az "időszerű" kérdésekről.
Elvben elnézést kérhetne a pulykamérgűért. Ez azonban, bár afféle publicisztikai minősítés volt – mégegyszer hangsúlyozom: név nélkül -, amit egy közszereplőnek el kellene viselnie, utólag valóságos ténylátleletnek bizonyult. Én sokkal súlyosabban fogalmaztam volna, de tudjuk be ezt fiatalos bohóságomnak, brutális macsóságomnak, vagy annak, hogy nem vagyok nyolcvankét éves, és nem véletlenül nincs becsületrendem, francia akadémiai pálmarendem, például, mint Várkonyi Tibornak. Hogy egyebeket ne hozzak elő.
Mindegy: Várkonyi Tibornak az égvilágon semmiért nincs bocsánatot kérni valója.
Az a cirkusz, ami keletkezett, teljesen egyszereplős volt.
Biztos, hogy nem fog találkozni a jogásznővel, nincs miről vitatkozni, bár ő megmutatta – hangtalanul – hogyan kell vitatkozni. Úgy, hogy a másik fél azért kapjon módot arra, hogy elárulja, kicsoda, és miket gondol. Magával, és a gondolataival pedig számoljon el a nyilvánosság előtt, ahogy akar. Például vitatkozhat magával a Raoul Wallenberg Egyesület Elnöksége szervezésében. Lehet, hogy hasznos lenne, és nem kevésbé szórakoztató, mint eddigi alakításai. A tévé is közvetítené.
Megjegyzem, kicsit csodálkozom, hogy a csakugyan régóta és igen tisztelt Raoul Wallenberg Egyesület Elnöksége kiad egy ilyen nyilatkozatot. Ahhoz túlságosan komoly, fajsúlyos szervezetről van szó, hogy feltételezzük: alapos vizsgálat nélkül szólít föl embereket közszereplésre. Azt, amit Morvai Krisztina egyetemi tanár az utóbbi hetekben mondott és alakított, még félművelt, vagy teljesen ostoba rokonoktól, ismerősöktől, tárasági fecsegés szintjén sem kell elviselni – akár a karácsonyi asztaltól is föl illik állni, ha valaki olyanokat beszél, mint ő. Lehet sajnálni szegényt, lehet mentségeket keresni, megbocsátani is, de diskurálni, azt nem lehet. Később se, senki kedvéért, de még a haza üdvéért se. Soha. Mert aki megteszi, cinkosa lesz.
És egyáltalán nem kell megtalálni a Raoul Wallenberg Egyesület Elnöksége számára oly kívánatosnak tűnő egymáshoz vezető utat. Egyáltalán nem baj, ha vannak és maradnak úgynevezett szakadékok. Az a tolerancia, amelyik nem jelöli ki, hogy mi az, amit soha, semmiképpen nem szabad tolerálni, a hülyék és az öngyilkosok toleranciája. Ha nem lenne mélységesen cinikus, arra hivatkoznék, hogy Raoul Wallenberg tudott volna erről mesélni.
Érthetetlen, hogy pont a Raoul Wallenberg Egyesület Elnöksége nem érti meg, hogy hol vannak a határok, melyek azok az eszmék, magatartásformák, gesztusok, amelyekkel némiképp kultúrált, de legalább jóérzésű ember akkor sem áll le diskurzusra, ha a hallgatás az életébe kerül. Ha a Raoul Wallenberg Egyesület nem az „inkább engem egyen meg a féreg, mint hogy én a férget megegyem”-alapon működik, akkor kiktől várhatjuk el ezt az európai minimumot?

hétfő, január 15, 2007

A rossz lóra tevés


„Antifa” kérdezi, mit szólok ahhoz, hogy a Magyar Fórum a matula.hu zsidókeresőjét használja? Láttam. Azt szólom hozzá, hogy ami összetartozik, az előbb-utóbb össze is növöget. Van mit szeretniük egymáson. És jó is hogy vannak, mert így tudhatjuk, hol az ember egyik vége, meg hol a másik.
És azt is kérdezi, mit szólok ahhoz, hogy Tóta W. Várkonyi Tibort "valami öreg kommunistának a Népszavánál" nevezi? Hogy szerintem csak tájékozatlan, vagy aljas.
Először is, a tudatos tájékozatlanság – van ilyen -, ebben a szakmában aljasság. Másodszor - és természetesen - Tibor sose volt kommunista. De még úgy se, hogy cselből belépett volna a pártba -, és ebből volt is baja, de ez most mindegy. Egyszerűen méltatlan, hogy akár Várkonyi Tibor egy Tóta Wével vitatkozzon, akár én védjem őt egy ilyen ellen. Tóta W. annyira nyálgerincű, annyira senki etikai értelemben, hogy ha rá gondolok, mindig egy hatalmas hiányt érzek. Ám mégis van ott valami, mert ami az írásaiba belehullik, az valahogy mocskos lesz. Ez is egy szerep. Kár, mert jobban írna, ha tisztességesebb lenne.

Olvasom Farkasházy Tivadar új könyvét, aminek az a címe, hogy Zsokékrul. Azt írta bele nekem, ajánlás gyanánt, hogy "Ivánnak, aki mindig rossz lóra tett". Mondjuk, ezzel meglepett, de annyira, hogy napok óta gondolkozom: mégis mire gondolt? A magánéletemre, a karrieremre, vagy mire?
Teddy kicsit ismeri a magánéletemet, tudom, hogy magamnak való zárkózott embernek tart, amiben van is igazság, bár nem ismerek magamnál nyíltabb embert - ez csak látszólagos ellentmondás. Hogy, amióta ismer, sokat változott az életem, ami nem más, mint tönkremenések, lepusztulások és fölállások sorozata? Persze. Kié nem? Persze biztos vannak olyanok, akiken ez nem látszik, például abból, hogy mással élnek, aztán megint mással, de ez részben típus, részben szerencse kérdése. Én például mélységesen irigylem azokat, akik egész életüket ugyanazzal élik le, boldogan, mindhalálig. Én is, mindig ilyen szerettem volna lenni, de nem volt szerencsém. Azt hiszem, most van, Katával. Végülis, az életben egyszer járhat az embernek. Vagy mi.
Talán mégsem én tettem rossz lovakra, hanem vélhetően én voltam rossz ló. Hiszen itt kettős téttevés van: valaki rám is tett, mindig. Aztán nem bizonyultam nyerőnek. És ez nem is volt véletlen, de ezt csak így, utólag tudom. Mert például én afféle halónincs-típus voltam, többnyire kikandikált a velem való életből egy előttem volt "igazi", egy "életemszerelme", hogy másképp ne mondjam, egy "nagyő", akinek nem bírtam a helyébe lépni. Sorozatban, Fantom-paripák. És ezek folyamatosan bukkantak, bezavartak, míg aztán eljutottam odáig, hogy már nem is akartam hozzájuk képest sem megfelelni, mert nem vagyok egy versenyló-típus.
A szakmámban sem, az irodalomban meg pláne. Nem mondom, hogy nem szeretek vágtatgatni, de inkább csak a sztyeppén. Az se baj, ha egyedül. Ha betévedek valami hippodromba, elfutkosgatok a többiekkel, de nem ragaszkodom a versenyhez. Bár az is igaz, hogy az együtt rohanásban van valami csodálatos. De az igazi az, ha mások együtt rohannak, én meg valahol látótávolságra tőlük, velük is meg nem is, és ha nem is vagyok gyorsabb náluk, legalább tartom a tempót. Néha persze jó megmutatni, hogy, ha akarok, be tudok előzni. Szeretek első lenni, de kifejezetten unom azt a folyamatot, amikor nem csak az erő és a tehetség számít, hanem az csak feltétel, és egyéb erők és tehetségek fontosabban a ménesbeli besorolásban, az élre törésben. Annyira nekem nem fontos az élenvágtázás, hogy a fél életemet arra fordítsam, hogy egy kicsit oda is eljussak.
Mondjuk érdekes, hogy pont Teddy írja ezt, mert, ha úgy vesszük, rá is tettem az életemet. Vagy másfél évtizede együtt dolgozunk, lazán, békésen, malomlovak módjára, és igazából nem is tudom, kit választhattam volna helyette. Különben is, először ő tette a tétet rám, amikor üzent, hogy írnék-e a Hócipőbe, mert a kilencvenes évek elején ő volt fogadó, sőt istállóépítő pozícióban, én meg éppen berontottam a mezőről. Az nyilván számára is hamar kiderült, hogy versenyképtelen vagyok, pláne nem egy mindenre használható paripa, de azért jó egy ilyen is az istállóban. A ménesben viszont használhatatlan, mert elkódorog. Viszont olyan szelíd, mint egy tehén, elél gyönge füvön is, és azt is megkeresi magának.
Mielőtt „Valaki" megkérdezi, hogy miért olvasom Teddy könyvét, érdekel-e egyáltalán a téma: mint szerintem minden normális ember, nagyon vonzódom a lovakhoz, a körülöttük levő világhoz. Az egész gyerekkoromban ott voltak körülöttem. Nyáron például reggelenként a kertünkben, ahova állatorvos nagyapámhoz hordták őket a földmívesek. Sose tudtam megállni, hogy ne érjek legalább hozzájuk. Mint ahogy az istállókban sem, ahova a nagyapám nyaranta vitt magával, mert azt akarta, hogy állatorvos legyek. Ő egyébként nagyon jó szakember lehetett. A háború előtt versenylovakat tenyésztett. (Utána a körülmények matt áttért a disznókra – velük aztán országos hírnévre tett szert.) Abból gondolom, hogy értette a dolgát, mert például tartalékos tisztként ő volt a határőrség lósorozója. Amikor elmúlt hatvan, akkor se engedték el, nem kapott obsitot, mert nem tudták helyettesíteni. Amikormár nyugdíjban volt, elmentem vele párszor lószemlére, mindenféle nagy tenyészhelyekre, mert külföldieknek segített kiválasztani a megfelelőt. Néha jártunk lóversenyen is. Sose fogadott, mert nem azért ment. De a legfontosabb szakmai jel az volt, hogy minden évben különleges tisztelettel látták vendégül a mongolok az országos mezőgazdasági kiállításon. Ők meg aztán tudják, ki ért a lóhoz.
Mostanában már csak annyi közöm van a lovakhoz, hogyha elmegyek egy karám mellett, és ha az időm engedi, mindig megállok, hogy legalább nézegessem őket. Mert az jó. Szeretem fényképezni őket, mert az is jó. Meg lófejeket gyúrni agyagból. Majd egyszer készítek egyet Teddynek.
Azért is olvasom a könyvét, mert kíváncsi vagyok a teljesítményére. Képes-e egy ilyen témából olyan könyvet kihozni, ami forrásértékű dokumentum lehet egy országról, egy népről? Eddig úgy néz ki, hogy képes.

péntek, január 12, 2007

Közszolgálati dumajog

Reggel kinyitom a tévét, és azt látom, hogy maga Toroczkai László beszél, jókedvvel, bőséggel. Éppen ott tart, hogy jár neki a közszolgálati szereplés. Ilyeneket mond: "… miért van az, hogy kereskedelmi csatornák mostanában már többet hívnak, mint közszolgálati médium. Holott önök is, illetve ez a műsor és ez a médium többek között az én adómból is működik, tehát az adófizető polgárok pénzéből működik. Mert azért mi sem csak tüntetgetünk, hanem dolgozunk, adófizető polgárok vagyunk."
Én elmagyaráztam volna neki, hogy azért nem kívánatos, mert ugye a Magyar Televízió az én államom adókból fönntartott vagyonának része, tehát akik rátámadtak, azok szépen fizessék ki a károkat, valamint a rendőrségnél fölmerült költségeket, ésatöbbi, aztán majd utána beszéljünk a dumajogokról.
Ha demagóg lennék. Bár, most egy kicsit bizonytalan vagyok, hogy ez valóban demagógia-e.
Föltétlen híve vagyok a demokráciának, ami számomra egészen pontosan azt jelenti, hogy aki betartja a törvényeket, annak minden jár, aki meg nem tartja be, annak meg nem annyira. Jó kérdés persze, hogy egy műsor szerkesztőjének joga van-e eldönteni, kinek jár, és kinek nem, de azt hiszem, megbocsátó lennék, ha mondjuk a székházostromlók, -gyújtogatók és -földúlók vezérét nem látná szívesen. Biztos lehetne ezen vitatkozni, tán még ORTTézni is, de én etikai értelemben fölmenteném.
Abban sem vagyok egészen biztos, hogy a közszolgálati televízió dolga az, hogy éppen abban kapjon lehetőséget egy ilyen egyáltalán nem tehetségtelen, simabeszédű ember, és éppen onnan készítse elő a márciusi cirkuszt, aminek az a lényege, hogy jó sok helyszínen balhéznak majd, így osztva meg a teljesen érthetetlenül - megintcsak az adófizetők pénzéből! - állig fegyverkezéssel készülő rendőrséget… Nem vagyok biztos abban, hogy akik már megmutatták, mire képesek, azokat így kellene erősíteni. Bár az is lehet, hogy egy mélységesen kádárista ávósbérenc vagyok.
Végülis, talán mások is úgy voltak Toroczkai szereplésével, mint én: egy idő után képtelen voltam nézni és hallgatni. Így aztán hiába igyekezett velem a tévé közszolgálatilag megismertetni az államról meg effélékről alkotott forradalmi nézeteit, meg a médiaterveit, egyszerűen eluntam a hagymázillatot. Átkapcsoltam a mesecsatornára, hogy legalább a gyereknek jó napja legyen. (Népszava)

szerda, január 10, 2007

Olvas, néz, levelezget


„Valaki” azt kérdezi, hogy miért nem írok soha arról, hogy miket olvasok, járok-e moziba, ilyesmik. Nem tudom. Bár inkább az az igazság, hogy sokszor eszemben van, hogy írjak ilyesmikről is, de elfelejtem. Hetek óta Szkárosi Endre könyvét olvasom. A címe: Mi az, hogy avantgárd? Az alcím pedig: Írások az avantgárd hagyománytörténetéből. Tulajdonképpen Endre a tárgyban megjelent írásaiból állt össze a kötet. Ezek egy részét már olvastam az Élet és Irodalomban és más folyóiratokban, de számosan akadnak, amelyek olyan kiadványokban jelentek meg - eredetileg például olaszul -, amelyek nem jutottak el hozzám. Tulajdonképpen igazi tankönyv, a közérthetőség jótékony igényével megírva. Ami már önmagában is nagy dolog, hiszen - remélem legalábbis - számosan akadnak, akik érdeklődnek a téma iránt, és így nem kell azzal távol tartaniuk magukat az olvasástól, hogy nem értik a szöveget, vagy értik, de nehéz. Igazából engem Szkárosi érdekel. Amit a hangokkal tesz, az szinte egyedülálló. Nem is tudom, mikor találkoztam vele először. Az is lehet, hogy a hatvanas évek végén, talán az Eötvös Klubban, ahol színjátszást és rendezést tanultam. Bár én sem színész, sem rendező nem akartam lenni, a fejembe vettem, hogy megtanulom, hogyan kell például bemenni meg kimenni, mozogni a színpadon, hogyan kell elesni, verekedni, meg efféléket. Akkoriban úgy gondoltam, hogy egyszer majd írok egy színdarabot, és becsületbeli dolog, hogy aki ilyesmibe kezd az legalább a színészmesterség alapjait ismerje. Persze darabot azóta se írtam, viszont számos kiváló emberrel ismerkedtem meg még idejében. De az se biztos, hogy akkor találkoztunk először. Talán inkább a nyolcvanas évek közepén, amikor egy nyugat-magyarországi kiránduláson vettünk részt közösen. Fiatalnak mondott írók és zeneszerzők mutatkoztak be különféle városokban. (Ott ismerkedtem meg Kis Zoltánnal, akinek a prózáját talán a legjobban szerettem. Most itt ül a szomszéd szobában, és arról lehet megismerni, hogy nem ír prózát.) Az biztos, hogy akkor szerettem bele Szkárosi költészetébe. Elképesztő volt, amit előadott. A hátam borsózott. Attól kedve aztán figyeltem. Mindig érdekelt, hogy mennyire tudatos, amit csinál. Illetve gondoltam, hogy az, nagyon is. Lehet, hogy fura, amit mondok, de a hangtestű költészetben ugyanúgy kell lenni tudatos, önszabályos formának, mint a csöndes, többnyire már csak olvasni való verselésben. Ennek gerincére leltem a könyvében.

Moziban is voltam, kétszer is. A gyerekekkel és Katával megnéztük a szteppes pingvineset. Milos másodszor látta, de úgy ülte végig, mintha először. Aztán estig kellett magyaráznom a viszonyokat. Megtanulta a kardszárnyú delfin összes megnevezését – már amit én tudtam. Tehát jó film. Talán kicsit elnyújtott.
Ami viszont nagyon jó volt: tegnap este Katával hivatalosak voltunk Rohonyi Gábor Konyec - Az utolsó csekk a pohárban című filmjének bemutatójára. Nagyon jó. Gábort onnan ismerem, hogy együtt dobolunk Leányfalun – már amikor nem csinál nagyfilmet, vagy nem mártózik a keleti kultúrában – a helyszínen. Ennek azért van jelentősége, mert sose láttam még ennyire nyilvánvaló összefüggést egy ember alkata és a filmje között. Gáborról tudni kell, hogy rendkívül nyitott, figyelemre méltó jelenség. Sugárzása van. Humora is. Gondol dolgokat az életről meg más dolgokról. Aztán, ha az ember eleget beszélget vele, rájön, hogy az a fajta, aki nem úgy él, ahogy tud, hanem úgy, ahogy akar. Mer úgy élni. És ebbe az is beletartozik, hogy mer olyan filmet készíteni – elsőt, ráadásul -, ami nem annyira divat. Ebben a posztclipkorszakban, amikor minden pörögjön, pörögjön, pörögjön, merészel elmesélni egy történetet. Szépen, komótosan. De nem csak úgy, hogy ide is teszek valamit, meg oda is, aztán összeáll, hanem jellemrajzokkal, múlttal, társadalmi háttérrel, és kiderül, hogy így is lehet. Sőt izgalmas. Sőt nevetni is lehet. Olyan történeten, amelyikben a főhős elmúlt nyolcvan – Keres Emil, aki - nekem legalábbis - élete legnagyobbját nyújtotta Földi Terivel, aki nem csak csodás, hanem még gyönyörű is. Azértse mondom el a történetet, tessék csak megnézni. De fölhívom a figyelmet, hogy Bánfalvy Ágnes akkorát alakít benne, hogy máris jelölöm az év epizódszerepesének. (Kata fölhívta a figyelmemet, hogy végre láttuk Barbinek Pétert is – a hangját sokszor hallottuk -, és nagyon jó volt.)
Oda akartam kilyukadni, hogy ugyanúgy, mint Gábornak, a filmnek is kisugárzása van. Aurája. Benne van, amit keletről hozott, benne van a dobolás, minden.
Ja és a legjobb: a nyugdíjasoknak föltétlenül ajánlom. Aki ráér, menjen el a mozi elé, amikor a vetítés kezdődik, nézze meg az öregeket. Aztán akkor is legyen ott, amikor kijöttek. Meglátja majd a csodát: tíz centivel magasabbak lesznek, és ki is egyenesednek, ha azelőtt hajlott volt a hátuk. Úgy, mint az ifjabb férfiak cowboyos filmek nézése után.
Sok levelet is olvastam mostanában. Például Zs. G. barátomét, aki Kanadából reagált arra, amit Szaddám Husszein kivégzéséről írtam. Kár, hogy hosszú, beidézném az egészet. Nagyjából egyetértünk, de adott új szempontokat. Például az amerikai halálbüntetésről írja: „Az állam mi vagyunk, amikor nem egy diktatóriumban élünk. Nagyon rossz, és nehéz, mint az állam egyik tulajdonosaként nekünk kell a halált kiosztani. De csináljuk, vannak esküdtek, államelnökök, katonák és egyéb társtulajdonosok, akik megteszik az ítélkezést helyettünk. Sok minden szól a halálbüntetés mellett, de csak akkor, ha az embert érdekli a bosszú gondolata. Ha nem, akkor, mint mi, megelégednénk egy súlyos börtönbüntetéssel is. Csak ne felejtsd, az Egyesült Államokban olyan sok helyen van hatalmas, életfogytiglani büntetés sokkal kisebb dolgokért (háromszor megbukik a bűnöző, automatikusan életfogytiglanit kap, még egyszerű kis garázdaságért, vagy bolti lopásért is!), hogy hozzájuk képest egy sorozatgyilkos, rendőrgyilkos, az erőszakos gyilkosok és a többiek megkövetelik, hogy őket ennél durvábban büntessék.”

kedd, január 09, 2007

Kicsi szégyen


A nem reprezentatív, viszont tanulságos televíziós, esemeses fölmérés szerint a nézők 64 százaléka nem örül annak, hogy Románia és Bulgária is csatlakozott az Unióhoz. Reménykedem, hogy ez csakugyan nem reprezentatív, és azért tesznek föl efféle kérdéseket, mert az ilyenekre azok válaszolnak, akik érzelmileg viszonyulnak. Akik közömbösek, vagy csak csöndesen elégedettek, minek nyomkodnák a gombokat, pláne, hogy sok pénzbe kerül?
De az is lehet, hogy a válasz nagyon is jól mutatja a valóságot. Végülis meglehetősen ellentmondásos a kép. Egyrészt ugye évtizedeken át valami ellenállás-féle dolog volt az Erdély-imádatban, abban, hogy a lakások mélyén például szilveszterkor halkan el lehetett énekelni a Székely Himnuszt. (Ezeket még a munkásőr bulik utáni vacsorákon is eldalolták, nem is olyan halkan – legalábbis állítólag.) A szocializmus alatt nem is kellett jobboldalinak lenni ahhoz, hogy valaki önfeledt, vérkönnyes trianonozással jelezze hazafias mivoltát, szívszorongató Erdély-fájdalmát.
Másrészt még ma is ott tarunk, hogy ha Magyarországon valaki egy másik emberről azt mondja, hogy román, akkor az vélhetően erdélyi magyar. Székely például. (Azok azok, akiknek himnuszuk van.) És pontosan tudja, hogy ez mennyire megalázó, mégis ezt a kifejezést használja. A vajdasági meg „jugoszláv", a kárpátaljai meg „ukrán".
Az Erdély-fájdalom akkor enyhült egy kicsit, amikor az erdélyiek – többnyire fekete – munkavállalóként tömegesen jelentek meg Magyarországon. Azóta is többnyire éhbérért, állati körülmények között tartva dolgoztatjuk őket, miközben arra is jók, hogy van kiket utálni, hiszen elveszik a munkát!
„Ilyen az ember" – mondaná erre az igazi, közmondáskedvelő román.
A kettős állampolgárságról szóló népszavazás aztán megmutatta a valóságot.
Én meg azt kértem a gyerekeimtől, hogy ha egyszer majd szabadon át lehet menni a magyar-román határon, akkor – ha mozgásképtelen lennék – tegyenek be egy kocsiba, és vigyenek át. Váradig. Aztán vissza. Mert ez fontosabb nekem, mint a nyugati határ megnyitása volt. Mert ez azt jelenti, hogy Európába érkeztünk. Mi, magyarok.
Az se baj, ha most egy kicsit szégyenkeznem kell - hatvannégy százalékban legalább. (Népszava)

csütörtök, január 04, 2007

Háthapolitikai öncsapdában


Nem lehet könnyű Navracsics Tibornak lenni már így, az év elején sem, hiszen mi mást kérdeznének tőle - például a nem Nap tévékben -, mint azt, hogy na hát akkor most mi lesz idén a parlamenti kivonulásokkal. Erre nyilván nem mondhatja azt, amit akkor se vallhatna be, ha lángszóróval sütögetnék: nem ő találta ki, másrészt senki nincs, aki jobban unná ezt az egészet. Róla ugyanis köztudott, hogy bár kiváló pártkatona, képes kompromisszumokra, sőt visszavonulásra is, ha ez kell a vereség elkerüléséhez. A politikában a vereség egyik legsúlyosabb formája az, amikor egy csapat olyan kényszerhelyzetbe hozza magát, amiből nem lehet nevetségessé válás nélkül kimászni.
A múlt őszön Orbán Viktor Mihály csak ilyen helyzeteket hozott létre, látszólag meglepő módon. Hetvenkét órás ultimátum, addig tüntetünk a parlament előtt, amíg le nem mond, kivonulás, ha fölszólal… Az első nem jött be, sőt megerősítette a miniszterelnököt, a másodikat elvitte az unalom meg a hűvös idő, a harmadik még működik. A nép nagy örömére, mert az istenadta kedveli az ilyen cirkuszokat, noha nem tudja komolyan venni a résztvevőket - ami viszont a baloldalnak örömteli.
A kérdés persze: az őszön hogyan alakulhatott ki a Fiszeszben, hogy Orbán V. Mihály minden öngyilkos-kockázatos ötletét elfogadták. Nyilván „most vagy soha” állapot volt, rendkívül sürgőssé vált a hatalom szocialisták kezéből való kicsikarása. Ez - és az egész jól szervezett „forradalom” - alighanem azzal függött össze, hogy a Fidesz adósságcsapdába került. Talán egyszerű módon gondolkodom, de azt figyeltem meg, hogy a hatalomvágy mozgatórugói többnyire az érdekek.
Elég fura helyzet az, amikor egy frakcióvezető kínjában olyanokat kénytelen mondani, hogy azért kell kivonulni Gyurcsány elől, mert szerinte neki köszönhető a gyűlölet- és az irigységpolitika meghonosítása a magyar belpolitikában. Azért ezt így, ebben a formában talán még a megszállott fideszes hívek sem tudják maradéktalanul elfogadni, bár kétségtelen, hogy ennek a demagógiának van hatása: erősíti azt a szajkózást, miszerint legalábbis a két vezér egyformán felel. Hátha bejön.
Mindenesetre szomorú, ha egy olyan tehetség, mint Navrasics, kénytelen tehetetlenül vergődni egy olyan háthapolitikai öncsapdában, amelyből csak az Úr segítheti ki. De ő meg konok. (Népszava)

szerda, január 03, 2007

A bennünk ólálkodó


Szinte senkivel se értek egyet Szaddám Husszein kivégzésével kapcsolatban. Nyilván azért is, mert természetesen semmiféle halálos ítéletet nem fogadhatok el, és az ezzel kapcsolatos sunyiskodást sem. Itt persze nem arról van szó, mint általában, hogy az állam, a bírósági eljárás nem tévedhetetlen, hiszen nagy valószínűséggel ez az az eset, amikor biztosan, minden emberi norma szerint valóságos bűnösről van szó, aki csakugyan rászolgált a legsúlyosabb ítéletre. Miközben el kell ismernem, hogy a történet egy másik kultúrában játszódott, amelyikben akár a házasságtörést is halállal büntethetik, meg kell jegyeznem, hogy persze innen nézve a házasságtörés bármivel való közösségi büntetése is abszurd. Az biztos, hogy az állam nem ölhet. Ha öl, akkor ezzel az emberélet kioltásának alapos okkal való kivételes lehetőségét szentesíti. Márpedig ilyen ok nem lehet. Kivéve: ha valaki fegyverrel veszélyeztet emberéletet. De akkor nem ítélkezésről van szó, hanem harcról, vagy megelőző csapásról.
Én már azt is ocsmánynak találom, hogy egy halálos ítélet esetén az államot képviselő bíróság megtagadja a halálnem választásának lehetőségét. Ha a legnagyobb büntetés a halál, akkor teljesen fölösleges jogkorlátozás, büntetés, ha valakit kötéllel aláznak meg, noha kéri a golyó általi kivégzést. Ez pitiánerség. Ráadásul azt mutatja, hogy az állam bosszút áll, magával a kivégzés módjával, az emberi méltóság elvételével is kínozza az elitéltet. Gusztustalan.
Az pedig, ahogy Szaddámot kivégezték, minden képzeletet fölülmúlóan undorító volt. Egy állam nem engedheti meg magának – méltóságvesztés nélkül -, hogy az elitélt ellenségei közül toborozzon hóhérokat. A hóhér szakma, aminek az a lényege, hogy a lehető legkisebb szenvedéssel, mindenféle lelki kínzás nélkül, ha úgy tetszik, szakszerűen oltsa ki az emberi életet. A hóhér a modern világban talán mégsem azért hord álarcot, hogy az elitélt félelmét fokozza – hiszen az vélhetően amúgy is fokozhatatlan -, hanem azért, hogy ne látszanak az érzelmei, indulatai. Azok az emberek, akik a halálos ítélet végrehajtása közben ócsárolják, szidalmazzák, inzultálják az elitéltet, egy magára valamit adó államban maguk is azonnal vád alá helyeztetnének, és hosszú börtönbüntetésre számíthatnának. Arról már nem is beszélve, hogy miféle törvényes rend uralkodik ott, ahol egy kivégzést föl lehet venni mobiltelefonnal, magánvideóra, és az fél óra múlva az interneten látható?
Lehet, hogy az amerikaiak nagyon örülnek Szaddám Husszein kivégzésének, de ezekért a körülményekért ők is felelősek. Amit láttunk, abból az amerikai viszonyok is tükröződnek. Felelnek azért is, hogy egyáltalán van még kivégzés a Földön, ami gyalázat.
Mivel szabad akaratunkból, önként részt vettünk ebben a nem is tudom minek minősíthető katasztrófában, amit iraki háborúnak nevezünk, és aminek csak egy apró, szinte jelentéktelen epizódja egy Szaddám Husszein nevű ember halála, nekünk is számot kell vetni. Azzal, hogy Irak mondvacsinált okokkal való megtámadása olyasmihez vezetett, ami eléggé példa nélkül áll a történelemben. Kitört ez a polgárháború, amilyenhez foghatót még nem nagyon láttunk. Legalábbis nem emlékszem a sunyi, gyáva terrorista harcmodor ilyen tobzódására. Gyakorlatilag hagyományos értelemben sem a megszállókkal, sem az egymással szembenálló felek között nem folyik háború. Ezzel szemben válogatás nélkül irtják az úgynevezett népet, emberi ésszel szinte fölfoghatatlan módon és módszerekkel. Az áldozatok száma valószínűleg már most nagyobb, mint amennyiért Szaddám Husszeint személyesen felelősségre lehetett volna vonni.
A háború kirobbanásáért, persze ő is felelős. Különféle blöffökkel magára húzta az amerikaiakat, akik egy szabályos történelmi fekete lyuk körül keringenek. És zuhannak is bele szépen, lassan, megállíthatatlanul.
Szaddam Husszein kivégzésében a legnagyobb bűn egy történelmi lehetőség tudatos elszalasztása. Azt hiszem, nem csak az iraki népnek, de az egész emberiségnek joga lett volna egy olyan perhez, amelyben egy diktátor teljes bűnlajstromáról ítélet születik, mégpedig rendkívül alapos, mindenre kiterjedő vizsgálatok és elemzések után. Ez az ember alattvalóinak ezreit kínoztatta és ölette meg, vitte háborúba, tiltott fegyvereket vetett be, alaposan volt gyanúsítható népirtással. Ha mindezt föltárják, sokkal nagyobb hasznot hozott volna a világnak, mint egy ilyen kutyafuttában végrehajtott kivégzés, mert tanulhattak volna belőle a mai és a jövőbeli államvezetők. Meg talán a népek is.
Megint mondom, nem tudom hányadszor: addig nem tudunk gátat vetni a háborúskodásnak, a népirtásnak, amíg nem lesz természetes, hogy minden fegyveres konfliktus vezénylő résztvevői – de legalább a kormányok vezetői és tagjai, valamint a hadseregek tábornokai - „alanyi jogon”, automatikusan nemzetközi bíróság előtt kötelesek felelni tetteikért. Függetlenül attól, hogy ki kezdte a háborút, és ki volt az, aki csak védekezett. Erre nem azért lenne szükség, mintha az igazság kimondása, esetleg az erkölcsi- vagy a személyes szabadságvesztéssel járó büntetés enyhítené a népek szenvedéseit, de talán elrettentő erő lenne az a tudat, hogy az emberek életéért mindenképpen felelni kell. És nem csak a „történelem”, hanem a most létező világ előtt is. Szaddam Husszein pöre igen alkalmas lett volna arra, hogy megismerjük a diktatúra kialakulásának és tobzódásának természetét – ebben nép, valamint az idegen hatalmak felelősségét. Vélhető, hogy azért nem lesz még egy jó darabig az egész Földre illetékes ENSZ Bíróság, mert ez éppen bizonyos nagyhatalmak érdekeibe ütközik. Ha ma ez létezne, bizony az iraki háborút is vizsgálná, és nem csak Szaddám Husszein ülne a vádlottak padján.
Halálra ítélni valakit könnyű, kivégezni semmiség. Szembenézni, az még egy kicsit nehézkes. Pedig, ha például Szaddám Husszein még egypár évtizedig börtönben ül, galambokat etetve és virágokat locsolva, számára is megadatott volna a lehetőséget arra, hogy elmélkedjen. Talán egy könyvben tisztelt volna meg minket a gondolataival. Arról, hogy szabad-e ölni, például. És ha nem, akkor mégis mit tegyünk a bennünk ólálkodó gyilkossal.

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések