Mesterek
Kérdeztem, hogy a kolostorba megyünk-e.
Mondta, hogy igen.
- Miért?
- Valamit meg akarok kérdezni.
- De mit?
- Nem mondom meg, úgyse értenéd.
Engedelmes voltam, mint mindig, és mint azóta is. Egykettőre összeszedtem magam, és oda álltam a Mester ajtajához. Előpattant, még igazított a saruján, aztán már indultunk is. Irigyeltem, hogy neki van saruja, nekem meg mezítláb kell járnom az éles hegyi úton. És hideg is volt. Tavasz, de éjjelente lekúszott a hegy hidege.
Lehetett volna sarum, de Mesterem nem engedte. Azt mondta, addig kell járnom télen is, hóban is, jégen is mezítláb, amíg legalább egy napra el nem felejtem, hogy szeretnék valami lábbelit.
És én még soha, öt percre sem feledkeztem meg a lábam szenvedéséről.
Egyszer a Mestert megkérdeztem, hogy miért nem hazudom azt, hogy elfeledkeztem a szenvedésről, és már nem is kívánom, hogy vége szakadjon, hiszen miért is kívánnám, ha egyszer megfeledkeztem róla.
- Nem tudom - mondta a Mester.
- És ha azt hazudnám, hogy megfeledkeztem, akkor engednéd, hogy valami kis bőrt vagy effélét varrjak egy fadarabra és azt a lábamra kötözzem?
- Természetesen.
- De akkor is tudni akarom, hogy miért nem hazudok!
- Alighanem azért, mert tudod, hogy tudnám, hogy hazudsz.
- És megmondanád, hogy tudod, hogy hazudok?
- Nem. Csak sajnálnám, hogy mennyire elesett vagy, és engedném, hogy legyen neked is lábbelid.
Gyönyörű volt a hegy. A Nap éppen mögöttünk kúszott föl. Arra gondoltam, valahogy úgy kellene, hogy futok a fény elől, mindig árnyékban legyek, de aztán rájöttem, hogy olyan gyorsan kellene, ahogy a Föld forog.
Sehol nem volt ember. A Kolostor olyan picike volt odafönt, mint egy gyufásdoboz. Reménytelennek látszott, hogy valaha oda érjünk.
Figyeltem, hátha valami állatot látok. Egy madarat legalább. De se az apró fákon, sem az égen nem volt semmi. Felhő se járt fölöttünk.
A levegő még erős volt, de könnyű is. Fémes ízt éreztem, ha nem az orromon szívtam be.
Csak mentünk, csak mentünk. Csodáltam a mestert, hogy dacára vénségének, szinte szalad fölfelé. Még csak nem is szuszog. Mentünk a gyönyörű, ragyogó unalomban. Lassan elfogytak a csenevész fák, egyre sziklásabb lett az út, és egyszercsak megéreztem, hogy lassan fogy a levegő. Nem azért, mert fáradtam, hanem azért, mert egyre magasabban jártunk.
Szinte észre se vettem, már majdnem dél lett. A kolostor meg egyre nőtt, szinte már-már azt éreztem, hogy mindjárt beléphetünk a kapuján. De persze tudtam, hogy még vagy egy fél óra az út. Csak hát ez egy ilyen világ: minden vagy közelebbinek vagy távolabb valónak látszik, mint ahol csakugyan van.
A Mester egyszercsak megállt. Én is, persze.
Csak állt előttem, egyenes derékkal nézett a kolostor felé.
Én meg azt néztem, hogy van-e ott valami néznivaló. De nem láttam semmit.
Ő meg csak állt és nézett. Nem mertem megkérdezni, hogy most akkor mi van. Mert akkor mond valami talányosat, amin aztán egész nap törhetem a fejem, ami nem könnyű ritka levegőben.
De aztán, úgy öt perc után mégiscsak megszólalt: - Elfelejtettem.
- Mit?
- Hogy mit akartam kérdezni.
- Eszedbe jut, Mester.
- Nem tudom, ilyen még sohasem fordult elő.
Arra gondoltam, mi lenne, ha azt mondanám neki, menjünk vissza, ott aztán hátha eszébe jut, és akkor estére még vissza is érünk. De nem mertem mondani.
Csak állt. Még vagy öt percig. Aztán elindult, fölfelé.
- Eszedbe jutott?
Csak ingatta a fejét, hogy nem, dehogy jutott.
Lassabban mentünk. Talán azért, mert közben erősen gondolkozott. És nézelődött is, körbe. Mintha a szürke kavicsok, a satnya moha meg zuzmó eszébe juttathatna valamit. Arra is gondoltam, hogy azért lassít, mert röstell odaérni, és azt mondani, hogy nem tudja, miért jött.
De hiába, egyszercsak a kolostor kapuja előtt álltunk.
Nem kellett kopogni, megnyílt előttünk. Arra gondoltam, ki elől zárják. Ember nincs, aki ide lopni fáradna.
Egy kicsi, hörcsögforma szerzetes fogadott minket. A Mester előtt hajlongott, engem pillantásra se méltatott.
- A Mester már vár - mondta az én Mesteremnek. Ő meg igazítgatta a saruját, porolgatta a köpenyét, mintha csakugyan takarosabban akarna kinézni, mert olyan ember elé járul, akit meg akar tisztelni. A hörcsögforma szolgaféle egy kicsi ajtón át egy nagy terembe vezetett minket, ahol a Mester Mestere ült egy nem túl nagy trónuson. Szép öregember volt ő is, de soha nem tudnám elmagyarázni, hogy egy ráncos öreg arc egy aszott testen ülő kopasz fejben mitől lehet szép.
Elé járultunk, földig hajoltunk, ahogy illik. Aztán az én Mesterem fölemelte az arcát, és azt látta, hogy az ő Mestere nevet.
- Igen! - mondta. A válaszom az, hogy igen!
Megint földig hajoltunk, aztán kihátráltunk a teremből. Még odakint is hallani lehetett az önfeledt nevetését. Röhögésnek mondanám, ha nem tisztelném.
A szolga is addig hajlongott, amíg el nem hagytuk a kolostort.
Egész úton hazafelé azon gondolkodám, megkérdezzem-e tőle, hogy vajon mire mondta az ő Mestere azt, hogy “igen”. Honnan tudta, mit akar kérdezni, ha egyszer ő is elfelejtette?
Már csoszogtam a fáradtságtól. Talán azért kérdeztem meg, mégis, hogy időt nyerjek.
- Ha ő tudja, én is tudom, ha tudnom kell - mondta.
Ebben maradtunk.
Estefelé aztán hallottam, hogy erősen nevetgél az én mesterem.
- Nem! - mondta, amikor benyitottam. - Az a válaszom, hogy nem.
Ördögtiszta vidék
Hajnalban ajtókopogtatásra ébredtem. Már régen úgy voltam, hogy akkor ébredtem, amikor akartam, ami azért volt érdekes, mert óránk nem volt. Ha például a Mester azt mondta, hogy akkor találkozzunk a tónál, amikor a Nap fölkel, akkor én pontosan úgy keltem, hogy elég időm legyen mosakodásra, pár perc csöndes elmélkedésre - az megtisztultan a legjobb -, meglátogassam a latrinát, aztán megint tisztálkodjam. Sőt, arra is maradt időm, hogy egy csöpp gyümölcsöt magamhoz vegyek. És persze pontosan abban a pillanatban érkeztem a tóhoz, amikor a nap fölkelt.
Hajnal volt, kopogtak, és én egészen biztos voltam abban, hogy nem aludtam el, mert az ablakkeretre feszített hólyagon nem jött át a fény. És azt is tudtam, hogy valami fontos dolog miatt ébresztenek, mert szinte soha senki nem kopogott a cellám ajtaján csak azért, mert nem volt más dolga.
Fölkeltem, kimorogtam valamit, magamra tekertem a rongyaimat, aztán kinyitottam az ajtót. A Mester volt.
- Le kell menned a vasúthoz, mert jön valami pap Európából. Jó lenne, ha te kísérnéd ide - mondta a Mester.
- Természetesen.
- Odatalálsz? - kérdezte.
- Természetesen - mondtam.
A Mester biccentett, aztán elment.
Utána szóltam, hogy mikor kell indulnom, hogy odaérjek.
- Most - mondta a Mester. - Természetesen. - Nevetett.
Nagyon gyorsan végeztem a dolgaimmal, sarut kötöttem a lábamra, és elindultam.
Az úton az volt a csodás, hogy éppen olyan gyorsan tudtam menni a meredek hegyoldal szinte merőlegesen lefutó gyalogösvényén, hogy a Nap ne tudjon fölkelni. Éppen csak a széle volt mindig a horizonton, én meg rohantam lefelé. Legalább tíz percig bírtam, aztán megálltam, mert féltem, hogy hasra esek. És akkor hagytam, hogy fölkeljen a Nap. Én hagytam! Csodás érzés, majdnem olyan, mintha igazi hatalmad lenne!
Amikor a sínekhez értem, megláttam a vonatot, ahogy jön fölfelé a mélyből a szerpentinen a völgy félszürkületében. Tudtam, hogy ha éppen csak csoszogok, akkor is előbb érek az állomásra, mint az a vasállat. Így nevezték a szerzetesek.
És csakugyan, vagy tíz perccel előbb értem oda, mint a vonat. Teljesen egyedül álltam a peronon. Aztán, amikor már nagyon hallatszott a mozdony erőlködős csühögése, majd még füttyentett is egyet, akkor előjött egy zászlós vasutas.
Kevesen szálltak le, így azonnal megláttam a papot.
Meghajoltam előtte, ahogy illik, és mondtam, hogy engem küldtek, hogy a kolostorba kísérjem. Angolul mondtam, a magam suta módján, de meglepetésemre a kolostorunk nyelvén válaszolt. Szépen, kristálytisztán ejtette a szavakat. Arról beszélt, hogy egy hónapra küldték, és nagy megtiszteltetés, hogy fogadják.
- Miért téged küldtek?
- Mert Európai vagyok, és katolikus voltam, legalábbis gyerekkoromban, amíg rám nem találtak.
- És emlékszel még valamire a katolikus életedből? - kérdezte. Akkor már poroszkáltunk. Vittem az egyik táskáját a kettő közül. Ahogy a lábamnak ütődött, éreztem, hogy könyvek vannak benne. Közben eszembe jutott, hogy zavarunkban elfelejtettünk egymásnak bemutatkozni. Nem tudtam a nevét. Sebaj!
- Persze. Mostanában is olvasom a Bibliát. De gyerekkoromból az ördögre emlékszem. Féltem tőle, és vonzott is egy kicsit. Mindig zavart, hogy az emberek inkább férfinak gondolják. Én meg úgy képzeltem, hogy talán mégiscsak nő.
- Ez érdekes.
- Talán te is az ördög elől menekülsz ide.
- Ez bizony érdekes kérdés. Ha egy pap menekül, akkor a sátán mindig a nyomában van.
Aztán egy darabig csöndesen mentünk. vagy tíz perc is eltelt, mire megkérdezte:
- És errefelé is megfordul néha az ördög?
Arra gondoltam, hogy nem kell sietnünk, és talán jó is, ha egy kicsit pihen.
- Ha akarod, megmutatom az ördög egyetlen nyomát itt a környéken. Ha szerencsénk lesz, megláthatod teljes pompájában.
- Ide jövök, hogy egy kolostorban elmélkedjek a világ tetején, és neked az első dolgod, hogy megmutasd azt, aki elől menekülök. Érdekes. Nem bánom.
Átbotorkáltunk a síneken, aztán egy keskeny ösvényen majdnem a városig mentünk. Ott egy csalitosnál betértünk a temetőbe. Csupa keresztény sír volt ott a gyarmati időkből, szinte mindegyik emlékkő földig omolva, a fakeresztek elkorhadva. De a közepén állt egy nagy kő fekete gránitból. Közelebb vittem a papot, hogy megmutassam, mi van oda vésve.
FREDERICK TAYLOR
&
MARY TAYLOR
Ennyi. És a síron friss virágok voltak. Egy gránitból faragott nagy vázában. Semmi más.
- És mi ebben az érdekes? - kérdezte a pap.
- Leülünk és várunk egy kicsit. Aztán majd meglátod.
Leültünk és vártunk. Egy darabig csöndesen voltunk, aztán arról meséltem, hogy gyerekkoromban sokat gondolkoztam azon, hogy miről lehet megismerni az ördögöt.
- És?
- Ha egy ördögnek látszó lény azt mondja, hogy nincs Isten, akkor az biztosan nem ördög. Mert ha nincs Isten, akkor nincs ördög se.
- Ez igaznak látszik, de majd gondolkodom.
Aztán gondolkodott. De nem maradt sok ideje rá, mert megjelent két ember. Egy házaspár. Odamantek a Taylorok sírjához, kicserélték a virágokat, egy locsolókannából vizet öntöttek a vázába. Aztán imádkoztak.
- Kik ők? - kérdezte a pap.
- Menj oda és kérdezd meg tőlük:
- Csak nem?
- De, de! De bizony!
- Taylor és neje?
- Bizony, bizony.
Amikor a házaspár elment - előtte keresztet vetettek és biccentettek a sír felé -, mi is elindultunk.
Amikor túljutottunk a síneken, azt mondtam, hogy most már biztonságban vagyunk. A hegyek tetejéig ördögtiszta a vidék.
.
