kedd, április 30, 2013

A lepkék haszna

Mendegéltünk a fiammal a parkban. Egy csalitosnál nagyon sok lepke volt. De legalább háromféle. A gyerek nézegette őket, és egyszercsak ezt kérdezte: - Papa, mi szükség van a lepkékre?
Mondtam, hogy ez jó kérdés, de csak akkor érted meg, ha azt kérdezem tőled: rád mi szükség van ebben a világban?
Na, ezen elgondolkozott, nagyonis. Meg is ijedtem, hogy túlságosan durvát mondtam neki. Azzal enyhítettem, hogy elmagyaráztam: fogalmunk sincs, hogy a különféle dolgokra, teremtményekre mi szükség van, de ha hirtelen nem lennének, hiányoznának. Vagyis: ami hiányzik vagy hiányozna, arra szükség van.
- Szerinted a lepkék hiányoznának?
- Igen. - ezt monda a gyerekem.
Egy szerzetes, aki a csalitos mellett ücsörögve meditált, hallotta, a beszélgetésünket.
- Jót mondtál a fiadnak, de még majd azt is mondd el neki, hogy lehet élni lepkék nélkül és gyerek nélkül, csak nem érdemes.
- De hiszen ezt te nem tudhatod! Nekem van gyerekem, fogalmam sincs, milyen lenne, ha nem lenne, neked pedig nincsen, tehát nem tudhatod, milyen az, ha van. A lepkék meg nyilvánvalóan a képzeletünk szülöttei, hiszen semmi nem magyarázza, hogyan élik túl az esőt, a vihart meg az emberi butaságot.
- Jó, igazad van, de ezeket már ne mondd el a gyereknek, mert csak még jobban összezavarod. - mondta a szerzetes, aztán visszamerült önmagába.

Május 1.

Ha Orbán rendesen fölkészült volna a hatalomra, és időben kitalálja ezt a "munka alapú társadalom" dumát, akkor már május elseje lenne a rezsim legnagyobb ünnepe. Március tizenötödikével nem nagyon tudnak mit kezdeni, október huszonharmadikával pláne nem. Vonulhatna a békemenet, lehetne virsliztetni az ingadozó középprolikat - beleértve a diplomásokat is -, és kicsit megkergetni a büdös kommunistákat. Ha kap még négy évet Orbán, magától is kitalálja ezt, mert az lehetetlen, hogy csak olyan ünnepe legyen, amelyiken külföldre kell szaladgálni, mert retteg, hogy kifütyülik. Május elsején még csak beszédet se kell mondani: elparolázgat a Ligetben, megsimogatja a polgárkölykök buksiját, fogadja az öregek kézcsókjait, és mindenki boldog.

péntek, április 19, 2013

Zűr és zavar


Kicsit fura, hogy a Békemenet kijött egy olyan logóval, ami éppen pont a Szolidaritáséra hasonlít. Ugye a magyar Szolidaritásé a lengyel Szolidaritás emblematikus közképére emlékeztet, amit jogos, hiszen olyan politikai csoportról van szó, ami az érdekeket egy diktálós hatalom ellenében próbálja képviselni. Ezzel szemben van a Békemenet, ami szintén érdekvédelmi. Egyrészt a nemzeti érdekeket védi rettenetesen nagy erővel a ránk támadó idegenekkel szemben, másrészt a hatalom érdekeit az olyanokkal szemben, mint a magyar Szolidaritás, vagyis az ellenzék. Ezért fura egy kicsit, hogy ennyi sok ész, mint amennyi a Békemenetben vonul nem lelt más ötletre, mint pont a Szolidaritáséra hajazni. Bár az is lehet, hogy ez az egész csak jól mutatja azt az agresszív szellemi zűrzavart, ami a kormánypártiságra telepedett. 
Bencsik András magyaráz: "Ezt a választást az indokolja, hogy amint a vörös csillag a kommunisták nemzetközi jelképe lett, ez a kedves, kicsit esetlen betűsor, ami vonuló embereket jelképez, kezükben a nemzeti zászlóval, viszont a keresztény-nemzeti népmozgalmak jelképe lehetne." Ez nagyon magvas és világos, csak előbb kellett volna lecsapni. Az meg egy kicsit békemenetesen csúszatós, hogy ezek szerint ami baloldali, annak vörös csillagot kellene viselnie. Különös tekintettel arra, hogy akkor meg abból lenne a bűncirkusz. Persze az is megoldás, ha most akkor a Békemenet szolidarít, harcol azért, hogy - bár nincs rá igény - a baloldaliak használhassák a vörös csillagot. (Itt már bármekkora baromság elképzelhető.)

 .

A jó erkölcs


Most tudtuk meg, hogy hetekkel ezelőtt meghalt Tocsik Márta, aki azért lett fontos személyiség - noha amúgy keveset tudtunk róla -, mert mégiscsak meghatározó volt valamiképpen a demokrácia első húsz esztendejének történetében. Legalábbis azzal, hogy az ő nevéhez fűződik az a pillanat, amikor a baloldali-liberális tábor eróziója erkölcsi értelemben elkezdődött. 
1996-ban került nyilvánosságra, hogy az ÁPV Rt. alkalmazta őt, mint külső szakértőt a volt a belterületi földekért az önkormányzatoknak járó részesedés nagyságának lealkudására, és összesen 804 millió forint sikerdíjat vett fel a vagyonkezelőtől.
Számomra azonban a példátlanul hosszú jogi procedúra vége volt a legfontosabb ebben a történetben: a Legfelsőbb Bíróság úgy foglalt állást, hogy bár jogszabályba nem, azonban a jó erkölcsbe ütköznek a szerződések, így azok semmisségét mondta ki. Vagyis: jogi értelemben járt neki a 804 millió, ám ott voltak a jó erkölcsök.
Meggyőződésem, hogy például a mostani kormány intézkedéseinek jelentős részét azon az alapon lehet majd eltörölni, hogy van-e közük a jó erkölcshöz. Az egész törvényhozási gyakorlatnak, az egyeztetés teljes hiányának, a jogok fosztogatásának. Például szinte egészen biztosan vonatkozik ez a fölbérleti szerződésekre, az állami megbízásokra, az ismeretlen tulajdonú cégek vissza nem térítendő támogatására. Mert azért mégiscsak az a végső kérdés, ami szegény Tocsik Márta esetében: mit gondolhat jogosan ezekről az úgynevezett társadalom?

 .

Verseny


Orbán Viktor egy interjúban odanyilatkozott, miszerint "Iskolás gyermekeimnek azt szoktam mondani: azzal az 50 millió kínaival kell majd versenyeznetek, akik most még a rizsföldeken dolgoznak". Ezt majd vélhetően be kell venni az alaptantervbe, annál is inkább, mert lássuk be, a magyar emberapák többségének nevelés közben soha nem jut eszébe a kínai rizsföldi paraszt. Pláne, mint versenytárs, akit majd egyszer le kell győzni. Mert például annyira föltörnek ezek az ötvenmilliók, hogy nagy tömegben vesznek orbáni letelepedési kötvényt, idejönnek, és persze eszük ágában nem lesz itt becsületes munkalapon rizst termelni, hanem iparkodnak, kereskednek, miközben a mi gyerekeink meg elmenekülnek innen.
Azon gondolkoztam, akad-e Kínában olyan apuka, aki azt mondja a gyerekének, hogy neked a most még éhező magyar gyerekekkel kell majd versenyezni. Meg azon: mit mondok a gyerekeimnek meg az unokáimnak, ha egyszer elém állnak, és azt kérdezik: Papa, mondj nekünk valamit arról, hogy mit gondolsz a kínai rizsföldi parasztgyerekekről. Hogyan vegyük föl velük a versenyt?
Mivel fogalmam nem lenne arról, hogy mit lehet mondani ilyen hülye kérdésekre, vélhetően arról kezdenék nekik hablatyolni, hogy csak az ostoba ember verseng állandóan, a kamasznak visszamaradt férfi keresi mindig az ellenfelet. Pedig csak egy igazi ellenségünk van a világon, és az éppen a harc. Aki el akarja kerülni a vereséget, azon gondolkozzon, hogyan lehetne együttműködni 50, 500, esetleg éppen 5000 millió emberrel. Vagy legalább tízzel.

 .

Kultúra


Giró-Szász András szerint a jogállam alapja, hogyha egy nemzetállam valamit eldönt, és azt az Európai Unió bármilyen intézményi szintje vitatja, kulturált európai vitát indítanak róla. 
Ezt a "kulturáltat" nyilván azért mondta, mert velünk szemben bezzeg szó sincsen kulturált vitáról. Még jó, hogy nem tette hozz a szokásosat: "pedig mi is tudunk késsel és villával enni".
Giró-Szász csakugyan el tud képzelni egy kulturált vitát Orbán Viktorral? Most éppen arról, hogy lehet ugyan, hogy az alaptörvényi változtatások úgy néznek ki, mintha... de majd az alacsonyabb rendű jogszabályokat kell nézni, mert akkor kiderül, hogy egyáltalán nem demokráciaellenesek azok.
Az a baj, hogy a dolog kulturálatlansága éppen abban van, hogy minden résztvevő tudja, hogy teljesen fölösleges vitatkozni: Orbánnak mindig igaza lesz, mert ő arra hivatkozik, hogy tessék konkrétumokat mondani, ha meg konkrétumokat mondanak, akkor azok nem jók, mert más összefüggéseket kellene vizsgálni. Közben meg koki és saller. Pedig aki csak utal a kokira meg a sallerre az már nem lehet kulturált. Meg az se, aki nyilvánosan szotyit pököd.
Annyit azért enyhült a helyzet, hogy ő, aki nemzeti ünnepeken boldogan rohan Brüsszelbe, mert fél, hogy kifütyülik, most már legalább nem mer elmenni ugyanoda, mert fél, hogy kifütyülik. Meg a néppárti vacsorára se, mert fél, hogy lesz ott valami olyan evőeszköz, amiről nem tudja mire való. Legalább Giró-Szásznak tudnia kell, hogy nem: csakugyan hiábavaló Orbánnal és a rendszeréről vitatkozni. Ami nem kultúra, az nem az. Hanem tenyészet.

 .

vasárnap, április 14, 2013

Mint a hagyma

A héten hallottam egy történetet. Egy nem is annyira fiatal orvos hetente 5000 Ft-ot tud arra használni, hogy benzint vásároljon. Ez ahhoz kell, hogy a város határából minden nap eljusson a munkahelyére. Annyira szigorúan kell tartania magát ehhez, hogy ha elfogy a heti benzin, kénytelen átszállni tömegközlekedési jószágokra.
Az egyik éjszakán kapott egy telefont: azonnal jelenjen meg a munkahelyén, mert meg kell operálni egy kisgyereket. Ott is volt, meg is operálta, de amikor indult volna haza, tudomásul kellett venni, hogy már nem elég a benzin ahhoz, hogy hazaérjen. Ezért aztán telefonált a feleségének, hogy hívja föl a barátnőjét, aki menjen el érte, mert másképp az éjszakában nem tud hazajutni.
Na most ugye fölmerül az emberben a kérdés: egy kiváló végzettséggel és szakértelemmel, valamint gyakorlattal rendelkező orvos miért marad ebben az országban ilyen körülmények között, mert azért lássuk be, hogy ez így már méltatlan. 
Azt mondja, azért nem megy el, mert akkor ki marad itt, ki fogja gyógyítani az embereket.
Azon gondolkoztam, hogy ezek szerint bizonyos hivatásokban - hogy úgy mondjam, elhivatásos hivatásokban - az elkötelezettség többrétegű. Mint a jó magyar vereshagyma. Van ott egy eskü is,  amit bármi áron teljesíteni kell. Akkor is, ha már irracionális.  És ezt mégsem lehet másképp nevezni, mint hazafiságnak. Ez a hazafiság nem eszmékhez kötődik, nem múlthoz, nem tájhoz, nem kultúrához, hanem semmi máshoz, mint az emberekhez, ráadásul idegenekhez. Egy olyan csoporthoz, amit csak az tart össze, hogy néha véletlenül bajba kerülnek, és meg kell menteni az életüket, vissza kell állítani a testi épségüket.
Különös felelősség ez, amit el lehetne hárítani, például azon az alapon, hogy nem vállalhat valaki felelősséget a rettenetesen felelősségteljes munkájáért, ha életmentés közben azon kell gondolkoznia, hogy miképpen juthat haza, kit hívjon. Egy ilyen, tulajdonképpen szégyenletes állapotban akár olyan hibát is elkövethet, amivel egy embert egy életre megnyomorít.
Mégis: van egy olyan felelősség, amit nem lehet elhárítani: aki orvos, az orvos, eskü súlya alatt cselekvő ember, és van egy terület, ahol emberek élnek, és eljön a pillanat, hogy ellátás nélkül maradnak, vagyis meghalnak, súlyos betegek lesznek, rokkantak, félszeműek, vagy bármilyen más nyomorúságot kell viselniük életük végéig, akkor ez az ember nem hagyhatja magukra őket. Akkor sem, ha ezért el kell viselnie a megaláztatást. Mert lássuk be, mégiscsak megaláztatás az, ha valaki éjjelnappali munkával rettenetes felelősséggel annyi földi jóhoz sem jut, hogy az a munkába járás útiköltségét fedezze. Vajon mennyi juthat akkor továbbképzésre, rendszeres pihenésre, regenerálódásra - aminek fontosságára amúgy az orvosok a legkisebb panaszunk esetén is fölhívják a figyelmünket.
Mindez nemcsak azért jutott eszembe, mert elgondolkodtam a hazafiság egymást fedő, különös rétegeiről, hanem azért is, mert olvastam, hogy hiába írt mentességi kérelmet, mégsem dolgozhat tovább minden nyugdíjas korú egészségügyi dolgozó. A Világgazdaság értesülései szerint van olyan fővárosi kórház, ahol a kérelmek 80 százalékára, olyan megyei kórház, ahol 50 százalékára rábólintottak, de olyan intézmény is, ahol csak a nyugdíjas és maradni kívánó dolgozók egyharmadát tarthatják meg mindössze.
Persze máris kiderült, hogy az állam soha nem ígérte azt, hogy mindenki dolgozhat. De sokan talán így gondolhatták. Akár így értelmezzük, akár másképp, gondoljuk végig a sorsokat: valaki élete során szánalmas anyagi gondokkal küzd, mégsem megy el az országból, nyugdíjasként is tovább dolgozna, majd elzavarják, de úgy, hogy úgy is értelmezhető ígéretet kap a miniszterelnöktől, hogy ő majd alázatos kérelme esetén engedélyezi a munkát - ami nélkül amúgy vélhetően akár összeomolhat az ellátás a munkaterületén. 
Mi van akkor, ha a többszörösen agyonalázottakról szóló hírt az interneten olvasva a mi orvosunk, mégis inkább elkezdi nézegetni azokat az oldalakat, amelyeken a külföldi álláslehetőségeket ajánlják? Lehet-e hazafi az, aki a méltóságát úgy őrzi meg, úgy viszi át élhetőbb időkre, hogy elutazik innen - azzal nyugtatva persze a lelkiismeretét, hogy egyszer majd visszatér?

(Klubrádió, Hetes Stúdió 4 perc 30 másodperc után)

 .

csütörtök, április 11, 2013

Ettől vagyunk

Úgy kezdődött, hogy valaki a tűz mellett elkezdett beszélni, és közben ritmusosan ütögette a dobot, amit félelem ellen tartottak, meg esetleg üzengetésre. (Én ezt sokszor próbáltam a bütykös sámándobommal. Ha ügyesek vagyunk, és tartjuk a képletet, akkor magától verssé válik a szöveg. Pláne a magyar, amiről Weörestől tudjuk, hogy a világ legritmusosabb nyelve.) Hasonlít ez a reppeléshez, és nem is kell hozzá hülyeségeket meg ocsmányságokat mondani.
Egy idő után már dob se kellet, mert a mesélők megfigyelték, hogy a nyelvben, a szavakban, a szótagokban benne vannak a dübbenések és dobbanások, amelyekből hallatlanul bonyolult ritmusképleteket lehet kihozni, és akár hatalmas hőskölteményeket is építhetünk ilyen anyagokból. Meg mindenféle kicsi és nagy verseket, versikéket, amelyek dalolhatók is. (Érdemes hangosan elmondani a "Még nyílnak a völgyben a kerti virágok" kezdetű költeményt, hogy ne kelljen ezt a jelenséget tovább magyarázni.) Egyre bonyolultabb és egyre kifinomultabb lett az egész.
Na erre jött az, hogy már nem is kellenek annyira a ritmusok meg még a sorvégi rímnek mondott képletek se, hiszen a maga a gondolat is olyan, hogy belső tartása lehet, és a puszta beszéd is elég ahhoz, hogy fölleljük benne a teremtés nyomait: a harmóniákat. Így lett a szabad vers, ami egy cseppet sem szabad, mert nem tűri a gondolathibákat.
Végülis úgy alakult, hogy a nyelvek olyanok lettek, hogy akár a népek genetikai lenyomatának is tekinthetjük őket, hiszen minden bennük van, amit a történelmükről és a kutúra alakulásáról tudni kell. És különösen igaz ez a versekre, ezekre a kis élőlényekre, amelyek befészkelik magukat a lelkekbe, hogy életben tartsák az embert. A magyar embernek például naponta eszébe jut, hogy "Már egy hete csak a mamára", "Ej mi a kő tyúkanyó", "Fényesebb a láncnál", "Őszi éjjel reszket a galagonya."
Ettől vagyunk magyarok. Ez a legkisebb közös. Vagy a legnagyobb. Úgy alakult, hogy a nyelv, a vers lett a kultúra idegrendszere.
Ezért van az, hogy József Attila szobrát nem elvinni kell az ország közepéről, hanem megkoszorúzni, április 11-én, amikor a világ egyik legnagyobb költője született. Különben nem leszünk.

 .

kedd, április 02, 2013

Élhetetlen vidék


Azt álmodtam, hogy ketten maradtunk ebben az országban Orbán Viktorral. 
Nyilván azért, mert olvastam a Facebookon Gerendás Péter üzenetét, amelyben azt közölte, hogy - neki is - elege van, és hat kiskorú gyerekkel elutazik. Elmegy. Vége. Mert ez egy élhetetlen vidék lett. Túlfasizálódott. 
Sokan örülnek. Sikerül megint elüldözni egy idegen szívűt! Menjen csak, menjen utána mind. Bejöttek a dumák. Az olyanok, mint az, hogy Konrád Györgyöt esetleg magyarnak nézik. Meg a többi: minden napra egy kis “magunkfajták meg magukfajták”. Nagy ára lesz ennek. A sivatag szép, de élni unalmas benne.
Ha már az olyanok is mennek, mint Gerendás Péter, akiről minden eszembe jut csak az nem, hogy idegenszívű, hanem inkább az, hogy zseniális zenész, meg hogy szeretni való ember, ha elindul a vándorlás, akkor először csak ürül az ország, aztán kiürül. Mert az a hatalom, ami most itt van, először csak azokat üldözi el, akiket utál, aztán a sajátjait is, árulókat meg hűtleneket keresgél köztük, és a végén mindenkit elszekíroz innen. 
De mivel én semmiképpen nem megyek, a végén maradok majd Orbán Viktorral kettesben. Aztán vagy összebarátkozunk, vagy nem. Tulajdonképpen mindegy. Már se kérdésem, se mondanivalóm nincs hozzá.
Mi lenne, ha mégis inkább Orbán menne el? Most. Gerendás-félék meg maradnának a sok gyerekükkel.
Annál is inkább, mert Orbán az, aki itt retteg. Legalábbis arra utal az a példátlan jelenség, hogy az egykori Fidesz 25. szülinapját suttyomban rendezte meg - még a baráti sajtót is kizárva. Rettegett, mert hátha valakik olyasmiket kiabálnak az utcán, a ház előtt, amikkel nem tud mit kezdeni, mert igazságok. Már tudja, hogy azzal, amit három éve művel, nem tud, nem lehet elszámolni. 
Ha Orbánnak meg merték volna mutatni azokat a képeket, amelyeken a húsvéti éhező ezrek és ezrek állnak a - karácsony óta hatalmasat nőtt - Blaha felé kígyózó sorban, talán neki is eszébe jutna, hogy nincs tovább, nem jött be a sok fölfuvalkodott nagypofájúskodás. Vége. 
Most még békével távozhat. Jó lenne, ha sietne, mert egyre többen vagyunk, akik mégis inkább Gerendás Péterrel laknánk itt együtt. Akkor is jobb, ha inkább itt van, ha amúgy “a szívét örökre itt hagyná”. Kire?

 .

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések