Kár, hogy nem

Január 19. (csütörtök) Ma nagyon rosszkedvűen dolgoztam, arra is gondoltam, hogy talán itt az ideje, hogy abbahagyjam a rovatvezetést, mert alkalmatlan vagyok erre a munkára. Mindegy, majd ezt is túlélem. Vagy nem. Az is mindegy.
A nap legjobb része az volt, hogy Kata - kivételesen, és most másodszor - átküldte a naplójának egy részletét, amelyben arról ír, hogy tegnap este együtt tanultunk - ő vizsgára készült -, meg arról, hogy ma reggel mit gondolt, és érzett, amikor ébresztett. Kár, hogy nem idézhetem ide.
Délután könyveltünk, vagyis áfát számoltunk, meg adót Klárával, a könyvelőmmel. Az már látszik, hogy a következő hónapokat nagy nyomorúságban töltöm.
Aztán elmentem Milosért. Már jobban van, de azért még nem tökéletes. Mire hazaértünk, elaludt a kocsiban. Itthon aztán föléledt. Nem akart fürödni, aztán nem akart kijönni a kádból. Nem akarta, hogy tévénézés helyett mesét olvassak, aztán nem hagyta, hogy abbahagyjam az olvasást. Még tízkor is erősen földobott állapotban volt. Aztán egyszecsak fordult egyet és elaludt.