Január 8. (vasárnap) Az utolsó napok sok-sok szenvedéssel teltek. Nagyon rossz állapotba jutottam. Éjszaka rosszul alszom, ráz a hideg, többnyire olyan erősen köhögök, hogy egyszerűen szétráz. A legkellemetlenebb az, hogy köhögés közben sokszor megrándul egy ideg az arcomban, amitől aztán bénító fájdalmat érzek. Ez elég lehangoló, és semmire nem marad energiám. Naplóírásra sem. Péntek óta itt van Milos. Csak annyit mozdultunk ki, hogy tegnap Katával és Sacival elmentünk játszóházazni. Ma pedig vásároltunk. Visszafelé bementünk a szomszédba, ahol pofátlanul mindjárt meg is ebédeltünk Erzsi jóvoltából, Dávidka és Milos pedig játszott két órát. Abból egyet a kertben fociztak. A végén már fáztam egy kicsit, de jót tett a levegő. Azóta fokhagymát eszem, ami szintén jót tesz. Este pedig nagyot babzsákoztunk Milossal.
A katolikus püspöki kar kicsit fölidegesített:
Kicsit unom, hogy a katolikus egyház folyamatosan megjegyzéseket tesz az ateistákra. „Nem tudjuk, mit cselekszünk.” Vajon honnan ez a pofátlan kivagyiság? Milyen alapon gondolhatja bárki egy másik emberről, hogy az ügyefogyott, és csakis azért, mert nem hisz Istenben?
Én a paráznaságra vonatkozó kivételével szinte maradék nélkül betartom a tíz parancsolatot. Még azt is, hogy ne imádjak másik - vagy idegen - Istent, mert végülis csakugyan nem imádok. Igazából még csak paráznának sem találom magam, mert csak olyan nővel hálok, akit szeretek, és nem csalok. Ha úgy tetszik: elvből. Azért, mert azt gondolom, hogy nem teszek olyat mással, amit magamnak nem kívánok. Talán ez lehetne az első parancsolat. Még akkor se, ha más megteszi velem. Nem vagyok a válás híve, de még kevésbé annak, hogy egymás nem szerető, aztán már gyűlölő emberek együtt sanyarogjanak életük végéig, és közben néha utálatban háljanak egymással. Ez méltatlan. Isten ilyen nem kívánhat a szeretett teremtményeinek.
Minden más parancsolatot betartok. Sokkal jobban, következetesebben, mint az általam ismert keresztények, pláne katolikusok döntő többsége.
Azt is unom, hogy rajtam kérik számon már a népességfogyást is. Több gyerekem van, mint a keresztények túlnyomó többségének, sőt egyet sem hajtottak el még miattam - amint az a keresztények között elég gyakran megesik.
Akkor meg mit gúnyolódik rajtam a püspökök kara? Egy olyan egyház püspökei sértegetnek, amelyiknek szinte minden hónapban újabb és újabb botrányokkal kell szembenéznie. Talán inkább elmélkedjenek és elméskedjenek arról, hogy vajon azok a katolikus papok, akik Isten világosságában élnek és gyerekeket rontanak meg, tudják-e, mit cselekszenek? Nem tudom milyen alapon, de valahogy úgy gondolom, hogy ha egy világszervezet igen számos tagjáról kiderül, hogy hatalmát és tekintélyét arra használta, hogy gyerekek seggébe és szájába dugdossa a farkát, és ráadásul ez az erkölcsi világhatalom ezt még pénzzel és egyéb eszközökkel meg is próbálta eltussolni, akkor egy időre illene elhallgatni - legalábbis erkölcs, pláne nemi erkölcs dolgában. Mert pillanatnyilag az van, hogy abban kicsit autentikusabb a prostituáltak bármelyik érdekvédelmi szervezete.
Kicsit szerényebben kellene szónokolni. Kár sértegetni minket. Sohase írnék le ilyeneket, ha nem provokálnának. Mindig tisztelettel voltam az egyházak iránt. Mindig elismertem, hogy csillapíthatatlan igény van rájuk. Az emberek sokaságának nagy szüksége van iránymutatásra, tételes tanításra, félelemre, időnkénti megtisztulásra, hogy fegyelmezetten éljen, de legalábbis valamilyen lelki, erkölcsi keretek között. Hogy tudja, hol a határ, akkor is, ha időnként, vagy gyakran átlépi azt. Nem is beszélve arra a pótolhatatlan erőre, amit az egyház a karitatív munkával, az istápolással, a kultúra fenntartásával, ápolásával és a tanítással ad.
Jó dolog lehet vallásos embernek lenni, mert ott a remény, sőt a bizonyosság. Mindig van valaki, aki őrző, akihez fohászkodni lehet, valóságosként lehet megélni a képzelt szent lényeket, akik csakugyan itt - vagy ott - vannak valahol. A bűnök megbocsátatnak, csak meg kell vallani és bánni azokat. Micsoda egyszerű, kellemes képlet! És, ami a legfontosabb: nincs halál.
Ezzel szemben mi, ateisták mindig magányosak vagyunk. A bűneinkkel halálunkig együtt élünk, és azokat csak azok bocsáthatják meg, akik ellen vétettünk. Ha szenvedünk, nincs kitől könyörületet kérni. Ha elvesztünk valakit, nem vigasztalhatjuk azzal magunkat, hogy sebaj, majd a földi életen túl találkozunk. A halálunk után nincs semmi, mint ahogy előtte se volt. Bár akadnak köztünk, akik elképzelik, milyen jó a természet körforgásába visszatérni, de például jómagam egyáltalán nem lelkesedem ezért se. Talán annyi előnyöm van, hogy amikor majd elmegyek, a még kicsit keringő lelkem nem fog epekedni majd a gyerekeimért, a szerelmemért, a testvéreimért, a barátaim után. Mert nincs is lelkem. Nem kell hát engem sajnálni se. Úgy múlok el, mint bármelyik oktalan állat. Csak a nyomaim maradnak, amíg el nem hordja azokat is az idő. Ha egyáltalán maradnak nyomaim.
Irigylem a vallásos embereket, mert sokkal jobb és könnyebb életük van, mint nekünk. Boldog, derűs lények, élettel és reménységgel telve. Talán ezért olyan nagy a képük. Miért nincs bennük könyörület, miért bántanak engem, aki tele vagyok semmivel?
A katolikus püspöki kar kicsit fölidegesített:
Kicsit unom, hogy a katolikus egyház folyamatosan megjegyzéseket tesz az ateistákra. „Nem tudjuk, mit cselekszünk.” Vajon honnan ez a pofátlan kivagyiság? Milyen alapon gondolhatja bárki egy másik emberről, hogy az ügyefogyott, és csakis azért, mert nem hisz Istenben?
Én a paráznaságra vonatkozó kivételével szinte maradék nélkül betartom a tíz parancsolatot. Még azt is, hogy ne imádjak másik - vagy idegen - Istent, mert végülis csakugyan nem imádok. Igazából még csak paráznának sem találom magam, mert csak olyan nővel hálok, akit szeretek, és nem csalok. Ha úgy tetszik: elvből. Azért, mert azt gondolom, hogy nem teszek olyat mással, amit magamnak nem kívánok. Talán ez lehetne az első parancsolat. Még akkor se, ha más megteszi velem. Nem vagyok a válás híve, de még kevésbé annak, hogy egymás nem szerető, aztán már gyűlölő emberek együtt sanyarogjanak életük végéig, és közben néha utálatban háljanak egymással. Ez méltatlan. Isten ilyen nem kívánhat a szeretett teremtményeinek.
Minden más parancsolatot betartok. Sokkal jobban, következetesebben, mint az általam ismert keresztények, pláne katolikusok döntő többsége.
Azt is unom, hogy rajtam kérik számon már a népességfogyást is. Több gyerekem van, mint a keresztények túlnyomó többségének, sőt egyet sem hajtottak el még miattam - amint az a keresztények között elég gyakran megesik.
Akkor meg mit gúnyolódik rajtam a püspökök kara? Egy olyan egyház püspökei sértegetnek, amelyiknek szinte minden hónapban újabb és újabb botrányokkal kell szembenéznie. Talán inkább elmélkedjenek és elméskedjenek arról, hogy vajon azok a katolikus papok, akik Isten világosságában élnek és gyerekeket rontanak meg, tudják-e, mit cselekszenek? Nem tudom milyen alapon, de valahogy úgy gondolom, hogy ha egy világszervezet igen számos tagjáról kiderül, hogy hatalmát és tekintélyét arra használta, hogy gyerekek seggébe és szájába dugdossa a farkát, és ráadásul ez az erkölcsi világhatalom ezt még pénzzel és egyéb eszközökkel meg is próbálta eltussolni, akkor egy időre illene elhallgatni - legalábbis erkölcs, pláne nemi erkölcs dolgában. Mert pillanatnyilag az van, hogy abban kicsit autentikusabb a prostituáltak bármelyik érdekvédelmi szervezete.
Kicsit szerényebben kellene szónokolni. Kár sértegetni minket. Sohase írnék le ilyeneket, ha nem provokálnának. Mindig tisztelettel voltam az egyházak iránt. Mindig elismertem, hogy csillapíthatatlan igény van rájuk. Az emberek sokaságának nagy szüksége van iránymutatásra, tételes tanításra, félelemre, időnkénti megtisztulásra, hogy fegyelmezetten éljen, de legalábbis valamilyen lelki, erkölcsi keretek között. Hogy tudja, hol a határ, akkor is, ha időnként, vagy gyakran átlépi azt. Nem is beszélve arra a pótolhatatlan erőre, amit az egyház a karitatív munkával, az istápolással, a kultúra fenntartásával, ápolásával és a tanítással ad.
Jó dolog lehet vallásos embernek lenni, mert ott a remény, sőt a bizonyosság. Mindig van valaki, aki őrző, akihez fohászkodni lehet, valóságosként lehet megélni a képzelt szent lényeket, akik csakugyan itt - vagy ott - vannak valahol. A bűnök megbocsátatnak, csak meg kell vallani és bánni azokat. Micsoda egyszerű, kellemes képlet! És, ami a legfontosabb: nincs halál.
Ezzel szemben mi, ateisták mindig magányosak vagyunk. A bűneinkkel halálunkig együtt élünk, és azokat csak azok bocsáthatják meg, akik ellen vétettünk. Ha szenvedünk, nincs kitől könyörületet kérni. Ha elvesztünk valakit, nem vigasztalhatjuk azzal magunkat, hogy sebaj, majd a földi életen túl találkozunk. A halálunk után nincs semmi, mint ahogy előtte se volt. Bár akadnak köztünk, akik elképzelik, milyen jó a természet körforgásába visszatérni, de például jómagam egyáltalán nem lelkesedem ezért se. Talán annyi előnyöm van, hogy amikor majd elmegyek, a még kicsit keringő lelkem nem fog epekedni majd a gyerekeimért, a szerelmemért, a testvéreimért, a barátaim után. Mert nincs is lelkem. Nem kell hát engem sajnálni se. Úgy múlok el, mint bármelyik oktalan állat. Csak a nyomaim maradnak, amíg el nem hordja azokat is az idő. Ha egyáltalán maradnak nyomaim.
Irigylem a vallásos embereket, mert sokkal jobb és könnyebb életük van, mint nekünk. Boldog, derűs lények, élettel és reménységgel telve. Talán ezért olyan nagy a képük. Miért nincs bennük könyörület, miért bántanak engem, aki tele vagyok semmivel?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése