Szegény kis hülyém

Január 16. (hétfő) Tegnap inkább Kata volt rossz állapotban. Ugyanúgy, mint én, nehezem bírja a telet. Sőt: mondhatni, sehogyse bírja. Ahogy én se. A tél egyszerűen igazságtalanság az emberiség felével szemben. Hogyan lehetett ilyen hülye módon teremteni a Földet, hogy billeg? Telefonált Milos mamája, hogy a gyerek köhög, és mivel úgyis azt gondoltam, hogy ma már el kell mennem orvoshoz, elhoztam őt is. Az én állapotom erősen javult - csak éjszaka köhögtem egy kicsit. Milos viszont reggel köhögött három „húzúsat”, taknyos volt és beragadt a szeme. Nem volt könnyű elindulni vele az orvoshoz, nyafogott is, pedig tudja, hogy az itteni doktornő mennyire szereti.
A rendelőben kilátástalannak tűnt a tömeg, de aztán Milos összeszedte magát, azonnal a közönség kedvence lett a dumáival, sőt kultúráltan játszott más gyerekekkel is, így hamar elment az idő. Persze tökéletesen viselkedett. A doktornő nem látott nagyobb bajt, csak csöpögtetni kell a szemébe és a fülébe. És persze nem mehet óvodába a héten, ami szervezési nehézségekkel jár majd, de megoldjuk.
Aztán borzasztó dolog történt. Visszafele megálltunk a parkolóban, hogy vásároljunk. Én valahogy úgy észleltem, hogy Milos elment mellőlem maradék hóbuckát rugdosni, ezért kifordultam, hogy utána nézzek, és lecsaptam a csomagtartót - éppen a fejére. Szerencsére nem erősen, és nem is ütötte meg nagyon, de rettenetesen megijedtünk. Tényleg borzasztó volt az az egy perc, mire kiderült, hogy még csak púp sincs a fején.
Már megint kitaláltam valamit. Semmiség, de hátha más is kipróbálja. A kiürült italos dobozokat nem dobom azonnal a szemétbe, hanem a mosogatónál hagyom őket, és beléjük dugdosom az elképesztő mennyiségű papírszemetet. Tényleg hihetetlen, mennyi papírt dobunk ki naponta - például ilyen náthás időszakban - és az is, hogy az a sok papír milyen kis helyen elfér. Például tegnap óta figyelem: ennyi idő alatt egy szemetes zacskó megtelik, most meg még csak az első tejesdoboznál tartok. Ha ezt folytatom, nem hetente, hanem csak havonta kell elvinni a szemetet, és az jobbára csak dobozokból áll majd. Ha már ezeket a borzalmasan környezetszennyező dobozokat használjuk, legalább legyen egy kicsi értelme.
Érdekes, hogy hogyan alakulnak ki a múló, de pár napra mégis meghatározó szenvedélyek. Pár hete átalakult a WIW, IWIW lett belőle. (Az egy olyan hely az interneten, ahol ismerősökre lehet vadászni, jelezni, hogy ismerjük őket, aztán ha ők visszaigazolják, hogy csakugyan, akkor bekerülnek az ismerősök listájára. Másra is jó a rendszer, levelezni is lehet, de ez most nem érdekes.) Az érdekes az, hogy amióta minden olyan esetről kapok értesítést, hogy valaki ismerősnek jelölt, meg is nézem, sőt megnézem az ismerőseit, és ha azok között ismerősre lelek, magam is bejelölöm. Ezt csak az utóbbi héten teszem, eddig csak visszaigazoltam. Elég az hozzá, hogy Szilveszter idején háromszáz ismerősöm volt, két napon belül négyszáz lesz. Nem mondom, hogy bárkivel is versenyben vagyok, mert az a részemről csalás lenne. Hiszen az ismerőseim jelentős részét valójában nem ismerem. Olyan emberek, akik olvasnak valahol például, és jelzik, hogy ismernek. Én meg nem jelzem vissza, hogy de én meg nem, mert ez udvariatlanság lenne. Persze egyre többen vannak, akikről csakugyan tudom, kik, pláne, amióta fénykép is van róluk. Azt se mondom, hogy ez a gyűjtés szenvedélyem lett, de kétségkívül egyre jobban érdekel, hogy tulajdonképpen hány embert ismerek - legalábbis az internetezők világában. Katán is látom, hogy elkapta valami. De az extrém példa Dávid fiam, aki nem kevesebb, mint 719 ismerőssel bír, bár nem lepődnék meg, ha a jövő héten már 800 felé járna. Borzasztó! Jó, hogy egy pörgős ember, föl és alá rohangál a világban, állandóan ismerkedik, de ez már kicsit sok: egy jobb magyar falu népessége. (Egyébként - ha jól emlékszem - egy szociálpszichológiai vizsgálat szerint százhúsz embernél többet nem tudunk fejben tartani, tehát nagyjából annyi csakugyan valódi ismerősünk lehet.) Amíg ezt írtam két új ismerősöm lett.
Milos ma elkövette az első tudatos disznóságát - legalábbis eddig ilyet még nem vettem észre. A doktornő fölírt neki egy cseppet, amiből egyet-egyet a fülébe, illetve a szemeibe kell csöppenteni. Biztos kellemetlen - legalábbis sivalkodott délben. Este, fürdés után keresem a csöppöket, nem találom sehol a kis flakont. Aztán meglett: a konyhaasztalnak van egy merevítő gerendája, amin a lábunkat szoktuk tartani. Ott állt, méghozzá úgy, hogy a teteje le volt csavarva, és jelentős része hiányzik. Kérdeztem, hogy az vajon miképpen került oda. „Oda esett.” És hol a teteje? „Elröpült.” Nagy nehezen meg is találtam, egy méterre. Vagyis lecsavarta, a tetőt eldobta, aztán kiöntött a folyadékból, majd jól elhelyezte… Szegény kis hülyém. Én is ilyen ravasz voltam. Már csak abban reménykedem, hogy ami maradt, elég lesz még négy napra.