A vándor

A vándor fiam megállt a kapuban. A vicsorgó kutyáimat nézte. Állt mereven. Csak bámulta a nagyobbikat, a kant. Amíg az félre nem fordította a fejét. Aztán a farkát is megcsóválta, aztán félre mozdult, aztán lekushadt. Pedig egy szót se szólt a fiam.
Egyenes derékkal jött, apró batyut viselt a hátán. Mint amikor elment, amikor visszajött és megint elment. Megint vissza és megint el. Évente ha egyszer. A batyu se nagyobb nem lett, se kicsikébb, csak kopottabb. Talán.
A botja is. Göcsörtös, nehéz fa. Vassal a végén. Fényes lett. Soha le nem tette. De ha házban ült, akkor se. Csak mintha kicsikébb lett volna. Vagy a fiam nőtt.
Ki tudná, merre járt. Talán magas vidékeken, és a Föld nem húzta annyira, mint minket, akik a mélyföldeken maradtunk.
Az ajtóig jött, megállt. Bentről láttam, hogy vár. Nem kopogna, nem szólna, de még csak köhögés, jelzőhangok se jönnének ki a torkán. Még csak azt se mondhatnám, hogy befelé nézett az ajtó ablakán, hogy zavarba hozzon valakit. Nézett, de csak valahova, bele a térbe, de a nézés mégis belül maradt, miként ahogy az éhezők tudnak nézni. Meg a szemesvakok.
Nyitottam az ajtót, nem köszöntem, meg nem öleltem, csak megérintettem a tenyeremmel a karját, a könyökét, mintha tényleg nem látna, és mint ahogy a vakokat, nem húztam és nem vontam, csak vezettem, tereltem, semekkora érintéssel.
- Látsz? - megkérdeztem. De talán csak azért, hogy halljam a hangját. Volt úgy, hogy valaki évszakokig járt, erdőkben, felföldeken, egyedül, elhagyta a hangja, de jól megvolt a csöndjében. Hagyni kell az olyan embert, amelyik már nem feszül neki a hangok falának, hogy átpréselje a végeit.
Bólintott, vagyis inkább csak rebbentett a fejével, hogy igen. Igen, lát.
Azt gondoltam, akkor jó, mert hall is. Mert vannak a vándorok között, akik bejárván már minden vidéket, magukban kezdenek vándorolni. Az ember meg belülről olyan, hogy nincs ott tér, behúzza hát kiálló tagjait. Nincs ott fény, minek lásson, hunyt szemmel tör előre, és van úgy, hogy a szem héjainak húsa összeforr. Láttam embert, akinek a szemei helyén csak két pillasor maradt. És a fül is odalehet, mert hang sincs ott, emberi semmiképp. Olyan mintha lenne fül, mégsincs. Hall mindent, csak amit ember mond, azt nem.
A konyhába vittem. Kölyökkorában mindig, bár volt ágya, a kemencepadkán aludt. De csak télen. Nyáron a kertben, mint az állatok. Azt mondta mindig: ha álma előtt a Tejutat nézi, látja, ahogy forog a Föld. És csak akkor jött be, nyáron, ha azt érezte, túl gyorsan forog, és egyszercsak súlytalanul elröpülhet. Attól félt, semmi mástól. Hogy súlyaveszett testtel röpül a földek fölött, és soha többet nem húzza magához semmi, csak a szél terelgeti élete fogytáig és azután is. Ezért visel mindig szöges bakancsot. És ezért a kampó a botján, vas a végén, kötél a derekán.
A kemencepadkára ültettem. Előtte álltam és a tenyereimben tartottam a fejét. Hogy egy kicsit nézhessem az én fiamat.
- Miért lett ilyen barna a bőröd? - Azért kérdeztem, mert tényleg, ahányszor láttam, mindig sötétebb lett, de nem csak az arca, az egész teste, ott is, ahol ruha takarta. És a haja is, a szeme is.
- Cigány lettem.- mondta. A szemembe nézett, de már élt a szeme. - Cigány lettem. - mondta megint, és csodálattal láttam, hogy könnyezik. Sohase sírt. Gyerekkorában se, ha ütötték, akkor se, pedig ember nem ment el úgy mellette, hogy ne ártson neki. Az állatok szerették.
- Vernek?
- Nem. Csak félek. - Sose láttam még olyat, hogy valakinek tényleg patakokban folynak a könnyei. És ahol a csöppök átgördültek, kifehéredett a bőr. - Bújtam. Árnyékban vándoroltam.
De hát, már kölyökkorában is úgy volt, hogy ha látni akartam, este kerestem a kertben. Nappal valahogy beolvadt valamibe. Résekbe és árnyékokba. És ha arrébb ment a Nap, új alakot öltött. Vagy átlopakodott, nesztelen, a tér új rejtekébe.
Mindig, mindenki véletlenül látta meg. És megrémült, aki előtt egyszercsak ott lett. Ezért is verték, félelmükben.
Attól féltem, egyszer meghal, és sose találom a testét. Úgy kell élnem a maradék időmben, hogy tudom, ott van, és beleőrülök.
- Maradj itthon. - mondtam.
Nem is mertem remélni, mégis bólintott.
Vizet forraltam, lefejtettem róla a kabátját meg minden gúnyát, a dézsába állítottam, és ahogy a szappannal mostam, hát egyre fehérebb lett a bőre. A végén, mielőtt megtöröltem és álomba tettem volna, már szinte színtelen, áttetsző volt. Az erek olyanok voltak a bőre alatt, mint a patakok a térképeken. Az izomkötegek meg, mint a hegyek és köztük a völgyek. Arra gondoltam, hogy ennek az embernek hegy- és vízrajza lett. Az én cigány fiamnak.
Ahogy a kemencepadkán aludt, kopogott a botja vasa a földön. Megpróbáltam, de nem bírtam kivenni a kezéből.