A bűn vagy a büntetés?

Sokan kérdezték, hogy miért nem írtam le, mit láttam és gondoltam Bakács Tibor Settenkedő tárgyalásán, amelyen elmarasztalták ezért a mondatért: „Na mi van, Gój Motorosok, mi van fasiszták, nem ismeritek a történelmet?”

Nyilván azért, mert rám is ez vár. Van, aki örül ennek, van, aki kevésbé.

Nagyon rosszul éreztem magam. Nem számítottam erre az ítéletre. Illetve nem hittem, hogy megtörténhet, amire számítottam. Nem azért, mert szerintem nem azt mondta, hogy „na mi van fasiszta gój motorosok”. Nem is azt, hogy „Na mi van gój motorosok fasiszta egyesülete.” (Tudniillik a Gój Motorosok Egyesülete perelte be, mert ugye nem csak megsértette őket, hanem rettenetesen nagy kárt is okozott nekik. Azzal, hogy miután az egész ország értesült erről a borzasztó Bakács-mondatról, egy csomó helyre nem hívták meg őket.)

De ha ezt mondta volna, ha az egyesületet is meg az összes tagot névszerint fasisztázza, akkor is érthetetlen lenne az ítélet, hiszen Bakácsnak az a kötelessége, hogy amennyiben fasisztát lát, vagy látni vél, akkor megszólítsa, és szóljon mindenkinek. Ez a publicista, a rádióműsor-vezető kötelessége. Egyszerűen nem tehet mást. Ha az a véleménye valakiről, hogy fasiszta, pláne ha csoportosan lát ilyeneket, pláne rémisztő maskarában, rémisztő eszközökkel, rémisztően viselkedve, rémisztő szavakat hall tőlük, akkor szólnia kell, különben vét a hivatása ellen. Sőt: bűnt is elkövet. Ha tehát ezért elítélik, akkor nem csak a szólás szabadságát korlátozzák, hanem a szólás kötelességét is. Választani kell a bűn és a büntetés között.

Mint ahogy az újságírónak akkor is kötelessége szólni, ha úgy véli, hogy kommunistát lát. Nem az öncélú, jobboldali bazmegezés-szintű kommunistázásra gondolok, hanem arra, amikor úgy néz ki, hogy valaki egypárturalmú, személyikultuszos, szociális osztály- vagy pláne nemzetdemagógiára épülő hatalomra tör. Mert elég volt a fasisztákból és a kommunistákból. Emberek százezreinek életével fizettünk a gonosz és hibban utópiákért. Az utópiákat mindig bünteti a történelem. Hol háborús vereséggel, hol negyven évi rabsággal, hol teljes, össznépi elhülyüléssel. Mint mostanában.

Tudom, hogy az emberek ezerszámra nem értik, hogy mi miért megyünk bele a gój motorosok elleni pörlekedésbe, ebbe a teljesen értelmetlennek látszó harcba, amelyen csak veszíthetünk. Tudom, hogy magunk is lealacsonyodunk. Tudom, hogy hülyének néznek minket. De senkise feledkezzen meg arról, hogy már akkor is hülyének néztek, riogatással csúfoltak, amikor, mondjuk tíz éve szóltunk, hogy baj lesz, ha szabadjára engedjük a rasszizmust, a magyarvérmákonyos dumákat, a silány demagógiát. Most ott tartunk, hogy már csak a Jóisten, vagy a saját hülyeségük mentheti meg az országot a legsötétebb erőktől. Mert arra nem számíthatunk, hogy az emberek legalább szavazni elmennek legközelebb, és legalább enyhítik a kárt. (A Jóistent nem érdekli, de a hülyeségben még bízhatunk.)

Tudom, hogy jobban kell félnünk az úgynevezett értelmiségiektől, elsősorban a baloldaliaktól és a liberálisoktól, mint a gój motorosoktól, mert még a barátaink is hátba köpnek minket.

Képzeljék el, Bakács tárgyalásán én voltam az egyetlen olyan kolléga, aki mellette állt. Valamint, a Fiala műsorában rendszeresen szereplő, amúgy jobboldali Horváth Péter. Azért jött el, mert egyrészt ilyen a természete, másrészt fölháborítónak találja, hogy ilyesmiért be lehet perelni az ország egyik legjobb újságíróját. Meg is volt döbbenve rendesen a végén.

Én nem annyira, mert a per során volt egy pillanat, amikor megéreztem, hogy Bakácsnak nincs esélye. Egy Dr. Szőr Anna nevű pszichológus, akit legutóbb gárdista sapkában láttam szónokolni, és leginkább egy Morvai-klónnak tűnik sürge beszédével és gesztusaival, a tőle telhető legnagyobb természetességgel említette tanúvallomásában a „cigánybűnözést”.

Július 11.-én ugyanezt tette igen nagy nyilvánosság előtt. A magyar gárdát betiltó bíróság ítéletéről az éppen újjáalakuló gárdisták előtt azt mondta: az a hatalom magyarellenes provokációja a kézivezérelt bíróságon keresztül. Vagyis megkérdőjelezte a magyar bíróság függetlenségét, sőt magyari mivoltát is. Aztán még föl is szólította a nemzeti érzelmű magyar értelmiséget, hogy – vele együtt - csatlakozzon a magyar gárdához.

Bakács tárgyalásán két csúcsértelmiségi állt szemben egymással, két doktor. Az egyik a nemzeti erkölcs legfőbb őre, egy bíró. A másik a nemzeti lélek gyógyásza, a tanú. És a bírónő nem szólt rá Dr. Szőr Annára, nem kérdezett oda, hogy tessék mondani, hogyan is tetszett érteni ezt a cigánybűnözés dolgot…

Magyarországon abban a pillanatban a jogszerű és természetes beszéd része lett a „cigánybűnözés” kifejezés. Be lehet írni a Magyar Tudományos Akadémia helyesírási szótárába. Lehet kidolgozni az értelmező szótár cikkelyét.

A bírói hatalom úgy döntött: azt nem lehet kimondani, hogy valaki fasiszta, de azt igen, szemrebbenés nélkül, hogy van cigánybűnözés. És nem csak Dr. Szőr Anna szeme nem rebbent, hanem a bírónőé sem. Legalább.

Most itt tartunk, történelmileg. Szinte biztos, hogy Dr. Szőr Annából nemsokára országgyűlési képviselő lesz. Aztán meg talán még miniszter is. Esetleg már jövőre az Orbán-Vona kormányban.

Csókoltatás, hogy bakácsosan köszönjek el.

Holtában vinnyogó

Orbán Viktor úgy gondolta, jár a népnek, hogy tusnádfürdői szövege meg is jelenjen vezérlapjának hasábjain. Ez nagyon jó, hiszen évek óta lessük, sőt isszuk a szavait, szükségünk van az iránymutatásra.
Ami az ivást illeti Orbán Viktor nyilván a közvélemény-kutatási eredményektől fölturbózott adrenalin-mámorában folyamatosan egy hatalmas medvebőrt vizionál maga előtt, és nem hagy ki alkalmat, ha ihat rá. Néha csak egy pohárkával, máskor - mint most - egy egész hordóval.
Ám az lehetett, hogy Tusnádfürdő után rászóltak a Vezérre, hogy a zavarosabb részeket ki kellene hagyni, mert azokkal ellenségeket is szerezhet. Így például a nagyobb lélegzetű dolgozatból hiányzik az, hogy hatvannyolcban Európában kulturális ellenforradalom volt, ami szétzúzta a Teremtés Rendjét, és a baloldali-liberális ideológia győzelme azt hozta, hogy az emberek elidegenedtek mindentől, ami a normális élethez kell. (Család, haza, mindenféle identitások, ilyesmik.) Nyilván fölfedezte valaki, hogy a Nagy Generáció orbánistái esetleg elgondolkoznak azon, hogy sok gyerekkel, hazafiként keresztényi életet élve hogyan is lettek hirtelen ellenforradalmárok.
Föltűnő az is, hogy kimaradt az, amit a PC, vagyis a politikailag korrekt beszéd idejének lejárásáról mondott. Talán mert azzal éppen abból a konzervatív Európából zárja ki magát, ahol afféle prófétaként nyilván neki jutott az a félisteni feladat, hogy a Teremtés Rendjét helyreállítsa.
Orbán örömtáncot jár, mert úgy véli, hogy a baloldal a neoliberalizmussal együtt történelmi halált halt, és most majd Európában megszűnik a kétpólusú politikai rendszer.
Ami szerinte megbukott, az a piac mindenhatóságának - neoliberális - elve, a gyönge állam - neoliberális - vágya. Jó lenne, persze, ha Orbán Viktor ismertetné, hogy ki, mikor és hol állította azt a marhaságot, hogy a piac a szó szoros értelmében mindenható lehet egy modern államban, valamint azt, hogy gyönge állam kell. Nem, valójában minden normális liberális ember azt gondolja, hogy a törvényekkel szabályozott piacon dőljön el, ami ott eldőlhet - ezt hívják kapitalizmusnak -, és hogy legyen minél kisebb, olcsóbb, ám hatékonyabb állam. De nyilván nem várhatjuk el Orbán Viktortól, hogy két teljes oldalon mindenre figyelemmel legyen, elég, ha sulykolja a jobboldali alaphangot.
Ami a baloldal totálisnak mondott vereségét illeti, azzal kapcsolatban talán még korai az öröm is meg a gyász is. Valójában alighanem az történt, hogy legfőképpen a baloldal által kiharcolt szociális piacgazdaságokról kiderült, hogy azok a gazdasági virágzásban működnek igazán jól. A csakugyan felelőtlen amerikai neoliberális állami pénzpolitika lehetővé tette, hogy dilettáns és csaló bankárok miatt bedőljön a világ pénzügyi rendje, aminek következtében kevesebb jut a jólétre. Ezért aztán az európai népek a baloldalt büntetik - különös tekintettel arra, hogy a jobboldal ügyesen harsog az eddig hagyományosan baloldalinak mondott értékek védelmében. Ennek legfőbb mestere éppen Orbán Viktor.
Amire elfelejt kitérni, az a szélsőjobb előretörése Európában és Magyarországon. Úgy tesz, mintha ez az ügy valami szélsőségesek csetepatéja lenne, ami sem rá, sem a Fideszre nem tartozik. Árulkodóan hallgat, miközben nincs nyilvánvalóbb, mint az, hogy ez az ő legnagyobb problémája. Magyarországon a Jobbik a Fidesz többségét veszélyezteti, különösen, ha számításba vesszük, hogy talpon maradhat az MDF, fölnőhet az LMP, sőt megjelenhet a Zöld Baloldal, ráadásul - például a Bajnai kormány tevékenysége nyomán - a válsztásokig összekaphatja magát az MSZP is.
Illetve természetesen szinte minden bekezdésében ott van a Jobbik: pontosan azt mondja, mint az egész Európában aggodalommal figyelt marcona párt. Most már csak azt kell eldönteni, hogy Orbán harsogja Vona szövegeit, vagy az Orbántól lopott szövegeket próbálja Orbán Vonától visszalopni. Az egész írásból árad: még mindig nem tudta eldönteni, hogy európai polgári alapokon kíván győzni a maga által kitenyésztett rémpárton, vagy azt mondja, amit a Jobbik. Éreztetve persze, hogy inkább rá szavazzanak a szélsőségesek, mert ő bizony olyan erős, hogy meg is tudja valósítani, amit ígér.
De mit is ígér? Valami erős centrális politikai berendezkedésen nyugvó konzervatív államot.
Csak azért nem kérdezem, hogy miért nem mondja ki, hogy afféle népnemzeti istenes félkemény kádáros diktatúrát szeretne, ami a jobbikosoknak is tetszene, mert nem szeretném, ha azonnal rám sütné: na, megint itt egy holtában vinnyogó ballik-neoliberális hangja.

Flinstones

Ma, amikor majd elmegyek innen a rádióból, először hazatérek, megebédelek, lezuhanyozom, aztán pihengélek egy kicsit. Ha idejében fölébredek, és az időjárás engedi, dolgozom valamicskét a kertben, aztán ismét lezuhanyozom, fölveszem a szép ruhámat és elmegyek a Flinstones zenekar koncertjére.
Ne keressék az emlékezetükben: hacsak nem ismertek engem a hatvanas évek vége felé, nemigen hallhatták még ezt a beatzenekart. Sokat vesztettek, de most már mindegy. Tudom, hogy kegyetlen dolog, de annak a falusi kultúrháznak a nevét és címét se mondom meg, ahol ma este Beatles- és Illés dalokat játszanak majd. Nem szeretném, ha az érdeklődők és az őrjöngők tömege megzavarná a műélvezetünket. Már nem mulattatnak a sikoltozó nők, és verekedni se akarok senkivel azon az alapon, hogy ő jobban szereti az Omegát.
A Flinstones ugyanis egy gimnáziumi zenekar, és most, úgy négy évtized után összeáll egy estére. Szerencsére még az eredeti fölállásban, ami ebben a korban már azt jelenti, hogy senkise halt meg. És mivel fogalmunk sincs, hogy ez az állapot, mondjuk még tíz évig fönntartható-e, jobban tesszük, ha megbecsüljük ezt a lehetőséget.
Elmegyünk, hallgatunk, dumcsizunk, előszedünk hülye emlékeket, talán iszunk is. Már nem fogunk lerészegedni, mert az nem áll jól ötven fölött, és különben is annyit iszunk, amennyit akarunk, és így már nem annyira érdekes. Nincs benne lázadás. Elmúlt belőlünk a hatvannyolcas érzés.
Most azt hallom egy bizonyos Orbán Viktortól, aki talán akkor még nem is élt, hogy hatvannyolcban Európában kulturális ellenforradalom volt. Ez persze nem a prágai bevonulással kezdődött, hanem Párizsban. Kénytelen leszek megkérdezni a barátaimat, akik talán kettő kivételével amúgy polgárian jobboldaliak lettek, erősen Orbán-hívők, hogy mit gondolnak a saját ellenforradalmi mivoltukról. Mert emlékszem, hogy mi akkor forradalmároknak gondoltuk magunkat. Hosszú haj, lobogás, borosta. Már nem is emlékszem mi mindennel csináltunk hülyét magunkból.
De mégsem kérdezek semmit. Ne rontsuk el ezt az estét is. Húsz év után jár nekünk pár zajos óra, amikor nosztalgiázunk politizálás helyett.
Mostanában gyakran előfordul velem, hogy fölhív valaki, vagy levelet küld, hogy találkozzunk, mert van valami mondanivaló. Van valami kiállítás. Van valami emlék. Hazajött valaki. Olyan emberek küldenek fényképeket, akiket harminc-negyven éve nem láttam, föl se ismerném őket. Megtalálnak az interneten.
Ez jó. Nem tudom eldönteni, hogy abba a korba jutottak, amikor az ember már elkezdi számba venni, hogy miféle értékek voltak az életében, és ehhez társakat keres, vagy…
Vagy mi. Nehogy azt mondjam ki, hogy nyomorúságunkban vigaszt keresünk. Dehogy mondom. Ezt nem szabad.
Nem is érdekel. Az a lényeg, hogy ma este a Flinstones beatzenekar játszik, és lesz két-három óra, amikor – mint kamaszkoromban – semmi más nem érdekel, csak ez. És jó lesz nekem. Meg nekik. Meg annak a pár embernek, aki el tud jönni.
Próbálják ki! Hátha Önöknek is sikerül.

Sötétben

A kiskunlacházi gyilkosság utótörténete nem csak azért tanulságos, mert az orrunk előtt zajlik, épül egy „a cigányok Solymosi Esztere”–történet.
Ahogy annak idején világosan kiderült, hogy Solymosi Esztert nem a zsidók ölték meg, mégsem tudtak – máig - megnyugodni az antiszemiták, most a rasszisták számára az elfogadhatatlan, hogy a gyilkos egy fehér bőrű ember. Solymosi Eszter sírját ma is katonáskodó tiszteletadás mellett koszorúzgatja a magyar gárda és valami nemzeti arcvonal nevű félvilági horda, és vélhetően valami ilyesmi lesz ez az idők végezetéig szegény Nóri emlékkövénél is. Sőt: pár hónapja szentkép, ikon is készült „a keresztény mártír, Solymosi Eszter emlékére.” (Kicsit tragikomikus, hogy Jézus és a mellette ülő szerencsétlen lány arca meglehetősen cigányosra sikerült.)
Ennél is súlyosabb, hogy nem is olyan régen az is „fölvetődött”, hogy a hírhedt körmendi gyerekgyilkosság lányáldozatával is „rituális” zsidó gyilkos végzett. Nyilván kellett a pászkába a szűz vére. Aki a zsidók vérhez való viszonyát ismeri, vagy legalább az Ószövetséget – vagy legalább az elejét - olvasta, pontosan tudhatja, mekkora baromságok ezek, ám a primitív ember csak annyit tud, hogy a zsidóknak van valami viszonyuk a vérhez, és ez elég ahhoz, hogy az agyakba férkőzzön a mocskos propagandagyanú. Ugyanezen az alapon szavaztak az EP-választáson cigányok a Jobbikra: az átjött, hogy ez a párt foglalkozik a cigánykérdéssel, csak az nem, hogy miképpen.
Ostoba cigányok? Persze. De semmivel sem primitívebbek, mint a vérvádban hívő – sokszor iskolázott - sápadtarcúak.
Ez a vérvádazás ugyanabból az elemi gonoszságból tenyészik, ami disznólábakat dugat a Dunába lőtt zsidó – és egyáltalán nem zsidó, ám zsidókat védő – áldozatok emlékcipőibe. Nem lepődnék meg, ha a nyilván perverz elkövető fallikus szimbólumot látna egy kocalábban. Nem lepődnék meg, ha nő lenne. Vagy ha férfi, már erőszakolt volna nőt vagy állatot.
Egy rasszista ember, különösen egy megheccelt, meghitten képzelgő fajgyűlölő tömeg számára elfogadhatatlan vérgyalázás, hogy egy rettenetes bűnt a saját fajtájából követ el valaki. Magyar ember ilyet nem tesz! Miért pont magyar ne tenne? Az még esetleg elfogadható, hogy a kiskunlacházi gyilkos valóban ölt, de akkor meg többen voltak, és a többiek természetesen cigányok.
Hét hónapon át hörög a tömeg a rendőrségre, előre összeesküvés-elméleteket gyárt, aztán, amikor a rendőrök megtalálják az elkövetőt, és az nem felel meg az „elvárásnak”, akkor elő lehet kapni, hogy a rendőrség hazudik: összeesküvés van itt. Nemzetközi. Mert a saját fajtánkból való az erőszaktevő kéjgyilkos. Ez a jelenség vélhetően az elemi fajta- és idegengyűlöletünkből adódik. A fajivá turbózott nemzeti érzéshalmaz ráül az agyra, ha mocorog is a józannak mondható ész, annak minden jelzése elfojtódik. Hogy ez genetikai örökség vagy társadalmilag, kulturálisan égett belénk, azon lehet vitatkozni, de az nyilvánvaló, hogy az emberek döntő többségében szinte alapösztönként működik.
Mi másra utal az, hogy még a szerencsétlen menekülteket is gyűlöljük? Egy friss Tárki-fölmérésből kiderül, hogy „a felnőtt lakosság harmada azzal az idegenellenesnek tekinthető állítással ért egyet, hogy az országba egyáltalán ne tegye be a lábát menedékkérő. A megkérdezettek tizede valamennyi menekültet befogadná, 57 százaléka pedig mérlegelné, hogy kiket engedne be és kiket nem. Bár a pirézek megítélése mára valamelyest javult, a "mérlegelők" 63 százaléka továbbra is ellenzi a befogadásukat.”
Ebben az a borzasztó, hogy évek óta – mi, úgynevezett értelmiségiek - harsányan röhögünk azon, hogy a pirézeket, vagyis egy nem létező népet utál a magyar, és egyszerűen nem megy át a köztudatba, hogy a Tárki becsapja, megvicceli a megkérdezetteket. Mi értelme van a közdiskurálásnak, a közröhögésnek, ha ennyi se megy át? Hát ne röhögjünk! Talán, ha kínunkban.
Miféle nép ez, tessék mondani nagyon őszintén – kérdezem én elszorult szívvel.
Az 57 százalék 63 százaléka miért járt iskolába, mit csinált a templomban, miféle üzenetet fogadhat be? Mit mondhatunk nekik a szabadságról, az egyenlőségről, a szeretetről, a szolidaritásról, a demokráciáról? A toleranciáról érdemes beszélni? Milyen nyelven? Miért gondoljuk, hogy az elemi gyűlöleten kívül bármivel meg lehet szólítani? Zászlóval, motorral, egyenbakanccsal, nemzeti szószos handabandával.
Számíthatunk tehát arra, hogy Kiskunlacházán az idők végezetéig vonulnak majd a gárdamaradékok, az árpádsávoltak, brummognak a gój motorosok. És nincs kegyelem, nem lehet kegyelem a cigányoknak, mert csak ők lehettek a gyilkosok. Ha talán elterjedne, hogy piréz menekültek laknak a közelben…
Egyetlen kérdésről mintha megfeledkeznénk: mit keresett egy kamaszlány egyedül a sötét éjszakában?
Eléggé régóta tudjuk, hogy nem szabad nőket éjszaka az utcán egyedül hagyni. Azért, mert vannak köztünk olyan emberek, akik nem tudnak állati ösztöneiknek parancsolni, és fékezhetetlen vágyuktól hajtva megerőszakolják őket. Ez nem túl gyakran, de mégis túl gyakran fordul elő. Az erőszaktevés fajtafüggetlen, nemzetfüggetlen, vallás- és státuszfüggetlen – bárhol, bármikor előfordulhat. Ráadásul a társadalom ítéletétől félve ezek az emberek gyakran meg is ölik áldozatukat.
Ezért óvjuk a nőket. Ezért a régi szokás, hogy valaki hazakíséri őket, vagy – pláne ha már mobiltelefonja van – hazatelefonál, hogy jöjjön érte valaki.
Megmagyarázhatatlan, ha egy föltűnően csinos tizennégy éves lányt az a közösség, amelyikben szórakozott, vagy az a család, amelyik felelős érte egyedül hagyja hazamenni éjszaka egy kiserdő közelében.
Alighanem ez H. Nóri rettenetes halálának egyetlen igazi tanulsága. Meg az, hogy állatok vagyunk. Eszes, ravasz, ostoba állatok.

Gyönyörű sport Wartburgjával virított

Az első hatalmas wartburgos, akivel találkoztam De Sorgo Miklós bácsi volt, apám orvos barátja. Eszeveszett, gyönyörű sport Wartburgjával virított, ami az ötvenes-hatvanas években a legmenőbb kelet-európai jármű volt. Ha az öcsémmel letörölgettük, néha elvitt egy körre.

Most megnéztem, van-e valami róla az interneten, és meglepetésemre The Friendship of Socialist Countries Cup Mezinarodni Závod Automobils F3 1967 Brno Grand Prix Czechoslovakian Championship Brno, Czechoslovakia oldalon megtaláltam az indulók között: "Miklos de Sorgo, H Wartburg". És, ha jól látom, 77-es sorszámmal indult.

Később a már polgáriasodó Magyarországon nekem is volt Wartburgom. Mondjuk nem annyira sport, mint inkább tourist. Van ebben a műfajban valami nyomorúságos a versenyautóhoz képest, viszont lehet benne aludni. Én például sokat utaztam, a nyolcvanas években, és esténként néhány mozdulattal vetett ágyat voltam képes varázsolni a kocsi hátsó részébe. Ami jó.

A praktikus autó műszaki fejlettségre legyen annyi, hogy egyszer elment az áram. Nézegettem, piszkálgattam, megnéztem: az akkumulátorban volt töltés, mégse indult. Valahogy elindultam, meg se álltam a szerelőig. Azt mondta: most levághatna kétszáz forintra, de csak húszat kér, és még el is mondja, mi a baj, hogy máskor magam is megjavíthassam. Megmutatta, hogy van két drót. Az egyiknek a végén rézizé, a másik végén alumíniumizé. Egy csavar tartja őket szorosan egymáson. A baj az, hogy a réz és az alumínium érintkezése következtében olyan oxid keletkezik, ami nem vezeti az áramot. Legyen tehát nálam mindig egy kicsi drótkefe.

- Ez a német ipar csúcsa?

- Ez.

Ettől függetlenül lehetett virítani vele. Például Ausztriában. Amikor először kerestem föl az ottani nagybátyámat, egy szálloda parkolójában találkoztunk. Amíg vártam, a gyerekek, akik azelőtt soha nem láthattak közelről Wartburgot, úgy nézegették, mint mi gyerekkorunkban a Gellért előtt a Mercedeseket. Megengedtem, hogy beüljenek, és brummogjanak a kormányt tekergetve.

A nagybátyám, aki a legújabb Audi Quattroval jött, ami senkit nem érdekelt, mély, sóvár irigységgel a szemében figyelt. Amúgy is a legsmucigabb ember volt, akit valaha ismertem. Gondoltam, kap egy kegyelemdöfést. Odanyújtottam neki a Wartburg kulcsát:

- Száz schillingért mehetsz egy kört.

És ment! De egy garast se adott, persze.

(Hócipő, sorozat a vasfüggöny lebontásának évfordulóján)

Isten kertje

Már nem vagyok egészen biztos abban, hogy amerikai elnök szeretnék lenni. De hogy a Fehér Házban légy nem, az biztos.
Ha az amerikai elnök a Rádió és Televízió Tudósítók Szövetségének 65. évi washingtoni vacsoráján egy interjú közben lecsap egy rovart, akkor igen nagy bajba kerülhet. Nekimennek az állatvédők.
Történt, hogy Obama a kamera előtt, dumcsizás közben észrevett egy legyet. Azt mondta neki, hogy „tűnj el innen!”, de az nem tűnt, mert fogalma sem volt, hogy a világ leghatalmasabb emberével van dolga, aki akár egy országot is megsemmisíthet - mondjuk terrorgyanúra hivatkozással - pár perc alatt. A hülye légy maradt. Nem tudta, hogy ráadásul egy amerikaival van dolga. Az amerikai férfi meg az elegáns gyorsaságáról híres. Nem is férfi az, aki kétszer üt vagy lő, ha úgy adódik.
Obama megvárta, amíg leszáll, aztán putty, agyoncsapta.
Aztán folytatta az interjút, bár megjegyezte John Harwoodnak, az CNBC csatorna riporterének, miszerint: "Ez azért elég jó volt, nem? Elkaptam a kis vérszívót".
Hangsúlyozzuk: Obama úgy is elkaphatta volna ezt a szarszopogató állatot, hogy életben maradjon, és ha ott, a kamera előtt kitépi a szárnyait, mutogathatta volna, hogyan mászik az a szerencsétlen… Pláne, ha kitép a hat lábából négyet, hát akkor aztán ott csúszik-mászik világnak csúfjára. Sokak örömére. Mert vannak ám ilyenek.
De nem, Obama kegyes volt: csak egyet csapott. (Jó, talán politikailag korrektebb, ha még kétszer figyelmezteti.)
Na ezt az állatvédők nem hagyhatták szó nélkül: egy, a zavaró rovarok barátságos elfogására alkalmas eszközt postáztak neki. Sőt, a PETA - ez egy állatvédő szervezet - ki is oktatta: a nem túl szimpatikus állatoknak is joguk van az élethez.
Természetesen van igazuk, hiszen a normális ember védi az életet, lehetőleg mindet, és nem lehet azon az alapon válogatni, hogy egy állat szép-e, ronda-e, lehet-e simogatni...
De nem is ezen az alapon ítélünk. Én például egyáltalán nem találom szépnek a gilisztát, eszembe nem jutna simizni, de még soha nem fordult elő, hogy egyet is készakarva megöltem volna. Sőt, ha például egy a betonra téved, szépen visszasegítem a jó, kövér talajra. A hernyót se bántom. És nem azért, mert tudom, hogy lepke lesz belőle, hanem azért, mert kár lenne nélkülük. Akkor is, ha okoznak némi kárt.
A legyet viszont lecsapom. A lakásban azért, mert könnyen lehet, hogy öt perce még a szomszéd kutya fosában lakomázott, én meg nem örülök, ha a mocskos lábával az ételre száll. Annak se, ha csucsókáját a bőröm alá dugja. A kertben sem. Azt se szeretem, ha bármibe belepetézget. Ez például úgy fordulhat elő, hogy ügyesen beröppen a hűtőszekrénybe, aztán ott abba dugja a tojócsövét, amit talál. Nem mondom, hogy csúnyák egy darab parizeren azok a kis fehér göbtojáskák, de mégis hányok tőlük.
Nekem a szúnyogokkal sincs semmi bajom, nem is csípnek, de nem bírom, ha a feleségemet meg a gyerekeket bucira szurkálják éjszakánként. És nem vagyok hajlandó arra alkalmas szúnyogfogóval élve elkapni őket, aztán kiereszteni a kertben...
Az élettel kapcsolatban a legfontosabb parancs az, hogy ha lehet, ne ölj, de soha ne kínozz. Aki tehát szúnyogot, bolhát, legyet, és más ilyen apró jószágokat egy csapással, vagyis fájdalom nélkül leterít, az nem vét semmi ellen.
Amúgy értem én, hogy mindenből ügyet kell csinálni, pláne ha az élettel és az amerikai elnökkel kapcsolatos. Jogos, mert ott aztán az emberekkel is törődnek. Most olvasom a jó hírt: "Az Egyesült Államok átképzésre küldi Afganisztánban szolgáló összes katonáját. Ezzel az a célja, hogy csökkentsék a hadműveletekben életüket vesztő polgári lakosok számát." Bíztató, hogy a sok százezer közel-keleti áldozat lassan fölkelti az érdeklődésüket.
Bizonyára fölhívják a katonák figyelmét arra, hogy a nem túl szimpatikus embereknek is joguk van az élethez. Akkor is, ha arabok. Majd ha egyszer odáig jutunk, hogy "akkor is, ha katonák"...
Mindig meg akarnám kérdezni az állati jogok védőitől - akiket amúgy nagyra becsülök, mert legalább fontos kérdésekről beszélnek -, hogy jó, de mi van a bacilussal? A vírussal? Vagy a nagyobbacska rühhel, ami emberbőr alá is bújik? Vagy a borsókával, ami belakja az izmainkat, ha fertőzött, nyers - kolbászba kevert - vaddisznó húsát esszük. Vagy ott van mindjárt a kullancs. Hagyjuk, hogy jól érezze magát a gyerekünkön? Aztán pár óra múlva belehányjon a vérébe némi Lyme- vagy agyhártya-gyulladás pránykoncentrátumot? Biztos, hogy joga van ehhez?
Ha meg már ezekről a hülye kis lényekről esik szó, nem nagyon értem, miért nem gondolják azt is, hogy rossz a répának, ha kirántjuk, megkopasztjuk, apróra vágjuk és főzzük. Eléggé régóta matatok növényekkel, és évek óta meggyőződésem, hogy igenis éreznek. Érez a retek, a spenót, a sóska, a spárga, meg még mit tudom én mi minden, amit tépve, aprítva gyömöszölünk magunkba. Az nem fura, hogy ezeket megöljük, pedig nem is ellenszenvesek, a muskátlit meg locsolgatjuk, pakolgatjuk, mert az állítólag szép?
A korrekt az lenne, ha az igazi életvédő csak magot és gyümölcsöt enne.
A muskátli szebb, mint a csalán?
Komolyan kérdezem: jogunk van kiirtani a parlagfüvet, csak azért, mert ugyanolyan kártékony mint a légy vagy a szúnyog? Vagy arra alkalmas humánus eszközzel ki kell emelni a földből, és átvinni oda, ahol zavartalanul éldegélhet?
Mondjuk a Fehér Ház kertjébe?
(Hócipő)