Nagyokat semmit tettünk

A gyerekeink nem voltak velünk, így lett egy-két napunk Katával, plusz még esténk is, amikor senem dolgoztunk – nagyon – se nem kellett hajnalban kelnünk. Szinte nyaraltunk. Például – bár ez nem jó példa, mert előtte volt egy kis fogászati beavatkozás, bennem – voltunk a remek Sting koncerten. (Bár eléggé hasonló az ízlésünk, elég ritka, hogy én annyira kedveljek egy énekest, vagy muzsikust, hogy elmenjek koncertre, de Sting kivétel. Talán azért, mert nincs benne semmi taszító, műség, ami mostanság ritka. Érdekes világ, amelyikben az a vonzó, ha valami nincs.)Nagyokat semmit tettünk, mint régebben többször. Végülis az a kedvenc foglalatosságunk. Ebben tökéletesen egymásra találtunk, és ez már alighanem így is lesz az idők végezetéig. Bár Kata inkább úgy szeret semmit tenni, hogy előtte elvégzi minden dolgát, szerintem meg, ha alkalom adódik, akkor pusztuljon inkább minden, inkább mi is, de tétlenül. Legyen idő a tenyészésre, mert különben meghalunk. Nincs más mód a menekülésre mostanában.
Voltunk azért az estében is a barátainkkal. Nagyon jó most már a Liszt Ferenc tér, meg a környéke. Kellett egy ilyen vidék a városban. Nem csak az, hogy végre le lehet ülni a szabadban, mint egy európai városban, hanem az az érdekes, hogy mellette nem magyar módra gagyi az egész. Legyen stílus, még ha drága is. És legyenek olyan dolgok, amire emlékszünk. Például a rakott fagylaltra, én.Nézem persze focit is, de ha kihagyom, nem hiányzik. Az első jó meccs, amit láttam, a brazil-japán volt. Aztán mindjárt utána a holland-portugál. Az egyik azt mutatta, amiért érdemes ezt a játékot játszani, és nézni, a másik azt, amiért nem.Névnapomra sok jókívánságot kaptam, meg egy cipőt Katától. Annyira szeretem benne, hogy mer nekem cipőt venni. Akkor is, ha én nem merek, magamnak. És az a csoda, hogy nem csak a formáját, a színét, a fazonját találja el, de a méretét is. Olyan pontosan, hogy nem is volt még olyan cipőm, amit ennyire nem érzek a lábamon.
Szeretem, hogy öltöztet. Nem úgy, ahogy ezt a legtöbb nő csinálja, hogy magához vesz egy varjút azzal, hogy majd sunyiban kedvére való papagájt csinál belőle. Aztán a pasi benéz a tükörbe, és nem ismeri meg a testét. Ami látszik belőle. Aztán magába, és nem ismeri meg a lelkét se. Hanem csak lassan, finoman, kísérletezgetve, semmit ellenemre. Ez így aztán nem átalakítás, hanem törődés.A hét végén kimentünk Tahiba. Szombaton egész nap pakoltunk, takarítottunk. Szétszedtem azt az emeletes ágyat, amit még huszonöt éve ácsoltam a lányaimnak gerendákból és deszkákból. Azért volt jó, mert nem csak négy embernek jutott hálóhely rajta, de volt benne egy-egy köbméternyi tároló láda is, amibe gyakorlatilag minden cuccuk belefért. Sajnáltam szétszedni, lebontani, elhordani, de már elöregedett, kezelhetetlen.
Most már látom az idő meg a gondatlanság okozta károkat a falakon meg a padlón (nem bírta az ott tárolt nejlonzsákokat), lesz mivel matatnom egész nyáron.
Tegnap néztem is fát, deszkát, és nem is olyan drága, mint gondoltam. Amilyen hülye vagyok, az éji meleg enyhítésére vettem egy ventillátort. De nem néztem meg, rendesen, így aztán otthon derült ki, hogy fűtőmasina. Jó lesz majd télen, biztos. Kinek jut eszébe, hogy a legnagyobb kánikulában fűtőventillátort árusítanak? Ráadásul olyat, amelyikben nem is lehet kikapcsolni a melegítést. Megpróbáltam szétszedni, hogy megnézzem: hátha mégis. De olyan csavarok vannak benne, amilyeneket még nem láttam. Cseles. Nyilván gyerekek, meg barkácsolók ellen.
Fura ez, hogy mennyire utáljuk a meleget ilyenkor. Utoljára Srí Lankán éreztem azt, amit most, hogy a bőröm alatt sócsomók vannak, és szabályosan el kell nyomnom őket, egyenként, ha azt akarom, hogy ne fulladjak meg a bőrlégzés hiánya miatt.
Hallgattam a rádióban valakit, aki arról beszélt, hogy tévedünk, ha azt hisszük, hogy a széndioxid-koncentráció egyetlen következménye az általános fölmelegedés. Ugyanis az történik, hogy a fölgyülemlő energia nem csak melegíti a levegőt, hanem nagy energiájú légköri jelenségekben csapódik ki. Ez van most. Égszakadás, tornádó. Kata tegnap mondta, hogy milyen jó lenne egy kis zápor. Csak hozzá kellene tenni, hogy olyan jóféle, tíz évvel ezelőtti. Mert, ha most elkezd esni, akár bele is pusztulhatunk. Tényleg. És ez a mérsékelt égöv.

Megengedett elhullás

Van nekem egy régi ötletem. Össze kellene adni egy kis pénzt, és ENSZ- vagy legalább EU alapon venni egy kicsi országot. Sajnos, bármennyire is lobbysta vagyok, erre a célra Magyarország egyik járása sem alkalmas. (Igaz, ha ilyesmit javasolnék, aggaszthatna a rögvédők haragja is, bár munka lenne jóformán, ráadásul elegáns, ha szolga is.)
Arról van szó, hogy ezek a nagy állami látogatások egyre idegesítőbbek. (Mentségemre: már a szocializmus idején is gyűlöltem ezeket a cirkuszparádékat.) Tökéletesen megértem, hogy a magyar kormány a CIA-val, vagy mit tudom, kikkel szoros összedolgozásban gyakorlatilag élhetetlenné teszik a várost, például egy Bush látogatás idején. Senkinek nem hiányzik, hogy itt lőjék le, bár szívem szerint akkora védelmet adnék neki, mint amekkora egy iraki gyereknek jár az amerikai katonák ellen, és attól tenném függővé az óvás szintjét, hogy azokon a területeken, ahol az amerikaiak háborút viselnek, miféle védelmet kap a civil lakosság. Bush mindjárt értené, mit értünk emberi jogok alatt..
De ez vicc, persze, keserű vicc.
Ami most földühített – de azt hiszem, végképp -, az az, hogy az amerikai elnök látogatása idején a mentők mozgását is korlátozzák. Értem én, hogy a világ legvédettebb embere mellé semmiféle ellenőrizetlen autó nem kerülhet, de mondjuk az is egy megoldás lenne, ha minden – alaposan átvizsgált - mentőben egy állig fegyverzett tengerészgyalogos ülne. A beteg gyerekek kifejezetten élveznék.
Ez nem vicc. Az se, hogy nekem ne legyen fontosabb senki, mint Józsi bácsi, a szomszédom, ha infarktust, vagy agyvérzést kap. Ha bárki fontosabb, akkor szerep- és pláne hatáskörtévesztés van itt. Nagy.
Szóval azt találtam ki, hogy kellene venni egy közországot – erre a célra például nagyon megfelelne egy védhető sziget valamelyik jó éghajlatú tengeren. Ott minden valóságos állam kapna egy kis területet, ahol aztán fölépíthetné a saját kis palotáját, esetleg kulturális intézményét. Turisták nem látogathatnák, állampolgárai nem lennének, csak személyzet. Meg persze a védelmi erők. Közösen fizetnénk őket. És akkor ott találkoznának az államfők, a miniszterelnökök meg a magas delegációk. És ez az egész diplomáciai cirkusz kikerülne a fővárosokból.
És úgy vennénk, mintha az ottani találkozók kifejezetten itt lennének, és rettentően büszkék lennénk arra, ha például Bush átlátogat Sólyom elnök úrhoz, vagy Gyurcsány Ferenchez.

Egyébként valójában már erre sincs szükség, mert ezeket a találkozókat már réges-régen virtuálisan is lehetne bonyolítani. Nagy képernyőkkel, házimozis hangizékkel, tán még illatgenerátorokkal is a komplex kölcsönhatás kedvéért. Minden eszköz biztosított, és gyakorlatilag semmibe nem kerülne. Én már azt se értem, hogy minek konferenciákra tízezer kilométereket utazni, amikor minden adott helyben és az interneten. Hacsak azért nem, mert ezekkel az utazásokkal javadalmazzák a dolgozókat és magukat a cégek vezetői. Meg az államok kegyes emberei. És talán ez a magyarázat arra is, hogy miért nem hagyják már abba a tisztelgő látogatásokat az államvezérek. Sokan, nagyon jól élnek ezekből. Az, ha a Józsi bácsik belehalnak, mi meg beleőrülünk, megengedett elhullás. Ilyen világ ez.

Hanem a sors

A múlt héten az volt a legjobb – már ami a kulturális részét illeti -, hogy találkoztam Kovijanó barátommal, kinek afféle kamara-kiállítása nyílt a Mozaik étteremben a Rákóczi úron. Régen láttam, jót beszélgettünk. Évekig együtt dolgoztunk, aztán együtt készítettünk elektronikus könyveket. Kevés ember volt, akivel olyan jól együtt tudtunk működni, mint vele. Nyilván azért, mert akkor is barátok lennénk, ha nem kötött volna össze minket a munka. Az egyik képébe most kifejezetten beleszerettem. Biztos azért is, mert talán éppen együtt láttuk azt a házat Buranoban vagy Velencében, amit megfestett. (http://www.fineweb.hu/)

Milossal az volt a legjobb, amikor két órát aludtunk vasárnap, úgy, mint amikor még kicsi baba volt. A hasamra feküdt, és boldogan pihegett a melegben. Ki tudja, még meddig fér el rajtam. Előtte a játszótéren voltunk, aztán persze meg kellett fürdetni a gyerekeket. Valamiért nem akarta, hogy a haját is megmossam – tele volt homokkal – ezért ráharapott a kezemre. Nem akart fájdalmat okozni, de aztán valahogy belepörgött a dologba, és nem engedte el a húsomat. Jó mély nyom maradt. Aztán bocsánatot kért, mert ő is látta, hogy ez túlzás volt, és pláne fájdalmat is okozott. De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy a nyom reggelre elmúlt, viszont Kata karján - pontosan ugyanott, ahova Milos belém - harapott megjelent egy ugyanolyan, tökéletes fogazatnyom. Pedig őt nem harapta meg sem Milos, sem Saci, de még én sem. Sőt, nem is meséltem neki, hogy mit volt a kádban, és meg se mutattam az eredményt. Vannak ilyen fura dolgok a világban.

Tegnap arra ébredtem, hogy lezuhant két siklóernyős. Alig egy hete, hogy éppen hoztam el Milost az óvodából, amikor bemondta a rádió, hogy leesett egy. Természetesen ilyenkor azonnal Pápai Gáborra gondolok, és hívom is. Akkor az orra előtt történt, hogy egy repülőmodell az ernyő zsinórjai közé ment. Ő meg éppen előtte beszélgetett valakivel arról, hogy nem valami jó dolog, hogy a modellek és az ernyősök egy légtérben vannak. Most jól fölébresztettem szegényt, de úgy kell neki. El tudom képzelni, mit érezhet a felesége egy ilyen hírtől. Gábor minden nap röpköd egy kicsit. Anyám volt úgy, hogy amíg az öcsém haza nem jött a röpülésből, nem tudott elaludni. Gáborral este is beszéltem, és mondta, hogy mások is hívták. Úgy látszik, a barátaiban – a sokasodó légibalesetek hatására – most alakult ki valami tűréspont. Meg írt is egy esemest: a siklóernyő annyira komoly légijármű, hogy a Bush –látogatás idejére le s tiltották a röpködést.

Ha már a balesetekről - tegnap szokatlanul erősen megrázott Toller László szerencsétlenségének híre. Nem találkoztam vele személyesen, telefonon se beszéltünk, sose voltak vele kapcsolatban érzelmeim, mégis. Talán azért is, mert pont egy hete írtam, arról, hogy akadnak, akik föl akarják oldani a közúti sebességhatárokat, és – bár ezt nem tudtam - ő benne volt ebben a lobbycsoportban. Legalábbis a hírek szerint. Borzasztó, hogy pont az ő balesete mutatja – ezt nem én találtam ki -, hogy aki ötven kilométeresnél nagyobb sebességgel megy bárhol, annak csak a szerencséjén múlik az élete. Teljesen mindegy, hogy milyen minőségű az út, milyen az autó. Nyilván kiváló sofőrje van, a Mercedes nyilván a világ egyik legbiztonságosabb autója, mégis. A biztonsági öv, a légpárna, a védett kaszni, az erőcsillapító eszközök persze óvnak, segítenek, de nincs biztonságos autó. Ezt tudomásul kellene venni. Tudom, hogy abszurd, amit mondok, de nemhogy el kellene törölni a sebességhatárokat, hanem éppen ellenkezőleg: radikálisan csökkenteni kellene. Ötven kilométer országúton – autópályán is – lakott területen pedig harminc. Be kellene vezetni a kötelező, legalább ötven méteres követési távolságot. Ennyi van a mai közlekedési kultúrában – beleértve a biztonságkultúrát is. Ezt ugyan nyilvánvalóan nem vezeti be senki, kapok majd száz levelet arról, hogy hülye vagyok, de jó lenne, ha legalább minden balesetnél, minden közúti halálesetnél, minden megnyomorodás láttán eszünkbe jutna, hogy nem véletlenek a véletlenek. Magyarországi halottak ezreiről, rokkantak tízezreiről beszélek. Remélem, mindketten fölgyógyulnak, de azt is remélem, hogy ez az eset, az iránta való érdeklődés alkalmat ad arra, hogy egy kicsit tudatosuljon, miféle eszközöket használunk, és hogy az erő, amire magunkat bízzuk, a vak szerencse kezében van. Nem is a szerencse, hanem a sors.

Részletek egy levélből

Kedves Barátaim, Ismerőseim!

Aki csak kicsit is ismer, tudja, hogy ha valami távol áll tőlem, az a foci iránti rajongás. Most, az iszonyatos pénzeket felemésztő (és persze generáló) VB idején mégsem tudom megállni, hogy ne hívjam fel a figyelmeteket a Hajléktalanok Világkupájára, illetve arra, hogy az Iványi Gábor vezetésével üzemeltetett Oltalom Karitatív Egyesületnek van egy focicsapata (Oltalom Sportegyesület), akik számára talán életük legnagyobb eseménye lenne, ha eljuthatnának az őszi Világkupára, Fokvárosba. Kinttartózkodásuk költségeit a szervezők fedeznék, "csak" az útiköltségre van szükségük.
Hetente többször edzenek, és életük értelmét nyerték vissza a csapattal, a lehetőséggel. Nemrégiben az Oltalom Tolerancia Kupán többek között a parlament és a VIII. kerületi rendőrkapitányság csapatával játszottak (csak a rendőröktől kaptak ki).
Számomra a történet visszaadja a sport eredeti jelentését és értelmét.
Az adományokat az Oltalom Karitatív Egyesület számlaszámára lehet küldeni, a megjegyzés rovatba pedig írjátok be, hogy "a focicsapatnak" - így mondta az elnökük, aki szerint a mai napig még nem akadt magánadakozó, csak egy pályázati forrásból van az útiköltség töredékét fedező összeg. (Persze ha a megjegyzés rovatba nem írtok semmit, akkor is jó helyre kerül a pénz: az Egyesület alapcéljaira.)
A számlaszám: 10103805-11414336-00000009 (rajta is van a www.oltalom.hu honlapon). A focicsapatról a www.oltalom.hu/tofu.php webhelyen olvashattok. Az Egyesület címe: 1086 Bp. Dankó u. 9., a csapat elnöke: Rákos András: mobil: 20/994-5566.

Remélve, hogy kis civil társadalmunk tud valamennyit segíteni:
(Séllei) Nóra

Vezetékek

Kaptam egy levelet az IWIW-en:

Szia, az a "baj" a 24 volttal, hogy csak túl nagy veszteséggel "szállítható".

A tápegységből azért is max. 2 méter hosszú zsinór jön ki, mert hosszabbon esetleg a végénél már nem is 24V lenne az a 24V.

Amúgy a vezetéken a veszteséget alapvetően 2 dolog határozza meg:

1. a feszültség

2. a vezeték vastagsága.

(Ez amúgy érdekes dolog, mert az áram nem is vezeték belsejében halad, hanem a felületén.) Ezek miatt is van, hogy a kilométereket átszelő vezetékek 10000 voltos nagyságrendű áramot szállítanak és ráadásul jó vastagok is.

Mindezek mellett azt sem árt tudni, hogy nem önmagában a feszültség (mértékegysége: volt) a veszélyes, hanem inkább az áramerősség (mértékegysége: amper). (Lehet, hogy hibás) emlékeim szerint egy jól feltöltődött pulóver amikor megrázza az embert, az több, mint 220 volt, viszont az áramerősség elhanyagolható, ezért aztán totál ártalmatlan.

üdv,István

Megjegyzésem: István, nagyon jó, hogy ezt írtad, köszönöm, de mégis, kellene azon gondolkozni, hogy miképpen lehetne a lakásba, a gépeinkbe veszélytelenebb áramot behozni. Engem gyerekkoromban nyolcszor ütött meg az áram. Mert hülye voltam és nem bírtam ellenállni a kíváncsiságomnak. És nem tudtam, mit piszkálok. Ha csak minden századik gyerek olyan hülye, mint én voltam, akkor csak azért nincs több gyerekhalott, mert nekik is szerencséjük van. Én meg azt gondolom, hogy ki kell találni, miképpen lehetne, hogy ne a szerencsén múljon az életünk. Hátha van valami megoldás.

Ki a hülye?

Azt mondja a halálszakértő a rádióban, hogy az élet egyik legfontosabb – ha nem legfontosabb - eseménye a halál. Persze, neked, mert abból élsz. Mondom, így bele a kormányba, ahogy autóvezetés közben diskurálni szoktam a rádióval. Miféle élet az, amelyiknek a legfontosabb eseménye az, hogy vége? Na jó, valakinek nincs semmiféle élete, aztán hirtelen, békében vagy háborúban hősit hal. Persze csak akkor, ha nekünk történetesen szükségünk van egy olyanra. Ha nincs, vagy úgy pusztul, hogy észre se vesszük, hát nem lesz hős belőle. Ezért csinálunk kényszeresen, szinte minden odaveszett katonából hősi halottat. Akkor is, ha tudjuk, hogy a rossz oldalon, noha elmenekülhetett vagy ellenállhatott volna, rettegve ment a harcba, nyüszítve félt a támadás alatt, és gyerek módjára, az anyjáért rikoltozott sebesülten, az utolsó perceiben. Mégis jár neki, hogy ő hős volt, dehogy mondjuk el az igazat, nehogy kedvet szegjünk, nehogy óvatossá tegyük a következő generációkat. Nehogy a balekságuk tudatával menjenek a pusztulásba.
Ha történelmet tanítanék, még a valódi hősöket is letagadnám. Csak a szenvedésről beszélnék.
Az élet legfontosabb pillanatai? Honnan tudnánk? Az a fontos pillanat, amelyik hatással lesz a többire. De ha már nincs több, akkor mire lehet hatással?
Jó, persze, föl kell készülni a halálra, mert hátha hosszú lesz, kínokkal teli, esetleg. És akkor jó, ha az ember egy teljes, de minden nap befejezhető, lezárt, elrendezett élettel maga mögött indul el. Én is „eltelve az élettel” szeretnék meghalni. Ölelésben. A szerelmem karjában. Úgy, hogy előtte békességet kötöttem mindenkivel, s magam mellett tudom a gyerekeimet.
De arra is kell készülni, hogy mostanában túl sokat vesznek oda váratlanul, egyetlen pillanat alatt, minden készülődés nélkül. Jó ez? Sokan vágynak ilyesmire. Van benne valami jó, persze. De méltatlan, mégis. Katának mindig jön egy levél, angol oktatási segédanyag, viccek és érdekességek is vannak benne. Ma az volt például, hogy tudjuk-e: az autósok több szarvast ölnek meg, mint a vadászok. Valahogy az emberrel is így van, csak azokat is az emberek ölik meg. Vagy magukat. Érdekes, hogy nincs bennünk az a tudat, hogy akit szeretünk, azt egy órán belül bárki megölheti. Pedig ez az igazság. Lemegy az utcára, elindul valahova, jön egy barom autós. Vagy nem is barom, jó ember, csak egy pillanatra nem figyelt. Az az ember nem akart ölni, csak egy fegyver végén van. Autónak, motornak, vagy éppen téglának hívjuk. A rendszerben van benne a halál. A találmányainkban. A viszonyainkban és helyzeteinkben. És az a legérdekesebb, hogy tudjuk, pontosan, hogy bennük van, mégsem teszünk semmit. Szinte.
Ha egy hivatásos veszélyelemző megvizsgálná az életünk, a tevékenységeink mozzanatait, kétpercenként találhatna valamit, ami irracionálisan veszedelmes. Például: sohasem fogom megérteni, miért használunk olyan áramot, ami halálos ütést adhat, amikor szinte minden használati eszközünk működhetne, mondjuk huszonnégy volttal. Érdemes végignézni, hogy egy lakásban hány olyan eszköz van, amelyik a viszonylag erős áramot gyengíti. Tele vagyunk adapterekkel, ahelyett, hogy eleve adaptált áram jönne a lakásba. Vagy: olyan tömegben tartjuk az éghető anyagokat magunk körül, hogy esélyünk sincs a menekülésre, ha egyszer – például, amikor alszunk – meggyullad valami. Mindenki nézzen körül! Papírdobozokban élünk, papírberendezésben. Vagy: talán a környezetszennyezés öli meg a legtöbb embert. Annak jelentős része abból ered, hogy szemétre visszük a csomagolóanyagokat. Tudjuk, hogy ezt képtelenség kezelni, mégis ész nélkül csomagolunk. Sőt, egy kultúra állítólagos fejlettségének egyik legfontosabb mércéje, hogy milyen a csomagoláskultúra. Virágzó iparág. Már nálunk is egyre szebb, gondosabban borított minden. És belepusztulunk. Ha valaki hazajön a nagy bevásárlóból, egyszer rakja egybe a csomagolóanyagokat, és mindjárt el is borzad a szeméttömegtől, amit hazacipelt. Ki a hülye?
Ilyen baromságokba halunk bele. Miért nincs bennünk az, hogy az ezredik, a tízezredik baleset után azt mondjuk, hogy „ja, ha ez ennyire veszélyes, akkor holnaptól tessék ötven kilométeres sebességgel autókázni”? Mert mindannyian tudjuk, hogy afölött nem lehet garantálni az éltben maradást. Hiába a biztonsági öv, hiába a svéd autó. Most éppen ott tartunk, hogy befolyásos emberek egy elég nagy és hangos csoportja azért küzd, hogy ne legyen sebességhatár az autópályákon. El kellene őket küldeni a picsába, úgy, ahogy vannak. A mi gyerekeinket ölik majd meg.
Szeretem például azt, amikor olvasom, hogy „nem emberi, hanem műszaki hiba okozta a balesetet”. Ez azt jelenti, hogy például egy tervező ölt meg vakit, mert nem számolt valamivel. Vagy a valami bekövetkezésének valószínűségét elhanyagolhatóan kicsinek számolta. Vagy nem számolt az emberi hülyeséggel. Szinte minden ilyen esetről be lehetne bizonyítani, hogy ember ölt embert. Ismeretlen tettes, persze.
A halálszakértő is ismeretlen tettes, mert fölidegesített, és ezzel rövidítette az életemet. Vélhetően ez a leggyakoribb gyilkossági forma. Mi legyen? Gyilkoljuk meg a gyilkosokat?

Voltam külföldön

Azt álmodtam, hogy egy kórházban haldoklom. Legalábbis nagy valószínűséggel az lehetett, mert egyrészt minden fehér volt, másrészt sajnálkozó arckifejezéssel jöttek hozzám az emberek, harmadrészt pedig egyre távolodtak, egyre magasabbról néztem őket, mert a lelkem már kifelé ment belőlem, és az nyilván fölfelé megy. De ezt ők is tudták. Például Sebes Gyuri is meglátogatott, beszélgettünk mindenféléről, kérdezte, hogy milyen ez a dolog, mondtam, hogy semmi, egyre könnyebb vagyok, nyilván megy ki belőlem az anyag, aztán egyszercsak azt vettük észre, hogy szegény már a plafont nézi, mindjárt kibicsaklik a nyaka, egészen picike volt odalent. Ezen aztán nagyon jót nevettünk. Aztán bejött Kata, fehér köpenyben, mintha orvos vagy ápolónő lenne, még fityulaféle is volt a fején, Nagyon mérges volt. Gyuri ki is menekült. Kata azt mondta, hogy azonnal jöjjek le onnan, én meg mondtam, hogy te is tudod, hogy nem tudok lejönni. Erre fölállt az ágyra, de nem ért el, föllépett az éjjeli szekrényre, és valahogy megfogott. Azt mondta, hogy már tiszta hideg vagyok, meg fogok fázni, és nevetséges, hogy milyen picike lettem, pedig mondta, hogy ne fogyjak le, mert úgy nem tetszem neki annyira. Elfértem a markában, dörzsölgetett, vigyázva. Azt mondta, hogy ha ezt mégegyszer megcsinálom, nagyon megjárom, és hirtelen bedugott a ruhája alá, mondhatni, a keblébe, és rám parancsot, hogy aludjak. Persze nem tudtam, és mondtam, hogy egész életemben ide vágytam, és pont jó, hogy ekkora vagyok, és most már maradnék is ekkora, ha lehet. Mondta, hogy hülye vagyok és lehet, ha nekem így jó, és ki is vesz a kórházból, mert itt senki nem vigyáz rám.

Szombaton voltam külföldön, bár talán Szlovákia már nem is annyira külföld, mint régen. Párkányban látogattam meg egy régi kollegámat, akivel valaha vidám napokat töltöttünk együtt. Jót beszélgettünk meg célba lőttünk. Elképesztően rossz a szemem, és remeg a kezem. Mondtam neki, hogy hamarosan írok egy színdarabot, aminek ő lesz az egyik szereplője. Pont jókor mentem, mert a jövő héten költözik Pozsonyba.

Kicsit nézelődtem is a városkában. Amíg Esztergomban éltem, mindig érdekelt, hogyan néz ki onnan a város. Lementem oda is, ahol hatvannyolcban az volt kiírva a rakpart köveire, hogy "Hívjátok vissza a katonáitokat!" Nem hiszem, hogy akkoriban történelmileg és politikailag tisztán átláttam a nemzetközi viszonyokat, de arra emlékszem, hogy szégyenkeztem.

Aztán Esztergomban meglátogattam Onagy Zoltánt. Úgy egy órácskát beszélgettünk, megettem a paprikás krumpliját, mert nem akart velem lejönni valahova vacsorázni. Aztán esemesezett Kata, hogy mehetek érte. (A tanítványaival évzáró-kertimulatságozott éppen Onagyék fölött pár száz méterre. Jól átfagyott persze a hideg trópusi időben, ami mostanság van nálunk.)

Letették a kamerát

Tegnap sajtótörténeti pillanat volt a parlamentben. A fotóriporterek csúfot űztek, a hátukon jeleskedő politikuskákból. Mint közismert, az Újpest-Fehérvár futballmérkőzés után a rohamrendőrök bántalmazták Éberling Andrást, a Magyar Nemzet fotósát és a segítségére siető Veres Viktort is, aki a Blikk fotóriportere. A Fidelitas tagjai azt találták ki, hogy lehet ezen az ügyön is valami politikai aprópénzt keresni: Fidelitas-pólókban, amatőr fényképezőgépekkel a nyakukban jelentek meg a Parlamentben, ahol összetalálkoztak az éppen ott dolgozó fotósokkal. Jelezték nekik, hogy nagy esemény lesz, jó lenne megörökíteni. Magyarázták, hogy a "fiatal" fotóriporter ügyében jöttek, hogy megvédjék a miniszterjelölthöz intézett érdeklődő kérdéseikkel. A fényképészek nem örültek nekik, szerintük a szombati eset szakmai kérdés, a Fidelitas azonban politikai síkra tereli az ügyet, és lejáratják őket. Azt is vitatták, hogy a harmincas éveiben járó bántalmazott kifejezetten fiatalnak számít-e, és aziránt is érdeklődtek, hogy vajon más megítélés alá esik-e, ha mondjuk egy hatvan éves fotóst ütnek a rendőrök. Ezután a földre tették gépeiket, nem voltak hajlandók megörökíteni a bohóckodó ifjúfideszeseket. Most biztos úgy érzik, hogy kimaradnak a történelemből, mert nincs fénykép róluk. Nagyon jó fejlemény ez, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy a fotósok nagyságrenddel értelmesebbek a politikusoknál, és átlátják, hogy a rendőrhuligánok ellen bárkivel szövetkezhetnek, kivéve azokkal, akiknek semmi nem drága, bármin élősködnek, amiből politikai hasznot lehet húzni. Ez a magatartás azért is példamutató, mert attól a pillanatttól, amikor sikerül ilyesmiből politikai ügyet csikarni, a rendőrség is úgy kezd el viselkedni, mintha politikai üldözött lenne, és ez jó okot adhat - az ebben az ügyben legalábbis arcátlanul cinikus módon nyilatkozó - rendőri vezetőknek arra, hogy a politikai üldözöttek pózában takargassák a saját felelősségüket, és a beosztottak szakmai és emberi alkalmatlanságát. A mértéktartás, és egyáltalán a méltóság néha erősebb fegyver lehet, mint a gumibot és a gázspricni. (Népszava)

Rendőrhuliganizmus

A tény: múlt szombaton, az Újpest-Fehérvár meccs után keletkezett utcai zavargásban a rendőrök súlyosan bántalmazták a Magyar Nemzet és a Blikk fotósát. Amit erre mondhatunk: gyalázatos, érthetetlen, hogy az egyébként emberi jogok és európai viselkedés dolgában az utóbbi években fejlődőképesnek mutatkozó rendőrség hogyan eshet ilyen bűnbe. Talán a magyar rendőrök kaphatnának végre valami különösen nyomatékos kiképzéses parancsot: márpedig a sajtó munkatársai sérthetetlenek, főbenjáró bűn, már az akadályoztatásuk is, nemhogy tettleges bántalmazásuk. Pláne, ha nem csak jól látszik, hanem tudatják is, hogy ők a sajtót képviselik. Mert a sajtó dolga, hogy a rendőröket fényképezze, például. Amit követelhetünk: végre legalább olyan példásan büntessék a brutális rendőröket - és főnökeiket, akik a beosztottakért felelnek -, mint például a futballhuligánokat. Mert az, ami történt, rendőrhuliganizmus, semmi más. Amiben viszont az egész médiának is meg kellene egyezni: a fotóriporter, az operatőr, az újságíró, de még a technikai személyzet is teljesen párt és ideológia-semleges munka közben, a „terepen”. Ne tegyünk úgy, mintha a jogtipró, tompfázó, könnygázozó rendőr valóban tudná, hogy melyik lap munkatársával szemben viselkedik vadállati módon. Ez persze arról jut eszembe, hogy olvastam a Magyar Nemzet kommentárját. Nem az a baj, hogy megjegyzéseket tesz a Magyar Újságírók Országos Szövetségére, vagy éppen annak elnökére. Az se baj, ha nem tetszik neki a pártok képviselőinek állásfoglalása. (Még Szijjártó Péteré sem!) Az se baj, ha Amnestyt kiált. Akkor kezd kínos lenni, amikor elkezd Gyurcsányozni, de nem azzal összefüggésben, ő kifejezetten támogatná a fotósok verését, hanem azért, mert Gyurcsány perre ment valakivel, aki őt megsértette, vagy mifene. Hogy jön ez ide? Pláne annak tükrében, hogy oda fut ki, miszerint a nemzeti önvédelmi testületnek kellene ezzel foglalkozni. Mert bár „nyilván elenyésző azok száma, akiket hátrány ért a titkos szavazáson való Fidesz-párti részvételük miatt”(!?), viszont „az ellenzéknek két lehetősége van: harcba száll a sajtószabadság védelméért, vagy asszisztál az eltiprásához.” Most akkor mi van? Csináljunk ebből fideszkedő-ügyet, ellenzéki ügyet, mert a Magyar Nemzet - egyébként közismerten az egyik legmegfontoltabb, közszeretetnek örvendő - fotóriporterét verték? És mi van a Blikk riporterével, akinek még a nevét se bírta leírni a Magyar Nemzet, pedig megérdemelné, ha a munkatársának védelmére sietett. (Veres Viktornak hívják.) Ezek szerint a Blikk is jobboldali? Most, hirtelen? Kár túlpolitizálni, és ezzel zavarossá tenni egy ilyen esetet. Meggyőződésem, hogy a rendőrhuliganizmus párt és ideológia-független. Csak úgy harcolhatunk ellene - közösen -hatékonyan, ha cselekedeteikből nem csinálunk morcosan pártoskodó ügyet.

Onagy Zoltán Babits-szexregény

A hét végén megkaptam Onagy Zoltán Babits-szexregény című könyvét, ami se nem regény, se nem tanulmány, hanem könyv, és máris elolvastam, mert nem nagyon tudtam letenni. (Sőt, már Kata is.) Tulajdonképpen Török Sophie-ről, Babits feleségéről szól. Műfaja meghatározhatatlan, viszont teljesen Onagy. Érdekes, hogy hasonlóképpen volt az egész Babits-jelenséggel, mint én: olvasgattam, de nem szerettem. Most ugyan hülyét csinál Babitsból, vagyis megtudjuk, milyen szerencsétlen ember volt, és ez a jelleméből is következett, viszont mindjárt meg is szerettette velem. Nőknek is ajánlom ezt a könyvet, bár leginkább olyanoknak – férfiaknak is -, akik verselgetnek-írogatnak, pláne fejedelmi rangra vágynak, hátha azonnal abbahagyják. Én például erősen gondolkozom. Mert ha véletlenül írok valami olyat, ami jelentőssé emel, előfordulhat, hogy életemből vagy annak bizonyos részeiből ilyesmi kél, és már nem is olyan vonzó az irodalomkönyvekben lenni. Ha végig gondolom a nőkkel való viszonyomat - amit leginkább a sógornőm tart számon anyai aggódással, néha nekem is meglepetéseket okozva előttem teljesen ismeretlen történetekkel, amelyekben az egyik főszereplő vagyok, valamint bogzas összefüggésekkel és tanulságokkal – hát lehetne rólam is ilyesmit írni. Sőt a Török Sophie-típus – persze más összefüggésekkel, és nem is feltétlenül egy nőben összegyúrva – az én életemben is megvolt. Én persze megbocsátóbb vérmacsó vagyok, mint Onagy, aki pontosan tudja, a saját szerfölött mozgalmas életéből, hogy még az ideiglenesen csak helyi szinten világhírű írókat is sokkal jobban, mondjuk tízszer jobban szeretik a nők, mint bármilyen más úgynevezett művészeti ág munkálkodóit. Kivéve talán a zenészeket és a színészeket, bár azok múlandó, ezért kevésbé irigylésre méltó, fölötte sóvár életet élnek, meg is érdemlik, hogy szeressék őket. Persze a tehetségesekre gondolok.

Egyszer egy olyan társaságban, amelyikben jelentős, bölcs írók is voltak, vagy legalábbis később azok lettek, elemeztük, miért van, hogy az ember első könyvének megjelenése után föltűnően vonzóbb férfi lesz, mint amikor azt se tudták róla, hogy írogat. Arra jutottam, hogy vannak bizonyos nők, akik nem a hagyományos módon vadásznak a génekre. Nem csak küllem, hang, illat, gesztusok és intellektuális teljesítmények alapján választanak, hanem – nyilván nem tudatosan – nem csak utódjaikra, hanem saját túlélésükre is gondolnak. Azt meséltem el, hogy nekem egyszer egy nő szokatlanul őszinte órájában, ámbár kissé részegen, miután iránta neki nyilván szokatlanul tartózkodónak mutatkoztam, elmagyarázta, hogy ne legyen olyan nagy pofám, nem vagyok olyan jó pasi, viszont a pozícióm sokmindenre jó, karriert építhetne rá. Mert ugye, mozgok, erre meg arra, nagyon sok embert ismerek, ésatöbbi. Csak rajta múlik, mire használja az én ismeretségeimet. Ezen kívül, és ez volt az igazán megrázó, elmagyarázta, hogy nagyjából száz tehetséges író van Magyarországon – engem közéjük vett -, vagyis, ha velem él, akkor máris száz az egyhez a valószínűsége, hogy bekerül az irodalomtankönyvekbe. De mivel nem lehet tudni, hogy mi lesz belőlem, néhány év alatt ez a kapcsolati tőke ötven - vagy még többszörösére növekedhet. Ha valaki azt gondolja, hogy ez egy kispályás Török Sophie volt, téved. Ma egy fontos író mellett némberkedik, és maga is írogat ezt azt, nem is tehetségtelenül. Az más kérdés, hogy én nem találnám vonzónak a mellette való sorsot, akkor se, ha be szeretnék jutni a tankönyvekbe.

Persze én sokkal jobbindulatú és megbocsátóbb vagyok, mint Onagy, Török Sophie-t is megszerettem. Ezt az öszönösen számító, minden eszközét művészi szinten használni tudó, de nem csak az üzleti életben, hanem kedvtelésből is parázna, folyamatos önkifejezési válságában hol a mozgalmárkodásba, hol a leszbikusságba, hogy az ádáz feleség-, netán anyaszerepbe, máskor meg a tudatbódulásokba zuhanó típust alighanem ugyanúgy ismerem, mint Onagy, csak én megbocsátok nekik, megpróbálom szeretettel figyelni őket, még akkor is, ha rendkívül fárasztóak, és néha még az is megalázó, ha távolról figyeljük őket.

Van még egy dolog, amire Onagy csak utalt a könyvében, de nem fejtette ki részletesen. Vannak nők, akik azt képzelik, hogy az úgynevezett művészek – és ezek közé veszik az írókat meg a költőket is – valami izgalmas életet élnek. Csupa sziporka minden beszélgetésük, tele vannak érdekes barátokkal, sokat járnak magas társaságokba, és fölötte méltóságosak. Ezzel szemben az az igazság, hogy az írók többsége rendkívül unalmas ember. Folyamatosan görcsben él, mert soha nem tudja, hogy holnap is tud-e írni. Állandóan sértődött, mert – pláne mostanság – nemcsak hogy le se szarja a társadalom a nagy okosságát és művészetét, hanem meg se fizetik – persze sose fizették meg. Ezért állandóan anyagi gondokkal tusakodik. Vagyis megkeseredett, pitiáner életet élő emberek, tele pózokkal, ráadásul többnyire elképesztő ember- és társadalom-ismeretükkel pontosan tudják hol a helyük, és milyenek a többi írók, így aztán egymást is utálják rendesen. Nincs kiábrándítóbb, mint az, ha pár író összejön egy légtérben. (Vannak kivételek, persze.)

Jó, hogy Onagy Zoltán megírta ezt a könyvet, bár maga se tudja, mit szabadít magára. Úgy jár majd, mint én legutóbb a motorosokkal. Fölsorolni is nehéz lenne, hányféle népség utálja majd. Arra például biztosan számíthat, hogy a feministák tűsarokhegyre veszik – ez utalás volt egy internetes oldalra – és az is lehet, hogy a leszbikusok is indítanak valami Onagy átoktúrát Esztergomba. Vagy nem, mert így büntetik.