Kedves Zsolti, rajta vagy kapva

Talán észrevetted, hogy nem írtam alá az ellened való tiltakozást. Azért nem, mert elhatároztam, hogy az antiszemitizmus elleni közháborgásban ezentúl csak akkor veszek részt, ha találok ötszáz olyan embert, aki nem zsidó, sőt inkább keresztény, sőt inkább jobboldali, legalábbis konzervatív. Ha nem találok, akkor úgyis mindegy. Akkor győzzetek ti. Te meg Széles úr, a nemzet önjelölt Széchenyi-inkarnációja, meg a magyar gárdátok. Akkor eljött az időtök, és a magyar népnek nyilván szüksége van arra a bajra, amit ráhoztok.
Amikor a Népszabadság szerkesztőségében, ahol együtt dolgoztunk, és ketten megalapítottuk a Magyar Hazugság és Halál Pártját, henteregtünk a röhögéstől Csurka nyomorult szövegeitől, gondoltad volna, hogy te leszel az új Csurka? Hogy a Zsírtáltos egyszer – szellemi értelemben persze – kimúlik, és akkor te azt teszed majd, amit Orbán tett a politikában? Ha ti láttok egy rést, ahova be lehet állni, akkor be is álltok. Résbubusok vagytok. Így lett ő vérliberálisból álkonzervatív, most meg már a kommunistákkal is szövetséges baloldali izé. Így leszel te vérlibelárisból álkonzerv, aztán meg fasiszta, vagy nyilas. Vagy mi ez a végvidéki duma, amit itt előadtál. Annyira provinciális, annyira porbolhás, annyira áporodott, annyira röstellem magam.
Csak szeretnél persze valami ilyen nyilaskás lenni, de te soha nem leszel, hiába van rád bensőséges igény. Azért, mert te zsidó vagy. Te vagy az a hülyezsidó pesti újságíró, akiről írsz. Aki hol a zsidók barátja, hol meg gyalázza őket. Ebben is Csurka klón vagy. Klaun.
Teljesen mindegy, hogy te azt gondolod magadról, hogy nem is vagy zsidó. Azt nem te mondod meg, hanem például a kurucinfo. Az meg biza azt mondja, hogy az vagy, és akkor az is vagy. Ha nyilvánosan, az Echo tévé kamerái előtt Pörzse Sándor épületes műsorában lehányod a zsinagóga falát, akkor is. Ez van, én is ilyen zsidó vagyok. (Bennem ez nem okoz meghasonulást, mert egyrészt van zsidó fiam, tehát zsidó vagyok, másrészt inkább vagyok zsidó, mint keresztény egy olyan országban, ahol Semjén „barátod” Jézus földi párttitkára.)
Csurkához abban is hasonlítasz, hogy nagyon tehetséges voltál. Különös jelenség ez. Ő is remekíró volt mindaddig, amíg a fejébe nem vette, hogy neki nem elég, ha irodalom érettségi tétel lesz, bekucorodna a történelmünkbe is.
A te tragédiád meg az, hogy író szerettél volna lenni, de nem lettél az.
Erről szólt az az ostoba medencézős írásod, nem az antiszemitizmusodról. Az történt, hogy már gyerekkorodban írónak álmodtad magad, aztán bátran odamentél az utcán a „nagy magyar íróhoz”, megmondtad neki, hogy egyszer majd írsz egy könyvet, és akkor ő mutassa be. Ő meg mondta, hogy jól van. És amikor megírtad, megint odamentél, hogy ímé, itt a könyv, mutassa be. És ő bemutatta, rendesen, nyilvánosan, ahogy szokás. Megmondta, hogy szar a könyved. Ott voltam. Ezért törlesztesz azóta is. Ez így eléggé pitiáner. Szakmailag meg egyenesen szemétség.
Kifejezetten aljas ez a taknyos történet. Mert nem igaz. Ha igaz lenne, tisztességes ember akkor sem írná le. Ha mégis, akkor előbb utána jár, és nem egy fürdőbéli hallomás után jegyzi le. Nagyon szánalmas, hogy második írásodban azért fohászkodsz, hogy jelentkezzen az, aki mesélte neked. Én utána jártam. A nagy magyar írónak valóban volt egy zsidózós fürdőkonfliktusa. Csak éppen úgy történt, hogy őt zsidózták le, miután mert tiltakozni, hogy lefröcskölték, és ettől az amúgy is rossz szemeivel nem látott. És ezért tiltakozott, hogy már a fürdőben is zsidózzák.
Annyi takony volt a történetben, amennyit az az ember nyomott, aki ezt másképp mesélte neked – föltéve, hogy ő is arra úszkált. Szégyelld magad, Zsolti. Ezzel az egyetlen történettel, amit bosszúból írtál le, mert annyira megsértődtél a nagy íróra, hogy nem lettél író, kiírtad magad a polgári újságírásból is. Egy kis pöcs lettél. Jutta Müllernek évekbe telne, mire rendbeszedne.
Hazudsz akkor is, amikor úgy állítod be a nagy magyar írót – aki csakugyan remek író -, úgy érezteted, mintha ő zsidó mivoltából gyűlölne sokkal jobban „titeket, mint ti minket”. (Ezt a magunfajta-magukfajta dumát inkább Morvai testvérasszonynál kutatgasd.) Ha lenne újságírói tisztesség benned, megkeresed, hogy valójában mit írt az ÉS-ben - 1993 december 2. –, és megtalálod öt perc alatt. Vagy megtaláltad, de ez nem fért bele a koncepciódba:
„Nagyon elgondolkodtam azon, hogy a szélsőjobb a Tégy a gyűlölet ellen mozgalmat utálja a legjobban az összes ellene fellépett irány közül, ez valamiért zsigerileg idegesíti őket. Ők gyűlölnek. Őszintén. Mi, liberálisok pedig képtelenek vagyunk kimondani, amit szerintem valójában érzünk, hogy ti. mi még sokkal jobban gyűlölünk titeket mint ti minket.”
Ez szégyen, Zsolti.
Hazudtál akkor is, amikor ezt adtad Ungváry Rudolf szájába: "a Fidesz és hívei a házmesterek Magyarországának követői, akiknek elődei zsidókat lőttek a Dunába."
Ezzel szemben Friderikusznál Ungváry ezt mondta:"...ott álltam szemben a kordon mögött azzal a tömeggel, amelynek fiatalabb tagjai kivörösödött, dühtől eltorzult arccal rázták felém az öklüket. És ezek az emberek még kevésbé zavartak engem, mert ezek valóban annak a 'házmester Magyarországnak' a képviselői, akiknek elődei annakidején zsidókat lőttek a Dunába."
Zsolti, ez egy szakma. Ennyire nem lehet hülye valaki. Rajta vagy kapva.
Ami zsidózásodat illeti, azt a szöveget én ötvenhat éve hallom abból a kereszténykedő-polgárkodó középosztályból, ahonnan származom. Van az a fajta praktikus, önigazoló antiszemita, amelyik folyamatosan idézeteket gyűjtöget, és napjainak nagy része azzal telik, hogy ezeket kívülről mondogatja. Engem már gyerekkoromban fertőztek ilyenek, ezért aztán immúnis lettem, így a szövegeidtől inkább csak elszomorodtam. Meglep, hogy te is ilyen lettél, de mégsem lep meg azután, hogy nem is olyan régen aljas módon cigányoztál. Ha szorgalmasan írtál volna, ha író lettél volna, talán az megvéd ettől az oly közönséges elmebajtól. (Én például szeretek kis író lenni. Ha elfogadod a harmadikvonalbéliséget, mert tudod, hogy ennyire futja a tehetségedből, az sokat segít.)
Mivel szerintem mindenki előítéletes – mert különben meghalna -, és genetikailag kicsit rasszista, az csak morális kérdés, hogy kimondjuk, amit érzünk, gondolunk, vagy nem. Tovább fertőzzük-e a gyerekeket és a butákat, vagy nem. Töltényt adunk-e azoknak, akik belenyormorodtak a saját tehetségtelenségükbe és lustaságukba – mert például nem lettek írók, és ezt másokra hárítják – vagy nem. Aki kimondja, pláne leírja, pláne újságban, az közönséges bunkó ártány. Emberáruló.
Kifejezetten örülök, hogy leírtad, nyilván a főszerkesztőd és a laptulajdonos erős, számítgatós igényére, mert így legalább tudjuk, mi van: a kurucinfo papírváltozatát úgy hívják, hogy Magyar Hírlap. Hátha most már mégse zsidóznak téged annyira ezentúl a kuruczok. Vége a sunnyogásnak.
Bár sose lesz vége. Hacsak nem találok ötszáz értelmes és tisztességes keresztényt ebben a nyomorkás országban.

Föltámadás

Húsvét van, ünnep, elhatároztam, hogy azért se beszélek politikáról. Elég volt, unom.
Be kell vallanom, hogy bár ma már hitetlen vagyok, de annyira, hogy még az istentagadásban sem hiszek, valaha, gyerekkoromban elbűvölt a föltámadás, és még egy kicsit ma is. Nem az enyém, nem abban hittem, hogy esetleg egyszer majd én is, mert már akkor is éreztem, hogy hogy jövök én ahhoz, hanem csak úgy, a föltámadás puszta lehetősége. Gyerekkoromban, húsvét idején egyszerűen annyira irtóztam az ünnep halálos üzenetétől, hogy kitöröltem a tudatomból Jézus szenvedéstörténetét, nem vettem tudomást arról sem, hogy keresztre feszítették, meghala és eltemették, hanem csak azt fogadtam el, csak abban éltem, húsvétkor, hogy föltámadt, és fölméne a mennyekbe. Ez annyira lenyűgözött, hogy álmodtam vele, képzelődtem, és boldoggá tett a tudat.
Azt is megmondom, hogy miért nem bírtam elviselni Jézus halálát, meg azt, hogy ott fekszik a mi kis falusi templomunkban az egyik mellékoltár alatt, békésen, mintha csak szenderedne.
Nem értettem, miért hagyta Isten, az apja, hogy meggyalázzák, megkínozzák és elveszejtsék. Sőt, már akkor arra gondoltam, hogy ez a történet Ábrahám és Izsák történetének vége. A Biblia szinte azzal kezdődik, hogy Ábrahám föláldozná a fiát, levágná, mint egy kecskét, csak hogy Isten kedvébe járjon, de végül ez elmarad. Isten viszont a Biblia végén példát mutat: amit nem fogadott el Ábrahámtól, azt megteszi, megengedi: a szeme láttára ölik meg a fiát, mégpedig eléggé rituálisan, áldozat gyanánt. Arra gondoltam, Isten azért nem várhatta el Ábrahámtól ezt az áldozatot, mert Ábrahám nem tudta volna föltámasztani Izsákot. Jézus viszont föltámadhatott, mert Isten megadta neki ezt a kivételes jogot.
Egyébként nekem ez az egész istengyilkolás eléggé gyanús, zavaros volt. Miért kellett például Júdásnak megcsókolni Jézust, hogy így mutassa meg, hogy ő az, őt kell elkapni, ha egyszer mindenki ismerte Jézust Jeruzsálemben? Igazi sztárprédikátor volt. Ha nem lett volna az, nem jelentett volna veszélyt a hatalomra, és nem is kellett volna megölni. Mindenki őt akarta hallani.
Egy gyerek fejében ezek nagyon súlyos kérdések. Nem is tudtam földolgozni, így aztán nagyon sokáig mélységesen irtóztam attól, hogy a templomokban, az utak szélén mindenütt, ahol csak lehetett egy halott lény függött a keresztfán. Arra gondoltam, miért nem ahhoz találtak méltó jelképet a keresztények, hogy Jézus föltámadt. Miért a halálról szól ez az egész, amikor az élet győzedelmeskedett - még ha isteni segítséggel is.
Ez az igazi üzenet. Még ma, amikor már semmiben nem hiszek, még ma is biztos vagyok abban a húsvét legfontosabb üzenete a feltámadás. Ha maradt volna hitem, azt mondanám, hogy Isten magára hagyta az embert, az emberiséget, olyannyira, hogy azt a borzalmas dolgot is csak szemlélte, nézegette, ami a fiával történt, ám valahogy úgy alakította a világot, a világ rendjét, hogy mindig a jó győz. Az emberiség története arról szól, hogy bár rettenetes árat fizetünk, rettenetesen sokszor, végül a gonosz erői legyőzettetnek. Igenis van föltámadás. Genetikailag úgy alakultunk, hogy olyanok vagyunk, olyan az életünk, mint egy esztendő, négy évszakkal. És bármilyen hosszúra nyúlik a tél, végül kirittyen a világ. Mindig a jó győz, mindig az igazság, mindig a becsület.
Kellemes, jó húsvétot! Kérem, adjanak öt percet az evés és ivás szüneteiben, öt percet maguknak. Kérem, imádkozzanak, vagy gondolkozzanak, ami ugyanaz, akkor is, ha akad olyan ember, akinek első hallásra különösnek tűnik ez a mondat. Hátha ugyanarra gondolunk, és ha együtt akarunk valamit, előbb jön el. Talán. (Klubrádió, Hetes Stúdió)

Százszor adta

A múlt szombaton végre olyan idő volt, hogy Milossal kirándulhattunk egy kicsit. Elkezdjük fölfedezni Veresegyház környékét. Most csak úgy, hogy ha látunk egy utat, és az vélhetően valami erdőbe vezet, akkor arra fordulunk. Aztán majd megtaláljuk azokat a helyeket, amelyeket érdemes sokszor megnézni.
Most egy fenyőerdőre leltünk, amelyben Milos nagy kalandokat sejtett, hiszen eléggé sötétnek látszott ahhoz, hogy akár medvével vagy farkassal is találkozzunk. Hiába magyaráztam, hogy azok ritkák errefelé, de ha szerencsénk van, láthatunk őzet, rókát, efféléket. Vittünk magunkkal fényképezőt, amit állandóan bekapcsolva kellett tartani, mert egyszer véletlenül azt mondtam neki, hogy úgy is vadászhatunk, ha becserkésszük az állatokat, de nem lövünk rájuk, hanem csak lefényképezzük őket. Igazán az illik az emberhez. A gyönyörű állatokhoz meg pláne.
Vigyázni kell, miket beszélek, mert úgy járok, mint Dáviddal, akinek nyilván hasonlókat mondtam hatéves korában. Először akkor szembesültem azzal, hogy magamra hoztam a bajt, amikor a Tahi fölötti hegyekből egy hátizsáknyi szeméttel tértem haza, mert eszébe jutott, hogy kiettük belőle az uzsonnát, tehát fér bele szemét, mások szemete. Dávidka kegyetlenül összeszedett mindent. Ez aztán odáig fajult, hogy Greenpeace, ugye, meg Tubes, bazsarózsa, fákon alvás mínusz tizenöt fokban. És évekig - ha nem mondta meg, hogy hova megy, csak jelezte, hogy nem lesz három napig - leshettem a tévét, hogy hol verik éppen bilincsbe.
De nem csak környezetvédő lett. A múlt héten esemesezte, hogy túl van a századik véradáson. (Pont azon a héten, amikor eltörölték az ebből fakadó egyetlen előnyét: neki nem kellett volna vizitdíjat fizetni.)
Baromi jó dolog, ha az ember büszke lehet a gyerekére. Ilyesmik miatt. Mert az nem pofázás, nem humbug, ha valaki százszor adja a vérét. Ráadásul nem csak úgy "hagyományosan", mert ebből hetvenkét (!) ferezis volt, ami annyit jelent, hogy több mint egy órán át leveszik és visszatöltik a vérét, és közben kiszűrik belőle a trombocitát. Mert az kell például a rákos kisgyerekeknek, akik meghalnának enélkül. Mivel én is voltam ilyenen, tudom, mit jelent két tűvel, kifeszített kezekkel, mozgásképtelenül feküdni. Ha mindenki, csak egyetlen-egy dologban ennyit teljesítene, minden rendben lenne ebben a világban.
De ez csak arról jutott eszembe, hogy Milossal hatalmas szeméthegyeket fedeztünk föl az erdőben. Készíttetett magáról egy képet: az egyik halom előtt áll és a szemétre mutat. Sajnos nem hangoskép, mert azt mondta, hogy „borzalmasak az emberek”. Hat éves, és tudja. Magától. Ha ő is zöld forradalmár lesz, ez a kép forrásértéket kap majd.
Sajnos sem medvével, sem farkassal nem találkoztunk, viszont volt sok őznyom, és vaddisznókra utaló jel. Ezen kívül még találkoztunk egy csomó lovassal, az egyik megengedte, hogy Milos megsimogassa a paripáját.
Ja, és mostanában sakkozunk. Amióta Polgár Apukától hallottam, hogy azokban az osztályokban, amelyekben a sakkot tanítják, minden más tantárgyban is egy jeggyel jobbat kapnak a gyerekek – átlagban persze -, arra gondoltam, abból nagy baj nem lehet, ha Milossal sakkozgatunk. Szerencsére nagyon érdekli. Már föl tudja rakni a táblát, és tisztában van a lépésekkel is. Azt még nem nagyon érti, hogy minden egyes lépés célja a másik királyának elfogása, de nem baj. Most az a lényeg, hogy hány bábumat tudja leütni.
Ami nagyon érdekes az az, hogy azonnal újított. Van négy sakkom – köztük az is, amin még a dédanyám tanított. Egy másik, fából faragott készlet bábuit is berakta a táblára. Így két, kettős hadsereg áll egymással szemben. A nagyobbak hátul, a kisebbek elől. Ezek kisparasztok, a kiskirály meg a pónik, például. Ezek vesznek oda először, nyilván, mert csak úgy lehet mozdulni, ha ütünk. Érdekes, hogy tulajdonképpen így is játszható a sakk.
Erről eszembe jutott, hogy gyerekkoromban terveztem olyan táblát, amelyiken három-, aztán olyat is, amelyiken négy sereg csaphatott volna össze. Biztos más is kitalálta, és biztos oka van annak, hogy nem terjedt el ilyesmi. Például az, hogy ha három ember játszik egymás ellen, akkor kettő összefog az egyik ellen. Ha négy, akkor kettő kettő ellen, vagy három egy ellen, aztán kettő egy ellen. És mégiscsak az lesz, hogy a végjátékban egy egy ellen küzd, vagyis a játék eleje fölösleges volt. Nem mondom, hogy ez van a világban, de ez van.

Sakk

A tüchtig tahóság üzenete

Tegnap az egész ország azzal volt elfoglalva, hogy mit mondott Horn Gábor. Csúnyát mondott a hiénatévé dugikamerája előtt, úgy, ahogy minden nap ezerszer beszélünk egymásközt. Egyetlen dologban tévedett: Gyurcsányra vonatkoztatva egyes számot használt, holott többest kellett volna - magát is beleértve.
Pedig a legsúlyosabb mondat másnap Semjén Zsolt szájából dőlt ki a kapák mögül. A KDNP elnöke, tüchtig tahó módra azt találta mondani, hogy „Gyurcsány Ferenc és a magyarul beszélő kormánya ezentúl nem ejtheti ki a haza szót a Parlamentben”.
A weiszschwarzos keresztény nyilván idegenszívűségre utalt - mi meg pontosan tudjuk, mit értsünk ez alatt egy, az antiszemitizmussal való állandó kacérkodással szexuális jellegű izgalmi hormonfüggésben lebegő szerencsétlen alaktól.
A baj az, hogy az utolsó nyomorult reménységet vette el. Vasárnap este Orbán élete legvisszafogottabb győzelmi beszédét mondta, és egészen meglepő módon végre megint Orbán Viktor volt, csak pár másodpercre győzikésedett el, amikor nem bírt magával, mert jól odaköphetett Gyurcsányra meg a pártjára. Ezt a dürgő, zsigeri torokhangban föltoluló kárörömöt leszámítva Orbán beszéde bizodalmat keltett: most, hogy végre győzött, ereje van neki, van mire arcot emelni, van mire elegánsnak lenni, talán még érdemi vita is lesz a parlamentben, netán tárgyalások, háttérben. Hogy megszűnjön az a lehetetlen állapot, hogy az ország rettenetes bajban van, és ezt nem csak nem veszi figyelembe, hazafiságból például, hanem ki is használja alpári demagógia folytatólagos bevetésével az ellenzék.
Most múlt el az alkalom, és ezt Semjén önfeledt fröcskölődése jelezte. Jelt adva például Hódmezővásárhelynek: folytatjuk az osztjónapot politikát is. Nem kell megvárni, amíg a vereséget szenvedett kormány a lehető leggyorsabban vonja vissza a vizit- és napidíj fizetési kötelezettséget, azonnal be kell szüntetni, hiszen győztünk, és kit érdekel a törvény.
Most már csak az a kérdés, hogy a semjénkedés jeladása vonatkozik-e március tizenötödikére is, és úgy értsük, hogy nehogy má' emberségesen ünnepeljünk a legyőzöttekkel.
Olvasgatni kellene a Bibliát: többnyire jaj a legyőzötteknek, de Isten a kivagyi mértéktelenséget is bünteti.

A pöttyözés technikája

Mit érlel annak a sorsa, aki nem ért egyet a Fidesszel, mert mondjuk, mégis inkább úgy gondolja, hogy szükség van a vizitdíjra? Gondolhatnánk, hogy aki csak egyszerű szavazó, és nem nagyon harsogja a véleményét, az nem számíthat semmi rosszra. Sas nem vadászik légyre. Ez nem dakota mondás, de Orbán Viktor biztosan mondta, vagy gondolta már. Ám ha valaki odáig merészkedik, hogy minősített ellenségként, háziorvosként háziorvosokat szervez, hogy egységesen álljanak ki a vizitdíjért, arról hamar kiderülhet valami.
Még egy újság legfontosabb politikai híreknek fönntartott helyére is bekerülhet.
Ez föltűnően spontánul úgy működik, hogy a Fideszhez közelálló Magyar Nemzet újságírója fölhívja annak a kerületnek a polgármesteri hivatalát, amelyikben a "reformer" háziorvos dolgozik, cégszerűen, önkormányzati bérleményben, hogy van-e neki valami piszkálni való sara. És a polgármester kabinetfőnöke, bizonyos Váczy János azonnal fölkészülten tájékoztatja a világsajtót, miszerint igenis ez az ember tartozik az önkormányzatnak, nem is kevéssel. Valami 260 ezerről van szó. A részletek nem érdekesek. Legalábbis a lap számára. Hogy például a doktor úr merő aljas kaparcsi megátalkodottságból nem fizetett eddig, vagy valami jogvita miatt? Netán túl soknak találja az összeget, például fűtésre. Hangulatilag persze jól hangzik, hogy valaki tartozik, kivéve azok előtt, akik kifizetés előtt megnézik a számlát, és néha rákérdeznek. Nekem például egy hónapon belül három olyan számlám akadt, amit illő tisztelettel megkifogásoltam, és mit tesz Isten, kiderült, hogy a szolgáltatóknak jócskán akadt korrigálnivalójuk. Ám volt olyan pillanat, amikor bármelyik ellenségem megtudhatta volna rólam, hogy van kifizetetlen tartozásom - vagyis nyilván becstelen vagyok, és teljesen mindegy, miket mondok vagy írok a népszavazási kérdésekről. Pedig csak nem hagytam magamból hülyét csinálni, és meg is spóroltam hatvanezret.
Bennem persze az is fölmerül, hogy ha valakinek vitathatatlan tartozása van a vele szerződött önkormányzattal, akkor az önkormányzat miért nem inkasszózza a pénzt? Fura lenne, ha a szerződésben nem kötött volna ki ilyen jogot.
Mindegy, a lényeg az, hogy Komáromi Zoltánt, a sajtó segítségével le kellett valamivel járatni, és most már az se számít, ha befizette a pénzt: a pötty ott maradt rajta.
A kérdés már csak az, hogy amennyiben a Fidesz egyszer hatalomra jut, folytatja-e ezt a technikát. Engem megnyugtatna, ha már most jeleznék, hogy Simicska Lajos egykori helyére, az APEH élére nem Váczy Jánost tervezik, és nem Szabó Zsolt magyarnemzetes újságíró lesz a sajtófőnöke.

Az extraprofit elmaradása

Mostanában egy két lábon vánszorgó Jogi Esetek vagyok. Valahogy így alakult, biztos a sorsomba van írva, amiben nem hiszek, de jobban hangzik, mintha azt mondom, hogy úgy egy éve meglepően sokan néznek hülyének. Lassan a világ elé kell tárnom jogi vesszőfutásaim részleteit. Csak azért, mert tanulságosak. Idegesítőek. Tipikusnak mondható, bár elég pitiáner a T-onlie eset. Nézzük:

"Tisztelt T-online, Alulírott Andrassew (Andrasev) Iván Tahitótfalu (...) ügyfél azonosító: (...), sokéves előfizetés után a mai nappal elköltözés miatt lemondom Internet előfizetésemet.
Az Ügyfélszolgálaton érdeklődtem ennek módjáról, azt az információt kaptam, hogy ennek van egy formanyomtatványa, azt azonban nem találtam meg, így kénytelen vagyok ezt a formát választani.
Az Ügyfélszolgálat arról is tájékoztatott, hogy a lemondáskor 35 ezer forintot kell fizetnem, mert egyéves hűségnyilatkozatom van Optimum díjcsomaggal. Ezzel szemben az az igazság, hogy nekem semmiféle hűségnyilatkozatom nincs. Néhány hete bementem a szentendrei T-online irodába, és kértem egy megoldást, hogy az eddigi 11424 ezer forintos díj mérséklődjön. Kifejezetten ragaszkodtam ahhoz, hogy ne legyen hűségnyilatkozat, hiszen tudtam, hogy néhány hét vagy hónap múlva elköltözöm. Megállapodtunk, 8 ezer-valahányszáz forintos Optimum-díjcsomagban, és természetesen nem írtam alá semmiféle hűségnyilatkozatot. Hogy miképpen lett ebből ötezer-valahányszáz forintos egyéves hűségnyilatkozatos Optimum, azt nem tudom, de én biztosan nem fogok 35 ezer forintot fizetni az előfizetés megszüntetésével.
Kérem ügyem mihamarabbi rendezését, annál is inkább, mert az előfizetéshez tartozó (...)-es telefonvonalat is szüneteltetem a T-com-mal."

Ezt 2007.december 27.-én írtam. Néhány nap múlva fölhívtak, hogy megkapták, köszönik, vizsgálják. Mármint azt, hogy volt-e hűségnyilatkozat. Én tudtam, hogy nem volt, ők udvariasan bár, de nem voltak erről meggyőződve. Az ügyintéző jelezte, hogy harminc nap alatt kivizsgálják. Én meg azt jeleztem, hogy nem vagyok attól boldog, hogy a T-Online vizsgálóinak kegyelmére vagyok bízva, noha pontosan tudom, hogy nem írtam alá hűségnyilatkozatot.

Telt-múlt az idő, néha telefonáltam, néha ők hívtak, kedélyesen elbeszélgettünk. Például arról, hogy nem fogom befizetni az ötezer valahányszáz forintos számlát, amit küldtek, mert azzal elismerném, hogy van egyéves hűségnyilatkozatom, hanem csak egy nyolcezerrel kezdődőt vagyok hajlandó befizetni, ha elsőre hülyén is hangzik.
Persze egy hónap után sem találták az aláírásomat, de azért még egy fél hónapig vizsgálgatták az ügyet.
Végülis február 21.-én kaptam egy levelet:

"Tisztelt Andrassew Iván Úr!
Társaságunkhoz érkezett megkeresésével kapcsolatban az alábbiakban tájékoztatom.
Nyilvántartásunkat, kiállított számláinkat, valamint a benyújtott számlareklamációt figyelembe véve a szükséges korrekciót az Ön folyószámláján elkészítettem. A jóváírást a mellékelt számla tartalmazza.
Társaságunk az ADSL szolgáltatásának megszüntetéséért szerződésbontási díjat nem számláz.
Türelmét köszönöm, remélem, reklamációját megelégedésére rendeztem."
STB.

Nem írom ide annak az úrnak a nevét, aki ezt aláírta, mert ő nyilván tisztességgel végezte a dolgát, és formalevelet küldött nekem.
Abból azonban hiányolok valamit. A türelmemet köszöni, ami szép, de nem kér elnézést.
Azért, mert a T-Online nem hitte el nekem - aki egy idősödő, némi köztiszteletnek (is) örvendő ember vagyok -, hogy igazat mondtam, amikor azt állítottam, hogy nem írtam alá hűségnyilatkozatot. Ha nagyon akarom, ezzel csorbult a becsületem. Megrongálták az önbecsülésemet. Hazudni nem szoktam. Értelmetlen is lett volna, hiszen, ha aláírtam, akkor van nyoma.
Nem kér elnézést azért, mert a T-Online szervezete valahol hibázott. Bejegyeztek a nevem mellé valamit, ami nem volt igaz. Nem mondom, hogy ezt a munkatársuk készakarva tette, de megtette, és ezzel engem kellemetlen helyzetbe hozott. Semmi baj, van ilyen, én is hibázom minden nap, de akkor oda kell írni, hogy hibáztunk, valamit félreértettünk, elnézést.
Ennyi. És akkor helyreáll a rend. A bizalom. Az én jó hírnevem után a vállalaté is. Legalább bennem. Már csak azért is érdekük lenne, mert akkor ezt is mesélném róluk.
Ha én lennék a T-Online vezére, nagyon adnék az ilyesmire, sőt talán még arra is áldoznék, hogy valami csekélységgel meglepjem a meggyanúsított, megbántott ügyfelet, de ez már csakugyan nem várható el. Nyilván más iskolába jártunk, más nevelést kaptunk. Én hiszek abban, hogy bármilyen szolgáltatás - még akkor is, ha az látszólag személytelen - az emberek közti legmagasabb szintű kommunikáció. A kölcsönös megbecsülés jó komfortérzetet teremt, ami a végén még pénzzé is fajulhat, extraprofittá. Ez éltetne egy emberségesebb kapitalizmust, ha találnánk hozzá társakat.

Személyesen

Nem olyan régen új városkába költöztem. Hallván ezt, az egyik ismerősöm megkérdezte: fasiszta vagy kommunista a polgármester? Az ismerősöm külföldi, csak itt él, nagyon figyel, és szinte állandóan gúnyol minket. Fasiszta vagy kommunista a polgármester?
És erre nem azt válaszoltam, hogy na, menjen a francba, mit képzel, itt se fasiszták, se kommunisták nincsenek, hanem azt mondtam, hogy nem tudom.
Vagyis pontosan értettem a kérdését, és ha meg is hökkentem egy másodpercre, elfogadtam a jelrendszerét, nem kértem magyarázatot. A fasiszta azt jelenti, hogy jobboldali, a kommunista meg azt, hogy baloldali. Addig kaffogtunk, hörögtünk, vartyogtunk és ugattunk egymásra, amíg ez maradt nekünk.
Mi van itt? Hogyan lettünk ilyen alpári, bunkó ország, ahol már mindent lehet, ahol csalhatunk, hazudhatunk, hamiskáskodhatunk, úgy szidalmazhatjuk egymást, ahogy a tahók káromkodnak? Kötőszó lett a hazaáruló, a fasiszta, a kommunista, a hazug, a csaló, már a gyilkos is. Mi van itt?
Hogyan jutottunk odáig, hogy valami választás vagy népszavazás ürügyén az egész társadalom nézi, ahogy választott szószólói lealjasulnak, és lealjasítanak mindent.
A választás, a szavazás a demokrácia ünnepe lehetne. Ha valóban olyan kérdésekben döntenénk, amelyekben van választási lehetőségünk. Ha úgy készítenénk elő döntéseket, úgy vitatkoznánk, úgy próbálnánk híveket szerezni, ahogy az olyan emberekhez méltó, akik képesek még ünnepelni. Azt, hogy van lehetőség, azt, hogy megint nem engedtünk a természetünknek, megint nem hagytuk, hogy ránk telepedjen valami diktatúra.
Ehhez képest választunk, és szégyenkezünk. Aki ma nem szégyenkezik ebben az országban, az nem demokrata. És senki ne nyugtassa magát, senki ne mutogasson másra: ez, ami itt van, mindannyiunk személyes szégyene. Tessék egy kicsit személyeskedni. A tükör előtt. Még van rá egy hét. Mindenekelőtt, tessék szíves lenni megkérdezni: mi magunk, személyesen valóban fasiszták vagy kommunisták vagyunk, avagy esetleg, legalább akkor, ha önmagunkról van szó, akkor bírunk egy csöppet árnyalni. És akkor talán a másik megítélésében is. És akkor talán kicsit múlik a rontás. (Klubrádió, Hetes Stúdió)