Ez van

A kangadesign.hu képe

Fölhívott egy régi, gyerekkori barátom, aki szoros állami szolgálatban dolgozik, valami polgári, de azért parancsnoki beosztásban. Nem mondom, hogy sülve-főve együtt vagyunk - évente, ha egyszer találkozunk, havonta beszélünk telefonon, és hetente az interneten. Van köztünk valami hallgatólagos megállapodás: mivel én újságíró vagyok, soha nem beszélünk a munkájáról, szakmájának titkairól. 

Azért politizálgattunk régebben. Azt is tudtam, hogy a Fideszre szavaz, meg is mondta, hogy azért, mert erős államot akar, és a szocialistákkal mostanában ez már reménytelen. Ha majd jön egy másik olyan párt, amelyik az érdekei szerinti erős állam letéteményese lehet, arra fog szavazni. Ilyen a pragmatikus választó. Amikor a Fidesz győzött, gratuláltam neki, és sok sikert kívántam. Pár hónapja azt mondta valami megjegyzésemre, hogy “már nem politizálok”. Én meg erre azt válaszoltam, hogy na ez az a mondat, amire gyanakodni kell, ha túl gyakran hangzik el: a diktatúra belülről, a lelkekben, a közönyből építkezik. Erre azt mondta, hogy itt nincs diktatúra. Én meg erre azt, hogy szólj, ha te is észreveszed. Kíváncsi vagyok az ingerküszöbödre.

Minden héten fölhívtam a figyelmét a diktatúra jeleire. Ezen a héten például a fesztiválzenekar esetére, a bérkommandó fenyegetésére, az újabb visszamenőleges nyugdíjassarcolás lehetőségére, bizonyos közszolgák hirtelen 2003-as bérszintre való visszapottyantására. Minden nap volt valami. Nem válaszolt, mert nem politizál. Amikor olvastam, hogy alighanem neki is alá kell majd írnia azt a nyilatkozatot, miszerint ezután titkosszolgálati eszközökkel figyelhetik, provokálhatják, sőt a családtagjai is látókörbe kerülnek, nem írtam neki, és nem kérdeztem, hogy mi is van itten akkor a diktatúrával. Legyen az emberben tapintat.

Tegnap fölhívott. Olyan telefonról, amin nem volt számkijelző. Azt mondta, hogy nagyon sajnálja, de törölni fog a Facebookon az ismerősei körül, és arra is megkér, hogy ezután ne küldjek neki levelet a diktatúra jeleiről. Semmiről. Sajnálja. Röstelli. Értsem meg. Majd jelentkezik. Ja és a felesége is töröl majd az ismerősei közül, de nem azért, mert haragszik rám. Ő is sajnálja. Röstelli. 

De ez van.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

 .

Mesterek

Mesterem egyszer kora reggel azt mondta: keljek föl, szedjem rendbe magam, mert azonnal indulunk a hegyre. Vegyek magamhoz ételt és italt, majd az úton megeszem, mert ha későn indulunk, nem érünk oda időben.

Kérdeztem, hogy a kolostorba megyünk-e.

Mondta, hogy igen.

- Miért?

- Valamit meg akarok kérdezni.

- De mit?

- Nem mondom meg, úgyse értenéd.

Engedelmes voltam, mint mindig, és mint azóta is. Egykettőre összeszedtem magam, és oda álltam a Mester ajtajához. Előpattant, még igazított a saruján, aztán már indultunk is. Irigyeltem, hogy neki van saruja, nekem meg mezítláb kell járnom az éles hegyi úton. És hideg is volt. Tavasz, de éjjelente lekúszott a hegy hidege.

Lehetett volna sarum, de Mesterem nem engedte. Azt mondta, addig kell járnom télen is, hóban is, jégen is mezítláb, amíg legalább egy napra el nem felejtem, hogy szeretnék valami lábbelit.

És én még soha, öt percre sem feledkeztem meg a lábam szenvedéséről.

Egyszer a Mestert megkérdeztem, hogy miért nem hazudom azt, hogy elfeledkeztem a szenvedésről, és már nem is kívánom, hogy vége szakadjon, hiszen miért is kívánnám, ha egyszer megfeledkeztem róla.

- Nem tudom - mondta a Mester.

- És ha azt hazudnám, hogy megfeledkeztem, akkor engednéd, hogy valami kis bőrt vagy effélét varrjak egy fadarabra és azt a lábamra kötözzem?

- Természetesen.

- De akkor is tudni akarom, hogy miért nem hazudok!

- Alighanem azért, mert tudod, hogy tudnám, hogy hazudsz.

- És megmondanád, hogy tudod, hogy hazudok?

- Nem. Csak sajnálnám, hogy mennyire elesett vagy, és engedném, hogy legyen neked is lábbelid.

Gyönyörű volt a hegy. A Nap éppen mögöttünk kúszott föl. Arra gondoltam, valahogy úgy kellene, hogy futok a fény elől, mindig árnyékban legyek, de aztán rájöttem, hogy olyan gyorsan kellene, ahogy a Föld forog.

Sehol nem volt ember. A Kolostor olyan picike volt odafönt, mint egy gyufásdoboz. Reménytelennek látszott, hogy valaha oda érjünk.

Figyeltem, hátha valami állatot látok. Egy madarat legalább. De se az apró fákon, sem az égen nem volt semmi. Felhő se járt fölöttünk.

A levegő még erős volt, de könnyű is. Fémes ízt éreztem, ha nem az orromon szívtam be.

Csak mentünk, csak mentünk. Csodáltam a mestert, hogy dacára vénségének, szinte szalad fölfelé. Még csak nem is szuszog. Mentünk a gyönyörű, ragyogó unalomban. Lassan elfogytak a csenevész fák, egyre sziklásabb lett az út, és egyszercsak megéreztem, hogy lassan fogy a levegő. Nem azért, mert fáradtam, hanem azért, mert egyre magasabban jártunk.

Szinte észre se vettem, már majdnem dél lett. A kolostor meg egyre nőtt, szinte már-már azt éreztem, hogy mindjárt beléphetünk a kapuján. De persze tudtam, hogy még vagy egy fél óra az út. Csak hát ez egy ilyen világ: minden vagy közelebbinek vagy távolabb valónak látszik, mint ahol csakugyan van.

A Mester egyszercsak megállt. Én is, persze.

Csak állt előttem, egyenes derékkal nézett a kolostor felé.

Én meg azt néztem, hogy van-e ott valami néznivaló. De nem láttam semmit.

Ő meg csak állt és nézett. Nem mertem megkérdezni, hogy most akkor mi van. Mert akkor mond valami talányosat, amin aztán egész nap törhetem a fejem, ami nem könnyű ritka levegőben.

De aztán, úgy öt perc után mégiscsak megszólalt: - Elfelejtettem.

- Mit?

- Hogy mit akartam kérdezni.

- Eszedbe jut, Mester.

- Nem tudom, ilyen még sohasem fordult elő.

Arra gondoltam, mi lenne, ha azt mondanám neki, menjünk vissza, ott aztán hátha eszébe jut, és akkor estére még vissza is érünk. De nem mertem mondani.

Csak állt. Még vagy öt percig. Aztán elindult, fölfelé.

- Eszedbe jutott?

Csak ingatta a fejét, hogy nem, dehogy jutott.

Lassabban mentünk. Talán azért, mert közben erősen gondolkozott. És nézelődött is, körbe. Mintha a szürke kavicsok, a satnya moha meg zuzmó eszébe juttathatna valamit. Arra is gondoltam, hogy azért lassít, mert röstell odaérni, és azt mondani, hogy nem tudja, miért jött.

De hiába, egyszercsak a kolostor kapuja előtt álltunk.

Nem kellett kopogni, megnyílt előttünk. Arra gondoltam, ki elől zárják. Ember nincs, aki ide lopni fáradna.

Egy kicsi, hörcsögforma szerzetes fogadott minket. A Mester előtt hajlongott, engem pillantásra se méltatott.

- A Mester már vár. - mondta az én Mesteremnek. Ő meg igazítgatta a saruját, porolgatta a köpenyét, mintha csakugyan takarosabban akarna kinézni, mert olyan ember elé járul, akit meg akar tisztelni. A hörcsögforma szolgaféle egy kicsi ajtón át egy nagy terembe vezetett minket, ahol a Mester Mestere ült egy nem túl nagy trónuson. Szép öregember volt ő is, de soha nem tudnám elmagyarázni, hogy egy ráncos öreg arc egy aszott testen ülő kopasz fejben mitől lehet szép.

Elé járultunk, földig hajoltunk, ahogy illik. Aztán az én Mesterem fölemelte az arcát, és azt látta, hogy az ő Mestere nevet.

- Igen! - mondta. A válaszom az, hogy igen!

Megint földig hajoltunk, aztán kihátráltunk a teremből. Még odakint is hallani lehetett az önfeledt nevetését. Röhögésnek mondanám, ha nem tisztelném.

A szolga is addig hajlongott, amíg el nem hagytuk a kolostort.

Egész úton hazafelé azon gondolkodám, megkérdezzem-e tőle, hogy vajon mire mondta az ő Mestere azt, hogy “igen”. Honnan tudta, mit akar kérdezni, ha egyszer ő is elfelejtette?

Már csoszogtam a fáradtságtól. Talán azért kérdeztem meg, mégis, hogy időt nyerjek.

- Ha ő tudja, én is tudom, ha tudnom kell - mondta.

Ebben maradtunk.

Estefelé aztán hallottam, hogy erősen nevetgél az én mesterem.

- Nem! - mondta, amikor benyitottam. - Az a válaszom, hogy nem.

 .

Elintézett ügy

Deutsch Tamás elintézettnek tekinti a médiatörvény ügyét. Mert a magyar kormány abban állapodott meg az Európai Bizottsággal, hogy pár ponton változtat. 

Nem akarok gúnyolódni, de pontosan az történik, amit vártunk: néhány - nem lényegtelen pontban visszavonul a kormány, a legégbekiáltóbbakat meg majd elsumákolja. Abban a reményben, hogy a világ annyira hülye, hogy nem veszi észre a ravaszkodást.

Bár nem tudjuk, hogy a háttérbeszélgetésekben mi minden hangzott el, meglehetősen fura és kiábrándító, hogy az Európai Bizottság még csak föl sem szólítja a magyar kormányt arra, hogy talán mégiscsak meg kellene gondolni, hogy EU-kompatibilis-e az, ha egy olyan médiahatóság élére, amelyben csak kormánypártiak vannak, kilenc évre egy kormánypárti politikust neveznek ki. Hogy egy ilyen párthatóság a visszaállamosított, vagyis pártszolgálatos közmédiumok mellett a teljes sajtót is ellenőrizheti. Méghozzá olyan büntetőjogkörrel, amit egy vállaltan despotikus hatalom sem engedhet meg magának. Mert, ha megengedné, és az EU-n kívüli országról lenne szó, akkor azt az Európai Bizottság erősen kifogásolná.

Ennyi telik az Uniótól. Persze azt Deutsch Tamás - aki talányos okból vállalta azt a szerepet, hogy beáll a világgal feleselő papagájkórusba -, sem gondolja komolyan, hogy vége a játszmának. Meg kell harcolni az EBESZ-szel, az Európa Parlamenttel, a nemzeti- és nemzetközi újságíró- és jogvédő szervezetekkel, és még persze a saját népével is. Mert talán velünk kellett volna legelőször is egyezkedni, tárgyalni, vitatkozni. De legalább a magyar újságírókkal.

Orbán Viktorról a  nyolcvan éves Mihail Gorbacsov jutott eszembe, akinek a karrierjét köszönheti. Ha ő nincs, Orbán ma járási párttitkár lenne valamelyik végvidéken. Én meg üzemi lapos újságíró, egy jóféle magyar szocialista nagyüzemben. Orbán a rendszerváltáskor rápattant Gorbacsov ajándék hintájára és magasra rúgta magát. Most meg a fejébe vette, hogy eltörli mindazt, amit egyszer ajándékba kaptunk.

Nem adjuk könnyen. Vissza kellene vonni ezt a törvényt. Már késő, de nem csak a demokráciához, a komfortos pártállam konszolidálásához is kellenek gesztusok.

 .

Halvány reményke

A delmagyar.hu képe

Lázár János azt mondja, hogy az MSZP és az LMP politikai hisztéria és sértődöttség okán nem akar részt venni az alkotmányozásban.
Talán azért csúfolódik, mert az utólagos magyarázatokhoz lesz szükség arra, hogy úgy állítsák be ezt a kéti pártot, mintha felelőtlen és hazafiatlan lenne. Pedig talán már érti, hogy a kétharmad lehetőséget ugyan ad az alkotmányozásra, sőt semmibe vehetik a politikai etika jobb országokban ismert szabályait, de ha az ellenzék szavazatai és a nép fölhatalmazása nélkül fogadják el az új alkotmányt, az akkor is illegitim és csak “Fidesz-alkotmány” lesz, ha amúgy minden “le lesz papírozva”, alkotmányosan.
Ez a rendkívül eszes ember, aki, látván azt a népi megvetést, ami felé fordult egy álomautó-használat miatt, le tudott mondani a pofátlan luxusról, egészen pontosan tudja, hogy a Fidesz alkalmatlan az alkotmányozásra. Szinte minden eddigi cselekedete ezt mutatja. Visszamenőleges hatályú törvényhozás, -adóztatás, praktikus kis alkotmánymódosítások, szerzett és egyezményes jogok önkényes csorbítása, visszaélés az egyéni képviselői indítványok kiskapujával... soroljam?
Lázár úr ne tudná, hogy a Fidesz akkor is nullára erodálódott hatalomerkölcsi értelemben, ha ez még nem látszik a támogatottságán?
Nem hisztéria vagy sértődöttség, ha egy ilyen párttal vagy egyáltalán nem, vagy csak igen szigorú feltételek mellett vállalnak ellenzéki erők bármilyen együttműködést.
“Lehetőséget kívánnak adni az ellenzéki pártoknak”... Jó lenne, ha Lázár úr megértené: fordult a kocka. Most úgy néz ki, hogy az egész világ előtt porig leszerepelt pártja kap egy lehetőséget a kicsi, erőtlen, “ügyefogyott” ellenzéktől, hogy szigorú feltételek mellett legalább a legitimitás halvány reményében barkácsoljon új alkotmányt.
Jó jel: Lázár úr oda nyilatkozott, hogy szerinte elképzelhető egy népszavazás az alkotmányról. Talán megértette: nem hisztéria, ha akadnak olyanok, akik szerint egy demokráciában a népszavazás nélküli alkotmány szánalmasabb még egy állítólag sztálininál is. Mert arra legalább volt mentség. A diktatúra.

 .

Freud Mentőszolgálat

A gyerekek utáni szavazatjog fölvetése óta nyilvánvaló, hogy Magyarországon elszabadult a totális hülyeség. Ez a javaslat önmagában elég arra, hogy egy normális nép az “alkotmány” szó kiejtésétől is eltiltsa a Fideszt, nem hogy még bele is piszkálhasson, vagy sajátot “alkothasson”.

Világosan ki kell mondani: ezek az emberek belehibbantak a kétharmadba, fogalmuk nincs, mihez kezdjenek a hatalommal. Azt leszámítva persze, hogy amit lehet, el kell pusztítani. Bosszúból. Valóságos kulturális fülkeforradalom zajlik: a színházakban, a filmstúdiókban, a tudományos akadémián, a közszolgálati médiumokban, és ahova csak nézünk. És nem véletlen, hogy a kínai kulturális forradalom jut eszembe erről. Bár a pusztítás európai technikával folyik - virtigli goebbels-i propaganda, pénzmegvonásos fojtás - a pusztítás máris akkora, hogy nyugodtan mondhatjuk: talán a második világháború vagy a Rákosi-rendszer óta nem volt ilyen. A legarcátlanabb most a Fesztiválzenekar pénzmegvonásos padlóra küldése, mert Fischer Iván beszélni mert. (Szőcs Gézát kezdem nem érteni. Van egy határ, ahol egy költőnek föl kellene állni. De ha például a Nemzeti Filharmonikusok és Kocsis Zoltán helyében lennék, félretolva minden eddigi ellentétet, megtenném azt a gesztust tiltakozás gyanánt, hogy megosztom a Fesztiválzenekarral az állami támogatást. Ez világra szóló cselekedet lenne, és talán fékezné is a kulturális fülkeforradalmi kedvet.)

Erősen gondolkozom, hogy létre kellene hozni egy gyorsanreagáló csoportot, amelyik bármikor segítséget nyújthat azoknak, akik furákat, pláne frajdosakat mondanak. És főleg akkor, amikor a furaság erősen árulkodó is. Ez már akkor eszembe jutott, amikor a legjobb múlt heti mondatot olvastam a luxusautóba szorult Lázár Jánostól, aki nyilván a tűzoltókat várta, hogy kivágják kínos helyzetéből. Zavarában beszélt: van olyan politikus is, aki nem csak lop, csal és hazudik, hanem dolgozik is. 

Nekem persze meggyőződésem, hogy a politikusok túlnyomó többsége soha nem lopott és nem is csalt. Inkább az a bajom velük, hogy hallgatólagosan részt vesznek lenyúlásokban, amikor elfogadnak olyan dugijuttatásokat, amelyekről tudják, hogy másképp nem kaphatnák, csak úgy, ha valaki lop, korrumpálódik helyettük.

Mindenesere Lázár úrhoz küldeném a Freud Mentőszolgálatot, azzal a kérdéssel, hogy akar-e erről mondatról beszélni.

Orbán úrhoz meg azért, hogy tárjuk föl közösen, miért kell neki folyamatosan ravaszkásan rasszista, nyilvánvalóan cigányozó szövegeket nyomatni, és miért csodálkozik, ha az általa keltett hullámokra egykori ökörköri társa, az elvadult Vona Gábor rácsüccsen.

Hanem a legsúlyosabb egy bizonyos Szentesi Zöldi László, akinek írására egy barátom hívta föl a figyelmemet. Pontosabban, hiába tiltakoztam, hogy én nem olvasok Magyar Hírlapot, kötelezővé tette. Mert, hogy ilyen még nem jelent meg magyarországi lapban. Szentesi Zöldi László a következőket bírja kijelenteni Államférfi című munkájában:

“Orbán Viktor tegnapi parlamenti válaszairól – nem is értem, miért – egy futballhasonlat jutott az eszembe. Sok kiváló labdarúgó akad a világon, de Messi csak egy van. Az argentin zseni hordozza a játék esszenciáját, a gyorsaságnak, a fölényes technikai tudásnak, a gyors felfogóképességnek azt a különös vegyületét, amely mindenki fölé helyezi őt. A magyar miniszterelnök is birtokában van valaminek, ami már életében a magyar történelem nagyjai közé emeli.” 

Majd Orbán ellenzékkel való feleselgetéséről: “kicsit azt éreztük, hogy Arisztotelész beszélget a sarki fűszeressel”.

Majd, és itt kezd el gyanakodni az ember: “Orbán és Gyurcsány. Lionel Messi az egyik, falusi labdarúgó a másik.”

Miért kell egy focistát egy másik focistához hasonlítani? Pláne, ha az ellenfelei - az ügyefogyottak - is sportemberek. Gyurcsány kiváló futó, Bajnai meg pláne: focista, jó kapus. Fővárosi. Ez azért fontos, mert valami motoszkálhatott Szentesi Zöldiben, talán az a sértettség, ami belevágott, amikor “egy pirospozsgás képű, ragadozó-mosolyú vidéki legénynek” nevezte pár hete a Paris Matchban Benoît Gysembergh francia akadémikus. Ezt is írta: Ahogy nyitja a kaput és közeledik feléd, úgy érzed, mintha gólt kívánna rúgni neked. Energiája nem a kézszorításában, hanem, mint egy rendes focistának, inkább  a lábában van. Járás közben lábfeje forog, a labdavezetés beégett a hajdani középcsatár mozdulatába. "A politikát a futball-öltözőben sajátítottam el", árulja el. Mármint Orbán. Ezeket írja a Paris Match.

A második Orbán-Messi párhuzamolásnál már az is fölmerült bennem, hogy valójában egy Orbán-gúnyiratot olvasok. Szentesi-Zölditől. Még rátesz pár akkora lapáttal, amekkorától egy jólépített födém is beszakadna:

“Orbán Viktor ma az egyetlen vezető politikus ebben az országban, akit a régiekhez, Andrássyhoz, Tiszához, Apponyihoz mérhetünk.”

Kezdődik a személyi kultusz is? Nem lehet, hogy ennyire megzakkant Szentesi Zöldi! Még a legsötétebb bérpulyka újság vezetői se adhatnak olyan parancsot egy újságírónak, hogy ekkora sületlenségeket leírjon. Ilyeneket csak szerelemből vagy ravasz számításból lehet összehordani. (Kérdezem, komolyan: mikor jelentek meg ilyen túlfűtött marhaságok Gyurcsányról? Bajnairól. Horn Gyuláról. Antall Józsefről. Kádárról.)

Ceauşescu. Kim IR Szen. 

Orbán a Kárpátok Messije. Lionelje, ami kicsit olyan oroszlánosan hangzik külföldiül.

Az is lehet, hogy az egész csak vicc. Túlspilázott szatíra. Vagy Szentesi Zöldi ravasz ellenfülkeforradalmi kiáltványa. Valójában kigúnyolja Orbánt. Nagyon. 

Ezt abból gondolom, hogy nem csak a vidéki focis hasonlat kiált a Freud Mentőszolgálatért, hanem a befejezés is, ami szinte üzen. Hogy mindent pont fordítva kell érteni:

“Az Index, a Hírszerző, a Hvg.hu már-már az orwelli határon táncol, az ő skanzenvilágukban mindennek az ellenkezője igaz: a nem igent jelent, a fekete fehéret, a cica pedig egeret.” 

Komolyan, őszintén azt kívánom Szentesi Zöldi Lászlónak, hogy Orbán irgalmazzon neki, ha gyanút fog.

 .

Meghalt Szendrei Lőrinc

Kaptam egy telefonhírt: szombaton meghalt Lőrinc. Nem zavarodtam össze, mint ilyenkor szoktam. Nem is lepődtem meg.  Szomorúan nyugtáztam, hogy teljesült a vágya. Hogy hiába magyaráztam neki: érdemes maradni még egy kicsit, mert túlságosan hosszú ideig nem voltunk, és túlságosan hosszú ideig nem leszünk.

Most én itt nem írom le, hogy milyen lapoknál dolgozott, mi mindent alkotott a magyar sajtóban. Aki nem tudja, ki volt Szendrei Lőrinc, annak úgysem mond semmit egy adathalmaz. Nekem a rendszerváltás idején lett a barátom, amikor mindketten parlamenti tudósítók voltunk. Aztán, ahányszor csak alkalom akadt, nagyokat beszélgettünk. Az volt a jó benne, hogy lehetett vele egyetértve vitatkozni. Ez volt a titka, ezért volt képes bármelyik még vállalható politikai oldal képviselőivel igazi baráti kapcsolatokat fönntartani.

Nem volt könnyű ember, mint általában azok az újságírók, akik nem csak úgy tesznek, mintha mindent tudnának arról, amiről beszélnek. Arra kellett vigyázni, hogy ne mondjunk megalapozatlan véleményt, mert attól megmérgesedett és apró darabokra szedte szét azt, akivel vitatkozott. Ő valóban addig kutatott, addig beszélgetett, amíg minden információja megvolt ahhoz, hogy ítéletet mondjon a világ dolgairól. Ezért volt nagyon jó riporter, egy régi, már szinte teljesen kimúló iskolából.

A magánélete, a meglepően brutális betegségek megroggyantották. Nagyon. Aztán a testvére haldoklása, halála, újabb és újabb rokonok halála megfertőzte a halállal. Átkísérő ember volt, az élet túlsó kapujáig simogatta azokat, akik kérték. Csak hát ezért, a legnehezebb tisztességért fizetni kell. Amit a mások halála visz el az életerőnkből, nemigen szerezhető vissza pihenéssel, napozással vagy muzsikahallgatással. Az odalesz, végleg.

Megpróbálta rendbe tenni az életét, úgy nézett ki, hogy ha állandó munkája nincs is, legalább jó kis lakásban élhet, az egyetlen emberrel, akit mélységesen szeret. Tartotta magát. 

Aztán egyszer szembesülnöm kellett: valamikor januárban bejelentés nélkül látogattam meg, mert nem vette föl a telefont. Olyan volt, mintha rajtakaptam volna: alig bírta húzni a testét. Még elmentünk együtt tüntetésekre. Az utolsón, a parlament előtt kifejezetten jól nézett ki. Amikor elváltunk, megölelt. Furcsálltam, mert nem volt ez köztünk szokás. Persze tudtam, hogy üzent. Aztán még leveleztünk az interneten. Közös munkát tervezetünk, volt néhány kiváló ötlete arról, hogy kikkel beszélgethetne a Szabad Magyar Televízióban.

Hol föltámadt, hol visszazuhant. Éjszakai cseteléseinkben kiderült, hogy az ereje estére elfogy.

“Valójában arról van szó, hogy lejárt az időm. Ez a lényeg. Gyorsan kell cselekednem. Mindent kipucolok az életemből, hogy tiszta világot hagyhassak magam mögött.”- írta három hete. És ezt is:

“És mivel egyszer túléltem a klinikai halált - másfél percig elszálltam - ismerem a gyönyört. Megfertőzött a halál.Jó lesz nekem ott.”

Hát legyen jó. Fogadja tárt karokkal az ő Jóistene ötvenkilenc évig sanyargatott lelkét, és vétkeinek elszámolásakor vegye figyelembe életének pokoli napjait.

 .

- K - 90!

 .

Rohadt Andrassew

Nekem már ez a viselkedés is fura volt
Mészáros úrtól

Vannak kemény napok. Tegnap reggel a bíróságon nagy feszültségben lehetett Mészáros Imre, a gój motorosok elnöke. A népét negyed kilencre rendelte, a tévéseket fél kilencre. Gondolom, vagy negyed órán át lesben állt egy nagy kosárral a kezében, a befűtött kamerák előtt. Mi meg persze tudtuk, hogy a vele való találkozás nem múlhat el valami gusztustalankodás nélkül, így pont háromnegyed kilencre értünk. 

De így se volt szerencsénk, azonnal elém pattant a folyosón, hogy ő hozott egy kosár élelmet Bakácsnak, és hogy én adjam oda neki. Mindezt kicsit hisztérikusan adta elő nagy izgalmában. Én csak azt mondtam neki, hogy szégyellje magát. Akkor Németh Pétert gondolta helyesnek a kosárral szekírozni. Miután ő is lepattintotta, az ügyvédünkkel kezdett el feleselni, aki látva, hogy a bírósági folyosót Mészáros elnök úr manézsnak nézi, letiltotta a kamerázást. (Később, miután az Elnök úr látta, hogy ezzel a kosaras cirkusszal meg a bakácsolással nem tudja megtölteni a “Gumid kopjon ne a hazád” vagy mifene című műsorát az ECHO tévén, kínjában a fiamra kezdte tukmálni a kosarat. Persze szokása szerint próbálta Dávidot is megnyilatkoztatni arról, hogy ők vajon csakugyan nácik-e, vagy legalább arról, hogy én miért mondom őket annak. Dávidnak meg van annyi esze, hogy nem mondott semmit, mert tudta, hogy elég egy szó, és máris följelenti. Közben meg még ratyizgatott is engem a saját fiamnak, aki persze arra hivatkozott, hogy ő az egyik perdöntő bizonyíték arra, hogy én nem vagyok meleg. Nem is tudom, mit akart ezzel. Hátha Dávid a kamerák előtt pofánveri? És akkor tőle is le lehet nyúlni egy milliócskát? Elképesztő, hogy ebből lehet éldegélni és motorozgatni ebben az országban. Provokálni - följelenteni - kaszálni.)

Maga a tárgyalás elnapolódott valami formai hibák miatt. De az a kis idő is, amíg ez kiderült, elég volt ahhoz, hogy legyen cirkusz. Mi továbbra is ragaszkodtunk ahhoz, hogy ne fényképezzenek. Ez talán fura szakmailag, hiszen mi elég sokat szerepelgetünk nyilvánosan, és sajnálom is a kollégákat, de talán megértik, hogy az ember nem szívesen vesz részt Mészáros Imre kínos mutatványoskodásaiban. Természetesen a fotósoktól is elnézést kérek. Bár talán egy kicsit eltúlozzák egy ilyen pitiáner per jeletőségét, ha kirendelik a Magyar Távirati Iroda tudósítóját.

A bírónő szigorú volt, kiküldött egy stábot. Meg egy szegény, jóembernek látszó gój motoros maskarás embert is, mert nem kapcsolta ki a telefonját. Mészáros Imre persze fölszólalt a sajtószabadság ügyében, de hiába. 

Ja, és a bírónő összevonta a gójok ügyét a Pörzse-üggyel, hiszen őt is ugyanabban az írásban neveztem nácinak. Így aztán április tizenharmadikán, reggel fél kilenckor találkozunk legközelebb. Mindjárt meg is ünnepelhetjük, hogy szinte éppen pont három éve tart ez az ügy. Gondolom Mészáros úr gójmotoros műbőr frakkban szolgáltat majd föl rózsaszín gyerekpezsgőt, mert addigra kideríti, hogy mi nem veszünk magunkhoz alkoholt. Viszont így kicsit eléggé kedvére valóan ratyis lehet a pörformansz.

Amúgy jó sajtóm volt. Maga SS Péter írt valami bakácsos marhaságot rólam a Magyar Hírlapba. Nem tudom mit, mert csak mesélték. Ugyanezzel az ürüggyel beszólt a Heti válaszban Stumpf kolléga (http://hetivalasz.hu/jegyzet/bakacs-tiborc-35348). Ez az írás azért érdekes, mert egyrészt Stumpf András tehetséges, másrészt csak azt veszi észre az írásomban, amit akar, viszont engem azért bírál, mert csak azt veszem észre, amit észre alkarok venni. Aztán a Heti Válasz délutánra már nem annyira finnyás Bakács-ügyben, mint Stumpf, és híven, jó bulvárosan beáll a gój motorosok krónikásának: http://hetivalasz.hu/kronika/az-ujsagiro-mar-el-is-vesztette-a-pert-35376 

Mészáros Imre persze estefelé átküldte a saját verzójukat is: http://www.echotv.hu/index.php?akt_menu=71&mm_id=178&v_id=6496 , amiből legalább megtudjuk, ki az, aki önfeledten tud örvendezni a médiatörvénynek. 

Este a fiam üzenőfalára ezt írta: “További szép napot kívánok Neked, mesterséges értelemnek pedig kellemes magömlést!” - (Mészáros úr engem folyamatosan így nevez. “AI” az ugye a mesterséges értelem rövidítése, és szerinte ez századszorra is nagyon szellemes.)

Szóval a saját fiamnak azt üzeni, hogy az apjának legyen kellemes magömlése. És egy ilyen ember bárhol elnök lehet. Olyanok fogadják el karizmatikus szellemi vezetőjüknek, mint Lázár Vilmos hétszeres fogathajtó világbajnok, Kassai Lajos, a méltán világhírű lovasíjász, Koltay Gergely méltán világhírű zenész, a Petőfi Rádió főszerkesztője, Lázár Zoltán hatszoros fogathajtó világbajnok, vagy a csodálatos tehetségű zenész, Tátrai Tibor. Sőt, a Lázár-fívérek ezzel azt  is eltűrik, hogy Mészáros Imre a CBA titkos háttérarca legyen.
(Érdekes, hogy Gyarmati Dezső tiszteletbeli tag valahogy eltűnt a listáról.) http://www.facebook.com/gumikrumpli/posts/176312282413756

Van valami fura abban, ha így hatvan felé egyszercsak azzal szembesülök, hogy egy többnyire bőrruciban brummogó férfi reggel kosárkával incselkedik velem, hogy együtt fényképezkedhessünk, este meg annyira kényszeresen gondol a fütyikémre, hogy erről még a fiammal is csetelget. Ez annyira új nekem, hogy nem tudom, megtisztelő-e vagy inkább borzalmas.

Hogy csakugyan jó napom legyen, este még Avar fölhívott, gratulált, mert Madách-díjas Bayer Zsolt azt mondta be a tévében, hogy “rohadt Andrassew”. Két hete Várkonyi Tibornak üzente, hogy rohadjon meg.  Így csak utolértem Tibort. 

Ezen a képen szintén Mészáros Imre látható, miközben
az engem megszemélyesítő gumibaba fütyijére firkant,
mielőtt csapatával a Népszava szerkesztősége elé indul

 .

Diether Dehm a Bundestagban

A negyedik perc tizedik másodpercében egy nehezen kiejthető név hangzott el a Bundestagban Diether Dehm, DIE LINKE képviselő szájából. Hát eléggé fura érzés. "Támadják azokat, akik megnyitották a határokat, például Konrád Györgyöt. ... A szólásszabadság visszafejlődött az 1989-es évre. Van, akit már elnémítottak, támadják Andrassew Ivánt és Jászberényi Sándort."

 .

Ami Bakácsot illeti

Nem is tudom hány levelet, hány kérdést kaptam Bakács ügyében. Hogy lopott egy áruházból. Szalámit. Mert éhes volt. És hogy mit szólok. Ugye azzal összefüggésben, hogy Bakács “elárult engem”, amikor vacsorát főzött a gój motorosoknak, és - amint az egy filmen is jól látszik - együtt röhögött velük, rajtam.

Ami ezt a gójos filmet illeti, az családi ügy: bármennyire is haragudtam néhány napig Bakácsra, ez a mi kettőnk dolga. Soha nem fogjuk kibeszélni, mert én túl vagyok rajta. Megértettem. Most értettem meg, amikor lopáson kapták. Nyilván rettenetesen félt attól, hogy a gójok kihasználják, hogy valami megrovást kapott a bíróságtól, és beperlik polgárilag, és szakítanak róla egymilliót. Ez örökre megroggyantotta volna, mert annyira szegény. 

Bakács hosszú idő óta rendkívül szűkösen él. Ez nyilván összefügg azzal, hogy filléreket keres, gyerektartást fizet, a megasztáros szereplése óta kipiszkálták bizonyos, az úgynevezett jobb körökből. Úgy néz ki, hogy a Vígszínház igazgatója ott ülhet a zsűriben, azt elviseli a magyar elit, Bakács meg nem. Kirekesztették azok a lapok, amelyeket régebben egyebek mellett azért olvastunk, mert Bakács Tibor Settenkedő írásai voltak bennük. Az egyik legnagyobb ma élő újságíró írásai - mert ezt le kell szögezni. Azt is, hogy nem lehet nem hallgatni, ha a rádióban van.

Félt a gój motorosoktól. Attól a cinikus gonoszságtól, ami árad ezekből a bírósági tárgyalásokból. Attól, hogy sohase tudhatod, hogy igazad van-e, sohase tudhatod, hogy milyen alapon ítélnek. Én ott voltam, amikor Bakácsot száznegyvenezerre ítélte a bírónő, aki eltűrte, hogy a tanú cigánybűnözésről beszéljen, és amikor beszéltünk, számomra kiderült, hogy nem csak azért fogja leülni - ha a másodfok nem mentesíti -, mert az ember nem fizet, inkább politikai fogoly lesz, hanem azért is, mert bizony nem tud kifizetni ennyi pénzt.

Egymilliót meg pláne. A gój motorosok elnöke, Mészáros úr meg nyilván megajánlotta, hogy kivásárolhatja a pert egy vacsifőzéssel. Tudom, hogy ebbe belehalt Bakács. Ebbe a megaláztatásba. Pláne abba, hogy az örökösen ádázul fotografáló gójok megígérték neki, hogy a vacsorán készült filmfelvételt nem mutatják meg senkinek. Abból látszik, hogy mennyire naiv, hogy ezt elhitte. Azok után, amiket láttunk a gój motorosoktól és Mészáros Imrétől, még mindig úriembernek nézte őket. Hülye Bakács.

Valójában az történt vele, hogy elszegényedett. Hogy miképpen lépte át a határt, azt nem tudom. Az is lehet, hogy dühös volt: rohadjatok meg, végigdolgoztam az életemet, baromi híres vagyok, és nem tudok egy rúd szalámit megvenni. És akkor jött az a borzalmas pillanat, amikor becsúsztatta valahova azt a szál szalámit. Nyilvánvaló, hogy nem volt eszénél. Nyilvánvaló, hogy abban a pillanatban nem mérte föl cselekedete súlyát, lehetséges következményét. Talán valami adrenalin tódult az agyába meg a lelkébe, ami a pénztárig sem szívódott föl.

Azt is el tudom képzelni, hogy mostanában átélte azt, hogy nem tudta elhozni a gyerekeit, mert nem volt mivel megetetni őket. Sokan élünk mostanában az ilyen döntések határán. Bármelyik nap bedőlhet minden. Most ért el hozzánk a világválság nevű világháború. Leraboltak minket és elfogytak az utolsó tartalékok is. 

Ráadásul jött az új hatalom. A totális bosszú hatalma. Mindenki azt gondolja, hogy a médiatörvény a legveszedelmesebb a sajtószabadságra nézve. Pedig dehogy. Nincsnek hirdetők. Jött az új kormány és azonnal eltűntek. Például az a cég, amelyik profiljának megfelelően a legtermészetesebb módon folyamatosan arra kívánta rávenni a médiafogyasztókat, hogy próbálják ki a szerencséjüket, hirtelen fölismerte, hogy a baloldali és liberális olvasóknak, rádióhallgatóknak nem való a lottó, a totó, a kenó. Kár beléjük, vagy mi. Ugyanez a kiváló cég a Fideszt megelőző nyolc évben szorgalmasan hirdetgetett a jobboldali lapokban. Ez csak egy példa. Ha valaki arra kíváncsi, hogy miért kell koldulnunk mellékletekre, rádiópercekre. Hogy miért van az, hogy újságírók megalázó pénzekért dolgoznak, elemi anyagi gondokkal küzdenek, többnyire reménytelenül.

A környezetem tele van szorongó emberekkel. Úgynevezett értelmiségiek, több diplomával. Teljesen védtelenek. Tegnap hallottam egy szerkesztő barátomtól, hogy Magyarország egyik legnagyobb írója fölhívta: sajnos nem tud elmenni egy találkozóra, mert nincs pénze az útiköltségre. 

Tudom, mennyit keresett Bakács. Most majd még kevesebbet kap. Ha választhat a börtön és a bírság között, a börtönt választja. Nem viccből, nem kivagyiságból, hanem mert erre kényszerül. Talán ki kellett volna ülni, koldulni, valahova. Vele ültem volna, ha hív. Talán jelentkezni kellett volna az Ezek megőrültek című celebjátékba. Vagy a valóvilágba. Bár én is inkább lopnék.

Amit tett, az persze megbocsáthatatlan, ha megbocsátjuk akkor is. De kik vagyunk mi, hogy bocsánatot adjunk, bárkinek, aki maga ellen vétkezett? Én, személyesen azt gondolom, hogy az a két büntetés, amit kap, éppen pont sok a bűnhöz képest. Az egyik az, hogy a gyerekei elé kell állni. Őket csúfolják majd miatta. A másik az a csúfolódás, amit kap sokszázezres példányszámban, amit, milliós nézettséggel, el kell viselnie, mert celebkedett, és az ezzel jár. Nem beszélve a börtönről, ami fenyegeti. 

Legyen ennyi elég. Legyen néha kegyelem is. Talán mások is így gondolják. Mindenesetre erre utal, hogy sem a Klubrádió, sem a Tilos nem rúgta ki. Felelős emberek felelős döntése. Nem képzelik Istennek magukat.

Mindig azt hangoztatom, hogy az újságírás tíz százaléka tehetség, kilencven pedig etika. Tegyünk most egy próbát Bakácsért. Legyen úgy, hogy a médiafogyasztás tíz százaléka etika, a többi tisztelet a kivételes tehetségnek. A többit intézze Bakács Tibor. Lesz dolga.

 .

Szárnyakat növeszteni

Két hét alatt ennyi kosz jött ki egy csapból

Annyira baljóslatú, hogy folymatosan elromlik minden körülöttem. Minden, ami elromolhat. Tulajdonképpen nem olyan rettenetesen nagy dolgok, de mégis olyan, mintha a sors folyamatosan figyelmeztetne. Például egy baljóslat: meghívtak egy nagyon kedves társaságba, hogy beszélgessünk a politikáról. Amikor kijöttem a pinceklubból, telefonált Kata, hogy siessek haza, mert rosszul érzi magát. Öt éve együtt élünk, de ez volt az első eset, hogy ilyesmiért telefonozott. Beültem az autóba, indítok. Semmi. Megint. Semmi. Van áram, de az önindító környékéről egy hang se jön. 

Úgy is maradt. Hívom Katát, hogy ez van. Fogalmam sincs, hogyan jutok haza, de megpróbálom a csöndes, sötét utcán betolni. Szerencsém volt, mert éppen megállt egy házaspár, a férfi azonnal jelezte, hogy várjak, segít. (Érdekes, és ebben is van valami sorsszerű, hogy ha bajban vagyok, szinte mindig van valaki a közelben, aki segít, anélkül, hogy kérném. Nem csak ilyen dolgokban. Ez néha már megrázóan megható.) Betoltuk, és az az ember még csak arra se adott esélyt, hogy megköszönjem, mert amint elindult a motor, azonnal megfordult, tehát azt se láthatta, hogy én kézjelzéssel megköszönöm. 

Szerencsére volt annyi eszem, hogy nem mentem be az utcánkba, mert ott éppen építik az utat, tehát nem lehet betolni, hanem kerestem egy lejtős utcát. Persze reggel nem indult. Bementem a közeli szerelőhöz, mondtam neki, hogy nem állítom le, mert nem tudjuk betolni. Mondta, hogy de, le kell állítani. Leállt. Indítsam. Természetesen pöccentésre indult. Az autók úgy viselkednek, mint az emberek a fogorvosnál. A szerelő elbocsátott. De persze este megint nem indult. Reggel se. Tologattam. Szerencsére rájöttem, hogy szinte a szomszédomban van egy autóvillamossági műhely. Betoltam, odavittem. Természetesen megint fogorvosnak nézte a szerelőt.

Mindegy, valami szénkefe volt a baj. 

Amint hazaértem, azonnal megnéztem a kazánt, mert arra gondoltam, hogy ahogy magamat ismerem, megint elromlott. Pont egy hete ugyanis úgy jártunk, hogy elkezdett belőle folyni a víz, de rendesen. Hívtam a szerelőt, aki mondta, hogy most éppen családilag van százötven kilométerre, de vasárnap este tud jönni. Addig bírjam ki. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert annyira csurgott a víz, hogy legalább félóránként üríteni kellett alóla a lavórt. (Majdnem azt írtam, hogy lavrot, mert gyerekkoromban, népesen úgy mondták.) Ezt úgy tudtuk megoldani, hogy Kata hajnalig virrasztott, én meg azután. Ráadásul vasárnap a vízömlést el tudta ugyan rekeszteni a szerelő, de ki kellett hívni a szakszervízt egy újabb hiba miatt.

Ma megint hívtam a szerelőt, mert egyre vékonykábban folyik a melegvíz. Hogy ennek mi lehet az oka, arra talán mutat valamit az, hogy mit bányásztam ki két hét alatt a fürdőkád csapjának szűrőjéből. Ez legalább két köbcenti kavicsféle. Úgy kerül oda, hogy részben jön a vízzel, részben pedig kicsapódik a hőcserélő nevű helyen, ahol aztán szépen le is rakódik. Egyre szűkebben bír átjönni a víz, aztán egyszercsak nem lesz többé melegvíz. Jóféle sósavval lehet pucolgatni, amíg ki nem lyukad az egész. Akkor aztán már százezerbe kerül majd. Most azért fohászkodom, hogy legalább ne télen menjen végképp tönkre.

Na, ezen a héten megint nem indult az autó. Most nem a seképsehang formulát találta ki, hanem azt, hogy amikor indítok, akkor fölsír, szinte, mint egy sziréna, de a fogaskerék nem bírja elkapni a másik fogaskereket. Ez a rettenetes hang négyszer-ötször fölsír, mire bekap, beindul a motor.

Vissza a szerelőhöz: mondanom nem kell, hogy nála ezt nem produkálja, még véletlenül sem. Még jó, hogy elhiszi.

Otthagyom, megjavítja, de amikor megyek érte, mondja, hogy kell valamit csinálni a kuplunggal, mert nagyon nyöszörög, amikor benyomjuk. Tudom én, de már megszoktam. Mondja, hogy jól van, ért, de az is lehet, hogy csak meg kell zsírozni, de az is, hogy nemsokára elszakad a bovden. 

Nincs megállás. Nincs kegyelem. Egy-egy ilyen aprócska baj alig kerül többe tízezer forintnál, ami rendben is lenne, mondjuk havonta egyszer. (Apám szokott erre olyanokat mondani, hogy “ja, nem kell tizenhárom éves autóval járni”.  Ezt szerettem benne a legjobban. Olyanokat tudott, hogy “aki autóval jár, annál mindig legyen tízezer forint” - akkoriban az olyan hathavi fizetésnek felelt meg. De a legjobb az volt, hogy ha már beszorult és nem volt több érve, akkor keményen kijelentette, hogy “egy kis akaraterővel az ember szárnyakat tud növeszteni”. Ha élne azt válaszolnám, hogy és nem kell olyan országban élni, amelyikben a csapokból kövek potyognak. Bár a vízművesek megoldják a gondot: ez a kövesvíz annyiba kerül, hogy nem marad pénz benzinre, így nem tudsz tizenhárom éves autóval járni.)

Annyi jó azért történt, hogy a befejeztem az első kisregényemet. Vélhetően az utolsót is, mert nekem rettenetes szenvedést okoz a hosszú történet. Pláne, ha tudom, mi a vége. Csak azért írtam meg, mert tartoztam vele. Magamnak, mert nagyon bennem volt. És ha valami nagyon bennünk van, akkor valami dugulásfélét okoz. Amíg nem írjuk le vagy inkább ki, addig nem jön a többi történet. És persze, hogy a végén másfél éves munka után nem is tetszik igazán. (Hónapok óta szinte készen van, csak piszkálgattam.) Katának tetszik. Benne az a jó, hogy tudom: megmondaná, ha nem.

  .

Szász Istvánnal és a legszebb sapkájával éppen szabadságharcolunk

Isza Ferenc képe

.