Születésnapomra

Köszönöm a születésnapi jókívánságokat. Nem tudok mindegyikre személyesen válaszolni. Az a furaság ért, hogy pont tegnap romlott el a számítógépem, és mire az internetre jutottam, annyi üzenet érkezett, hogy meg se tudtam számolni. Olyan kétszázig eljutottam, de aztán rájöttem, hogy reménytelen. Levelek, bejegyzések, képek. Elképesztően sok. Van ám ebben valami rémisztő is, mert ha az ember ennyi szeretetet kap, akkor elkezdi piszkálni a felelősségtudat. Gálvölgyi János egyik beszélgetésében merült föl a múlt héten az, hogy amikor a színész elkezdi az új színmű próbáit, azonnal dilettánsnak érzi magát - hiába megy telt házzal egy-két-három másik olyan darab, amelyikben nagyon jól alakít. Minél több szeretetet kapunk, annál erősebb a kétség. Az utóbbi hetekben én nagyon sokat kaptam. Azért, mert leírtam, hogyan élünk mi, újságírók, mostanában, és azt is, hogy én, személyesen. Arra nem gondoltam, hogy ebből az lesz, hogy sok száz levelet kapok, a barátaim csakugyan segítenek, például azzal, hogy megrendelik a Mondottkönyvemet, megoldásokat keresnek, hogy legyen telefonom, internet-előfizetésem, talán még egyszer olyan munkám is, amihez fizetés is tartozik. Csak ugye, ezért én is tartozom valamivel. Hogyan tudom én visszaadni a sok szeretetet? Persze, minden hétköznap szembe kell néznem magammal, a felelősségemmel. Lehet, hogy az az igazi szülinapi ajándék, hogy ezt százan és százan tudatosítják.

 .

Lapítók

A héten három demonstráción vettem részt. Szerdán ott voltam a Gesztenyéskertben az Antifasiszta emlékműnél. Ünnepségen és koszorúzáson. Lehettünk kétszázan, baloldaliak, kommunisták, antifasiszták. Aztán átmentem a Remízhez, ahol Ságvári Endrét megölték. Az emléktábláját eltüntették, az egy esztendeje Ságvári-fának kinevezett akácot kivágták. Talán, ha húszan átmentünk egy másik fához, hogy kinevezzük. Megnevezzük. Hátha nem vágják ki. Csütörtökön a Dankó utcában voltam, hogy Iványi Gáborékkal virrasszak a gyalázatos egyházkirekesztés miatt. Voltunk százan, talán kicsivel többen. 

Nem hiszem el, hogy Magyarország fővárosában összesen két-háromszáz olyan ember él, aki észreveszi, hogy vannak párhuzamok a harmincas-negyvenes évek és a mostani fejlemények között. Hogy az ötvenesekről ne is tegyek említést. Nem hiszem el, hogy csak ennyien értik, miért veszedelmes a múltfosztás és múlttaposás. Nem hiszem el, hogy mindösszesen két-háromszáz liberális és baloldali értelmiségi, valamint hajléktalan és cigány érti meg, mi következik abból, ha egy egyházat, amelyik emberek ezreit istápolja, eltörölnek, valami szektának minősítenek.

Tudom, hogy nem alszanak az emberek és nem is közömbösek, pontosan érzik veszélyt. És azt is, hogy ők sem ússzák meg. Legalábbis aligha. Talán azzal, hogy otthon lapítanak, az időt próbálják megállítani. Fura érzés lehet a "járkálj csak halálraítélt" állapotában azt számítgatni, hogy ha nem megyek el valahova, akkor mennyi időt nyerek. Sőt, ha kimaradok valamelyik Kubatov-féle listáról, akkor talán addig tudom húzni, hátha addig, amíg nélkülem bukik a diktatúra. Nem vetem meg az ilyen embereket, értem a félelmeiket, a családra, a nyomorra hivatkozást, sőt, szeretettel figyelem a gyávaságukat. Szükségük is lesz rá, amikor életük végéig gyötri majd őket a lelkiismeret.

Legközelebb augusztus másodikán, kedden, délelőtt tízkor lesz alkalom a lapításra. A IX. kerületben, a Duna Nehruról elnevezett partján akkor ácsorgunk majd csöndesen a Roma Holokauszt emlékművénél ötvenezer áldozatra emlékezve. Tízen-húszan biztosan.

 .

Jogforgatók

Egyetért-e Ön azzal, hogy új jogszabálynak az érintettekre nézve hátrányos rendelkezését a jogszabály hatálybalépését megelőző időszakra vonatkozóan ne lehessen alkalmazni? - Így szól az MSZP népszavazási kérdése, amivel természetesen egyetértek, és teljes szívemből támogatom, hogy legyen erről szavazás, és kívánom, hogy elsöprő többségben legyenek az igenek.

Mégis motoszkál bennem valami: ha a Fidesz hagyja, hogy a nép erről szavazzon, és többségben lesznek az igenek, az nem jeleni-e azt, hogy a kormány és a parlament eddigi gyakorlatát ezzel szinte törvényesítjük? Hiszen csak ezután nem lehet visszamenőleges hatályú törvényeket hozni. Évezredekig nem nagyon lehetett, most egy évig igen, aztán megint nem.

Mert attól, hogy hátratörvénykezés tilalma nincs, nem volt beleírva a jogrendünkbe, még bűn. Vannak dolgok, amelyeket soha nem írunk le, mert annyira természetes, annyira beleépült az emberiség jogérzékébe és -rendjébe, hogy épelméjű embernek eszébe nem jutna megcselekedni. Hiszen ha valaki visszamenőleges érvényű törvényeket hozhat, akkor a teljes jogbiztonságot veszélyezteti. Nem vagyok jogász, az is lehet, hogy valaki ismer a nemzetközi irodalomban példákat, de ilyesmire csak akkor tudok magyarázatot elképzelni, ha mondjuk egy ország katonai végveszélybe kerül, és egy törvény vagy szerződés az állam és polgárai puszta létét is veszélyezteti. De gazdasági jellegű, szerzett jogokat fosztó, embereket megnyomorító törvénykezés, ráadásul tendenciaszerűen, nagy számban, ez akkor is elképesztő, ha más kormányok gyakorlatában is megjelent ilyesmi - de inkább csak nyomelemekben.

Ami Magyarországon az utóbbi egy évben történt az a joggal való visszaélések sorozatával végrehajtott alkotmányoskodó államcsíny. Azt is tudatni kellene a kormány tagjaival és a cinkos parlamenti frakcióval, hogy a joggal való visszaélésekért felelniük kell. Nem csak a visszamenőleges hatályú törvényekért, hanem a kötelező egyeztetések hiányáért, az egyéni képviselői indítványokkal való nyilvánvalóan rosszhiszemű manipulációkért is. Most kell kidolgozni a részletes és alapos vádiratot, most kell tudatni az egész világgal, hogy mi vár ezekre az emberekre. Aki a joggal bohóckodik, az végezze bíróság előtt.

Persze majd akkor, ha a joggal való visszélésekkel meggyöngített igazságszolgáltatás európai rendje visszaáll Magyarországon.

Ehhez azonban az is kell, hogy szakértő csoportok jöjjenek létre. Olyanok, amelyekben nem csak világos - vagyis az egész világon érthető - vádirat készül, hanem azok a törvények is, amelyek fölváltják az orbáni törvényeket, alkotmányt, és az egész hibbant miskulanciát, amit ránk erőltetett. Az lenne a legjobb, ha őszre létrejönne egy ellenzéki kerekasztal. Nem csak a demokratikus parlamenti és azon kívüli pártokból, hanem az úgynevezett civil szervezetekből is. Ez a testület vitatkozva és egyetértve kijelölhetne egy árnyékkormányt, amelynek “árnyékminisztérumai” - vagyis a szakértő csoportok - kidolgoznák azt, amit hatalomváltás esetére ajánlhatnak. Ehhez már bátran csatlakozhatnának azok a konzervatív csoportok is, akik ma még nem mernek vagy nem tudnak kitörni a Fidesz és Orbán bűvköréből. Ezzel először a rendszerváltás óta megvalósulhatna a nép álma: jóval a választások előtt pontosan tudnánk, kikre és mire szavazunk. Nem csak azt, hogy ki ellen.

A mai állapotunkban nem az a legborzasztóbb, amit Orbán és cinkosai művelnek, hanem látni azt a bénultságot, amelyben a magyarok, pláne az értelmiségiek végignézik, ahogy lerombolják a jogállamot, a jóléti állam végét jósolva gonosz és igazságtalan rosszléti államot hoznak létre, és gyakorlatilag minden ellenállás nélkül építik föl a diktatúrát. Ébredő koromban sokszor kérdeztem az öregektől, hogyan tűrhették el azt a mérhetetlen égbekiáltó jogtalanságot, amit Horthy, Szálasi, Rákosi és Kádár alatt megtettek velük. Már értem.

Nem vigasztaló, de nem vagyunk egyedül, máshol is vannak olyanok, akik magukra nézve nem találják kötelezőnek a legősibb emberi törvényeket. Éppen a múlt hetekben derült fény arra, hogy a mélyen katolikus Írországban a katolikus papok tudtak társaik pedofil bűneiről, de valahogy a kétezer éve az alaptörvények legfőbb őreként föllépő egyház nem értesült arról, hogy a gyerekek elleni legförtelmesebb bűncselekmény olyan köztörvényes dolog, amit kötelező jelenteni. 

Enda Kenny miniszterelnök "abszolút gyalázatosnak" minősítette  a magát nyilván szintén ember- és jogfölöttinek képzelő Vatikán szerepét, az egyházi törvényeknek az ír büntetőtörvények fölébe helyezését. Közölte: kezdeményezi, hogy törvényben nyilvánítsák bűncselekménynek, ha valaki pedofil ügyben bizonyítékot titkol el a rendőrség elől, még akkor is, ha az információhoz egy pap a gyóntatószékben jutott hozzá. Kijelentette: a XXI. század Írországa nem fog függeni a katolikus hatóságoktól. "A törvényt nem gáncsolhatja el a pásztorbot".

A katolikus egyház sem érzékelte, hogy vannak olyan elemi jogelvek, amelyeket normális emberek számára éppen úgy nem kell leírni, alkotmányba tenni, mint a visszamenőleges hatály tilalmát. Ők is azt hitték, hogy megússzák. Pedig igazán nagypályás jogforgatók a mieinkhez képest.

 .

Gáz

Valaki szóljon már Orbán Viktornak, hogy gáz van. Igen, ezt a szót használja, ha lehet, mert Orbán, forradalmárokhoz méltó módon érti és szereti az ilyen korszerű, ám mégis népies jellegű kifejezéseket. Azért kérem, hogy szóljon neki valaki, mert föltételezem, hogy újságot, sajtószemlét nem olvas. Még csak annyira se, mint én, aki visszaélve főnöki hatalmammal a beosztottaimmal olvastatom föl a jobboldali lapokban rólunk, pláne rólam megjelenő írásokat. Kezdem azt hinni, hogy senki nem mondja el neki, miket írnak róla a világsajtóban, miket mondanak a politikusok és a különféle jogvédő szervezetek emberei.

Hátha van egy olyan barátja, aki még szereti annyira, hogy akár önfeláldozó módon megmondja neki, hogy vérciki - ez is népies mostanában - elmenni Erdélybe és ott arról handabandázni, hogy az egész világ ámulattal figyeli, hogy ő mit művel Magyarországon, és méghozzá azért fürkészik - gondolom kémek hadával -, hogy ellopják és bevezessék az ő törvényekben megtestesült ötleteit a haldokló nyugati demokráciákban.

Kínos. Nagyon. Biztos nem mondtak neki gyerekkorában olyan közmondásokat, amelyek arra hívják föl a figyelmet, hogy az öndicséret visszataszító dolog. Pláne, ha egyetlen szava sem igaz. Üres hencegés. Mondanám, hogy nevetséges, mert amikor először bukkant föl ez a beomló Nyugat, meg a ma még ugyan munkanélküliséggel küzdő, de kínai mintára munkaalapú izé, akkor nevetgéltem, de másodszorra már nem. Ez hagyján, de ma földművesekkel beszélgettem, és már ők se vihognak. Hiába szorgoskodnak azon Orbán emberei, hogy ne legyen ellenzéki sajtó és semmilyen média. Maguktól is tudják. És nézegetik a kaszájukat.

Szóljon már valaki! Kérem. Amíg nem késő.

 .

Petíció

Aláírtam egy petíciót, a peticiok.com oldalon a tervezett kényszermunka ellen. Ez ugyanott van, ahol a Klubrádió érdekében is lehetett és még mindig lehet tiltakozni. Egy barátom a Facebookon azonnal megjegyezte: nem érti, miért gondolom azt, hogy ebben az országban ilyesminek bármilyen hatása lehet. Aláírja, de csak a kedvemért.

Vannak bizonyos dolgok, amelyekben egy agresszív hatalommal szemben látszólag tehetetlenek vagyunk. Valóban kicsi a valószínűsége annak, hogy néhány ezer ember tiltakozik, mondjuk azért, mert a legkiszolgáltatottabb emberek még méltatlanabb körülmények közé kerülnek, akkor a miniszter vagy az államtitkár, netán maga a miniszterelnök elgondolkodik azon, hogy csakugyan vannak határok, amelyeket nem nagyon illik átlépni egy ezeréves kultúrállamban. Át lehet, mert itt az a szokás, de nem illik, ami persze nem számít. Dehogynem. 

Egyszer, kétszer, talán még százszor is át lehet lépni, de van egy pillanat, amikor túl sokan kezdenek el tiltakozni, vagy valaki megcsömörlik a csapatból. Talán azért, mert egyszercsak emlékezni kezd arra, hogy az apja meg az anyja nem ilyennek nevelte. 

Ha nem tehetünk semmi mást, mert a társadalom védszövetei nem elég erősek ahhoz, hogy hatékonyabban tiltakozzunk, csak tudatjuk, hogy figyeljük ám, ami történik, sőt már azt is, amit terveznek, és erősen gyanakszunk, talán az is valami. A hatalomnak tudnia kell, hogy az emberek akármekkora csoportja érez magában akkora felelősséget, hogy legalább szóljon. És nem csak otthon vagy a kocsmában sutyorogva, hanem úgy, hogy aláírja a nevét, a foglalkozását, meg még azt is, hogy hol lakik. Az internet nem csak a csevegésre ad korlátlan lehetőséget, nem csak arra, hogy álnevek mögé bujkálva bátorkodjunk, hanem arra is, hogy a nevünket, az arcunkat és a véleményünket vállalva tiltakozzunk, ha kedvünk és erőnk van. 

Mert nem félünk. Annak ellenére, hogy az egész országban terjed a félelem, és ez az egyik oka annak, hogy a tiltakozás más módjai kevéssé működnek. Egy olyan hatalmat, amelyik tudatosan arra épít, hogy sokan vannak, akik nem mernek tüntetni, mert lekamerázzák őket, mert listára kerülhetnek, sőt a rokonaikat is elbocsáthatják azért, mert lajstromba kerültek, az idegesíti a legjobban, hogy mégiscsak kiderül, hogy ezer és ezer ember nem fél. Mert az ilyen hatalom pontosan tudja, hogy az ezrek és ezrek mögött tíz és százezrek állnak. Egy darabig az árnyékban. De aztán egyszercsak kilépnek.

És egyáltalán nem igaz, hogy a petícióknak semmi hatásuk. A legjobb példa erre a Klubrádió kiszorítása elleni petíció, amelyet már több mint huszonhétezren írtak alá. Az egy magyar város lakossága. Ha megnézzük a tervezett és az ezen a héten napvilágra került végleges frekvenciapályázati kiírást, valami kicsi változás mégiscsak látszik. Mikroszkópikus, de legalább mikroszkóppal látható. A rések és a törések mindig mikroszkópikus repedésekkel kezdődnek.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

 .

Egy analfabéta

Én még mártogatóssal tanultam

Olvasom, hogy az Egyesült Államok 42 államában megszűnik a kézírás oktatása, mert a digitális világban erre nincs szükség. Ez egy hosszú folyamat végefele. Bizonyos államokban már réges-régen abbahagyták a zsinórírás tanítását.  Az egyik kolléganőm fia már 25 évvel ezelőtt is csak a nyomtatott nagybetűket tanulta, plusz az aláírását. (Otthon persze anyai oktatásban részesült.)

Értem én, persze, hiszen éppen mostanában jöttem rá, hogy bizonyos értelemben analfabéta vagyok. Történt, hogy valahol jegyzetelnem kellett, tollal, papírral. Írogattam is szorgalmasan, el is fáradt a kezem rendesen. De amikor este gépre kellett vinnem a jegyzeteimet, rájöttem, hogy szinte használhatatlanok, mert magam se nagyon tudom olvasni azokat. 

Szembesülnöm kellett azzal, hogy elfelejtettem írni, ami eléggé abszurd ahhoz képest, hogy írásból élek. Tizennyolc éves voltam, amikor - valami érettségi ajándék gyanánt - megkaptam az első írógépemet, azóta gyakorlatilag nem írtam kézzel.

Igen, én aztán kimondhatom, hogy teljesen fölösleges a kézírás. Mégis.

Mégis valami rossz érzésem van. Talán nagy veszteség éri az embert, ha esélye se lesz arra, hogy kézzel írhasson. Mi történik, ha egy kozmikus vihar miatt napokra-hetekre leáll minden számítógép - beleértve a telefonokat is? Ez bármikor megtörténhet.

De talán mégis inkább az kelt bennem rossz érzést, hogy ha ezt az egész világon bevezetik, odavész a sokévezredes emberi kultúra egyik alapja. Talán az egyik legfontosabb örömforrás is. És a személyiség egyik legszebb és legárulkodóbb nyoma.

Pár hete figyeltem a kisfiamat, aki nem nagyon szeret írni. Megszerezte az amúgy féltett töltőtollamat, és elkezdett vele annyira szép betűket formálni, hogy maga is meglepődött. Annyira, hogy órákon át írt. 

Az ő kölykének már nem lesz ilyen öröme? Kár lenne, azt hiszem.

 .

Elfajulás

A Jobbik jelöltje nagyot győzött Gyöngyöspatán. Akkorát, amit nem lehet magyarázgatni, elsumákolni. Ha ehhez hozzátesszük, hogy negyedik helyre a Véderő kapitánya vagy mifenéje futott be, aki tán még gyüttmentnek is számíthat a községben, akkor pláne nem. Akkor se, ha a Jobbik és a Véderő között volt elhatárolósdi a “gyöngyöspatai események “idején. Együtt majdnem 45 százalékot kaptak. Az sok. Nagyon sok.

Akkor is, ha természetesen nem kell azt vizionálni azonnal, hogy egy országgyűlési választáson is ilyen eredmény születhet, ha a dolgok így mennek tovább. Persze lehetnek olyan falvak, városkák, kerületek, ahol hasonlóra számíthatunk. Ha a dolgok így mennek tovább.

Szembe kellene nézni a valósággal.

Először is minden szereplőnek tisztáznia kellene, hogy mit rontott el. Nem a másik. Addig nem lehet változás, amíg az elfajulás okait nem tisztázzuk. A kormány, a pártok, a polgári aktivisták, a cigányok, mindenki. Most már látni kell, hogy valami nagyon érik ebben az országban, és az a halál. Meg kellene kérdezni, hogy ez a 45 százalék pár éve még kire szavazott. És mi következik akkor, ha régebben az MSZP-ben bíztak. És mi, ha a Fideszben? Hogy a cigányok kire szavaztak. Mert, ha megint kiderül, hogy a jobbikosra, mert a Jobbiknak legalább van cigánypolitikája, akkor... Mi van akkor? 

Az is lehet, hogy most mégsem az LMP-MSZP-Jobbik alkalmi koalíció van napirenden a Fidesz legyőzésére, hanem egy Fidesz-MSZP-LMP... na jó, ne koalíció, hanem legalább valami tárgyalás, egyeztetés, az se baj, ha a háttérben, a legnagyobb titokban. Arról, hogy miképpen lehet valamit tenni a szegénykérdés kezelésére. Nem a megoldására, mert  ne legyünk nevetségesek, kilátás hiányában nem lehet stratégiát építeni, de valami taktika mégiscsak kellene. Valami egyezség. Arról, hogy nem lehet tovább nyomorítani a népet, nem lehet eltűrni, hogy gyerekek éhezzenek. Nincs tovább. Arról, hogy mégiscsak meg kellene állapodni valamiről a cigányok dolgában, mert ha sem a Fidesz, sem az MSZP, sem az LMP nem mond semmit, amit nem csak a cigányok értenek meg, akkor a Jobbik mindent visz. 

Vagy legalábbis többet, mint amennyit legutóbb, és mindenképpen többet, mint ami elviselhető. Józan ésszel.

 .

Mondaná Vonnegut

Kicsit később ébredtem, mint szoktam. Reggel orvoshoz kellett volna mennem, hogy fölírassam a gyógyszereket, mert elfogytak. Gondoltam, fölhívom, mégis úgy illik. De a telefonom visszabeszélt. Hogy a kimenő hívásokat kikapcsolták, mert nem fizettem be a számlát. Meglepett, mert még soha nem hallottam ilyet. Még soha nem jutottam odáig, hogy ne legyen telefonom. Az én mesterségemben nem is nagyon lehet anélkül dolgozni. Persze rögtön eszembe jutott, hogy mi lesz akkor, ha internet se lesz. Bár a számítógépem is olyan, hogy óránként újra kell indítani, lassan, de haldoklik. Mire az internet, ha meghal? Aztán úgy döntöttem, hogy kár is telefonálni, minek menjek orvoshoz, ha úgyse tudom megvenni azt, amit fölír. 

Törvényszerű ez. Amikor először autót vettem, azonnal fölment a benzin ára. Amikor életemben először kölcsönt vettem föl, jött a világválság. Egy csöppet sem csodálkoztam azon, hogy amint megbetegedtem, valahogy azokat a gyógyszereket drágították azonnal, amit nekem ír föl az orvos. És persze csökkentek a fizetések, a honoráriumok, amelyek vagy jönnek, vagy nem, de soha nem időben, pont akkor, amikor őrült iramban nőnek az adósságok.

“Így megy ez.” - mondaná Vonnegut. 

Erzsike, akivel egy szobában dolgozom, azt kérdezi, hogy miért van az, hogy én egyre kevésbé vagyok ideges, amikor ő egyre idegesebb attól, ami történik velünk. Azért, mert három hétig itthon voltam, mert belebetegedtem abba, ami történik velünk, de közben fölismertem magamban, hogy megőrülük, ha nem nézek szembe a valósággal. Azzal, hogy vannak emberek, akik tönkre akarnak minket tenni, és meg is van az erejük ahhoz, hogy megtegyék. Fontos tudni, tudatni magammal, hogy én csak egy vagyok a sok közül. El kell döntenem, hogy hagyom-e. Azellen semmit nem tudok tenni, hogy tönkre tegyenek, de azt nem engedhetem meg, hogy elvigyék a lelkemet is. Ha már Vonnegut: “A lélek az a részed, amely rögtön észreveszi, ha az agyad nem úgy működik, ahogy kellene.”

A testem már nem úgy működik. De az agyam nem csak a testem része. Úgy is mondhatnám, hogy az agyamhoz tartozik a testem. Bizonyos részeknek meg kellett betegedniük, talán figyelmeztetés gyanánt, hogy észnél maradjak. Van ilyen a természetben.

Most már legalább azt tudom, hogyan jutnak el az emberek odáig, hogy például lopnak. Amikor a feleségemet úgy találom, hogy sír, zokog, és azt mondja, hogy nem tud enni adni a gyereknek, és mindenhonnan összeszedjük a maradék fémpénzeket, akkor már nem lehet nem szembesülni. Hét krajcár, bizony.

Hálás vagyok Bakácsnak, hogy megtette, amit megtett, és figyelmeztetett minket arra, meddig mehetünk el nyomorunkban. De mit lehet? Koldulni? Üljek ki az utcára egy tilinkóval? 

Persze munka kellene. Még egy, vagy kettő. Olyan, amit meg is fizetnek. Rendesen és pontosan. Már mindegy, milyen munka. Azzal is szembe kell nézni, hogy amit csinálok, az nem nagyon kell az embereknek. Tehát, ha úgy adódik, abba kell hagyni. És el kell számolni azzal, hogy már nem lehet csak úgy “alámerülni”, mert esetleg öreg vagyok ahhoz, hogy valami jobb időkben visszatérjek. Nem lesznek jobb idők. 

Persze ki alkalmaz ma egy ilyen embert? A homlokunkon a bélyeg. Bátrabb az, aki ma segít, munkát ad nekünk, mint mi, akik nem mertünk időben gyávák lenni.

 .

Inkább az ördöggel

Lassan körvonalazódik, hogy a Fidesz rémuralmának megdöntésénél az elsődleges pártcél nem a kormányra kerülés lehet, hanem az, hogy az egypártrendszert, a joggal való visszaéléssel ránk erőltetett jogrendet fölszámoljuk. Hogy egyáltalán kormányozható legyen az ország. A napokban fölmerült, hogy afféle ellenzéki kerekasztal kellene (Lendvai Ildikó MSZP), a cél érdekében ideiglenesen a Jobbikkal is össze lehet fogni (Karácsony Gergely LMP), a Jobbikkal nem lehet (Mesterházy Attila MSZP).

Mesterházynak van igaza: egy demokrata az ördöggel szövetkezhet a zsarnokság ellen, de a nácikkal nem. (Ezzel annyi szavazót veszítene az LMP is meg az MSZP is, mint amennyi arra lenne elég, hogy a Jobbikkal parolázva meg lehessen változtatni a rendszert.) 

Jó az irány, el kell kezdeni legalább puhatolózni, de még jobb lenne, ha a nép nem a választási kampányban tudná meg, hogy mire kérik a demokratikus erők a támogatást. Azok az erők, amelyek pillanatnyilag még kifelejtik a szervezkedés víziójából a megalázottak szakszervezeteit, a kisemmizettek civil szervezeteit és mozgalmait, a becsapott vállalkozókat, a megsértett egyházakat - sorolni se tudom, hogy még ki mindenkit. És itt kell csöndesen megjegyeznem, hogy a Jobbikkal ugyan nem lehet paktumozni, de nem minden Jobbikot választó síktahó náci. Köztük is vannak értelmes emberek, akik fölismerhették már, hogy a nyakló nélküli jobbratolódás hova vezetett, munkavállalóként, földművesként vagy hivatalnokként nem csak a párthoz kötődnek. És akkor még nem is beszéltünk azokról a fideszesekről, konzervatívnak mondható polgárokról, akik révületükből lassan ébrednek, de ébrednek, sőt sutyorognak, szervezkednek is a Fidesz ellen vagy a párton belül.

Vagyis nem kellene csak és kizárólag pártokban gondolkodni. Ahhoz persze, hogy a teljes demokratikus népesség hajlandó legyen egyazászló alá állni, az kell, hogy már most , de legkésőbb az őszön pontosan tudja, mire szövetkezik. Az ígérgetés nem lesz elég. Új, előre olvasható alkotmány kell, törvények, államigazgatási terv, jövőkép. Vagyis egy hosszú, és szokatlanul értelmes kampány, ami újra szervezi a polgárságot, hogy újjá épülhessen az ország.

 .

Az elemi gonoszság

Téged melyik adótól rúgtak ki? (Pápai Gábor)

Figyel ránk a világ. Időnként megjelennek olyan emberek, akik bizonyos szervezetek és kormányok nevében föl vannak hatalmazva arra, hogy vizsgálják, mi van a sajtószabadsággal, az emberi jogokkal, a törvényekkel. Idejönnek, mondanak valami morcosat, megígérik, hogy ezután is figyelik, mi történik Magyarországon, és azt is, hogy nemsokára visszajönnek.

Kíváncsi ennék, hogy még miről lehet beszélgetni a hatalom képviselőivel. Mintha még mindig érdemes lenne valami magyarázatra várni egy olyan miniszterelnöktől, aki szinte minden napra talál alkalmat, hogy elvegyen valamicskét, vagy egy jó nagy darabot az emberi jogokból.

Ami a sajtószabadság dolgát illeti, ha például őszre tervezik a visszajövetelt, az is lehet, hogy már nem lesz mit vizsgálni, hiszen nem lesz ellenzéki lap, rádióállomás. Csak folytatni kell azt a hatalmi technikát, hogy nem kapunk állami hirdetést, és olyan helyzetet teremt a kormány, hogy a magánhirdetőnek pedig ne legyen kedve hirdetni. Ha ez se működik, kell még pár néhány milliós bírság, és nincs többé miről beszélni. Hogy néven is nevezzem a dolgot, a Népszavát hiába veszik meg egyre többen, a bevétel csak a nyomdaszámla és a terjesztő kifizetésére elég, a munkatársak leírhatatlan nyomorúságban élnek hónapok óta. Előbb-utóbb ez a lapon is meglátszik majd. Ugyanez történik a Klubrádióban. Ott egyrészt kéthavonta újítják meg a sugárzási engedélyt – hogy ne lehessen hosszú távú reklámszerződéseket kötni -, másrészt olyan pályázatot írnak ki, ami azzal fenyeget, hogy a rádió nem kap frekvenciát, tehát nem lehet vele hosszú távra reklámszerződésben gondolkozni. Az Élet és Irodalmat, a Magyar Narancsot és a 168 órát nem látom belülről, de nyilván a lét határán élnek. Gyönge, pármilliós büntetésekkel meg lehet ölni őket is. A színfideszes Médiatanács bármit bárhogyan értelmezhet, és akkor csap le, amikor akar.

Ebben a helyzetben, ha én az Unió illetékese, valamelyik sajtófigyelő szervezet vagy emberjogi mozgalom hivatott vizsgálója, netán az Egyesült Államok külügyminisztere lennék, nem morcoskodással és bírálgatással tölteném az időt, hanem igyekezném megmenteni, ami még menthető. Például fölhívnám a szabad kormányok, a szakszervezetek, az iparági vezetők figyelmét, hogy Magyarországon diktatúra van, de még nem annyira kemény, hogy a szabadság maradékát ne lehetne néhánymillió euróval vagy dollárral megmenteni. Nem csak adományokkal, hanem például állami és kereskedelmi reklámokkal. Azért, mert ha a szabad világ hagyja, hogy minden ellenzéki gondolatot elfojtsanak egy országban, az rendkívül veszélyes. Egyrészt, mert ez követhető példa, másrészt, ha a kormányfő a társadalmi egyeztetés teljes kiiktatására törekszik, az ellenzéki vélemények megjelenése némiképp csillapíthatja a várható robbanás erejét. Ha a demokrácia minden eszközét elveszi a kormány, akkor nem marad más eszköz, mint Orbán hatalmának erőszakos megdöntése. De nem mindegy, hogy egy jól szervezett tömeg megáll-e a parlament kapujában, és szabad elvonulást enged a diktátornak, vagy egy szervezetlen tömeg betöri azt. Addig lehet alkudozni, ameddig az érdekek és a vélemények az elemi kommunikáció szintjén megjelenhetnek. Az elemi közösségi kommunikáció szintje a polgári társadalmakban a sajtó. Ha ez megszűnik, vagy egyneművé, egyközpontól irányítottá züllik, akkor esélye sincs a békés megoldásnak.

Ma a hatalom azzal henceg, hogy azért jönnek ide szívesen a kínaiak, mert Magyarországon van Európa legstabilabb rendszere. A dolog nagyképűségét leszámítva ezzel nem az a baj, hogy akik mondják, már-már elborult elmével talán el is hiszik, hogy nálunk erősebb alapokon áll a demokrácia, mint mondjuk Németországban, Hollandiában vagy Svédországban. Egy erős rendszernek nincs szüksége arra, hogy megszüntesse a társadalmi egyeztetést, rátelepedjen a teljes jogrendszerre, kiiktasson minden féket és ellensúlyt. Nincs szüksége arra, hogy a sajtót a saját pártkatonáival tartassa féken, a kicsit még szabad szerkesztőségektől pedig elszívja a levegőt. Egy erős kormány nem vonja egy központba a közszolgálati médiumokat, és nem tölti föl azokat a saját bérembereivel.

Az illetékes figyelmeztetett, hogy aki a mostani közszolgálati megtizedelést politikainak meri beállítani, azt beperli. Készséggel kijelentem, hogy éppen a dolog apolitikus dilettantizmusa megdöbbentő – most tekintsük el az embertelenségtől és a brutalitástól, hiszen ahhoz már akár hozzá is szokhattunk egy év alatt a közszférában.

Elsősorban a kulturális területeken dolgozó kollegákat távolítják el. Ha engem Orbán Viktor fölkért volna médiatanácsadónak – és a honoráriumtól gazemberré leszek -, akkor azt mondtam volna neki, hogy ha be akarja vezetni ezt a kötcsén elharsogott centrális erőtérből irányított rendszert – vagyis, ne szépítgessük, az egypárti diktatúrát -, akkor tessék szíves lenni nyomatni a kultúrát. (Aki kokizásról, pláne sarrellerozásról szeret népiesen, pláne lumpenesen hencegni, azzal így kell beszélni.) Ha hazudtatni, ferdítetni, manipuláltatni akar a hírekkel és a politikai műsorokkal, akkor minden másnak rendkívül hitelesnek kell lennie. Ne higgye el, hogy a közszolgálati híradók érdektelenek, azért, mert kevesen nézik őket. Egy olyan rendszerben, amelyben a nagy nézettségű kereskedelmi csatornák híradóit sikerült bűnügyi szemlévé nyomorítani, amikor valami feszültség vagy baj van, amikor tájékozódni kell, akkor az emberek mégiscsak átkapcsolnak a közszolgálatira. És ez a fontos a hatalom megtartása szempontjából. Mivel a magyar Európa legsebezhetőbb rendszere – amit még a kínaiak is tudnak ám -, bármelyik pillanatban zavargások törhetnek ki, és ilyenkor a diktátor élete múlhat azon, hogy elhiszik-e az emberek, amit a tévéje meg a rádiója beszél. Orbánt arra bíztattam volna, hogy sokat áldozzon a kultúrára, legyenek a tévékben remek műsorok, tévéjátékok például, hogy jól érezzék magukat az emberek, ezekről beszéljenek, és akkor lehet hazudni a hírekben. Ha igazán okos, akkor a jó műsorokkal a közszolgálati csatornákra szoktatja az embereket, akik vésztehermentes időszakokban is megnézegetik a hazug és demagóg híradókat, így aztán, mire szükség van a szavazatukra, már eléggé jól manipulálhatók lesznek. (Megjegyzem: ugyanebbe bukott bele 2002-ben. Akkor is teljesen fölösleges volt a médialenyúlás. Most sem lesz másképp, mert aligha építhet föl nézhető televíziót, hallgatható rádiót különféle félvilági, pláne bérnáci gyűlöletmédiumokból szalajtott dilettánsokkal, valamint hiteltelen és gerinctelen, politikai alapon kinevezett médiagurukkal.)

Jeleztem volna, hogy ezt még Kádár is tudta, pláne Aczél György, aki gondoskodott arról, hogy legyen mit olvasnunk, néznünk, hallgatnunk. (A síknyomorult Ceauşescunak is lehetett olyan embere, aki értett ehhez, mert Erdélyből sohasem jöttem haza tíznél kevesebb könyvvel, lemezzel. Nem is beszélve arról, hogy hova növekedett uralma alatt például a román színházművészet.)

De Orbán nyilvánvalóan utálja a kultúrát. Előbb leljük kolbásztöltő- vagy pálinkafőző versenyen, pláne focimeccsen, mint egy Tarr-vetítésen, színházban vagy hangversenyen. Pontosan tudja, hogy talán Horthy óta senkit nem tartott annyira műveletlennek a magyar művelt polgárok sokasága, mint őt. Lenézik. Pláne azóta veszített el minden megbecsülést, amióta a kultúra iránti gyűlölete odáig fajult, hogy totális támadást indított minden ága ellen. Ahelyett, hogy fölvirágoztatta volna, hogy a hatalmára veszélyes közép- és lecsúszó polgárság a színházzal, a zenével, a könyvekkel legyen elfoglalva – na és a tévé- és rádióműsorral -, lerabolta, tönkrezúzta, teljesen gátlástalanul fölrúgott minden egyezséget, szerzett jogot, fölszámolt minden pénzügyi hátteret és forrást, sőt kriminalizálta a kultúra embereit, miközben még meg is mondja, hogy az elrabolt pénzből stadionokat építtet kényszermunkásokkal. Mert ő a focit szereti.

Orbán egyszer azt nyilatkozta, hogy ő a politikát a fociöltözőkben tanulta. Talán mindannyian jobban jártunk volna, ha a pályán szíveskedik. Ott vannak szabályok, és el kell fogadni a bíró ítéletét, és meg kell szokni, hogy nem csak a bíró, hanem a közönség is figyel.

Amit ma ő és a népre ráeresztett, minden gátlásukat elvesztett emberek művelnek, annak már semmi köze a politikához. A politika arról ismerszik meg ugyanis, hogy akkor rombol, ha valami terve van, ha valami a közjó útjában áll. A közmédia-tisztogatás – milyen érdekes kifejezés, hiszen valójában piszkolgatásról van szó -, is arról tanúskodik, hogy az elemi emberi gonoszság szabadult el Magyarországon. Ott, ahol nagy sokaságban nyugdíj előtt álló szakmailag kifogástalan embereket küldenek az utcára, a nyilvánvaló nyomorba, ugyanaz az erő működik, amelyik kéjjel tapossa a szegényeket, az öregeket, minden kiszolgáltatottat, akire csak rálel a hatalom. Mindezt azon az alapon, hogy megteheti és gyűlöli a népet, talán azért, mert kétszer ellene szavazott.

Orbán Viktornak és rémembereinek tudniuk kell, hogy most – megint – olyan ellenségeket szereztek, akiknek nincs veszteni valójuk. Amikor a választások után azzal hencegett, hogy az internettel nyertek, ostobaságot mondott. De azt most megjósolom, hogy veszíteni az interneten méltóztatik majd. A médiumokból kialázott emberek nem politikusok, értik a mesterségüket. Reméljük, lesz bennük annyi önmérséklet, hogy mindent megtesznek azért, hogy a nép bosszúja ne legyen olyan hitvány, mint az orbáni hatalom.

Mert ha nem, akkor csakugyan lesz mit vizsgálgatni Magyarországon. Előre szólok, hogy föl fogjuk vetni azok felelősségét is, akik pontosan tudták, mire képes egy elszabadult diktatúra, mégis hagyták, hogy az a természete szerint vigye tragédiába az országot.

 .

Szégyentelenek

Kép: vasnepe.hu Orosz Péter

A múlt héten kiváló médiajogászokkal beszélgettünk a szerkesztőségben. Arról, hogy most, amikor élesbe fordul a helyzet, mit kell tudnunk a hatóságról és a törvényről. A legfontosabb mondanivalójuk az volt, hogy még sohasem találkoztak olyan törvénnyel, amelyiknek életbe lépése után fél esztendővel ennyit nem tudunk. Szinte minden pragrafus virtuális gumiból van, ami azt jelenti, hogy a hatóság azt tesz velünk, amit akar. Vagy gondol tenni.
Ez azon a napon volt, amikor, amikor hírül vettük: Kovács Zoltán kommunikációért felelős államtitkár följelentésére  Bodonovich Jenő média- és hírközlési biztos vizsgálatot indított a Népszava ellen valami Schmitt Pált, esetleg Mádl Ferenc emlékét sértő, úgynevezett kommentek - a nepszava.hu internetes oldalon a cikkek alatt megjelenő olvasói megjegyzések - miatt.
Ennek az lett a következménye, hogy számos internetes portál korlátozta a kommentelési lehetőségeket Magyarországon. A jogbizonytalanságban, a sokmilliós büntetések fenyegetésének árnyékában ezt a “kisebbik rossz” döntést hozták. (Alig van ma olyan szerkesztőség, amelyik élve kibírna egy tíz- vagy pláne húszmilliós büntetést.)
Pár nap után most azt olvashatjuk, hogy “A médiatörvény hatálya az internetes sajtótermékekhez fűzött kommentekre, blogbejegyzésekre, fórumokra nem terjed ki, és az internetes vagy nyomtatott sajtótermékek esetében eleve csak a június 30-át követően megjelent tartalommal kapcsolatban alkalmazható”. - Ezt mondta Koltay András, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának tagja az MTI-nek.
Ebből az derül ki, hogy Kovács kommunikációért felelős államtitkár fél évvel a médiatörvény megjelenése után sem tudja, mi van a törvényben, hogyan kell értelmezni azt. Az emberei sem. Bodonovich jogbiztos se nagyon, mert különben azonnal visszautasította volna Kovács államtitkár följelentését, és arról hír se jelent volna meg.
Nem követelem, hogy Kovács államtitkár és az egész médiahatóság mondjon le, mert most már az az érdekünk, hogy kormány ezt az eszement politikát folytassa, ugyanazzal a szégyentelenséggel, ahogy eddig tette. Nem csak azért, hogy minden nap lelepleződjenek, hanem mert így jön gyorsabban a pillanat, amikor a hülyeségből és gonoszságból font húrok elpattannak.

 .