Megvilágosodás

Nem tudni, hogy a Nabucco megálmodott véglángjának reményteli fényétől világosodott-e meg hirtelen Navracsics Tibor. Talán attól tartott, hogy a gázválság kezelésével Gyurcsány nem csak hazai, de nemzetközi tekintélyt is szerzett. Hiszen – előző, Kóka Jánossal koalíciós - kormánya olyan tárolókat biztosított, amelyekből velünk morcos népeknek is példás módon adhattunk gázt. Mindenesetre a Fidesz frakcióvezetője hirtelen úgy döntött, hogy csatlakozik Fricz Tamás budakalászi polgári köréhez, jómaga is fölkiált: a hónapok óta tartó belenyugvásos Fidesz-álláspontot föladva mégis inkább azonnal oszlassák föl a parlamentet.

Vagy talán arról van szó, hogy Orbán Viktor ideges: sehogyse akar összeomlani a kisebbségi kormány, a Fideszen kívül szinte mindenki tárgyal vele, és minden nehézség dacára kezelni képes a válságot – már amennyire azt egyáltalán lehet. És ez hosszú távon akár szavazatokat is hozhat.

Sőt, Gyurcsány Ferenc odáig merészkedik, hogy már megint nemzeti csúcsozik, ahova tán még a köztársaság elnöke is elmegy. És az is lehet, hogy ott már az lesz, hogy kimondja: ebben a rendkívüli helyzetben esetleg mégiscsak el lehet indulni valami adó-, vagy legalábbis tehermérséklés irányába. Na ez az, ami igazán ijesztő lehet. Mert, ha ezt a lépést Gyurcsány meg meri tenni, akkor a Fidesz választás nélkül is győzött. Elérte, amit ellenzék akarhat: ráveheti a kormányt valamire, ami kívánatosnak látszik. Jó, de akkor mire volt a cirkusz, a kibevonulás, és pláne mire építhet a következő hónapokban győzedelmes stratégiát a Fidesz?

Hülyén jönne ki, ha most meg a tehermérséklés lenne baj. Más ötlet, program pedig nem volt. Ebben a reménytelen helyzetben már csakugyan csak oszlani érdemes. Vagy legalább pár napra vissza kell csikarni a showműsorban a hoppmester szerepét.

Még annyira se ember

„Valaki” kérdezi, hogy miket olvasok mostanában. Éppenséggel hat könyvet. De ami a legfontosabb: az egyik ládámból előkerült Desmond Morristól Az állati jogok szerződése. Jó, ha mindenki olvasgatja – legalábbis azok, akik emberek szeretnének maradni.
Vizsgáltam az állatokkal való bánásmódot vágóhidakon. A marha nem tudja, hogy hamarosan megölik. Puskával lövik fejbe. Ha rendesen eltalálják, semmit nem érez. A disznót villannyal ütik meg, elkábul, nem érzi, amikor megszúrják a torkát. De szállításkor, a halála előtt ez a nagyon intelligens állat tudja, hogy meg akarják ölni. Megpróbál menekülni. Ilyenkor egymást tapossák. Sokan elpusztulnak, mielőtt áramütés érné őket. A disznó félelmében akár infarktust is kaphat. Tanúja voltam egy ilyen esetnek, amikor az állatot éppen herélték.
Az emberrel az a baj, hogy az ipari hústermelésben nem tartja be az állati jogok szerződését. A marha esetében ez elsősorban akkor nyilvánvaló, ha csak istállóban tartják, és főleg akkor, amikor a vágóhídra szállítják. A disznó utolsó napjaiban szinte minden mozzanatnál sérülnek a jogok, de legfőképpen akkor, amikor teherautókon szállítják őket. Nem kevésbé borzalmas, ahogy a tenyésztelepeknek mondott húsgyárakban tartják őket. Egész életükben egy olyan 150 x 70 centis beton- vagy oszlopkarámban, ahol szülnek és híznak. A csirkeféléknél is a tartással van baj, hiszen az ötvenszer ötvenes ketrecek - amelyekben hármasával tartják őket - egyszerűen borzalmasak. Levágják a csőrüket, hogy ne tépjék szét egymást. (Saját szememmel láttam ilyet. Nem ketrecben voltak, hanem ötszázan egy teremben, ahol csak mesterséges fény volt, amivel szabályozni lehetett a "nappalok" és "éjszakák" hosszát, és ezzel a tojástermelést. A kakas nélkül élő tyúkok gyakran egymásra támadtak, és a kloákán kezdve, kitépve a beleket, agyoncsipkedtek egyet-egyet maguk közül.
Az emberek többsége úgy bánik az állatokkal, mint azokkal az emberekkel, akikkel nem kell elszámolni.
Sose felejtem el: egyszer láttam egy dokumentumfilmet arról, hogyan szállítják a kínaiak az éttermekbe a kutyákat meg a macskákat. Például kitörik a kutyák lábait, hogy ne mocorogjanak a ketrecben. A macskákat élve nyúzza a szakács. Még élve bedobja a megnyúzott, élő testet a forró vízbe. Nagyon jó film volt, mert rendesen rosszul lettem tőle, noha láttam már borzalmakat életemben. De soha nem felejtem el a narrátor utolsó mondatát: "Ne vessék meg ezért a kínaiakat, mert ők ugyanígy bánnak egymással is."
Pedig bánhatnánk az állatokkal tisztességesen is. Ennek két kritériuma van: éljenek boldogan és szenvedés nélkül haljanak meg.
Gyerekkoromban én az állatorvos nagyapám kétholdas kertjében éltem. Igazán paradicsominak mondható körülmények közepette. A paradicsomság része volt, hogy soha nem láttam fölösleges szenvedést az állatok között, pedig igen nagy számban voltak körülöttünk. Például a hatalmas gazdasági udvarban szinte szabadon éltek. Egész nap heverésztek, kapirgáltak, dagonyáztak, üzekedtek kedvük és természetük szerint. Ha egy tyúkra volt szükség a háztartásban, a nagyanyám vette a kicsi puskáját, kiment, kinézett egyet, és lelőtte. Azonnal, minden szenvedés nélkül pusztult el. Nem úgy, mint máshol, ahol kergették őket, aztán nyiszatolták a torkukat, aztán vérezve rohangáltak még egy darabig.
Mostanában láttam egy csomó képet delfinek és bálnák lemészárlásáról. Európából. A vérengzésen és kínzáson, a rettenetes kegyetlenségen túl fölháborodom azért is, mert erősen hiszem: ezek az emberhez hasonlítható értelemmel bíró lények. Ahogy nem értem, hogyan lehet egy gorillát megölni. Napokat töltöttem azzal, hogy néztem őket, és természetesen elolvastam és megnéztem róluk mindent. Aki belenéz a szemükbe, és nem látja bennük az embert, az még annyira se ember, mint a gorilla. (Bár mit várunk: talán egy éve olvastam, hogy a busmanok az ENSZ segítségét kérték, mert megeszik őket a környező népek. Egyébként a saját szemszögükből talán jogosan, mert nem embernek, hanem majomfélének tekintik őket. Mint ahogy a fehér ember a múlt században: Amerikában a majom és az ember közötti „darwini” láncszemként mutogattak egyet – állatkertben. Tiltakoztak is az egyházak. De nem ezért, mert embert állatkertben állítottak ki, hanem a darwinozás miatt.)
Ez van. Olvasgatni kellene Desmond Morrist. Legalább.

Huncut

József, a rokonom nézi a nagyanyját, ahogy megpróbálja egy távirányítóval bekapcsolni a televíziót, mindhiába.
- Neki megállt az idő. – mondja, mintha ott se lenne. Mintha nem embert, hanem valami képet néznénk.
- Vagyis meghaltam? – kérdezi a nagyanyja.
- Igen, úgy is lehet mondani. Képtelenség, hogy nem tudsz bekapcsolni egy televíziót sem.
A nagymama rendkívül idegesen nyomkodja a gombokat, aztán görcsösen rázza a szerkezetet, aztán könnyesen nézi, aztán az ágyhoz vágja. Pattan egy jó nagyot a kemény matracon.
- Így nem lehet. – mondja neki József. Nem gúnyolódik. Csöndesen beszél.
- Mit vársz egy halottól? – Az öregasszony ezt csukott szemmel mondja.
- Most itthagyunk. – Mondja József. – Ha szépen, óvatosan, ésszel bánsz a távirányítóval, akkor tévét nézel, amíg vissza nem jövünk. Ha kapkodsz, dühöngsz, dobálózol, akkor nézed a sötét képernyőt.
- De most kezdődik…
- Nem baj. Emlékszel, hányszor nem engedted nézni a tévét, ha…?
- Igen, igen, igen, de én jót akartam.
- Én is.
A nagymama az ágyra veti magát. Nyüszít. József a hátamra teszi a kezét, hogy induljunk kifelé. A nagymama fölordít. Kimegyünk az ajtón, József visszainteget. Aztán hallgatózunk. Tíz másodperc után hallatszik, hogy bekapcsolta a tévét.
- Édes kis huncut vénasszony, de szeretem. – mondja József. – De szeretem!

A fátum

Állítólag egyszer már elindult a gáz, az is lehet, hogy hamarosan ideér. Vagy nem. Hogy aztán meddig jön, azt az oroszok és az ukránok se tudják. Reménykedjünk. A sorsban, vagy miben.

Nincs szerencsénk a nagyocska hatalmakkal. Már az is elképesztő, hogy felelőtlen amerikai pénzpörgetők miatt emberek tízezrei mennek tönkre Európában. Állítólag ez a kapitalizmus természetéből következik, ami persze marhaság, hiszen az egész abból lett, hogy állami felügyelet nélkül hagyott gazemberek becsapták a világot.

Erre jött a gázháború, ami úgy megmagyarázhatatlan, ahogy van. Az, hogy Oroszország és Ukrajna megtehette – teljesen mindegy, melyik a hibás -, hogy emberek tízmillióit hagytak gáz nélkül a legnagyobb hidegben, egyszerűen világra szóló arcátlanság. Elenyésző az a kár, amit az amúgy is megroppant gazdaságainkban okoztak ahhoz képest, hogy emberek tízezreinek életét veszélyeztették – és vélhetően emberek százait gyilkolták meg. Nem nálunk persze, hanem a Balkánon - mi nélkülük, gázbőségben is hagyjuk megfagyni az elesetteket, az utcán is, a saját lakásukban is. Még nem számoltuk össze az európai áldozatokat, de okkal tarthatunk attól, hogy lesznek annyian, mint a gázai övezetben. Tűrhetetlen, hogy békeidőben, fatális ok nélkül ez előfordulhat.

Nem elkerülő vezetékekre van szükség, hanem arra, hogy ezeket a hatalmakat – ha kell perekkel, politikai- és gazdasági nyomással – rá kell venni arra, hogy betartsák a szerződéseket. Hogy ne fátumként fenyegessék a világot. Ennyi.

Ehhez az is kell, hogy a saját népeik is megértsék: senki nincs biztonságban addig, ameddig olyan döntéshozóknak vagyunk kiszolgáltatva, akik képtelenek fölnőni ahhoz a szerephez, amelynek mindenekelőtt való követelménye az emberi élet iránti feltétlen felelősség.

Önnek túl nagy a felelőssége

Tisztelt Újságíró Úr! Már több alkalommal olvastam cikkét és megfigyeltem, hogy érzelmeket
visz bele az írásba, azaz nem ír objektíven. Azt nem tudtam és nem is akartam ellenőrizni, hogy az adatok hitelesek-e, de egyoldalú bemutatást véltem felfedezni a történetek megírásában, amelyek lángoltak a szubjektív megjegyzésektől. Bár baloldali nézeteket vallok, de a teljes igazságra vagyok kíváncsi, nem csak egy nézőpontra.
Az a kérdésem, hogy egy újságírónak nem az lenne a feladatköre, hogy a
történéseket tárgyilagosan, sokoldalúan és kérdéseket felvetve kellene megírni? Ez szolgálná mindenkinek a javát. Nem kellene befolyásolni az embereket, döntsenek ők önállóan. Önnek túl nagy a felelőssége ahhoz, hogy mérlegelje mi jó és mi rossz…
Válaszát várva és köszönve,
J… Gergő

Kedves J… Úr, nagyon örülök a levelének, mert talán el tudok oszlatni pár félreértést.
Azt írja, hogy „érzelmeket visz bele az írásba, azaz nem ír objektíven”.
Nem hiszem, hogy lehet, vagy lenne értelme érzelmek nélkül írni. A legsemlegesebbnek szánt írás is manipulál. Nekem viszont kifejezetten az a dolgom, hogy az írásaim „elfogultak” legyenek. Talán észrevette, hogy – ha csak tehetem -, egyes szám első személyben írok. Hogy ne csapjam be Önt: ez az én, személyes véleményem.
Van olyan újságíró, aki a tényeket gyűjti össze, van olyan, amelyik a tényekről beszámol – sorolhatnám – és van olyan, aki a véleményét írja le. Ez többnyire egybeesik a „lap” véleményével is.
Természetesen egy újság csak akkor tarthat fönn vélemény-oldalt, publicisztika rovatot, ha az újság más oldalain az olvasókat tájékoztatja a tényekről, és azok háttereiről. Vagyis a véleményemet ezekre – és természetesen más újságok és médiumok közléseire – alapozom. Ha tehát Ön csak az igazságra kíváncsi, akkor mindenekelőtt olvassa el a híreket, a tudósításokat, a hír és háttér rovatokat. Nem feltétlenül szükséges véleményeket olvasni. Valamiért mégis olvas ilyeneket.
Nekem az a dolgom, hogy elmondjam a véleményemet a valódi vagy vélt igazságokról. Ha Ön ezeket olvasgatja, egy idő után el tudja dönteni, hogy érdemes-e, vannak-e figyelemre méltó gondolataim, vagy át kell lapozni az írásaimat. (Én a lapok többségét egy-két szerző kedvéért veszem a kezembe. Írásaikat figyelmesen elolvasom, az újságok többi részéből inkább csak a címeket nézem át, és csak akkor olvasok tovább, ha valóban érdekesek látszik az alattuk található írás. Szinte minden publicisztikába beleolvasok, de nagyjából három mondat után el tudom dönteni, hogy érdekelnek-e. Bizonyos emberek publicisztikáit egyáltalán nem olvasom, mert undorodom tőlük. Nem annyira szakmai, mint inkább etikai okokból.)
„Nem kellene befolyásolni az embereket, döntsenek ők önállóan..” Először is azt gondolom, hogy kell befolyásolni az embereket, mert bizonyos jelenségek ellen, vagy bizonyos dolgok érdekében csak közösen léphetünk föl. Másodszor: az az ember, aki újságot vesz a kezébe, és jól elkülönített helyre szerkesztett véleményeket olvas, pontosan tudja, hogy őt a szerzők befolyásolni akarják. Erre egyébként igényük is van – mint ahogy nekem is, hiszen én is nagy figyelemmel olvasom mások érzelemteli véleményét.. Hiszen ha nem így lenne, senki nem olvasná ezeket a rovatokat, és ki is maradnának a lapokból. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy – noha éveken át szinte mindenki az elhalásukat jósolta – egyre nagyobb igény van publicisztikai írásokra. Ezeket olvassák a legtöbben a lapokban megjelenő írások közül.
Itt persze meg kell jegyezni, hogy az olvasók – akik nézeteiknek megfelelő lapot választanak – erősen igénylik, hogy a nézeteiket és érzelmeiket tükröző írások jelenjenek meg kedvenc lapjaikban. Szerkesztőként ragaszkodom ahhoz, hogy a rovatomban a nézeteimtől nagyon eltérő írások is megjelenjenek. Ilyenkor igen gyakran előfordul, hogy az olvasók leveleikben vagy telefonon erősen szidalmaznak, az újság lemondásával fenyegetnek. Vagyis az az elképzelésem, hogy az lenne az egészséges, ha nem olyanok olvasnának, akik egyetértenek velem, szinte megvalósíthatatlan. Pedig tulajdonképpen csakugyan az lenne a normális, ha a baloldali újságírók a jobboldali olvasóknak írnának – és fordítva. Azzal is kiegyeznék, ha az emberek a saját véleményüket tükröző lap mellé vennének egy olyat is, amelyikkel nem értenek egyet. Ehhez persze egy olyan polgári társadalom kellene, amelyikben nem gond újságokat venni, és a polgár elemi érdeke, hogy a lehető legjobban tájékozott legyen. Nem tudom, hogy valaha eljuthatunk-e idáig.
„Önnek túl nagy a felelőssége ahhoz, hogy mérlegelje mi jó és mi rossz…” Ha ebben Önnek igaza lenne, akkor tulajdonképpen soha senki nem mérlegelhetné nyilvánosan azt, hogy mi a jó és a rossz. Viszont, ha ezt nem tennénk, csakugyan: nem is lenne felelősségünk. Csak akkor mi értelme a társadalomban való létnek?
Beszélgetnünk kell, kommunikálnunk, mert egy rendkívül bonyolult viszonyrendszerben élünk. Elismerem, hogy nagyobb a felelősségem, mint másoké, és ezzel vissza is élhetek. De meg is kapom érte a büntetésemet: aki a nyilvánosság elé lép, annak meg kell küzdenie azzal a rendkívül kellemetlen ténnyel, hogy kicsit többen utálják, mint ami a normális létben elviselhető. Ön el se tudja képzelni, miket kapok naponta. El se tudja képzelni, hogy milyen ritka az olyan kulturált, emberséges hangú levél, mint amilyet Öntől kaptam.

Be kell árazni az emberhalált

Láttam az interneten egy nagyon jó reklámot. Az ORTT készíttette, vagyis az a szervezet, amelyik a televíziókat is felügyeli, egyebek mellett azért, hogy a képernyő előtt üldögélve ne nevelődjünk ádáz gyilkosokká.
Ha valaki még nem látta, elmondom a kicsi filmben vázolt történetet. Egy olyan hatéves forma gyerek születésnapi zsúrján vagyunk. Mindenki a kölyköt ünnepli. A taps- és konfettiviharban megkapja a kést, amivel a tortát szokás fölszeletelni. A gyerek nekiáll, ám bekattan, szakszerűen fölülről lesújtósra fordítja a kést, majd több mint húsz szúrással egyszerűen lemészárolja a tortát. Végül szíven szúrja az asztalon nyilván ajándék gyanánt heverésző plüssmacit is. Aztán a nem is annyira döbbent tekintetek erdejében körülnéz, mert rájön, hogy valamit rosszul csinált. "Ne a televízió nevelje fel a gyereket!" - olvashatjuk a végén, hogy tudjuk, miről szól ez a reklámfilm.
Gondoltam, hamar bekapcsolom a tévét, és számolom, hány gyilkosságot látok nappal, szünidőben, amikor a gyerekek nyilván nagy része televíziót néz. Kora délutántól napestig ötven halottig számoltam, ami akkor is sok, ha benne volt egy klasszikus western, A jó, a rossz és a csúf, amiben olyan természetességgel hullanak az emberek, mintha csak ez lenne a dolguk az életben. Mintha azért nevelték volna mindet, mint mondjuk a vágóállatokat szokás. Ráadásul időnként jól meg is kínozzák őket.
A dolog lényege az, hogy a filmeken úgy ábrázolják a halált, mintha a legyilkoltaknak nem lenne sorsuk, csak fölbukkanó figurák lennének egy gyakorlólőtéren. A gyilkosoknak sincs ám sorsuk: a filmek hely és időhiány miatt nem nagyon ábrázolják azt, hogy az emberölés bizony rettenetesen mély nyomot hagy a lélekben. Én mesterségemnél fogva sok olyan emberrel találkoztam, aki ölt embert, például háborúban. Bizony mondom, hogy életük végéig nyomasztja őket az is, ha teljesen jogosan, önvédelemből kellett valakit megölni.
A gyerek, aki ezt ilyen tömegben, szinte folyamatosan nézi, mert nézheti, joggal gondolhatja azt, hogy az emberölés életünk természetes része, noha nem az. Sőt: meglepően keveset ölünk, az ember rendkívül békés természetű. Egy békében fölnövekvő ember élete során megúszhatja, hogy a környezetében valódi gyilkosság történjen, igazi gyilkossal szinte biztosan soha nem találkozik. Hacsak nem magával, ha nem vigyázunk rá.
Azt nem nagyon kifogásolhatjuk, ha a televíziók levetítik azokat a filmeket, amelyekben az emberhalál ábrázolása a szórakoztatás része. A baj az, hogy ezeket nem késő este mutogatják, sőt már szünidei matinéidőben sincs semmiféle felelősségérzet a televíziós szerkesztőkben. Azt gondolják, hogy felelősségből elég annyi, ha bemondják, hogy a filmnézés közben szülői felügyelet ajánlott.
Hogy miképpen jutottunk idáig, arról fogalmam sincs, meg arról se, hogyan mászhatnánk ki ebből. Mindenesetre fölvetek egy lehetőséget. Ha az ORTT tudja, hogy potenciális gyilkosokat nevelnek a tévészerkesztők, akkor ne csak a szülőket biztassa felelősségre, hanem a televíziók döntéshozóit is. Be kell árazni az emberhalált: reggel hattól este tízig legyen egy gyilkosság egymillió forint. Kínzás tízmillió. Ennyit legyen köteles fizetni minden olyan tévéadó a gyermekvédelmi alapba, amelyik másképp nem érti meg, mekkora a felelőssége. Árazzuk be az öncélú erőszak egyéb ábrázolásait is. Ez azért lenne fontos, mert így el lehetne rettenteni a kifejezetten gyerekeknek sugárzó adókat attól, hogy brutális animációs filmeket vetítsenek. Talán elég annyi, hogy ezek közül kettőt én már kitiltottam a háztartásomból, de úgy, hogy a gyerekek meg sem találhatják azokat kapcsolgatás közben.
Ha a televíziós szerkesztők nem értik meg, hogy az erőszak vetítése árt a gyerekeinknek, alkalmazzunk ellenük erőszakot. A kapitalizmusban az erőszak legfájóbb megnyilvánulása a pénzelvonás. Persze az se lenne baj, ha a szülők jó sok levelet írnának a televíziók vezetőinek, és folyamatosan, naponta tiltakoznának az összes lehetséges eszközzel.
Hogy mire megy a játék?
2008 szinte utolsó híre az volt, hogy késsel ölte meg nyolcéves nővérét egy négyéves gyerek a Bihar megyei Alkéren. A kisfiú két bátyjával és nővérével játszott, majd veszekedés tört ki egy ottfelejtett pénztárca miatt. A lány nem adta oda négyéves öccsének a pénztárcát, mire a kisfiú a konyhából elvett késsel hátba szúrta nővérét. A sérült lányt egy nagyváradi kórházba szállították, ahol a műtőasztalon életét vesztette.
Ugye senki nem gondolja, hogy a gyerek az bölcsődében vagy az óvodában, esetleg a szüleitől tanulta meg, hogy kést lehet, és hogyan kell használni a vitás kérdések eldöntéséhez?

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

Unom

Unom, hogy mostmár minden évben eljön a pillanat, lehetőleg az év végén, a legnagyobb hidegben, reménytelen hónapok előtt, amikor nekem végig kell gondolnom, hogy mi van akkor, ha. Mi van akkor, ha az oroszok elzárják a gázcsapot, vagy nem egészen zárják el, csak annyira, hogy Ukrajnának ne jusson elég. Mert, hogy nem küldték meg a pénzt Moszkvába, vagy nem eleget utaltak át, de ha mégis, akkor meg az a baj, hogy nem fogadják el az új, kedvezményes árat. És természetesen - mit tehetnének - az ukránok megcsapolják a vezetéket, különben kipusztulna a fél ország a rettenetes hidegben. És különben is, Putyin elnök megmondta, hogy vége az olcsó gáznak.
Nem nyugtat meg, hogy az ukrán elnök követeket küld szertefelé Európában, hogy magyarázzák a dolgot, nyilván nyugtatgassák a népeket, de még a magyar miniszter se, aki arról biztosít, hogy van terv arra az esetre, ha elzárják a csapokat, és különben is vannak tartalékaink. Egyes hírek szerint tavaszig, mások szerint addig azért nem.
Hogy jövök én ahhoz, hogy Európa kellős közepén a karácsonyi ünnepek alatt azon gondolkozzam, hogy vegyek-e egy fafűtéses kályhát, mert ha nem lesz gáz, akkor nem tudok fűteni. És, ha veszek, akkor mivel fűtöm? Eljárjak-e az erdőbe rőzsét gyűjteni, mint valami mesebeli vénasszony, vagy most azonnal vegyek egy teherautónyi fát meg egy rendes fejszét? Csak úgy jelzem, hogy az utóbbi megoldás, kályhával, kőművesmunkával olyan kétszázezer forint lenne, minimum.
Vegyek rá föl kölcsönt?
És ha nem veszek kályhát, és mégse lesz gáz, akkor hova menjek a gyerekekkel? Nem mintha lenne hova, mert minden rokonom és ismerősöm gázzal fűt. Majd valami tornateremben fogunk aludni tömegben, mert mondjuk ez a terv?
Hogy jövünk mi ahhoz, hogy egyáltalán ilyesmin gondolkodjuk, békeidőben, amikor ezer kilométerekre nincs háború, amikor semmi nem akadályozza a termelést, és természeti csapás sem volt a környéken? Hogyan lehetséges, hogy az Unió egyetlen országa is ki lehet szolgáltatva annak, hogy ki kinek fizet, és ki kit zsarol tőlünk keletre?
Azt kérem jövő karácsonyra, jóelőre Brüsszeltől és Budapesttől, hogy ez soha többé ne forduljon elő.