Finomabbnál finomabb

Milyen a sors: éppen a csodálatos költő, Csoóri Sándor írását olvasom, amikor a háttérrádióm bemondja, hogy már megint hatalmas bombát találtak Budapesten, és ki kell üríteni egy egész városrészt.
A Mester azt írja, hogy bár igény lenne rá, mégse legyen forradalom, mert: „A forradalomhoz nemcsak magasba csapó szenvedélyek kellenek, hanem fegyverek is. Honnan a csodából szereznénk mi gépfegyvereket, páncélöklöt, finomabbnál finomabb aknákat?”
Finomabbnál finomabb aknák. El tudom képzelni egy ínyenc költő vízióját. Mélybúsmagyar kesergésében lassított fölvétellel látja maga előtt azt a poétikus képet, ahogy az ellenség fölemelkedik a robbanástól, szinte lebeg, aztán leszakad a kar, megtörik a csigolya, a koponyából szinte kirobban a velő. Csodás kép. Borzongatja a lopakodó örök, de most éppen leláncolt forradalmárt. Aki költő. A szavak mérnöke.
Az igazság persze az, hogy a fegyverhasználat a valóságban kicsit kevésbé poétikus. Az a baj, hogy szinte mindig visszalőnek. Az aknával meg az, hogy ott marad. Mint a bomba is. Elbújnak és várnak. Úgy, mint ez a két tonnás a Ferencvárosban. Hat évtizede ért véget a világháború, de az utóbbi hetekben ez a negyedik olyan bomba, amelyik miatt tömegeket kell evakuálni. És csak véletlen, hogy ez a bebetonozott (!) szerkezet nem robbant, amikor egy masina elérte és megtalálta.
Azért van ott, mert valakik egyszer azt gondolták, hogy hadat kell üzenni mindenkinek, hiszen sérelmeinket másképp már nem orvosolhatjuk. A hadüzenet ment, szinte fegyver nélkül a Don kanyarulatág vonultunk meghalni, bosszúból agyonbombázták az országot.
Amikor ilyen bombára lelnek, mindig életem egyik alapélménye jut eszembe. New York egyik külvárosában az öcsémmel átsegítettünk egy nagyon öreg embert a zebrán. Megkérdezte, honnan jöttünk. „Magyarországról.” „Ja, tudom – mondta az öreg – maguk voltak Hitler utolsó csatlósai. Bombáztam magukat.”
Nem mondtuk, hogy azok nem mi voltunk. Néztük az elcsoszogó vénembert, tehetetlenül álltunk az út szélén már-már poétikusan abszurd szerepünkben.
Hogyan kérhetnénk meg Csoóri Mestert, hogy legalább nyilvánosan ne álmodozzon gépfegyverekről, páncélökölről, és pláne ne finomabbnál finomabb aknákról? Annyi idős lehet, mint az az amerikai bácsi volt. Tudhatná, hogy a költő szavaiból azt hallják meg az emberek, amit akarnak. Tele van az ország fegyverekkel. Finomabbnál finomabb aknákon ülünk.

Tisztelt Usztics Anna Főszerkesztő Asszony! Tisztelt Tóth Gy. László Elnök Úr!

Meglepve látom, hogy a barikad.hu megkérdezésem és beleegyezésem, valamint forrásmegjelölés nélkül, szó szerint, bár félrevezető címmel közölte „Jó Morvai Krisztina, félelemmel tisztelt asszonyom! Kegyelmet kérek!” című írásomat. Úgy vélem, hogy ez Európában nem szokás, és erősen sérti a szerzői jogot is. Ráadásul a barikad.hu oldalain az ily módon való megjelenés azt a látszatot keltheti, mintha én bármiképpen – akár vendégszerzőként is - kötődhetnék Önökhöz, illetve szellemiségükhöz. Ezt én nem szeretném. Nem igazán fontos, de jellemző, hogy még a nevemet sem tudják pontosan leírni.
Mindezek alapján tisztelettel kérem, hogy küldjék meg a szükséges adatokat ahhoz, hogy legalább a nekem járó - 50 ezer forintos - illő honoráriumot megkaphassam.
Amennyiben ezt nyolc napon belül nem teszik meg, pert indítok Önök ellen a szerzői és szomszédos jogok megsértése miatt, valamint az engem ért nem vagyoni károk enyhítéséért, különös figyelemmel az Önök impresszumában található fölhívásra, miszerint „A barikád.hu tulajdonát képező írások, kép-, hang- és videóanyagok változtatás nélkül, a forrás megjelölésével szabadon felhasználható. Bármiféle módosításukhoz a Szerkesztőség írásos beleegyezése szükséges.”

Tisztelettel:

Andrassew Iván
hírlapíró, Népszava

Ezt úgy két hete küldtem el a barikad.hu szerkesztőségének – előtte természetesen lementettem az „eredeti” kalózpublikációt. És természetesen azóta sem kaptam választ. Csak annyi történt, hogy kijavították a nevemet és beillesztették a forráslinket, ami a nepszava.hu-ra mutat. Talán azt hiszik: ha fölhívtam a figyelmet arra, hogy nem kértek engedélyt az írásom közlésére, én tulajdonképpen engedélyt adtam. Biztos ez a magyar virtus.
Tekintettel arra, hogy a barikad.hu szerkesztőit – a magyar becsület zászlóvivőit – közvetlenül egyetlen megadott e-mail címen sem lehet levéllel megközelíteni, nyilván arra hivatkoznak majd, hogy ők nem kaptak ilyen levelet. Csak azzal nem számolnak, hogy egyrészt vannak közvetett bizonyítékok, másrészt így ők teremtenek olyan körülményeket, amelyek miatt, akár fölszólítás nélkül is be lehet őket perelni. Ezt meg is teszem. Utálom a pereskedést, kerülöm is, de ez úgynevezett „elvi” kérdés.
Kicsit bonyolítja a dolgot, hogy a barikad.hu impresszumában a szerkesztőség címe sem szerepel, ami legalábbis „aggályos”. Sajtóetikai és sajtótörvényességi szempontból. Például azért, mert ha valaki perbe akarja vinni őket, akkor nincs mit beírni az alperes elérhetőségét illetően. Így aztán kénytelen ismeretlen vagy ismeretlen helyen tartózkodó tettes ellen rendőrségi följelentést tenni. Nem tudom, miért teszik ki ilyesminek magukat, de legyen a magánügyük.
Azóta találtam egy képet, amelyet a barikad.hu forrásmegjelölés nélkül használ, miközben könnyen bizonyíthatóan én készítettem Gyurcsány Ferencről. Hát ezért is kérek majd a bíróságon húszezer forintot. (Érdekes, hogy amikor a velem szintén nem túl barátságos viszonyban lévő HÍR TV ugyanezt a képet leszedte a honlapomról, és jeleztem nekik a dolog törvénytelen mivoltát, azonnal elnézést kértek. Percek alatt, úriemberekhez, kollegákhoz méltó módon elintéztük a dolgot.)
Lehet, hogy valaki nem érti, mire gondolok, amikor ezt írom: „…a barikad.hu oldalain az ily módon való megjelenés azt a látszatot keltheti, mintha én bármiképpen – akár vendégszerzőként is - kötődhetnék Önökhöz, illetve szellemiségükhöz. Ezt én nem szeretném…”
Ilyen gondolatok jelenhetnek meg a barikad.hu oldalain, amelynek vezető szerzői szinte állandó vendégek az ECHO TV épületes műsoraiban: „…harmadrendű fontosságú kérdés, hogy eredetileg milyen történelmi esetlegességekhez kapcsolódott ez a kifejezés: náci. A liberálnáci csahosok demokratikus és antirasszista szólamai brutális rasszista diktatúrát álcáznak, a pusztulásra ítélt pedig nem más, mint a keresztény európai kultúrkör és a fehér faj.”
Talán ennyi is elég. Nekem egy ilyen lapban „szerzőként” megjelenni olyan, mintha a magyar gárda egyenruhájában kellene elsétálnom sok ember előtt. Vagy abba a gyanúba keverednék, hogy titkon gój motorosokkal zarándokoltam Pálosszentkútra, hogy dr. Bábel Balázs érsek megáldja a mocimat.
Gárda-fóbiás Népszava újabb ámokfutása - barikád.hu kommentárokkal! - Című írásában, egy kommentárban a barikad.hu szerzője azt írja: „Információink szerint, ha a Jobbik bejut az Országgyűlésbe, az első dolga az lesz, hogy megnézi, a valószínűleg napi szinten ráfizetéses Népszava milyen pénzekből tartja fenn magát.”
Szerintem a Jobbik nem jut be az Országgyűlésbe, de ha mégis, és ezt tartja majd elsőszámú hazafias dolgának, akkor ám legyen, addig se pusztít máshol. Ám ha a nyilván nyereséges barikad.hu nyereségességének forrására kíváncsi, már most megvan a recept: ingyen használjuk azok javait, akiket utálunk.
Persze az is lehet, hogy küldetés van ebben. Hazafias.

Ha én

Ha én konzervatívnak mondanám magam – nem mondom, pedig nagyonis az vagyok – először is tisztáznám, hogy tulajdonképpen mitől konzervatív egy konzervatív. Talán attól, hogy ragaszkodik bizonyos értékekhez. Nem csak a „nemzetiekhez”, hanem mindenhez, amit egy ezeréves állam népe rettenetes áldozatok árán kiizzadott magából. Akkor is, ha azok nem mindig fényes gyöngyök.
Ilyenek például a törvények. Azok sok évezred tapasztalataiból épültek föl úgy, hogy figyelembe vegyék az eszméket, a szabadság határait, és a megegyezéses közjót szolgálják.
Ha például egy törvénytelenül fölépített, törvénytelenül fönntartott, bontásra a törvények alapján ítélt tereptárgy védelmében bárki erődemonstrációt szervezne, egészen biztosan nem mennék el.
Ha bármilyen érzelmi ok – hazaszeretet, őshit, jóérzéses mondaájulat, tépőscsőrű madarak iránti olthatatlan vonzódás – miatt mégis elmennék egy ilyen erőfitogtatásra, megnézném, kivel megyek. Teljesen bizonyos, hogy ha újfasiszták hirdetnének ilyet, akkor megnézném, hogy én hol is helyezkedem el a parlamenti patkóban. Ha megállapítanám, hogy engem semmiképpen sem a nácik küldtek oda, hanem a keresztények, a kisgazdák vagy ifjú demokraták, akkor elgondolkodnék azon, hogy lehetek-e én egy hírben nácikkal. Lehetek-e egy fényképen fekete ruhás gyűlöletmumusokkal. Lehetek-e kamerák előtt fekete fényt árasztó kopaszság közelében.
Különösen olyan időkben, amikor majdnem meghalnak emberek, mert utcára merészkednek. Különösen akkor, amikor gyújtóbombák gyerekszobákba röpködnek éjszaka, és már a lőfegyverek is megszólaltak.
Ha konzervatívnak mondanám magam, és mégis elmennék egy, állítólag a háború minden áldozatának emlékére emelt emlékmű védelmére, legkésőbb akkor menekülnék el onnan látványosan és sikoltozva, amikor a hitvány nácik elkezdenek zsidózni. Mert a zsidóknak is emelt emlékmű előtt zsidózni, mégiscsak bestiális dolog, és nem szokás veszett vadbarmokkal együtt erődemonstrálni.
Ha konzervatív lennék, lassan elmerengenék azon, miképpen lehetséges, hogy mi valahogy mostanában mindig a törvénytelenség és a barbárság oldalára sodródunk. És ezzel egyszer el kell majd számolni.

Tudtad te

Már tíz levelet kaptam: köteles vagyok válaszolni Bayer Zsolt "Ami tűrhetetlen nálatok -Egykori cimboráimnak, Andrassew és Bächer Ivánoknak" című írására.
Szerintem egyáltalán nem vagyok köteles, de jó, legyen. Szinte biztos vagyok, hogy Bächer sem válaszolt, és ugyanazért, mint eddig én. Mert ez már kínos. Nem illik egy beszorult ember szomorú levelét nyilvánosan kigúnyolni.
Kezdi egy nagy közhelyes melodrámázással:
"Tudom én jól, hogy nekem most hallgatnom kellene. Megfélemlítve, megjuhászodva, magamba szállva, hamut szórva a fejemre. Kedvem is lenne hozzá. Mégsem tudok hallgatni. Nácit akartatok, akartok csinálni belőlem, valamiféle elrettentő idolt."
Erre azt válaszolnám, hogy baromira mindegy, hogy valaki náciságból náciskodik vagy egyéb meggondolásból, de aki mostanában náciskodik, az polgárháborús bűnös, és nem érdekel a lelke. Amit mi leírunk, az bármikor pusztító erővé válhat. És válik is. Te is tudod. Van-e furdalásod, amikor a cigányokra lőnek?
Mert neki van lelke: "ami bennem van, a fejemben és a szívemben van, azt csak én ismerhetem maradéktalanul. Ahhoz nincsen kulcsa, hozzáférése senkinek. Így aztán megannyi bűnöm közt is elszámolhatok majd az Úrral. S azokkal is, akiket szerettem valaha, s akiket szeretek. A többi úgyis lényegtelen."
Erre azt válaszolnám, hogy minket szeretsz, velünk kell elszámolnod. Különben nem írtál volna könnyekkel küszködve. Te pontosan tudod, miben vétkeztél, és vétkezel azóta is. Nem gondolom, hogy náci vagy. Annál borzalmasabb, hogy képes vagy a legnácibb szövegekre. Mert tehetséges vagy. Ez a baj.
"Tudjátok, egykori víg cimborák, mondhattatok volna nagyjából bármit. Hogy hülye vagyok, meggondolatlan, ostoba, vagy hogy értsem meg, élnek közöttünk még olyanok, akik félnek, igenis félnek, mert megtörtént velük mindaz, aminek nem lett volna szabad megtörténni soha, senkivel. Megértettem volna, mint ahogy meg is értem, tényleg."
Azt írnám erre, hogy tudtad te ezt akkor is, amikor úgy zsidóztál, mint egy vérgőzben fölpörgött nyilas. Tudtad te ezt akkor is, amikor a cigányokról írtál förtelmes hangnemben. Mi profik vagyunk. Soha nem írunk le semmit véletlenül. Ha hibázunk, akkor az azért van, mert egy pillanatra elhagyott az ösztönünk. De az nem lehet, hogy az az ösztön folyamatosan rossz irányt mutat. Akkor nagy baj van. Akkor abba kell hagyni. Amikor először tudtad, hogy félelmet keltesz olyanokban is, akiknek nincs bűnük, akkor kellett volna.
"Egyet nem tehettetek volna meg: azt, amit megtettetek. Ez az, ami nálatok elfogadhatatlan, tűrhetetlen. Különösképpen a ti esetetekben, akik ismertek engem. Bizony, Ivánok, ti, akikkel megittam annyi sört. S miután mindazt elmondtátok volna, amit el kellett volna mondanotok, mindjárt kijárt volna nekem még egy mondat. Ez: "abban pedig igazad van, hogy akik a komcsik alatt beálltak a sorba, és tevőlegesen szolgálták a rendszert, akik Izraelt gyalázták és helyeselték az utazási tilalmat, akik akkor az araboknak szurkoltak és a cionizmust a fasizmus egyik ágának titulálták, azok most ne merjék leírni azt a mondatot, hogy az Izrael-ellenesség az antiszemitizmus új formája". Mert hát én valami ilyesmiről akartam szólni akkor, egykori víg cimborák."
Erre azt válaszolnám, hogy Drága Zsolti, nem érdekel, hogy az a két-három zsidó újságíró miket írogatott a szocializmus idején. Vizsgálják meg, intézzék el egymást közt a zsidók, ha ez fontos nekik. Egyébként pedig ezt mindenki leírhatja, csak te nem, aki nem túl hosszú életed során nagyjából mindent leírtál, meg mindannak az ellenkezőjét is. És ehhez még csak egy rendszerváltás se kellett.
"Az írástudók felelősségéről akartam szólni, mint már annyiszor. Amit ti mindnyájan sutba hajítottatok."
Te Zsolti? Pont az írástudók felelősségéről? Ne hülyéskedjünk!
"Ti elhittétek, hogy hősök vagytok."
Bächer Iván, mint hős? Vagy én? Zsolti, mi röhögünk magunkon, ha beletévedünk valami hősi pózba. Milyen hősök lehetnénk mi? A grund hősei, legföljebb.
"Olvasom a rólam írt sorokat ám, egykori víg cimborák. Ha hősi pózba akarnám vágni magam, most azt írnám, nem érdekelnek. Dehogyisnem! Fájni már nem fájnak - de zavarnak. Engem mindig zavart az igazságtalanság és - kapaszkodjatok meg! - az oktalan gyűlölet. A gyűlölet nyomában, ha van igazi oka, mindig a szeretet és a megbocsátás jár."
Baromira nem gyűlöl téged senki. Sőt: én kifejezetten sajnállak. Mert olyan csapdába kerültél, ahonnan nincs kiút. A Fideszben hamarosan kiadják rád a levadászási engedélyt. Úgy jársz majd, mint Mikola és Pelczné. Mert Orbán pontosan tudja - egyébként a tanácsadójától -, hogy veled nem indulhat neki egy választásnak. Majálisozhattok, fényképezkedhettek, amikor heccelni, provokálni kell a baloldalt, de a világ köpi le, ha fölvállal élesben. Ne minket figyelj, hanem a Magyar Nemzetet vagy a Heti Választ. Nemsokára írnak majd rólad. Bírálót. Valami újnevű ismeretlen. És hiába sodródsz mégjobbra a mágnásod jól kiszámítottan bérnáciskás lapjával, mert arra neked nincs út: a szélsőjobbon már régen szabad préda vagy. Elkúrtad, Zsolti, hogy korunk undok vezérszavával éljek. Hidd el, még mindig mi vagyunk a legjobb barátaid. (Bár lehet, hogy Bächer ezért a mondatért agyonüt.)

A bűnöm: homofób vagyok

Két hete nem tudok szabadulni attól, hogy valahogyan békésen kellene kimászni abból a szégyenből, amibe keveredtünk, amikor a melegfölvonulókat és az őket védő rendőröket előre megszervezett terrortámadás érte.
Mielőtt bárki azt hinné, hogy megint valami hagymázas liberális nyavalygásba kezdek, comingoutolok egyet. Az magyarul nagyjából azt jelenti, hogy színt vallok. Ezt tette Szetey államtitkár, amikor nagy nyilvánosság előtt kijelentette, hogy meleg. A baj ezzel az egésszel az, hogy mindenki vallomástételként fogja föl, de úgy, mintha bűn lenne mögötte. Van persze olyan színvallás is, mint például Vida Gábor professzoré, aki tudós létére jelenti be, hogy utálja a homoszexualitást, és az olyan, mint az ágybavizelés.
Szóval színt vallok. Nagyon csöndesen mondom, mert röstellem: homofób vagyok. Így neveltek abban a keresztény-nemzeti közegben, ahova születtem. Még női nemi szerevet sem láttam, nem is nagyon értettem, miről van szó, de azt már belém verték, hogy a buzikat agyon kell verni. Ez nem valami jelképes parancs, hanem valódi, éles: ha buzit látok, pláne, ha akar tőlem valamit, addig rugdossam, amíg mozog.
Ha ezt emberbe kora kamaszkorában oltják, akkor majdnem kitörölhetetlen.
A rasszizmust is belém nevelték, de valamiképpen arról már nagyon korán éreztem, hogy borzalmas és nyomorúságos, így könnyen kihevertem a fertőzést. A homofóbiáról viszont azt hitették el, hogy a javamat szolgálja, hiszen csakugyan nagy baj érhet, ha nem vigyázok. Mára csak annyi maradt ebből, hogy jókat röhögök bizonyos melegeken. Nem is rajtuk, hanem azon, hogy a nők paródiáját látom a viselkedésükben.
Ennyi a bűnöm, ennyi maradt a bűnöm.
Ehhez persze az is kellett, hogy egyszercsak tudatosult bennem: körülöttem túlságosan sok nőnek volt valamilyen leszbikus kalandja. Álma meg szinte mindegyiknek. Férfiakkal is beszélgettem erről, nagyon sokat. Kiderült, hogy egyáltalán nem ritka, hogy álmodnak ilyesmiről, és az sem elhanyagolható, ahányszor kalandba keverednek. És ők még csak nem is melegek, nem is leszbikusok! Arra gondoltam, hogy ha ez ennyire gyakori, akkor talán mégsem természetellenes, hanem igenis: természetes jelenség. Isten teremtményei ők is. Hogy miért kellett ilyesmit teremteni, az talány. De nem az egyetlen.
De még a sok küzdelem, magammal való tusakodás sem tudta kiölni belőlem a homofóbiát, ám azt a végletekig szelídítette.
Ma már azt gondolom, hogy fontosabb, hogy a melegeknek ugyanolyan jogaik legyenek, mint bárki máásnak, mint az, hogy mit érzünk. A homofóbia nem bűn, mert éppen úgy nem tehetünk róla, mint a homoszexuálisok arról, hogy azok. Az a bűn, ha ezt a belénk nevelt – vagyis társadalmilag mégiscsak öröklött – ellenszenvet tovább adjuk, és újabb generációkat fertőzünk. Ezért volt valóságos bűnnel terhelt Vida professzor színvallása.
Bűn, ha a saját szerencsétlenségünket, nyomorúságunkat úgy akarjuk adrenalinnal elnyomni, hogy az utcán ordítozunk rájuk, dobáljuk őket, vagy megpróbálunk legalább néhányat elkapni este, amikor nincsenek rendőrök a közelben. És pláne, ha mindezt megpróbáljuk hazafias vagy hovatovább Istennek tetsző cselekedetnek beállítani. Ha politikát építünk erre.
Szóval annyi bűnöm maradt, hogy nevetgéltem egynémely homoszexuális férfiakon, mert a nők karikatúráját láttam bennük.
Illetve már ennyi se, mert a melegfölvonulókat ért gyalázat után már nevetgélni sincs jogom többé ebben az országban, ha vicces melegeket látok. Mert nem is viccesek többé.
Tessék ezt végig gondolni. Egyenként. És nem kell feltétlenül ekkora nyilvánosság előtt megvallani bensőnk titkait. Elég csak úgy beszélgetni, csöndben, olyanokkal, akikkel érdemes. De az se baj, ha csak magunkkal beszélgetünk. Vagy Istennel. Az a dolgunk a világban, hogy rendes emberek legyünk. Ezt nem én mondom, hanem Popper Pétertől idéztem. A rendes ember tudja, hogy kicsoda, és ezt akkor is ki meri mondani, ha azt méltán röstelli.
A rendes ember nem öl, nem gyaláz, és nem dobál. Ez ennyire egyszerű.
(Klubrádió, 95,3 Hetes Stúdió)

Mivel többen kérték

Itt jelzem, hogy szombaton délután háromkor én vezetem a Hetes Stúdiót a Klubrádión. (95,3), de az interneten is hallgatható. Ismétlés: vasárnap délelőtt tízkor.

Amíg meg nem telik a szája vérrel

Hogy minek van az ember kitéve, ha internetes naplót ír, arra jellemző ez az épületes hozzászóló megjegyzés: "Betiltanál egy pártot egyetlen vezető egyetlen nyilatkozata miatt, te kis zsebdiktátor? Miután a szarfaszú fajtáddal leszámoltunk, atomerőműveket fogunk építeni..."
Persze ebben nem a kérdés zavart, sem a jobboldalra jellemző - egyébként vallásos, parancsolattartó, szeretettől folyamatosan elolvadó emberek, ja és nagyon magyarok, akik szépen beszélik ezt a nyelvet - ocsmány kifejezés. Az se, hogy le akar számolni velem, meg velünk. Hogy kik vagyok én, azt nem tudom pontosan, de mindegy. Aki számolni akar, ráadásul le, annak mindegy, ki lesz az áldozat. Amíg meg nem telik a szája vérrel, addig öl. Aztán siránkozik, hogy senkise szereti. Megvetik a népek!
Hanem az zavart, hogy miképpen jön most ide ez az atomerőmű. Micsoda baromság ez? Ugye azt kifogásolja, hogy én azt a megjegyzést tettem a Jobbikra, hogy amikor az alelnök kijelentette, miszerint a cigányok a zsidók biológiai fegyverei, senki nem tiltotta be a pártot. Igen, azt gondolom, hogy egy ilyen kijelentésért nagyon is jogos lenne, ha az ügyészség náciság alapos gyanújával eljárást indítana, és bírósági döntésig fölfüggesztené a párt tevékenységét. De nálunk ezt lehet. (Úgy látszik, náci dumákat már Szlovákiában sem tűrik ennyire. Persze ők elnézőbbek a szlovák nácikkal. Legalábbis nem lepődnék meg, ha ez derülne ki. Viszont Gyurcsánynak javasolnám, hogy ha mégis összejön valami csúcstalálkozó, akkor vesse föl a magyar-szlovák nácicsere-egyezmény lehetőségét. Mindenki jól járna.)
Na jó, de hogy jön ide az atomerőmű? Ki mondta, hogy én ellenezzük, vagy mi ellenzem az atomerőművek építését? Tisztázzuk: az atomerőműveket rettenetesen veszélyes jószágoknak tartom, de ha a szakemberek azt mondják, és nagy, nyilvános vita után megegyeznek ebben, akkor építsenek atomerőműveket. Nem értek hozzá, de hajlok arra, hogy a fosszilis tüzelőanyagok elégetése ma már mindennél veszedelmesebb. Az is lehet, hogy az atom- és a vízi erőmű a megoldás. De ez nem az én dolgom. Népszavazást se szeretnék ilyesmiről. Az nem demokrácia, ha olyasmiről döntünk, amihez nem értünk.
Szóval teljesen fölösleges embert ölni az atomerőművek miatt. Megegyezünk.
De ha már a tudományról esett szó, itt említem meg, hogy számomra a legnagyobb csalódás Vida Gábor professzor nyilatkozata volt a melegek dolgában. Egy rádióműsorban olyanokat mondott, hogy "undorodom a homoszexualitástól", "természetellenes dolognak érzem", "evolúciós zsákutcáról" beszélt, majd az ágybavizeléshez hasonlította.
Ez azért rázott meg, mert mindig szívesen hallgattam Vida professzort, nagyon sokat tanultam tőle. Egy időben a közelében laktam, és ahányszor megláttam, mindig majdnem megszólítottam. Azért szerettem volna beszélgetni vele, hogy föltehessem a kérdéseimet. Isten megsegített: ez nem jött össze.
Természetesen világos, hogy Vida professzort ugyanúgy erős homofóbiára nevelték, mint engem például. Vagyis pontosan értem, hogy a gyerekkorában belevert dolgoktól nem tud szabadulni. Undorodik. Jól van. Otthon undorodhat. Magában, vagy a barátaival. De hogy pont akkor jön rá a nyilvános undorodás, amikor majdnem agyondobáltak homoszexuálisokat, vagyis a gyilkoskedvűek mellé áll, az nem bűn, nem hiba, hanem rettenetes felelőtlenség. Lehet neki az a véleménye, hogy a homoszexualitás evolúciós zsákutca - sőt, még el is tudom magyarázni, hogy hogyan értette, hiszen ha valaki homoszexuális és ettől nem szaporodik, akkor az az evolúció szempontjából valóban zsákutca. De hogy nem bűn nem szaporodni, az biztos. Hogyan lehetne természetellenes az, amit a természet hoz létre? És meglehetősen nagy ostobaság az egyébként rettenetesen túlszaporodott emberiség létét ettől félteni - különös tekintettel arra, hogy jól tudjuk: a melegek közül számosan, a leszbikusok közül még többen igenis vállalnak gyereket. Sajátot.
Vagyis értem én, ha valaki homofób, de ha ezt szülőként, pláne tanárként tovább adja, arra nincs mentség.
Arra meg aztán végképp nincs mentség, hogy egy tudós az ágybavizeléstől undorodjon. Azt a legülyébb ember is pontosan tudja: ha az nem szervi eredetű, akkor valami lélektani oka van. Az ágybavizelő gyerek legalább akkora szenvedést él át, mint egy olyan kamasz, aki fölfedezi a saját homoszexualitását, és tudatosul benne az is, hogy élete végéig számosan undorodnak majd ettől. Szerencsés esetben - és szerencsére többnyire - kinövik a gyerekek, de életük végéig szenvednek ettől az emléktől. Undorodom attól, aki ettől undorodik.
És akkor erre még a Magyar Tudományos Akdémia elnöke, Pálinkás József Bolgár György érdeklődésére kifejti, hogy ebben az ügyben az Akadémiai etikai bizottságának nincs dolga. „Az Akadémia tagjai ebben az értelemben autonóm személyiségek, a legrosszabb időket idézné, ha valakit a véleménye, vagy az érzései miatt vizsgálat alá vonnának.”
Gratulálok az akadémia etikai színvonalához. Ennyit ér a tudomány, ha nincs, ami tartsa. Dobáljuk agyon az ágybavizelő gyerekeket is. (Itt és most követelem, hogy a kormány rendeljen meg az akadémikusoktól egy tudományos dolgozatot arról, hogy mi is a homoszexualitás.)
Isten ugyan nem foglalkozik ilyen apróságokkal, de ha rászánná magát, hogy a homoszexuális teremtményeit gyalázókat megbüntesse, vélhetően éjszakai ágybavizeléssel sújtaná őket. De úgy ám, hogy közben a maradék tudatuk tiszta maradjon, a takarítónőjük meg fecsegős legyen.

Előbb kellett volna

Tegnap reggel egy időre ismét fölbukkant a világhálón a kuruczinfo, majd néhány óra múlva megint láthatatlanná vált. Amikor a melegek fölvonulása előtt eltűnt, azt reméltem, hogy a magyar állam, a magyar titkosszolgálat kérésére blokkolták az amerikai szerveren. Bár jóval előbb kellett volna.
Mielőtt bárki nekem rontana, hogy miképpen kívánhatja bármilyen sajtótermék betiltását egy újságíró, jelzem, hogy a sajtószabadság is csak akkor működik, ha van egy határ. Az, hogy a kuruczinfo évek óta gyávák módjára az amerikai sajtójog mögé bújva, a legocsmányabb hangnemben ír kisebbségekről, emberekről, a múltról, talán még beleférhet a sajtó meg a véleményszabadságba, a terrorcselekmények szervezése azonban nem. Azt, amit ez a mélynyilas, vérnáci orgánum az utóbbi hetekben a melegek ellen megengedett magának, nem a sajtójog, hanem a polgárháborús jog kategóriájába tartozik.
Mielőtt bárki azt hinné, csak azt kifogásolom, hogy a kuruczinfó antiszemita, cigánygyalázó, buzizó írásokat közöl: azt is, ahogy az utóbbi hónapokban Orbán Viktort – mint izraeli bérencügynököt, a „Zsidesz” vezetőjét – gyalázták. Szinte jobban utálták és támadták, mint Gyurcsányt. A köztársaság elnökéről – szintén „Izrael embere” - gyakorlatilag úgy írtak, mint ahogy egy állatról sem illene. Ezellen semmilyen módon nem lehetett védekezni, hiszen a kuruczinfo nem Magyarországon jelent meg, vagyis a hazai sajtótörvények rá nem vonatkoztak.
Ha az Egyesült Államok – joggal - elvárja, hogy segítsük a terrorizmus elleni harcban, akkor mi is elvárhatjuk az ottani hatóságoktól, hogy a magyar virtuális terroristák ne élhessenek vissza az amerikai sajtójoggal. Ha pedig ez nem lehetséges, akkor elektronikus eszközökkel kell megakadályozni, hogy Magyarországot tovább fertőzzék. Erre vannak eszközeink, legföljebb majd Morvai Krisztina visongva szaladgál az EU-hoz meg Amerikába, följelenteni.
Ez van. Én is szégyellem, hogy idáig jutottam, de egyetlen ember élete is többet ér, mint az egész mocskos kis demokráciánk.

A tobzódó álság

Álságosnak tartja a KDNP a miniszterelnök bejelentését, miszerint nemzeti önvédelmi gyűlést kíván összehívni. Képzeljék, azért, mert „nincsen erkölcsi alapja nemzeti gyűlések összehívására annak a Gyurcsány Ferencnek, aki a 2004. december 5-ei "nem" szavazatokra buzdító - határon túli magyarok elleni - kormánypropagandát kitalálta.”
Csak a jegyzőkönyv kedvéért: azt a népszavazást a munkájukat és kenyerüket az erdélyiektől féltő irigy és pitiáner, idegengyűlölő, erdélyi magyarokat önfeledten románozó jobboldali szavazók veszejtették el, akik nem mentek el a szavazni. Az ördögi Gyurcsány azt mondta, amit ők akartak hallani. Ez olyan szószékes trükk, amúgy.
Ami az erkölcsi alapokat illeti: az a parlamenti párt, amelyik a meleg büszkeséget megmutató fölvonulás elleni terrortámadás lelki előkészítésért leginkább felelős, jobban teszi, ha arcátlan feleselés helyett valami kápolna mélyén kéri Isten bocsánatát. (Beférnek egy kápolnába.)
Mert ember nem bocsáthatja meg a szakállasbácsizó, vejszsvarcozó, melegjog-fosztogató Semjén zsebpártelnök fölényeskedő sületlenségeit, amelyek a katolikus egyház „lándzsája” fertőző hegyeként csapódnak a népbe, ha csak jő egy alkalom.
Tudom, hogy teljességgel reménytelen a katolikus vezetőket bármilyen önvizsgálatos irgalomra rávenni, de jelzem, hogy az emberiség eléggé jelentős része rendkívül hálás lenne, ha papjaik abbahagynák a nemi szervek körüli elhivatott matatást. Mélységesen embertelen, minden szeretetet és könyörületet nélkülöző az, ahogy a homoszexuálisokkal bánnak. Pedig pontosan tudják, mit cselekszenek amúgy is sokat szenvedő, kirekesztett emberekkel annak a Jézusnak nevében, aki a pokolig ostorozná azt az egyházat, amelyik eltűrte, majd tagadta, később vesztegetéssel elfedni próbálta azt az elképesztő számú pedofil bűncselekményt, ami csak mostanában derült ki.
Persze az is lehet, hogy tévedek: a Biblia csak a melegek elpusztítását írja elő, a gyermekek túlbuzgó kedvelését nem annyira rendeli büntetni. És ez elég alap arra, hogy fölényeskedve tegyék még átkozottabbá Isten különös teremtményeinek életét. Szégyelljék magukat, és szóljanak a semjénkedőknek, hogy hallgassanak legalább. Nem fognak hiányozni a Nemzeti Chartáról. Az igazi keresztények annál inkább.

Gaztett

Sok éve járok a pride-ra, mert neveltetésemből és világnézeti felfogásomból adódóan kiállok azokért az elvekért, amelyek az emberi méltóságot jelentik, legyenek azok vallási, etnikai, szexuális, vagy bármilyen nézetek, és nem mellesleg: a menetet többek között a barátaim is szervezik.
Évekig teljes nyugalomban telt a melegek és őket támogatók felvonulása, volt ugyan néhány mutogatós-beszólós, SZODOMA-molinós ellentüntető, de alig lehetett őket észrevenni a nyüzsgő büszke tömeg mellett.
Munkám miatt a könnygáztól és az undortól végigkönnyeztem az elmúlt évek szinte összes utcai harcát, de amit most láttam az mindennél gyalázatosabb volt: magukból kivetkőzött tudatlan és/vagy gonosz emberek minősíthetetlen gaztette.
Csak néhány dolog, ami vagy mellettem csapódott be, vagy a barátaimat találta el: uborka, paradicsom, tojás, kiskő, nagykő, vizes palack, paradicsomsűrítmény-konzerv, acélcsavar anyával, Molotov-koktél és vajsavsugár, amit vízipuskából lőttek a tömegbe.
Ezek közül engem csak egy tojás súrolt és a sav fröccsent rám, bár abból elég sok, de azon kívül, hogy iszonytatóan büdös lettem, komolyabb bajom nem történt. De sok vérző sebet és agyondobált békés embert láttam.
Az operatőrök közül sokan úgy néztek ki, mint egy hatalmas rántotta, ami különösen felháborított, mert a munkájukat súlyos tárgyakkal végző, védekezésre alig képes emberekről van szó. De védekezni ezek ellen a senkiháziak ellen senki nem tudott. Nem is lehet a sunyin gyilkolni vágyó bűnözők ellen védekezni, maximum otthonmaradással, de az nem megoldás, mert akkor ők győznek és a demokrácia szenved vereséget.
Az elmúlt nap kétség kívül a legújabbkori magyar történelem egyik legsötétebb napja volt.
Ez mindannyiunk szégyene. De legalább a szivárvány szép volt.

Andrassew Dávid Igor

Nem a szövegével veszít

„Valaki” azt kérdezi, hogy miért nem válaszolok támadásokra. Olyanokra, mint Bayer Zsolt Szentmihályi Szabó Péter vagy Apáti Miklós megjegyzései a Magyar Hírlapban. Azért, mert unom. Na jó, nézzük Apátit:
"Az újságírás végtermékcentrikus csapatmunka, amelynek az a végcélja, hogy egy olvasható, jól szerkesztett, kellemes megjelenésű, újdonságokat tartalmazó, ám mégis elemző, tájékoztató, életminőséget is óvó lapot hozzunk létre. Mindennap." (Népszava, május 29.)
Kőbe vésendő szavak. Nem is volna semmi baj ezzel a két mondattal, ha ebben a cikkében Andrassew Iván nem épp azt sugallná, hogy Orbán éppoly hazudós, mint Gyurcsány. Olyan szabályt hozna, hogy aki kettejük közül Jakupcsek hazugságvizsgáló gépe szerint két órán belül tíznél többször hazudik, az önként távozzon a politikából. Örökre.
Természetesen ez afféle népbutító trükk, hiszen a szerző maga is tudja, hogy Orbán azért nem ül le Gyurcsánnyal, mert Gyurcsány a vele való választási vitában úgy hazudott, mint a vízfolyás, miközben lelárifárizta Orbán mondatait. Épeszű embert kétszer lehet átverni: először és utoljára.
Mit tehet az újságíró, ha ennyire pontosan és árnyaltan képes megfogalmazni elképzeléseit a saját munkájáról, annak üdvtani mozzanatairól? A gyors, a pontos, a hiteles tájékoztatás belülről vállalt kényszerében nem áll jól az újságírón a mundér, ha a kereskedelmi tévécsatorna egyik legízléstelenebb műsorát veszi mintának. (Amely műsorról nem érdemes hosszan értekezni, s a kiutalható pénzről szól, nem az igazságról.) Az őszödi beszéd emléknapján a hazugságot oly módon emelni piedesztálra, hogy kilencszer szabad hazudni, de tízszer már nem, hát… nem elegáns.
A hírlapírói morált érintő dolog egy politikai téma (gumicsont) makacs ismételgetése. Újra és újra találni valamiféle fogást a számunkra nem kedves emberen (bocsánat: politikuson), ahelyett, hogy a tetteit venné vizsgálatba az újságíró, nem visz messzire. Nincs nyoma az adott orgánumban annak, hogy az ország állapotáért felelős személy teljesítményét elmarasztaló hang illetné. A magyar sajtó jelentős része az ellenzék ostorozásával van elfoglalva, úgy tesz, mintha nem sújtana milliókat a szociális válság.
És persze – az erkölcsi is. Miskolcon tárgyalják-tárgyalták az olaszliszkai tanárgyilkosságot. Tudósítónk nem látta ott sem a Népszabadság, sem a Népszava munkatársát.
Apáti Miklós szerkesztő

Nem is tennék megjegyzéseket erre az írásra, ha nem az általam igen nagyrabecsült, kiváló Apáti Miklós írta volna. Sajnos.
"A szerző maga is tudja, hogy Orbán azért nem ül le Gyurcsánnyal, mert Gyurcsány a vele való választási vitában úgy hazudott, mint a vízfolyás, miközben lelárifárizta Orbán mondatait. Épeszű embert kétszer lehet átverni: először és utoljára."
A szerző maga is tudja, hogy Gyurcsány nem feltétlenül hazudott. A politikában van úgy, hogy az elképzelések módosulnak. Például azért, mert a koalíciós partner akar valamit, és azt a politikus akkor is elfogadja, ha előtte a gyökeres ellenkezőjét gondolta. Ezen az alapon Gyurcsány se ülhetne le vitatkozni Orbánnal, hiszen a Fidesz egész választási kampánya hazugságokon alapult - "rosszabbul élünk..." stb.). Ezzel szemben Orbán pontosan tudja, hogy egy olyan vitában sem tudja Gyurcsányt legyőzni, amelyben mindketten kínosan ügyelnek az igazságra. Mert nincs hozzá elég tehetsége. Orbánt még Megyessy is lelépte, ami azért nagyon árulkodó, mert Medgyessynél – egyéb érdemei elismerése mellett - rosszabb szónokot és vitatkozót nehéz lelni ebben az országban. Orbán egyébként nem a szövegével veszít, hanem a testbeszédével, amit nem tud fegyelmezni. Nem tudja leplezni mérhetetlen mohóságát.
"A gyors, a pontos, a hiteles tájékoztatás belülről vállalt kényszerében nem áll jól az újságírón a mundér, ha a kereskedelmi tévécsatorna egyik legízléstelenebb műsorát veszi mintának."
A szerző maga is tudja, hogy tréfálkoztam, amikor a hazugságvizsgáló bevetését javasoltam. Ez nyilván abszurd.
"A magyar sajtó jelentős része az ellenzék ostorozásával van elfoglalva, úgy tesz, mintha nem sújtana milliókat a szociális válság."
A szerző maga is tudja, hogy a sajtó éppen úgy kettévált, mint az ország. Ez híven tükrözi a politika és szellemi viszonyokat. A szerző talán maga is érzi, hogy meglehetősen abszurd dolog éppen a Magyar Hírlap munkatársaként, egy erővel átállított szerkesztőségből mundérozni, bármit számon kérni más lapok újságíróitól.
Az pedig, hogy az olaszliszkai gyilkosság tárgyalásán a Magyar Hírlap munkatársa nem látta a Népszava munkatársát, egyenesen nevetséges.
Scipiades Erzsébet, korunk egyik legkiválóbb újságírója, akit Apáti szerkesztő úr nyilván jól ismer az egykori Magyar Hírlapból az Európai Újságírói Díj magyar győztese volt a Jobb volna ma 500 zsidó, mint 500 cigány című írásával. Ő tudósított folyamatosan a Miskolci Megyei Bíróságról, ahol nem volt ott a Magyar Hírlap tudósítója. Egyébként Jeles Andrással filmet is forgat erről, amit a Duna Televízió mutat majd be. Írása megjelent A sokszínűségért a diszkrimináció ellen című kiadványban - a 27 EU-s tagállam legjobb írásai uniós kiadásban, számos nyelven.
Nem baj, ha valaki ennyire tudatlan, de legalább ne írja le. Bayer Zsoltról majd máskor, Szentmihályiról meg minek?

Ez van

Hogy ma este vagy holnap éjszaka lesz-e meleg áldozata Budapestnek, azt még nem tudhatjuk. A gyilkoló gépezet készül, a náci szarháziak hetek óta rendkívüli intenzitással szervezkednek, az első palackbombák már elrepültek.
Jó lenne, ha nem lenne emberhalál. Bár nyilvánvaló, hogy ennek a játszmának nem lehet más vége, így még maradna remény arra, hogy azok, akik nemzeti alapon, vallási megfontolásból gyűlölködnek, vagy a nyomorúságukat adrenalinnal gyógyítják még valamit megérthetnek. Nem a jogokból, mert az reménytelen, hanem az emberségből, ha ugyan mond ez valamit.
Mindegy, hogy homofóbok vagyunk vagy nem, mindegy, hogy szeretjük, vagy utáljuk, ízlésünk szerint való, vagy nem a szexuális tartalmú utcakép, jelmezparádé... Minden mindegy, csak egy dolog nem: ne végződjön ez a cirkusz emberhalállal.
Ami itt készül, az önmagában is gyilkosság: verbális emberölésnek mondjuk azt, amikor eltorzult fejű, fröcsögő szájú emberek közösen rikoltoznak, ordítanak, és más emberek halálát követelik. Ha ráadásul még dobálóznak is, pláne egy bizonyos Molotovról elnevezett gyújtóbombával is, akkor a ráutaló magatartás egészen nyilvánvaló. És ne felejtsük el: most nem olyan időket élünk, amikor pár kisebb, önértékelési zavarokkal küzdő egyedekből álló csoport akarja megtámadni a másságukat büszkén, netán kihívóan viselőket. Most totális itt a gyűlölet. Egy cseppet sem fogunk meglepődni, ha lesz önfeledt zsidózás is. Hogy a cigányokat hogyan keverik bele, azt még nem tudom, de ámulnék, ha kimaradnának. Tudniilik a nemzeti érzelműek alapvetése most az, hogy a zsidók szabadítják rá Európára a buzikat, hogy mi magyarok kihaljunk. (Ez egy igen magvas, mindennel összefüggő ideológiai rendszer: például néhány hónapja a Jobbik alelnöke azt harsogta, hogy a cigányság a zsidók által ránk szabadított biológiai fegyver. És nem tiltották be azonnal a pártját.)
Ez van. Nincs mit tenni. A pokol bennünk van, már csak az a kérdés, hogy ma szabadul-e el, vagy máskor.

Jó Morvai Krisztina, félelemmel tisztelt Asszonyom!

Kegyelmet kérek! Néhány hete valaki elküldte nekem azt a levelet, amelyben Ön nagyon szigorúan megszidja a szocialistákat, akiket mindenféle bűnözőnek mond, és végül eltanácsolja őket az országból. Persze választhatnak: vagy „elhúzhatnak”, ahogy Ön méltóztatik kifejezni, vagy vonuljanak be oda, ahol méltó helyük van: a börtönbe.
Mindezt – aktuálisan – azért, mert a szocialisták nem illő hangnemmel illették a Jobbik és néhány „nemzeti érzelmű civil szervezet” trianoni megemlékezését.
Megállapítja, hogy a szocialisták még mindig „nyeregben érzik magukat”, úgy véli, hogy szívesen lövetnének, majd megjegyzi: „Jó lenne, ha észrevennék: ez már egy másik Magyarország. Itt mi itthon vagyunk és itt MI VAGYUNK ITTHON. Felemeljük a fejünket, nem reszketünk önöktől.”

Nem hittem el, hogy ezt Ön írta, provokációnak vagy szatírának gondoltam, amelyben valaki Önt, a tanult, bár néha kétségkívül izgatóan vérmes jogásznőt akarja kifigurázni. Főleg ez a „Itt mi itthon vagyunk és itt MI VAGYUNK ITTHON” volt gyanús, mert nem gondoltam, hogy ezt a tréfás szójáték-félét, amit azelőtt ostobaságnak gondoltam, megint elsüti egy olyan stílusfenomén, mint Ön. De úgy látszik, az írás valódi, és ebből nekem is le kell vonnom bizonyos következtetéseket.
Úgy néz ki, hogy – politikai, erkölcsi értelemben – halott vagyok.
Éppen azért bátorkodom illő tisztelettel írni Önnek, mert egyre lesunytabb fejjel búslakodom, és – bár ez férfiatlan és nevetséges, pláne egy olyan csodálatos asszony előtt megvallani, mint Ön – bizony reszketek.
Láttam egy műsort, amelyben Ön teljes igéző valójában nyilatkozott a kiváló riporternek, bizonyos Pörzse Sándornak, akit sajnos egyszer nagyon megbántottam, de már igen bánom. Mert olvastam a Jobbik vezérének nyilatkozatát, miszerint ezt a kiváló, mélyen magyar dehogymákonynáci embert kormánypozícióban szeretnék látni. Nyilván valami őrző poszton: megvan hozzá a serege. És abból az interjúból meg éppen az derült ki, hogy Pörzse Sándor szerint meg Ön lenne jó, bizony: az igazságügyek miniszterének.
Nagyon csodálkoznék, ha egy olyan kiváló szakmai fölkészültségű, az igazságért mindenkinél elkötelezettebb, ráadásul aranyszájú asszonyt, mint Ön Orbán Viktor nélkülözni tudná előre bejelentett bosszúálló kormányából.
Érzem, hogy szorul a hurok. Félve kérdem: a börtön csak a szocialista párt tagjaira vonatkozik, vagy azokra is, akik bármilyen módon kifejezték, hogy inkább őket támogatják, mint mondjuk Orbán Viktort, pláne a Jobbikot? Azokról nem is beszélve, akik például megpróbálták nevetségessé tenni a dehogyfasiszta Jobbik egyik intézményét, a boldogságos, kirándulós, gazszedő, dehogynáci Magyar Gárdát.
Azért kérdezem, mert az az igazság, hogy nincs hova mennem. Nagyon szeretem ezt az országot, és bizony öreg is vagyok már. Sose tudtam elmenni innen. Csakugyan kétségbe esve kérdezem: hova menjünk? Mielőtt rávágja, hogy Izraelbe: mi van, ha valaki nem zsidó?
Biztos befogadna Románia, Szlovákia vagy Bosznia – de távolabb úgyse mennék, mert megszakadna a szívem. És félve meg kell kérdeznem azt is, hogy a gyerekeimet is vinnem kell-e? Polgár Tamás, aki Tomcat néven is ismert, Önhöz hasonlóan, sőt Önnel szövetségben lánglelkű dehogynáci forradalmár, jószándékkal figyelmeztetett, hogy még az ötéves gyerekeket is föl fogják akasztani. Komolyan kell ezt venni, vagy ez afféle tréfás túlzás?
Nem lehetne, hogy valami alkut kössünk? Sokat tudok. Mi lenne, ha mindent leírnék Németh Péterről, Horváth Istvánról, Dési Jánosról? Mert az az igazság, hogy amikor bíráló megjegyzéseket tettem a nagytiszteletű Orbán Viktorról, például, akkor mindig parancsra cselekedtem.
Nagyon sokat tudok Sebes Györgyről, Szász Istvánról és Veress Jenőről. Egyik se olvas Wass Albertet, hogy mást ne mondjak. Várkonyi Tiborról olyanokat tudok, hogy el se tudná képzelni. Most volt 84 éves, de még elüldögélhet pár évet. Úgy kell neki! Ahelyett, hogy élvezné a nem túl magas, de annál érdemtelenebb nyugdíját, nézegetné a francia becsületrendjét, hallgatná a hülye operáit, írogatott itten. Még Ön ellen is, tiszteletlenül. Ma már belátom, hogy azonnal ki kellett volna rúgnom, amikor ide menekült a lassan elnyomorodó Magyar Hírlaptól, legalább a szobámból.
Vagy mi lenne, ha összeírnám, ki a zsidó a környéken? Nem, inkább így fogalmazom: a MAGUKFAJTA. Nem Önre értem ezt a MAGUK-at, hanem MAGUNKRA, bár én nem tartozom már hozzánk. Szóval az ilyen „sorstalanok”, ahogy a gój motorosok mondják igen szellemesen. (Őket, a Jobbik „nehézlovasságát” – amint azt a párt egyik szónoka nemrégiben megjegyezte -, bizony őket is megsértettem, és kétségbeesetten keresem a lehetőséget, hogy bocsánatot kérjek főnöküktől az igazán méltóságteljes Wehrmacht-sisakos Imi Bluestől.) Tudom, hogy Ön nem antiszemita, de én hadd legyek egy kicsit.
Nyilván nem úszom meg annyival, hogy másokat besúgok, meg kell magyaráznom, miképpen tévelyegtem el.
Védekezésképpen annyit tudok fölhozni, hogy a jó szándék vezérelt. Én ostoba, azt hittem, hogy azt kell támogatnom, akinek legalább valami jövőképe van. Vizsgálgattam Gyurcsány és Orbán múltját, megnyilatkozásait, és arra a következtetésre jutottam, hogy mintha Gyurcsánynak legalább valami víziója lenne arról, hogy milyen országot szeretne. Orbánról inkább csak azt tudtam meg, hogy ő mit nem szeretne. És mivel nagyjából mindent nem szeretne, én meg azért mégiscsak szeretnék ezt-azt, nem tudtam Őt választani.
Vizsgálgattam a múltjukat, a gazdasági gyarapodásukat is, és arra a következtetésre jutottam, hogy mindketten hajlamosak ugyan a simliskedésre, ám kettőjük közül Gyurcsány akkor élt bizonyos „lehetőségekkel”, amikor még nem kezdte meg üdvmunkáját a magas politikai életben, Orbán pedig miniszterelnökként lett szőlőbányász - így Gyurcsány mellett döntöttem. Nyilván tévedtem, bánom is nagyon.
Annyira buta voltam! Mélységes, pökhendi elfogultságomban odáig merészkedtem, hogy össze mertem hasonlítani Gyurcsányt és Orbánt abból a szempontból is, hogy milyen viszonyban állnak a törvényességgel. Mert úgy véltem, az a helyes, ha azt a vezért támogatom, aki legalább a törvényesség látszatára ad. Töredelmesen be kell vallanom, hogy még a múlt héten is abban a tudatban éltem, hogy például a monoki törvénytelen önkormányzati határozatok abból következnek, ahogy a jobboldal és vezére a törvényesség kérdését kezeli. A jobboldal elpofátlanodásának folyamata akkor kezdődött, amikor az úgynevezett szerverbetörési ügy után Rogán Antal nem került bíróság elé, hanem egy polgármesteri székbe menekülhetett. Vagy amikor Orbán Viktor kampánycsendes törvénysértésre bíztatta az embereit, és osztjónapozott egyet a végén, és senki nem állt föl, hogy azt mondja neki: akkor ennyi volt. Ez a szemlélet tette természetessé, az úgynevezett turul-ügyet, a kordonbontó garázdálkodást, az önkényes vizitdíj-nemszedést, hogy csak néhány példát mondjak. Azt gondoltam, hogy aki a legnagyobb ellenzéki párt vezéreként teljesen természetesnek tekinti az alkotmány és a törvény megsértését, az nem lenne jó miniszterelnöknek sem. Ráadásul, nyilván fejletlen hazafiúi érzelmeim miatt azt is fölhoztam magamban Orbán ellen, hogy árpádsávos zászlók alatt szónokolt, és még nagymagyarországos matricát is viselt a magánautóján. És ezt én ostoba, betegesen nyegle, politikushoz méltatlan, cinikus tahóságnak értékeltem.
Elvakultságomban odáig merészkedtem, hogy Gyurcsány őszödi beszédében nem a hazugságot és a hazagyalázó káromkodásokat hallottam ki, hanem a megtisztulás vágyát, lehetőségét véltem fölfedezni.
Még akkor sem ébredtem föl, amikor a forradalmárok többórás harc után végre bejutottak a televízió székházának büféjébe. Nyomorult, emberbőrű állatoknak láttam őket, és szégyenkeztem miattuk, ahelyett, hogy fölismertem volna bennük a lánglelkű ötvenhatosok méltó unokáit. Mint ahogy a budapesti utcai harcok láttán is odáig merészkedtem, hogy előbb sajnáltam a megsebesített rendőrök százait, mint azokat a forradalmárokat, akik a válaszcsapásokban megsérültek. Nem vettem észre, hogy amit szabad a forradalmárnak, az tilos a rend őrének. Az erőszak nem szülhet erőszakot! A rendőrt nem könnygázzal, hanem virággal és belga csokival, magyarhuszáros mézeskaláccsal kell fölszerelni, hogy ne legyőzze, hanem szelídítse az ellene támadót.
Be kell vallanom, őszintén, szorongva szégyenkeztem attól, amit a Kossuth-téren kellett végig néznem. Zavaros félhülyéket, a minden baj idején előbújó söpredéket láttam azokban az igaz hazafiakban, kik ott táboroztak, civakodtak, ordítoztak, vérbaromságokról szónokoltak, és önfeledten kalmárkodtak, szartak és hugyoztak.
Nem is folytatom. Minek? Majd részletes vallomást teszek, ha kihallgatnak. Remélem, nem vernek, bár nyilván megérdemelném. De talán elég büntetés nekem, hogy rettenetes furdalás tépi, szaggatja a lelkemet. Hogyan tehetném jóvá, amit szóval, tettel és cselekedettel vétkeztem Ön, Önök, a Magukfajták ellen?
Nem azt mondom, hogy jó lennék afféle „magunkfajta” házfelügyelőfélének a szellemi életben, mert miért bíznának bennem, de tényleg sokat tudok. Nem kérek mást, csak annyit, hogy ne kelljen elhagynom a hazámat, és ne üljek többet egy évnél. És a gyerekeimet hagyják békén. Ugye nem adják őket Tomcat kezeire?

Csak ennyit kér Öntől, alázatosan, keresztényi irgalmában bízva szegény Andrassew Iván

A lóláb

Nagyon hasznos dolog is lehetne a korrupédia nevű internetes oldal, ha nem lógna ki belőle, alóla a nagy büdös lóláb. Ha valaki a korrupció ellen küzd bármilyen eszközzel, akkor egyet nem engedhet meg magának: az elfogultságot. Mert az a hazugság egyik formája. Pont olyan veszedelmes, mint a korrupció.
Ha az oldal megálmodója, a Fidesz példásan akarna föllépni a korrupció ellen, akkor a saját uralmának korszakát is belevette volna ebbe a sajátos lexikonba. Hogy ez nem várható el? Dehogynem. Vagy legalább az, hogy ne csak az alaphírt ollózzák ki az újságokból, hanem a cáfolatokat, netán a helyreigazításokat is. És valaki vállaljon érte felelősséget. De ilyen embert – impresszumot, vagy legalább egy szerkesztőt – nem lelünk.
A dolog egyébként is mélységesen pitiáner. Vegyük például azt, hogy a Népszava kiadója nyer egy nyílt pályázaton. Olyanon, amelyik „közszolgálati” ismeretek terjesztését szolgálja. Ez a világon bárhol lehetséges, kivéve nálunk. Mert a Népszava hiába teljesít mindent, amit vállalt: ez korrupció, mert akkor kapta a pénzt, amikor baloldali kormány volt hatalmon. Nevetséges.
Nem illik egy publicisztikába saját történetet vinni, de mégis megteszem, mert tanulságos.
A korrupédia, idézi a Magyar Nemzetet, amelyik „kiderítette”, hogy a fiam a miniszterelnöki hivatalnak dolgozik. Tekintettel arra, hogy a nemzetesek igen jó viszonyban vannak a fiammal, pontosan tudják, hogy egyetemi évei kezdetén, minden tiltakozásom ellenére vállalta azt, hogy a hivatalnak - mint Nyilas Misi Pósalaky bácsinak - híreket válogat, tájékoztatókra jár el. Vagyis dolgozik, mint bárki. De ha ezért pénzt kap, akkor az már korrupció. (Ráadásul az eredeti, a Fidesz honlapján még megtalálható írásban sunyi módon odabiggyesztik, hogy én meg Táncsics-díjat kaptam – mintha nem tudnák, hogy arról nem a minisztérium, hanem az újságírók döntenek. Fura módon ez a súlyos korrupció, a korrupédiáról már kihúzatott.)
Ha ennyire megalapozott a korrupédia többi leleplezése is, akkor nagyon jó országban élünk.
De nincs mit csodálkozni azon, hogy az egészért senki nem vállal felelősséget, vagyis semmi más, mint egy nagy határ névtelen följelentés. Olyan igazi fideszesen nyomorúságos stílusban.