Történelem

Dávid fiam a következőt üzente ma, éjfél után pár perccel: „Nálunk határtalan jókedv, az osztrákoknál kapunyitási pánik.”

Igenis futkossanak!

Horváth Gyula szocialista alelnök indítványára nem járult hozzá a fővárosi közgyűlés városképvédelmi bizottsága egyetlen jövő évi utcai futóverseny közterület-használati kérelméhez sem. Demszky Gábor megígérte: megpróbálja megakadályozni, hogy a döntés érvénybe lépjen.
Igen, tény, hogy a versenyek – többnyire hétvégeken – akadályozzák a forgalmat. Jómagam autóval járok, és keveset futkosok – sajnos –, de valahogy eszembe nem jutott volna, hogy pont a sportversenyeket kellene betiltani. Nem érdekel, mekkora hasznot hoznak – az emberek igenis szabadon szaladgáljanak, mert az jár nekik.
Ha már a hét végi útakadályokról van szó, idén legalább háromszor jártam úgy, hogy vasárnap mentem volna át a Lánchídon, és mivel nem futkosok, nem elég jó az agyam vérellátása, így mindig csak a híd közvetlen közelében jutott eszembe, hogy valami vásár miatt le van zárva. Bosszantott a nagy kerülő, de eszembe nem jutna, hogy ezrek örömét be kellene tiltani.
Igenis zavar a biciklisfölvonulás is, de drukkolok nekik, hogy évről évre, mind nagyobb erővel bizonyítsák, hogy figyelni kell rájuk. Szeretném, ha a városban előnyt élveznének, de legalább a motorizáltakkal egyenrangúak lennének – ez mindannyiunk érdeke.
Ha már a tiltásról van szó, ezzel az erővel minden tüntetést, vonulást, fáklyásmenetet be lehetne tiltani, hiszen egyrészt jóval több van belőlük, mint futó- versenyből, másrészt nem csak az autós, de a gyalogosforgalmat is akadályozzák, és zavarják a közelben lakókat. Nem beszélve a rendőri biztosítás áráról, és a zavargások költségeiről. Sőt némely népgyűlések, mint például az Astoriánál, túl nagy biztonsági kockázattal járnak. De kinek jutna eszébe ilyeneket betiltani? Mondjuk az autósok érdekében. Kik azok az autósok?
Azt hiszem, mindenféle közlekedési érdekben első a gyerek, második a rokkant, harmadik a gyalogos, negyedik az izomerővel közlekedő, ötödik a tömegközlekedő, és csak az­után következik bárki más jogos vagy jogtalan igénye. A város azért van, hogy örömöt leljünk benne. Mind, együtt, egymásra figyelve.

És ha?

Az egyik ádázul szélsőző jobboldali internetes ócsárlap figyelemre méltó nyílt levelet közöl Vona Gábortól. Ebben azt kérdi Orbán Viktor pártelnöktárstól, hogy ő a jobbik elnökeként része-e az új többségnek.
Hivatkozik a közös célra: végre eltakarítani ezt a nemzetáruló kormányt. Ehhez képest Orbán nyíltan kijelentette, hogy nem fogja megengedni a Fidesztől jobbra egy életképes politikai erő megjelenését. Ezt Vona megalázónak tartja.
És most erre még Orbán találkozott azzal a Tom Lantossal, aki "neves közéleti - köztük az Ön pártjában politizáló - személyiségek által támogatott, segített vagy éppen jegyzett Magyar Gárdát egy példátlan és antidemokratikus támadással illette. Tom Lantos az Önnel történt találkozón is megismételte őrült kirohanását, amelyet Ön a tudomásom szerint nem vitatott." Vona elvárta volna, hogy Orbán ezt a "kalandort" önmérsékletre szólítsa."Viselkedése kizárólag akkor érthető, ha Miniszterelnök Úr is fasisztának és nácinak tart bennünket."
Bár most Orbán éppen fennkölten fecsegős korszakában van, nyilván nem fog válaszolni. Pedig nem lenne baj, ha a népének mondana valamit erről. Annyira egyszerű kérdés: fasiszta, náci-e a Jobbik? És ha nem, akkor miért nem. És, ha igen, mi legyen azokkal a fideszesekkel, akik a gárdáját támogatják, segítik, vagy éppen jegyzik? A dolog sürgős, mert háromnegyed év van a nemzetárulók megdöntésére, és nem mindegy kikre számíthat "Kis-Magyarország" népe.

A nap embere: Szíjjártó Péter

Az ádáz kommunikátor elment Jakupcsek Gabriellához, hogy egy kicsit cseverésszenek, vagyis keresztvizezzenek arról az interneten látható tizenhét perces filmről, amelyik Orbán Viktor huszonnégy óráját mutatja meg. Nagy a siker, emberek tízezrei töltik le, főleg munkahelyi szabadidejükben, mert ebben a szomorú országban otthon nincs nekik internetük. Nagyon várták már a rajongók, és egyáltalán nem a 24 óra című kalandos, igényes amerikai sorozat a minta, már csak azért sem, mert Szíjjártó Péter azt még nem is látta. Szerintem Jakupcsek Gabriella sem, mert ha látta volna, nem kérdez rá. Az eddig már Magyarországon is vetített részek egy fekete elnökaspiráns - és az ellene tervezett merénylet - körül forogtak, legalábbis akkor, amikor utoljára láttam. Azóta megtudtam, hogy amikor majd elnök lesz, le is lövik. Ezért nem is nézem, mert már minek. Szóval nem szerencsés ilyesmivel párhuzamot engedni - a végén még áthallás lesz, és Jakupcsek úgy jár, mint Frei Tamás, aki megkérdezett egyszer valakit, hogy mennyiért lőné le a miniszterelnököt, aki akkor történetesen Orbán volt. A filmből megtudjuk, hogy Orbán otthon, sőt vezetés közben is ugyanolyan karót nyelt, mint nyilvánosan, kicsi puszit ad a feleségének, és mintha már nem lenne nagymagyarországos matrica a kocsiján. Szíjjártóról meg azt, hogy főnöknek szólítja Orbánt, sok pulóvere van, nem csak a nagy nyilvánosság előtt beszél kellemetlen hangon, és azt se tudja, mi az IP-cím. Ez - szemben a tévéműveltségének hiányával - már érdekesebb, mert ez egy eléggé pörgő, kommunikációs alapfogalom mostanában, főleg a Fidesz szerverbetörése óta. (Röviden: az internettel kapcsolatban álló gép "rendszáma".) Az még érthetőbb, hogy Jakupcsek se tudja, hogy mire való, legalábbis ez derül ki a kérdéseiből, amiben azt föltételezte, hogy azt adatbázis-gyűjtéshez lehet használni. De ő "csak" riporter, nem egy kormányzásra aspiráló párt nagyreményű kommunikációs vezetője.

Gyorsulási

Támogatom Gyurcsány Ferencet! Legalábbis abban, amit a közlekedési rend törvényesítésében tervez. Bár az is lehet, hogy úgy jár, mint Gorbacsov az alkoholtilalommal, hiszen a magyaroknak olyan a száguldozás, a be nem kötés meg a kicsitpiásan vezetés, mint az oroszoknak a folyékony reggeli bánat.
Az emberi hülyeség a motorizáció megjelenése óta gyorsulási versenyben van, önmagával. Ha valaki azt mondaná, hogy egy járványban nemsokára meghal a Földön milliónyi ember és nálunk is pár falunyi népség, plusz annak többszöröse marad nyomoréknak, az emberek bezárkóznának, vagy tüntetgetnének a jó levegőn. Mindenesetre az ellenzéknek jó kis összeesküvés-elméletes, mongyonlés forgatókönyve lenne a járvány végére.
Nem emlékszem mostanában, a háborúkat és a spanyolnáthát leszámítva olyan járványra, amelyik több áldozatot szedett volna, mint a közlekedés. Bár a háborúkban alighanem jóval kevesebben vesznek oda. De az emberi elme nagyon különös. Én például reggel fölkelek, berakom a tasiba az uzsonnámat, amit a feleségem készít hajnalban, és belevetem magam a mozgó acélfolyóba. Ha végig gondolnám, hogy ötven százalék az esélye annak, hogy még egyszer látom őt, soha nem indulnék el. Mert vagy megölnek, vagy nem. Ha krokodilok meg cápák lennének a dübörgő, büdös fémfolyóban, nagyobb lenne az esélyem. Ráadásul többnyire olyan emberek gyilkolnak, akik bolondok. Súlyosan terheltek. Mert aki iszik, ha autóval van, vagy a megengedettnél jóval gyorsabban hajt, az nem normális ember. És itt van mindjárt az első javaslatom: tessék szíves lenni elmegyógyászati vizsgálathoz kötni a jogosítványt! Az autó fegyver, gyilkos szerszám, ha olyan ember vezeti, aki ölni akar, vagy nem tudja, de ölni akar. Bár az is lehet, hogy csak magát, és mit tehet róla, hogy mi is pont ott vagyunk. Ma nincs olyan autó forgalomban, amelyik ötven kilométernél magasabb sebességnél megvédené az utasokat - a gyalogosokról, a motorosokról, a biciklistákról nem is beszélve.
Az emberiség akkor rontotta el, amikor nem vette észre, hogy a sebesség növekedésével az ember teljesen védtelen lett. Akkor kellett volna meggondolni, hogy engedjük-e gyártani azokat a masinákat, amelyek nyilvánvalóan nem védenek meg semmitől, viszont elképesztő sebességre és pusztításra képesek. Teremtettünk egy olyan szükségletet, amitől nem tudunk megszabadulni, viszont gyilkol, és pöfög: hamarosan megöli a Földet. Ha a Földön normális kormányok lennének, közösen bejelentenék, hogy húsz év múlva betiltanak minden gázkibocsátó magánjárművet, öt év múlva pedig a sebességhatár 50 kilométer az egész Földön. Elkobzás terhe mellett. És punktum. Persze ez lehetetlen, de nem is mondta senki, hogy normálisak a politikusok. Pedig az elkobzás jó eszköz lenne most is. Nem értem, hogy ha pár karton cigarettával követek el csempészéses, tehát senki életét közvetlenül nem veszélyeztető bűncselekményt, akkor elkobozzák a kocsimat, ha közlekedési bűncselekményt követek el, akkor nem. Pedig ez visszatartó erő lenne például az apuka kocsijával diszkózó, fölöttébb veszélyeztetett és veszedelmes fiúcskáknál.
Most fölmerül, hogy esetleg az önkormányzatok is hozhatnának helyi érdekű közlekedési büntetőrendeleteket. A falumban évekkel ezelőtt fölvetettem a polgármesternek, hogy vegyünk egy masinát, fényképezzük az utcában negyven helyett nyolcvannal, százzal száguldozókat, és tiltsa ki őket a faluból - legalább egy-egy hónapra. Igen kínos lenne, ha a derék tulajdonosok minden reggel a határtábláig bandukolnának, ha dolgukra indulnak a városba. Persze a polgármester azt mondta, hogy erre nincs joga. Talán most majd lesz.
Nem is olyan régen volt egy internetes vitám a motorosokkal, mert megjegyzéseket mertem tenni rájuk. Fenyegettek, átkoztak, a leszármazottaim halálát kívánták. Bár tudom, hogy a motorosok elenyésző része viselkedik elmebeteg módjára az utakon, az is untig elég ahhoz, hogy egyrészt megkeserítsék, másrészt veszélyeztessék a normálisnak mondható emberek életét. Nyilvánvalóan örökös bizonyítási kényszerben élő, egyébként meglepően feszült, morcoska emberek. Ha mással nem, hát azzal hívják föl magukra a figyelmet, hogy jó ropogós kipufogóval járnak: dögöljön meg mindenki, aki aludni vagy csak élni szeretne. Meg is döglünk, lassan, a zajstressztől például. A múltkor megtudtam, hogy mivégre száguldozhatnak szabadon kétszázzal az utakon. A rendőrök azt mondják, hogy nem lehet őket megfogni, mert hiába fényképeznek, elöl nincs rendszám, viszont a fejük sem azonosítható a bukósisak miatt. Hátul meg elég, ha fölhajtják, vagy szélrezgősre állítják a rendszámtáblát. Érdekes, hogy senkinek nem jut eszébe, hogy vagy előre kell tenni egy jó, szembenézős rendszámot, vagy a bukósisakra egy azonosítót. Ha a rendőröknek lehet – és nagyon jó, hogy megköveteljük -, akkor a rendőröknél hétköznap kicsit veszélyesebb motorosoknak miért nem? Megnéztem, nyugodtan föl lehet tenni homlokirányban, öntapadós megoldással. Meg esetleg a tarkó fölé is egyet. Minden motoros kapjon a jogosítványa mellé egy számot, és azt legyen köteles viselni. Magán, vagyis teljesen mindegy, kinek a járművén.Van még pár ötletem, de megvárom velük Gyurcsányt. Vagyis azt, hogy komolyan gondolja-e, hogy mégiscsak meg kellene menteni pár életet, ha már valaki egy teljesen megtébolyodott nép miniszterelnöke. Vagy leáll a száguldást kedvelő frakciótagokkal alkudozni. (Hócipő, Holló)

Szerencsétlenek

Azt nem mondanám, hogy az APEH a legszerencsésebb pillanatban indít vizsgálatot Orbán és Kubatov polgártársak ellen, bár kétlem, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatban létezhet szerencsés, hisztériamentes időzítés. Azt se mondhatnám, hogy a Fidesz-szóvivő jókor förmedt rá az APEH-re meg a kormányfőre. Bár ő mindig, mindenre förmed, egyrészt föltehetően már korábban tudott a vizsgálatról, tehát az időzítés manipulatív, másrészt sohase szerencsés, ha ilyesmit egy politikus kifogásol. Nem illik. Nem úri, ha Szíjjártó polgártárs érti, mire gondolok. Beteges, ha egy egyenlőségre épülő társadalomban a képviselők állandóan egyenlőbbek, mint bárki más. Azt még lehetett magyarázgatni, hogy miért kaptak a milliós költségtérítéseket elszámolatlanul, de az már mégiscsak túlzás, ha adóügyben sem számoltathatók el. Különösen akkor, amikor ötpárti megegyezés látszik abban, hogy igenis legyen teljes vagyonosodási vizsgálat a ciklusok elején és végén.
Ha az APEH abból indult ki, hogy legelőbb is azokat kell megnézni, akiknek a kezén a mai pártfinanszírozási rendszerben fekete pénzek futhatnak át, az bizony helyes út. Meg kell bizonyosodjunk: ezek az emberek a jelenlegi becstelen rendszerben legalább betyárbecsületesen viselkednek: saját zsebre nem gyűjtenek. Én bizony az APEH helyében minden pártban egyszerre vizsgálnám az azonos rangúakat, az szja-t, a vagyonosodást, mindent. Úgy lenne szerencsésebb. Politikailag.
Amíg ki nem alakul a szerencsésebb polgári elszámoltatási rend, hogy oldjam a feszültséget, Groucho Marx – remélem, hamarosan érvényesíthetetlen – mondását ajánlanám figyelembe: „A siker titka a becsületesség és a tisztességes magatartás. Ha ezeket tudod színlelni, nyert ügyed van.”

Kérelem Wittner Máriához

Na, megint a szégyentáblára kerültünk az utcai tahóink miatt: Az Európai Unióban nem megengedett, hogy a tüntetők „mocskos zsidónak” nevezzék Gyurcsány Ferencet, bárki bárhogyan is vélekedik a magyar miniszterelnökről – mondta Martin Schultz, a szocialista EP-frakció vezetője. „Lehet Gyurcsányt szeretni vagy nem szeretni, ez akkor is fasiszta megnyilvánulás…” – így a német szociáldemokrata politikus.

A baj akkor kezdődött, amikor az árpádsávosokat a „polgári” jobboldal – számításból – maga mellé engedte. Amikor Orbán Viktor nem zavartatta ki őket a Kossuth térről a saját beszédei alatt. Most persze, amikor már őt is zsidóbérencezi a nyilas csürhe, lassan megérti, hogy talán mégsem olyan jó az erőszak az utcán. Üdvözölni kell fejlődőképességét, de azt is jó meglátni, miből tanult.Nem csak az kínos, amit a mi derék csőcselékünk az utcán harsog, hanem az is, hogy a jobboldali ünnepi beszédekben rendre fölbukkannak a zsidók. Ez kicsit kényszeresnek tűnik, pláne Semjén beszéde után. Ettől is fölerősödik az állati háttérzaj és a jobboldalon még mindig erősen lobogó árpádsávok látványa. Miközben föl sem merül, hogy mondjuk Tarlós István vagy Wittner Mária antiszemita lenne – mint ahogy Orbán se –, talán érezhetnék, hogy mi nem illik az alkalomhoz. Lehet például a dézsából ömlő víz alatt álló, amúgy jó arcú, szerencsétlen fideszeseknek viccet mesélni, de valahogy nézni is kínos, ahogy értetlenül hallgatják. Lehet arról megemlékezni, hogy Kádár zsidó forradalmárokat is kivégeztetett, de akkor meg nem kellene annak örülni, hogy a magyar gárdisták védik a rendezvényt.

Mindegy, ez egy ilyen kínos ország. Hogy közösen oldjuk a kínt, lenne egy tiszteletteljes kérésem Wittner Máriához. Azért hozzá, mert talán ő az, aki a szélső-, a középső- és a mérsékelt jobboldal teljes megbecsülését élvezi, és vagyunk még páran, akik baloldalról is tisztelettel nézünk rá, annak ellenére, amiket mostanában mondott. Hasson oda, hogy a legközelebbi nemzeti ünnepünk, de legkésőbb a jövő októberének huszonharmadik napja zsidózásmentes legyen. Szó se essen róluk.

Csak egy napot kérek. Talán kevésbé éreznénk piszkosnak magunkat. Együtt, mindannyian.

Egy morvaista elnök

Sólyom László az ünnep előtt mondott egyet, amit talán másképp kellett volna. Nevezetesen azt, hogy "a tüntető nem szegheti meg a törvényt, de a jogállamot a rendőrség törvénysértő erőszakos fellépése különösen sérti..."Nem mondom, hogy egy ilyen mondat szoros összefüggésbe hozható azzal, ami az ünnep előestéjén az utcán, a belvárosban történt. De mégis félve bár, de megjegyzem: egy köztársasági elnök, akkor, amikor zavargások várhatók, akkor, amikor emberéletek lehetnek veszedelemben, akkor, amikor egy város fölgyújtására is hajlamos csőcselék készül revánsot venni a rendőrségen, jól gondolja meg miket beszél.Persze az is lehet, hogy jól meggondolta. Mondhatta volna azt is, kezdhette volna úgy is a mondatot, hogy "a tüntető nem szegheti meg a törvényt, nem támadhat rendőrökre, nem dobálhat, és nem gyújtogathat, ésatöbbi. Aztán jöhetett volna a rendőrökre vonatkozó intelem.
Minden épelméjű ember tudja, hogy egy esztendeje a rendőrök követtek el bűnöket, azonban azt is, hogy nem ők kezdték a cirkuszt. Tették a dolgukat, akkor is, ha néha rossz, megengedhetetlen módszerekkel.
Felmenteni, valami cserfes kis kamaszoknak beállítani a randalírozókat, akiket aztán a vérnősző hatalom gyakorlatilag megerőszakolt - ez semmi másra nem jó, mint arra, hogy egyhangon legyen a jobboldal ünnepelt sztárjogászával, Morvai Krisztinával. És annak bizonyítására, hogy a hasakba lyukat beszélés technikájával el lehet hitetni, hogy teljesen ártatlanok álltak szemben állami bűnözőkkel. Én viszont nem hiszem el, hogy Sólyom László hasán lyuk tátong.
Ráadásul az elnök még rátesz egy jókora lapáttal: azt véli, a tüntetők és a tüntetéseken részt sem vevők súlyos bántalmazását "nem lehet lezárni úgy, hogy az elkövető rendőrök túlnyomó többsége ismeretlen tettes marad".
Én meg azt figyeltem meg, hogy a másik oldalon is sokan maradtak ismeretlen tettesek - legalábbis ahhoz képest, hogy hány száz rendőr sebesült meg a múlt esztendő őszén. Eddig úgy gondoltam, hogy a vádemelők és az ítélkezők óvatossága is benne van abban, hogy egyik oldalon sem akarnak túl sok mártírt. Bölcs meggondolás, ha ez meggondolás volt.
Milyen hihetetlen erejű megtorlás, szabadságtiprás van egy olyan országban, ahol Toroczkai és Tomcat még mindig forradalmárkodnak azok után, amiket egy éve cselekedtek? Nevetséges.
Sólyom László úgy tesz, mintha egy éve nem ő lett volna az, aki nem mert elmenni egy emlékműavatásra. Már nem tudja, vagy elfelejtette, hogy akkor nem a rendőröktől félt, hanem attól a csőcseléktől, amellyel kapcsolatban esztendeje, azon a nyomorult őszön még ő is tudta, hogy viselkedésük méltatlan ötvenhat szelleméhez, és maga, szokatlanul személyes hangon tiltakozott a "pesti srácokkal" hozott bármiféle párhuzam ellen. Akkor ott, azon a motorzúgásos estén a Hősök terén volt, aki a helyére lépjen: néhány percre a hajlott kora ellenére, kifütyültetése dacára méltósággal viselkedő Kosári Domonkos lett az ország szellemi köztársasági elnöke.
Miközben Sólyom László ugyanolyan fegyvereseknek a védelmében bujkált a palotájában, mint akik mostanra főbűnösök lettek.
Ha valaki a morvaizmust választja, és elfelejti, hogy nem csak a tüntetők - köztük a valóban ártatlanul bántalmazottak -, hanem a rendőrök köztársasági elnöke is, annak számolnia kell azzal, hogy előre felmentést ad azoknak, akik ott folytatták, például a Nagymező utcában, ahol márciusban abbahagyták. A nemzet tahóit bátorította.
Szerencsétlen, kínos és életveszélyes dolog ez, különösen annak fényében, amit például éppen Morvai Krisztina hordott össze a Corvin közben a magyargárdisták által "biztosított" rendezvényen. Ahova még Bayer Zsolt, a jobboldal legünnepeltebb szónoka sem ment el, talán mert még Morvainál is finnyásabb.
Morvai, szokásos túlfűtöttségében odaközölte a népnek, hogy Gaudi-Nagy Tamás ügyvéddel együtt keddre virradóan "a jog, a bátorság és az igazság fegyverével kiszabadították" azokat az embereket, akiket a hétfő esti budapesti rendzavarások során köztörvényes bűncselekmények elkövetésének és rendzavarás vádjával állítottak elő.
Morvai szerint az előállított emberek nem dobáltak gyújtópalackokat és nem borogattak fel autókat.
Csak az a baj, hogy egy ország láthatta, ahogy a köztörvényes bűnözők gyújtópalackokat dobálnak a Sólyom Lászlótól is jól megbélyegzett rendőrökre, meg azt is, hogy a rendőrök meg szinte az égvilágon semmit nem tettek, csak erőt mutattak. Mint ahogy egy éve is láthatta mindenki, hogy mit műveltek a köztörvényesek - igaz azt is, hogy mit kaptak cserébe a rendőröktől. Annyi a különbség, hogy az akkori kétségbeesett, rosszul fölfegyverzett és rosszul vezetett rendőrség helyett most - és már márciusban is - egy magabiztos, fegyelmezett, profi fegyveres erőt láttunk. Arról nem is beszélve, hogy vezetői nem voltak restek mindent túlbiztosítani, hogy esélyük se legyen a forradalmárkodóknak.
Az a hablaty már említést sem érdemel - ha nem csengene egybe Sólyom László értékelésével -, amivel Morvai a Corvin közben előállt, és amelyet "Gyurcsány Ferencnek és tettestársainak" címzett. Azzal vádolta a kormányfőt, hogy megpróbálja szembeállítani a magyarokat: tavaly a rendőröket és a tüntetőket akarta egymással szembe fordítani.
Azok Gyurcsány nélkül is szemben álltak.
Morvai Krisztina Néró császárhoz hasonlította a miniszterelnököt és fölszólította, hogy vegye le véres kezét a magyarokról. Tudom, hogy nincs határa a demagógiának, de nem is várható el Morvai Krisztinától, hogy pont ő legyen kissé visszafogottabb. Hacsak nem igazodik lassan a Fideszhez.
A legérdekesebb az, hogy mindezt akkor mondja, amikor már a Fidesz vezetői - sőt maga Orbán Viktor is - észrevették, hogy el kell határolódni az erőszaktól. Azt ugyan nem mondták ki, hogy visszamenőleg is, ám az is valami, hogy mostantól fogva, mert mégis inkább a népszavazással kell győzelmet aratni, és Gyurcsányt elzavarni. Van ugyan még egy kis zűrzavar, mert Kósa Lajos például egyik nap így beszél, a másik nap meg úgy, de legyünk hajlamosak úgy értékelni, hogy az utolsó szava érvényes.
Orbán mégis inkább úgy gondolta, hogy most egy kicsit Putyint fenyegeti - gondolom, ezt nyomatékosította amúgy teljesen indokolatlan, visítozó hanghordozásával -, sőt szeretetet mutatott, amikor a középosztály nevében megint magához ölelte a szegényeket, majd miután erősen morvaizálva jól megfenyegette a jelenleg hatalmon levőket a múlt évi sajnálatos események miatt - csakugyan pozitív módon - elhatárolta magát az erőszaktól.
Vagyis: a jobboldalon össze kellene ülni, hogy akkor most mi van.Szomorú, hogy a köztársaság elnöke nem tud közméltóságához méltó módon fölülemelkedni, és folyamatosan, kényszeresen jobbra igazodik, ám akkor legalább annyit tegyen meg, hogy megbeszéli ezt Orbán Viktorral. Mert ki tudja mi lesz még ezen az őszön, vagy jövő tavasszal, és így, elszabadult hajóágyúként, ha nem is ön-, de mindenképpen közveszélyes.

Például

Álljunk meg egy pillanatra akkor, amikor az országban már szinte minden arról szól, hogy milyen rettenetesek a viszonyok, ki mit lop el, hogyan lehet hülyét csinálni egymásból, és mégis történik valami jó is. Mert talán nem csak ezekről szól ez az ország. Van olyan is, hogy valaki áldoz, a sajátjából, önként, abban való hitben, hogy egyszer majd kimászunk ebből a kotyvalékból, vagy éppen azért, hogy egyszer majd csakugyan kimásszunk.
Ötmilliárd forint beruházás részeként épül a Közép-európai Egyetem Üzleti Tudományos Iskolájának új épülete, amelynek alapkövét a beruházás két finanszírozója, Demján Sándor és Soros György rakta le.
Tudjuk róluk, hogy rettenetesen gazdagok, ám eléggé régóta bizonyítják, hogy nagytőkésnek lenni nem csak azt jelentheti, hogy a kizsákmányoló üldögél egy délszaki tenger partján, a koktél mellett, ádázul szivarozva, jó külsejű némberek igyekvő gyűrűjében. Ezek az emberek eddig is igen sokat áldoztak a közjóra, nyilván abból a meggondolásból, hogy egy amúgy is szegény plusz még szét is lopott országban a szellem sem támad föl tőkeinjekciók nélkül. Hogy mit kaphatnak érte cserébe, azt tudjuk. Soros György, aki a legtöbbet tette magánemberként a magyar demokrácia cseperedéséért, többnyire jó nagy köpéseket. Mégis itt van, és Demjánnal összeáll, és meg is mondják, mit akarnak: világszínvonalú oktatást, világszínvonalú szakembereket, olyan fölső iskolát, amelyik emblematikusan képviseli Magyarországot.
Hogy mennyi sok milliárd, azt mi, szegénykés milliók föl se tudjuk fogni. De azt tudjuk, hogy ha nem is ennyi, pár-pár millió akadhat még szinte minden városban. Meg falun is. Föltéve, hogy a kisebb-nagyobb Demjánok és Sorosok egyszer majd megértik, hogy nem csak a mérhetetlen, a mérhető gazdagságból is illik valamit visszaadni a köznek, a jövőnek. Iskolára, például.

A Varga-trükk

Ebben a betegesen hitvány, a saját csapdáiba szorult politikai életben már csak a humor gyógyító erejében bízhatunk.
A jó tréfa nem csak szellemes, hanem váratlan is: kicsit ijedtünkben nevetünk, noha nincs valódi fenyegetés. Kivéve akkor, amikor halálraröhögjük magunkat.
Történt, hogy Varga Mihály, a Fidesz alelnöke, odanyilatkozott Döge polgármesterének ügyében. Na most, Varga Mihálytól minden elvárható, csak a tréfálkozás nem. Nem tehet róla, Áder János méltó utóda, olyan, mint egy nagyon sértődött, az életbe beleszigorodott keszeg, az ember már azon is csodálkozik, ha hang jön ki a száján. Ha jön, az rendszerint elképesztően savanyú demagógia, de erről se tehet, hiszen aki a Fideszben lakik, az ilyenné lesz.
De mindig éreztem, a szemén látszott, hogy benne mélyen mégiscsak lehet valami hajlam a tréfálkozásra. És most előjött belőle, amit akkor is értékelni kell, ha kínjában küzdötte ki magából a gyöngyöt.
Azt mondta ugyanis, hogy a fideszes támogatással polgármesterré lett dögei ember korrupciós ügye szocialista pénzlenyúlás, mert ilyesmit, mint amit V. F. tett, csak baloldaliak követnek el.
Ezzel egy csapásra elintézett mindent. Ha a jövőben fideszes ember korrupcióba, pénzlenyúlásba keveredik, vagy kiderül, hogy ilyesmi netán például az Orbán-Torgyán kormány idején is előfordult, még csak gondolkodnunk sem kell: máris kész a válasz: lássad, mint Döge!
Egyébként már megint Gyurcsány hibázott: amikor a Zuschlag-ügy kipattant, azonnal azt kellett volna kiáltani, hogy Zuschlag beszivárgott Fidesz-ügynök, amire az is bizonyíték, hogy a Fidesz-kormány idején is csikart ki pénzeket. A röhögéstől elfelejtettük volna megkérdezni, hogy ez netán a konszenzusos közös pénzlenyúlás rendjében történhetett? Ez a Fidesznek is jól jött volna. Bár szegényebbek lennénk egy Varga-trükkel.

A gyurcsányi veszedelem

Milyen érdekes: mekkora energiák szabadulnak föl egypártban, sőt egy parlamentben, ha valaki odáigmerészkedik, hogy a képviselők jogait próbáljamegpiszkálni. Plusz még a pártpénz-rendszert is, ugye. Aztaz anyagi és státuszbéli katyvalékot, amelyik egyébkéntközröhej tárgya Magyarországon. Ami nem csak a választókszemében nevetséges és méltánytalan, hanem néha tán még azérintettek is röstellik. Az előjogok és a lehetőségektekintetében olyan viszonyok alakultak ki, amelyekmindennek ellentmondanak, ami egy modern állambanelvárható - pláne, ha annak létérdeke az árnyékpénzeknapvilágra hozása, és ennek érdekében törvénykezni ismerészel. Olyan pártoknak, amelyek nyilvánvalóantörvénytelenül jutnak pénzekhez, és olyan képviselőknek,amelyek nyilvánvalóan az állampolgári egyenlőséget cinikusmódon megcsúfoló eszközökkel jutnak jövedelmekhez,tulajdonképpen semmi keresnivalójuk a törvényalkotásban.Ezt lassan meg kellene érteni.

Meg azt is, hogy Gyurcsány Ferenc nem is tehet mást, minthogy legalább kísérletet tesz az öntisztálkodásra, mielőtta pártjára és a kormányára - és a parlamentjére! - dől egyminden erkölcsi eresztékében recsegő rendszer.

Kicsit nevetséges, hogy pont ilyenkor támad hatalmasribillió, ami odáig megy, hogy hirtelen tulajdonképpennélküle is meglenne a pártja. Sőt, tán még az ötpárti,nemzeti egységfront is létrejön a gyurcsányi veszedelemellen.

Akkor kellett volna ribilliózni, amikor már nyilvánvalóvávált - évekkel ezelőtt -, hogy a politikai osztály hogyanműködteti a pénzek lenyúlásának rendszerét. Vagy akkor,amikor Gyurcsány Őszödön beszélt, és nem mondta, ordítva,hogy ez a legnagyobb bunkó böszmeség, amivel szembe kellnéznie pártjának - meg a többieknek is. Mert, havalamiről, erről hazudtak éjjel nappal, összenemzetiegységben a rajtuk röhögő összenemzetnek.

Persze az is megoldás, ha a képviselők kétharamadosanelzavarják Gyurcsányt, és mindjárt dekrétumban vezetik bea köztársasági nemesség intézményét. Lényege - nyilván -,hogy akit megválasztanak, az köteles nem adózni, és tilosőt vizsgálni, vagyonilag legalább - és ez terjedjen ki ajogi személyekre is - praktikusan a pártokra. Aki meg eztkifogásolja, az deresre húzattatik.

Elég ebből! Most.

Dema

A demagógia olyan, mint a giccs. Jó fényviszonyok között, kedvező hangulatban akár szépnek is láthatunk jószágokat, amelyekről aztán, ha csak egyetlen körülmény is megváltozik, legott észrevesszük, hogy hamisak, rondák, szégyellni valók. Amikor a demagógia akár egyetlen eleméről is kiderül, hogy hamis, megtörik az a varázs, ami attól keletkezett bennünk, hogy azt hallottuk, amit hallani vágytunk. Egy kampányban semmi más nem várható el az ellenféltől, mint a varázstörés kísérlete.

Z, avagy egy politikai letartóztatás anatómiája

A Z-ügy majd ugyanúgy elmúlik négy hét vagy négy hónap múlva, ahogy elmúlt a T-ügy, a V-ügy, vagy éppen a K-ügy. Z majd üldögél kicsit, mint Sz, vagy hurcolják, ahogy T-t. És hallgat majd, mint K. És hallgat majd mindenki. Omerta. Úgy hívják ezt a művelt délnyugaton, meg Amerikában is talján körökben.

És lesz ám titkosítás is. De még mekkora! Száz évre. A köz érdeke. Mert, ha kiderülne az igazság, tán még zavargások lennének. Netán nem csak árpádsávos, hanem veres zászlók alatt is.

Ezek mind közügyek, vagyis P-ügyek, mert aligha hihetők, hogy az ellopott pénzekből nem jutott jelentős rész a pártkasszákba. Na meg persze a fontosok zsebeibe.

A fontosok azok, akiknek muszáj posztokat meg állásokat csinálni, hogy aztán ők osztogassák a lefölözött pénzek maradékát lefelé, hogy jusson a szavazóknak is. Abból, ami a kasszákba már nem kell. Alamizsna.

Egyszer Magyarország egyik legtiszteletreméltóbb képviselőjének azt találtam mondani nyilvánosan, hogy ha az egész pártrendszerből hirtelen valahogy kipottyannának az elemi anyagi érdekek, akkor mindjárt össze is omlana az egész. Sarkosan fogalmaztam: a játék a pénzre megy, a többi duma. Visszautasította, és nyilván igaza is volt: vannak, akik elhivatottak és tiszták. Akadnak. De mintha rájuk is érvényes lenne az omerta törvénye.

Egy másik jelentős és igen tiszteletre méltó politikustól azt kérdeztem, miért nem érdekük a parlamentereknek, hogy végre tisztává tegyék a pártfinanszírozás rendszerét. Azt válaszolta, hogy mindaddig, amíg zavaros a helyzet, úgy lehet osztani, hogy jut is, marad is. Nagyon szembenézősen rákérdeztem: úgy érti-e, hogy személyesen lopnak? Úgy értette. Nem feltétlenül hagyományos értelemben, mert azt is figyelembe kell venni, hogy az igazi hatalom az az, amikor zsebből-zsebbe vándorol a vagyon. Titokban, adózatlanul. És én mondom meg, merre induljon a közösből. Hogy aztán az autópályás közpénzekkel való brókerkedésből, adományokból, alapítványi visszacsöpögtetésből, pályázatokból, az mindegy. Bár nekem nem: a Z- ügyben az a leggusztustalanabb, hogy gyerekek örömére szétosztott pénzek tűntek el. Ez még a bűnszövetkezésnél is súlyosabban kellene büntetni. Holnap a rákos gyerekek pénzét is ellopják? Legyen határa a pofátlanságnak!

Nem lesz. Amíg a pártok nyilvánvalóan törvénytelenül, cinikusan a szemünkbe röhögve milliárdokat költhetnek választási kampányokra, addig nem változik semmi. A pártvezérek majd kinéznek a tévéből, mélyen bele a szemünkbe, és azt mondják, hogy ki kell vizsgálni az ügyet, hulljon, aki vétkes, de nem kommentálnak, mert nem akarják befolyásolni a nyomozást, vagy mit tudom, mit. A többi pátvezér meg lapít. Jó okkal. Omerta.

És nem lesznek vétkesek, vagy ha mégis, nem hullanak sehova. Naná, mert az osztogatók már eléggé régóta semmi másban nincsenek egy húron, csak abban, hogy milyen arányban oszoljon a konc. Meg az omertában.

Ma is fönntartom azt, amit már egyszer leírtam: a tavaly őszi zavargások igazi oka az volt, hogy a Fidesz túlköltekezett, majd Orbán azzal volt kénytelen szembesülni, hogy a választások után az egységnyi autópálya-építés költségei hirtelen a felére zuhantak. A K-ügy után, mintegy véletlenül, gazdaságtermészeti csodaként. Legott sürgőssé vált a hatalomváltás. Gyurcsány valamit komolyan gondolt, és nem engedett az őszödi beszéd kilopott hanganyagával való zsarolásnak.

Valamibe belekezdett, a háttérmélyben is. Jó lenne, ha folytatná. Mert az is fontos, hogy az egészségügyben végigmenjenek a reformok, az oktatásban is, ésszerű, olcsó állam is legyen, konvergáljunk, eurózzunk, de közben meg valahogy el kellene jutni odáig, hogy egyszerűen ne lehessenek Z-ügyek.

Nem mondom, hogy oldják föl az omertát, a hallgatás törvényét, de nem lenne baj, ha egy kicsit tanulmányoznák a háború utáni olasz történelmet. Úgy is jó lenne, ha fölhívná Orbánt, megbeszélnék, hogy a frakciók lemennek Őszödre, ahol hagyománya van már az öntisztulós beszédnek. Az se baj, ha káromkodnak. Az se, ha nem szivárog ki. Csak lássanak neki, mielőtt elzavarják őket.

A nap embere: Semjén Zsolt

Tegnapra napvilágra jutott, hogy a Népszava náci-bolsevik sajtógyakorlatot folytat Semjén Zsolt ellen. A szabad sajtó világában példátlan hecckampányban vagyunk. Legalábbis ezt írja ellenünk Halász Zsuzsa szóvivő. Ez leginkább abból áll, hogy naponta bővülő, Semjén Zsoltot elítélő névsort teszünk közzé. Ez emlékezteti a szóvivő asszonyt a Szabad Népre, meg a náci sajtóra. Meg, hogy mi nem vagyunk hajlandók érdemben vitatkozni a baloldal zsidóellenes tetteiről, meg arról, hogy az SZDSZ miképpen van a mózesi törvényekkel.
Az részletkérdés, hogy engem például Semjén emlékeztett a szalonnácikra - vagy inkább, és ez talán még rosszabb - a söntészsidózókra. Meg a kocsmamelléki, halvány nemi identitászavarokkal küzdő buzizókra. És előbb emlékeztetett, mint ahogy mi emlékeztettünk bárkit, bármire. Az is részletkérdés, hogy például a szélsőbaloldali Rákosi-rendszerben nem volt olyan réteg, amelyik megúszta volna a sanyargatást, így aztán bizony a zsidók is az önkény áldozatai lettek. Egyszerűen hülyeség erről vitatkozni. A politikai hülyeségnek azonban minősített esete, ha valaki nem veszi észre, hogy ma, Európában egy pártot nem lehet megzsidózni. És nem elég, hogy ezt a parlamentben megteszi, szóvivője útján még ismételgeti is.
Tisztázzuk az egyetlen lehetséges, demokratikus álláspontot, noha tudom, hogy a politikai értelemben rendkívül buta, alulkultúrált Semjén úr, és az őt szajkózó szóvivője számára ez teljességgel érthetetlen: vagy le kell mondania, vagy meg kell értetni vele, hogy valamit magára adó ember vele többé nem állhat szóba. Ez vonatkozik például Orbán Viktorra is: leginkább tőle várható el, hogy a saját kreálmányát eltűntesse a politikai életből. Mondjuk a Katolikus Egyház is fölszólíthatná erre a KDNP-t - például boldog Salkaházy Sára emlékére -, ám ilyesmi mégsem várható el a mai egyházi vezetőktől. Meg is zavarodna a világ a meglepetéstől.
Még egyszer, mert talán az ismétlés segít: Semjén Zsolt antiszemita beszédet mondott a parlamentben, a legundorítóbbat a rendszerváltás óta. Írom ezt annak a Kóka Jánosnak a véleményét ismételve, aki ugyanabba a katolikus egyházi iskolába járt, mint náci-bolsevik rosszmagam. Vagy minket neveltek rosszul az áldott emlékű ferencesek, vagy Semjén Zsolt nem járt oda, ahova mi. (Népszava)

Hacsak nem

Kövér László odanyilatkozott: aki a most rendelkezésére álló információkból nem tudja kikövetkeztetni, mit képvisel a Fidesz, nem minősül értelmiséginek.
Mindig tudtam, hogy buta vagyok, alulképzett, de végül is hálás lehetek, hogy ezt így a szemembe vágta, hiszen most már csakugyan be kell vallanom: egyszerűen fogalmam nincs, mit képvisel a Fidesz. Megjegyzem, a panelprolista segédmunkás agyammal azért képes vagyok az áhítatos csodálkozásra. Évek óta figyelem, számolgatom, hogy meddig lehet egy programtalan párttal élvonalban maradni – ha csak az ellenzéki oldalon is. Nekiindultak a választásoknak úgy, hogy semmit nem mondtak a jövőről – vagy amit, az képtelenség –, csak azt harsogták, hogy rosszabbul élünk, mint négy éve. Ami akkor ráadásul igaz se volt.
Azt nem mondom, hogy a másik oldalnak, és magának Gyurcsány Ferencnek volt programja, de legalább el tudta hitetni, hogy van valami jövőképe. Aztán neki lett programja, olyan, amilyen – összes kínjai a rögtönzésekből valók –, de hogy erre semmi mást nem tud fölhozni a Fidesz, csak azt, hogy nem, és ezt se, meg azt se… Például Mikola doktor éjt nappallá téve a nemzethalálról harsog, miközben neki lett volna alkalma reformot indítani, legalább. Az is nagy segítség lenne, ha megmondaná, mit képzel a mostani helyett. És még ott van a Fidesz szóvivője, aki úgy viselkedik, mint egy nagyon rossz rajzfilmben valami folyamatosan hangoskodó, ellenszenves tréfamester.
Állítólag lesz őszre valami Fidesz-program, de az meg nem tartozik a népre. Pedig jó lenne. Járna. Becsületből.
Hacsak nem az a trükk, hogy az a program, hogy nincs program. Viszont ahhoz minek olyan értelmiségieket dolgoztatni, mint Kövér László?

Veres, fekete

Van itt egy furcsaság: a hét végére úgy készül az ország, mintha a Gyurcsány beszéd évfordulója lenne. Semmi baj, értem én, hogy a nyelv egyszerűsít, mindenki tudja, miről van szó, de azért jó, ha magunkban tisztázzuk: annak van évfordulója, amikor egy kilopott Gyurcsány-beszédből a közszolgálati rádióban kiragadott és kisugárzott mondatokkal a hónapokon át jól előkészített, felheccelt tömeg egy része állati módon rátámadt a televízió épületét védő rendőrökre, azt bevette, amit tudott, tönkretett, gyújtogatott, kirabolta a büfét. És kezdődött egy rémálom, elszabadult a pokol, az indulat, oda lett a törvény, sérültek a testek, szakadtak az emberi jogok. Jó, hogy
megúsztuk: nem égett le az egész város, nem halt meg senki.
Értem én azt is, hogy vannak olyan törekvések, amelyek ebből szinte pirosbetűs ünnepet próbálnak fabrikálni, mint ahogy már ott, akkor harsogtak olyan hangok, amelyek az ötvenhatos forradalommal próbáltak párhuzamozni. Akkor a köztársaság elnöke föl is hívta a figyelmet arra, hogy legyen határ a cinizmusban, sőt még azt is tudta: a csőcselékkel van dolgunk.
Mostanában, amikor nyilatkozik ki, zsákbanfutást említ kissé gúnyosan,arra utalva, hogy kézilabdázni akartak egyesek az évfordulón, és hát ilyesmivel nem kellene akadályozni a demokráciát.
Jó, nyilvánvaló,hogy az azóta elüldözött, a Kossuth térről kifenyegetett labdások azért is akartak ott játszadozni, hogy a tér emberhez, országhoz méltó maradjon. Ámde: ötpárti megegyezéssel! Azt mondom, ha ötpártilag lehetne zsákban futni, nem bánnám, tán még el is indulnék. Hülyét csinálnék magamból, csak ne legyen vér, tűz, nyomorodás, halál. Feketebetűs szégyennap.

Semjénkedve

A magam nevében – rendhagyó módon – katolikus honfitársaimhoz szeretnék szólni, mert ez jogom és kötelességem. Annak a megfontolását kérem katolikus vallású és katolikus származású honfitársainktól, hogy jó-e az a magyar katolikusoknak, ha egy rossz politika mintegy túszként löki maga elé Fekete bácsit és Fehér nénit?
Semjén úr téved: nincs szociáldemokrata antifasizmus és kereszténydemokrata antifasizmus. Hogy mást ne mondjak, azért, mert ha a fasizmus győzött volna Európában és a világon, akkor ugyanúgy kiirtotta vagy „átnevelte” volna a szociáldemokratákat, mint a keresztényeket.
A fasizmus megítélése nullatoleranciás határkérdés: aki nem veti meg teljesen, csírájában is, minden külsőségét és belső tartalmát, az ne neveztessék sem kereszténynek, sem szociáldemokratának. Az hülyének vagy aljasnak neveztessék. Vagy sajnáljuk szegényt, mert jó, de zavarodott.
A sunyi SZDSZ-ezéséhez is hadd szóljak egy-két gondolat erejéig! Semjén úr szerint a drogliberalizáció, a melegházasság, az „extrém” szekták problémájának, az eutanázia kérdésének semmi köze nincs a zsidósághoz és velejéig aljas dolog mindezeket kapcsolatba hozni a zsidósággal. Tekintettel arra, hogy Semjén úr, mint a kereszténynek mondott, parlamentbe pottyantott pártféle vezére tette meg ezt az SZDSZ odazsidózásával, hát minősíttessen úgy, ahogy ő minősítette. Mózes ezért egyébként alighanem megkövezést írt volna elő. A jóságos Jézus inkább ostorral dolgozna, ha az ilyen lélekkufárokat kiűzhetné a parlamentből. (Népszava)

Matematika

A matematika lényege a szabadságban rejlik, mondta Georg Cantor. Biztos így van. Ez nagyjából olyan, mint amikor valaki azt mondja, hogy Isten lényege maga a szabadság. Egyrészt ugye feltételezhetjük, hogy a világban van egy rend, ami mindenre vonatkozik, és ha rendetlenséget tapasztalunk, akkor vélhetően az csak a mi fejünkben van, vagyis nem tudjuk, hogy abban a rendetlenségnek látszó dologban mi a törvény. A matematikai. Mert buták vagyunk. Ez relatív butaság. Én például nagyon buta vagyok, tudatlan, mert úgy alakultak a dolgok, hogy vélhetően valamikor az általános iskola fölső tagozatában hiányoztam egy matematikaóráról, és azóta nem lelem a fonalat. De a matematikus is buta egy határon túl.
Volt egy osztálytársam, akiből matematikus lett, egyetemi tanár. Abból lehet gondolni, hogy jeles, hiszen Oxfordban is megjelentek könyvei. Egyszer valaki megkérte a feleségét - aki szintén matematikus -, hogy mondaná el, mégis mivel foglakozik Laci. Nem tudta elmondani. Valami olyasmivel, amit csak pár tucat ember ért a világon.
Ugyanígy, ha valami borzalmat látunk, az istenhívő nem azt gondolja, hogy Isten elrontotta a teremtést, hanem azt, hogy terve, célja van a borzalmakkal, a nyilvánvaló igazságtalanságokkal. Az emberek többsége előtt a matematika ugyanolyan fal, mint a hit nélkül élők előtt Isten.
A múlt héten hagyományosan megemlékeztünk az atombombák ledobásának évfordulójáról. Különös emlékezés ez: egy legyőzött, nyilvánvalóan a rossz, gonosz oldalon álló ország szerencsétlen áldozatairól emlékezünk jó szívvel. Ritka az ilyen, talán nincs is hasonló. A japánok égbekiáltó embertelenséggel küzdöttek a hatalomért, a félvilághatalomért, de azokkal a lebombázott emberekkel is olyan égbekiáltó borzalom esett meg, amit nem szabad elfelejteni. Értem én, hogy az atombomba ledobása mondjuk egymillió amerikai életet mentett meg, de biztos vagyok abban is, hogy másképp is lehetett volna demonstrálni a bomba hatását. Mindegy, most már nem tudjuk visszafordítani, de legalább ne feledkezzünk meg róluk. Ilyenkor – és általában évfordulókon, mert hiszem, hogy az emberiség jó okkal találta ki az emléknapozást - az a szokásom, igyekszem valamit megtudni arról, amire emlékezünk.
Most például Yosuke Yamahata képeit nézegettem. Ez a huszonnyolc éves korában elpusztult fiatal ember arról lett híres, hogy a halála előtt még öt órán át fotózott Nagaszakiban. Százötven kép maradt a filmjein.
Nem esett pánikba, sokkba, mélyletargiába, hanem dolgozott. Nagyon ritka az ilyen. Az atomrobbanás hatására anyák jutottak olyan állapotba, hogy nem gondozták többé a gyerekeiket, például. A fotósok szentje lehetne, ha katolikusnak születik. Nyilván nem tudta, hogy esélye sincs a túlélésre, mert akkora sugárdózist kapott, amit nem lehet semeddig se cipelni. Láttam már sokszor ezeket a képeket, de így együtt, ahogy a Google kigyűjtötte nekem, még nem. Nem is azt mondom, hogy rémisztő, hanem inkább szánandó. Magasztosan szánandó, ahova akkor az emberiség jutott.
Emléknap kellene annak a negyven-negyven ezer (pont ennyi, mindkét részről! Mindkét önrészről.) amerikai és szovjet katonának is, akiken a két hatalom kipróbálta az atomfegyvert. A sajátjaikon. Nem is kell több az ilyen hatalmak természetéről. Persze mind meghaltak. Lassan, kínokkal, sokára.
Valamelyik éjszaka néztem egy filmet arról, hogy az amerikai filmesek együtt jártak a nyugaton partra szállókkal, és színes filmeket készítettek a hadműveletekről meg a városok fölszabadításáról. Gyönyörű képek. Istenem, ott lenni Párizs fölszabadításakor! Gyönyörű nők – még ma is, noha semmi nem romlandóbb, mint a női szépség. Gyönyörű emberek. Mert boldogok.
Csak éppen az a baj, hogy nem gyönyörködhettem sokáig, mert ezek a filmesek ott voltak a lágerek fölszabadításánál is. Meg a tömegsírok kiásásánál. Minden magasztosság nélkül volt szánandó, amit láttak.
Drezda bombázásánál többen vesztek oda, mint Hirosimában és Nagaszakiban együttvéve. Semmivel sem volt kevésbé aljas az a technika, amit ott alkalmaztak a szövetségesek. Szénport juttattak a levegőbe, egy olyan város fölött, ahol okkal nem vártak támadást, aztán berobbantották. Ez azonnal kiszippantotta az oxigént. Ami meg elhullott az hamar elégett. Mégsem emlékezünk úgy a drezdaiakra, mint a japán városok lakóira. Talán azért, mert kevesebbet tudunk a japánok borzalmas cselekedeteiről, mint arról, amit a németek műveltek. És még mindig Európa mondja meg, ki az, akit gyászolni kell. Ki mert volna egyetlen németért is harangozni vagy imádkozni a háború után?
Egyébként – ha valaki nem tudná – 1996-ban a Hágai Nemzetközi Bíróság betiltotta az atomfegyvereket. Tehát, ha valaki arról vesz tudomást, hogy bármelyik országban van atomfegyver, az éppen uralkodó kormányt köteles följelenteni Hágában. Ez világpolgári kötelesség. Gondolom ugyanolyan tárgyalás következik, mint mondjuk a vegyifegyver tartása esetén. Vagy nem?
Mit gondolhat Isten? Úgy megkérdezném.

Rikoltás

Ámulattal olvasom a polgári napilap interjúját a Magyar Gárda nemző lelkével. Az ámulatom oka az, hogy eddig nem tudtam: a magyar jobboldal ennyire védtelen a saját hülyeségével szemben. Egy magát polgári értékeket őrzőnek mondó újság készítői nem veszik észre, hogy hol a határ. Hacsak nem éppen azon kapjuk a magyar jobboldalt, hogy nincs határ, egy a zászló, egy a jelszó, egy a gárda.
Megtudom, hogy jól behatárolható körökből félelmet és nácizmust "rikoltó" tiltakozások vannak szerte az országban. Ennyi talán elég is. Akkor rikoltsunk világosat: ha egy folyamatosan, kényszeresen zsidózó, buzizó - ezek Dunába lövetését utcán skandáló - cigányozó, nyilas zászlót lengető párt olyan alakulatokat hoz létre, amelyek tagjai lőkiképzést kapnak, és ráadásul olyan egyenruhát viselnek, amelyik hasonlít a világtörténelem legmocskosabb eszméjét megtestesítők egyenruhájára, akkor nem is beszélhetünk másról, mint fasizmusról.
Azok az emberek, akik ezt ránk szabadítják, nem valódi fasiszták, hanem megélhetési nyilasok. Időben észrevették, hogy mekkora üzlet van a magyar társadalom mintegy ötödét-tizedét kitevő teljesen sötét erőben. Ez egy rendkívül buta, a saját tehetségtelensége és lustasága miatt folyamatosan kisebbrendűségi komplexusokkal küszködő, azt az egész magyarságra kivetítő, mindig másokra mutogató, szinte bármire kapható réteg. El kell látni őket könyvekkel, filmekkel, zászlókkal, párttal, a legbetegesebbeket egyenruhákkal. Ez kitűnő üzlet. Ehhez kell a Magyar Gárda is. Für Lajos védnökségével - hogy ügyesen belekeverjék az egész jobboldalt.
Akár azt gondolhatnánk, hogy ennek nincs jelentősége, hiszen eddig is masírozgattak itt néha nyilvánvalóan beteges külsejű ifjak. Kinek ártottak? Röhögtünk rajtuk, undorodtunk tőlük. Most majd újabb fegyverre és egyenruhára gerjedő szerencsétlenek is vonulgatnak.
Itt arról van szó, hogy a legnagyobb ellenzéki párt kis mutyiszövetségese alakít a fasisztákéra erősen emlékeztető vérmeskedő alakulatot.
Aki a fasisztákra emlékeztet, az arra is, hogy a fasizmus a világ leggyilkosabb ideológiája. Sőt, lényegében semmi másról nem szól, mint mások kipusztításáról. Hangsúlyozom: nem kirekesztésben, elszigetelésben, hanem "végső megoldásban", gyilkolásban. Nem jó, ha ezek lőni tanulnak.
Aki mindezzel akár csak tűhegynyi közösséget vállal az vagy teljesen hülye, vagy politikai bűnöző.
Ezért rikoltozunk, ha mindhiába is.

Gyógyíthatatlanok

Ha a fölmérések másra nem jók, arra biztosan, hogy kérdések fogalmazódjanak meg bennünk. Most a Medián kérdezgette az orvosokat, amiből az a kevéssé meglepő képlet jött ki, hogy ők inkább jobboldaliak. Ez mindig így volt, amióta emlékszem. Vélhetően összefüggésben azzal, hogy egy - fura módon éppen a szocializmusban megszilárdult - feudális jellegű rendben élnek, a háziorvosok például a köznéphez képest gyakran kifejezetten arisztokratikus körülmények között, és az is lehet, hogy lelkileg is szükségük van arra, hogy a társadalom fölé emelkedjenek, némi távolságot tartsanak. Ha úgy értjük a jobboldaliságot, hogy az orvosok konzervatívok, akkor az igenis jó, ha az életet őrző pozíciókban bizonyos alapértékekhez erősen ragaszkodó embereket tudunk. (Bár nem értem, hogy az emberi nyomorúságot legmélységesebben ismerő művelt emberek hogyan lehetnek politikai értelemben jobboldaliak.)
Nyilvánvaló, hogy a jobboldal szélén álló, néha kifejezetten fasiszta eszméket valló orvosok ritkák. Néha fölbukkannak, főleg, ha valami belerondít az ostoba világképükbe. Soha nem gondoltam volna, hogy egy esküdt orvossal kapcsolatban fölmerülhet bennem, hogy amennyiben bizonyos nézeteket vall, talán nem szívesen vetném magam a kezelése alá. Az utóbbi hetekben azonban ez sajnos eszembe jutott, mert például, ha én tudom, hogy a nemi identitás kérdése az anyaméhben dől el, és attól lesz valaki meleg, hogy magzati korban nem jut hozzá bizonyos molekulákhoz, akkor ezt az orvosnak kötelessége tudni. Ha viszont ezt betegségnek tekinti, és ráadásul a betegséget bűnnek, vagyis börtönnel fenyegetné, akkor a tudományos világképe, műveltsége, etikai alapállása alkalmatlan a gyógyászkodásra.
Ami a fölmérésből érdekes, az az, hogy az orvosoknál is érvényes: amíg őket szervezetileg és pláne anyagilag nem érinti a reform, addig - legalább részelemeivel - egyetértenek. Mondhatjuk ez is olyan konzervatív dolog, abban az értelemben biztosan, hogy mindannyian ilyenek vagyunk az idők kezdete óta.
Igen érdekes: az orvosok úgy emlékeznek, hogy átlagosan havi 46 ezer forintnyi paraszolvenciát kaptak a vizitdíj előtti időkben - a bevezetés után ez 40 százalékkel csökkent! -, míg a betegek ennek a több mint két és félszeresére. Attól tartok, hogy ebben az orvosi emlékezet lehet szitás - megint csak az érdekeknek megfelelően.
Horváth Ágnes miniszterasszony csodálkozik: nem érti, miért törölnék el a háziorvosok a vizitdíjat, hiszen annak ők a nyertesei. Ha néha elbeszélhetne a választókkal, legalább az öregasszonyokkal, azok elsutyorognák neki, hogy eddig ötszázat adtak az orvosnak, például gyógyszerfelíráskor, most meg semmit, hiszen miért adnának, ha egyszer már vizitíjat fizettek. Vagyis, ha mondjuk 600 lenne, dehogy törölnék el az orvosok. Lehet, hogy ebből az következik politikai - sőt, népszavazásdis - értelemben, hogy nem is volt olyan rossz lépés a vizitdíj bevezetése.
A fölmérés végső tanulsága persze most is az, hogy ilyen pitiáner világban élünk, és ennyire a javak és a pozíciók határozzák meg a tudatot. Még a mélységesen elhivatottak körében is. (Népszava)

A bűnbeteg

Buzi barátunk arról híres, hogy ő volt a környéken a legvérmesebb buzivadász. Nem tudott úgy ember mellett elmenni, hogy ne vizsgálja meg a gyanús jeleket: aki kigyúrt volt, azért, aki femininke volt, azért, akin álcát, álságot látott, azért volt meleg. Dehogy meleg: buzi. Olyan nyilvánvaló jelekről nincs is mit beszélni, mint a fülbevaló, karkötő, csizma, a szőrtelenítettség, a tetkó, a motor, pláne SS-sisakkal, bármilyen nácis ruha. Gyakorlatilag minden harmadik-negyedik embert buzinak nyilvánított – ami egyébként a látenciák figyelembe vételével nem is annyira rossz diagnózis.
Az volt a baj, hogy társasági életének jelentős részét betöltötte az ádáz buzizás. Mivel nem volt amúgy rasszista, ami pedig sokat segít az embereknek a társadalmi betagozódásban, a homoszexuálisok voltak az ő zsidajai, vagy éppen cigányai – az utóbbiakra elsősorban azoknak van szükségük, akik annyira bénák, hogy még a zsidókat sem képesek fölismerni. Nem tréfálkozott, és nem lehetett tréfának venni, hogy állandóan erről pusmogott, ha ivott, akkor pedig hangoskodott. Kapott néhány pofont is, főleg olyankor, amikor tévedésből köcsögözött oda valakinek, aki nem volt az.
Aztán beleszeretett egy rendkívül büdös szegedi illetőségű pasiba. Otthagyta érte a feleségét – szerencsére nem volt gyerekük. Kitagadatta magát a családjával, amúgy meg titokban tartotta metamorfózisát. Addigra küzdelmes lelki tusakodások árán, és főleg a gyerekkori emlékek miatt, csak páran maradtunk mellette, szeretetünk maradékával. Aztán az volt az érdekes, beszéltünk is róla, hogy visszaszerettük. Így, esendően, a büdös barátján lógó ájtatos szemekkel mégis szerethetőbb lett.
Hanem amikor engedett a természetének, és legalább a barátai előtt fölvállalta, amit nem lehetett már elfödni, újabb ellensége kelt. A Katolikus Egyház. Mert buzivadászként nem átallott katolikuskodni, buzgón, hogy kijátsszam ezt a szép kifejezést, amikor meg üldözötté lett, ezt legelőször az egyháztól tudta meg: az ostoba elment gyónni. Mi, a barátai már buzivadász korában azon is csodálkoztunk, hogy egy keresztény hogyan utálhat bárkit. Ezt a lehetőséget valahogy nem leltük Jézusnál. Mintha arról lenne szó az Újszövetségben, hogy valami felebarátokat kell szeretni, mint tenmagunkat. Sose értettük, hogy ez miért csak olyanokra vonatkozik, akikről még nem derült ki, hogy mások, vagyis valami kisebbséghez tartoznak. Mint mindenki. Aztán vagy kiderül, vagy nem. Aztán vagy üldözendő, vagy nem. Aztán vagy megelégszenek az üldözők a csúfolással és megaláztatással, vagy nem. És ha nem, akkor vagy verős-típusúak, vagy gyilkosok. Szerencse dolga.

A gyóntató pap megmondta neki, hogy elkárhozik, de alaposan, és ne is jöjjön mégegyszer ezzel a borzalmas bűnbetegséggel, mert abban a pillanatban, amikor legközelebb férfiemberhez ér, vegye úgy, hogy ki van rúgva az egyházból. És nem is adott neki föloldozást.

Amikor elmesélte, azt nem értettük, hogy amennyiben az egyház bűnnek, betegségnek tartja ezt a dolgot, akkor Jézus vajon mit mondana: el kell taszítanunk azt, aki ilyen szerencsétlen, vagy inkább magunkhoz kell ölelni, istápolni, imával gyógyítani. Szeretettel. Valami ilyesmi is írva vagyon. Mondva is. Harsogva. Szinte minden vasárnap.
Évek óta beszélgetünk erről. Pár napja is, vendégségben azon tanakodtunk, hogy vajon az egyház miért matat állandóan a nemiségben. Na jó, persze bosszantó, hogy az embereket mindennél, minden hitnél jobban érdekli a szex, de még mennyire elkárhozunk ezért, de hát akkor is: nem túlzás az, hogy félóránként kell valami morcos állásfoglalás? Arra jutottunk, hogy a katolikusok ugyanúgy vannak a nemiséggel, mint a zsidókkal: ahogy nem bírják megbocsátani, hogy a zsidók találták ki őket, és ez minden lappangó és nyílt keresztény antiszemitizmus alapja, úgy nem tudnak mit kezdeni azzal sem, amit Jézus fogantatásáról kieszeltek. Azzal meg pláne nem, hogy ebből egy olyan lény született, aki szakállas ugyan, vagyis férfinak látszik, de mégis inkább nemtelen, nőhöz meg állítólag semmi köze. Arról nem is beszélve, hogy miután merőben gazdasági és titokvédelmi okokból az egyház kitalálta a papi nemtelenséget, ami sehogyse jön össze, közröhej tárgya évszázadok óta, a saját szorongásait és lelkiismeret-furdalását annyira sikerült rávetíteni a népekre, hogy még a házassági szex is bűntudatos lett. Hát még a homoszexualitás! Ajaj! Mert az aztán sehogyse jön össze a nulladik parancsolattal, miszerint sokasodjunk és szaporodjunk. (Mire? Minek? Hova?)
Nem könnyű az egyháznak se. Szeretettel, imával lehetne gyógyítani. Hogy megértse: vagy komolyan vesszük, hogy Isten teremtette a világot, és akkor ő tudja, mire jó a melegség, majd kiderül, de ha nem, akkor is vegyük alázattal. Vagy mondjuk ki: Isten néha csak úgy teremtgetett, szórakozott, elrontott ezt-azt. Vagy nem is szerette az embert, néha jól megviccelte.
Éppen itt tartottunk, amikor híre jött esemesben, hogy egy magyar államtitkár vállalta a homoszexualitását. A mi buzi barátunk erre fölpattant, hogy akkor ő is. A munkahelyén bejelenti. Kicsit óvtuk, de azt gondoltuk, hogy nyilván úgyis tudja mindenki, mit árt, ha megteszi?
Megtette. Állítólag kínos volt. Olyan HUHos. Estig kapott két nyájas fiúmosolyt. Afféle összenézőset.
Aztán kimerészkedett a melegjárásra. Vagyis nem egészen, csak a közelébe. Mellékutcába. Jól megverte két náci buzivadász. Kicsit megpogromozták.
Amikor ezt meghallottuk, jót vitáztunk a barátainkkal az interneten. Hogy akkor most a mi barátunk megérdemelte, vagy nem. Az előző korszakáért. Abban maradtunk, hogy várjuk meg a jövendő szívmelengető hírét: a két volt náci, akik 2007-ben buzit vertek, alázatos házasodási kérelemmel fordul az illetékes hatósághoz. (Hócipő)

Három tanulság

A múlt hét végén három történet végződött valahogyan. Bár mindegyiknek lesz folytatása, lehet tanulságozni.
Az egyik az volt, hogy a kilencszeres gyilkossággal – talán most már eléggé alaposan - gyanúsított N. László öngyilkos lett a zárkában. A börtönőrök nem nagyon szabadkoznak – ők úgy őrizék, ahogy azt előírták nekik, aki meg akar halni, az meg is tud. Biztos így is van.
Nincs jogunk megítélni, hogy egy embernek joga van-e az öngyilkosságra, pláne olyan helyzetben, amikor valakit csakugyan az élet végéig tartó elzárás fenyeget. Nem akarom gyalázni, hiszen végülis bármit tett, megbűnhődött, ezért csak halkan jegyzem meg: nem bántam volna, ha megvárja a bíróság ítéletét. Mert talán tartozott volna nekünk, pláne az áldozatok családtagjainak azzal, hogy kiderüljön az alaposan vélhető igazság. Ha volt benne annyi bátorság, hogy egy szerencsétlen postásra fegyvert emelt, és meg is ölte, ha volt annyi, hogy még nyolc embert elpusztított – vagy egyáltalán részt vett ebben –, akkor lehetett volna annyi is, hogy egy csöppet segít az áldozatokon. Az igazsággal. Ha az nem is gyógyít, talán enyhít. De nem volt ennyi bátorság benne. Kár. Nyugodjék úgy, ahogy tud, ha hitt valami túlvilágban.
Egyébként meg azt gondolom, hogy tényleges életfogytiglanra ítélteknek föl kellene ajánlani az öngyilkosság lehetőségét. Mondom ezt annak ellenére, hogy a halálos ítélet ellensége vagyok. Nem tudom, hogy nagyobb büntetés-e a halálnál az örökre bezárt élet, de biztos, hogy az öngyilkosság lehetősége – vagyis az, hogy ugyan az állam nem ölhet, de hagyja, hogy a rettenetes bűnöket elkövetők magukat halálra ítéljék, és azt végre is hajtsák – talán megvitatható kérdés. Ez éppen olyan, mint az eutanázia.
N. László tehát levonta, amit kellett, vagy lehetett, és így döntött.
Mészöly Kálmán is levonta, miután azt a rasszista megjegyzést tette nagyon nyilvánosan, hogy az afrikai focisták még le se jönnek a fáról, már hozzák őket… Mészöly – akinek persze hatalmas szíve van, és sokat adott nekünk - sokszor adta tanúbizonyságát annak, hogy a kultúrált viselkedés dolgában kihívásokkal küzd, ilyen kocsmabudi-szintű tréfálkozásra eddig nem ragadtatta magát. Vagy igen, csak nem kamerák előtt. Valaki erre azt mondta nekem, hogy Mészöly azt se tudja, mi az a rasszizmus – azt visszhangozta, amit valahol hallott. És szellemesnek talált.
Mindegy. De legalább volt benne annyi tisztesség, hogy miután fölfogta, mit beszélt, lemondott. Nem tudom, hogy az összes posztjáról-e, és azt se, hogy amiről le, az fontos, jelentős, de legalább tett egy gesztust. És mivel Mészöly nem csak kiváló sportember, hanem önkéntes politikai tényező is, nem csak a sportolók tanulhatnak tőle.
Répássy Róbert módot kapott arra, hogy levonjon egy következtetést: miután az Országos Választási Bizottság fideszes tagja kiszivárogtatta egy beadványtevő nevét. Az adatvédelem biztosa szerint ez bűncselekmény. Az MSZP lemondásra szólított, Répássy pedig odáig merészkedett, hogy az MSZP-nek kellene bocsánatot kérnie. Arra hivatkozik, hogy mire való a fideszes tag az OVB-ben, ha nem arra, hogy kiadja az információkat. Hogy az mennyire természetes, hogy igenis kiadja. Nevestül, címestül. Én még csak hajlanék arra, hogy na jó, esetleg pusmoghat a rettenetes bérenc, áruló nyelvészről Orbánnal, netán Répássyval - bár a környezetemben minden jogértő azt mondja, hogy még ez is büntetendő -, na de ahhoz sem Orbánnak, de még Répássynak sincs joga, hogy fölhívja a Hír TV-t, és bemondja a nevet és a címet, ahova ki kell menni ádázul riporterkedni. És Répássy - rendkívül tehetségesen - addig diskurál minden másról, amíg csak egy kérdésről feledkezik el mindenki: a Hír TV-s kollegák informálásának jogáról. Ki tette? Ő mondjon le, vagy legalább ő kérjen bocsánatot, a főnöke pedig tanuljon Mészölytől. Pláne azután, hogy ez az adatlopdosás már nem az első eset. Valaki vállalta a felelősséget a szerverbetörésért? Nem emlékszem.
Egyébként mindig volt a környezetemben olyan ember, aki lyukat beszélt mindenki hasába, és a végén mindig az lett, hogy inkább hagytuk a francba az igazságot, csak fogja már be.

Szivárgó jogok

Nagy baj van ott, ahol a közszolgálati igénnyel szerkesztett televízió is elkezdhet paparazzóskodni. Pláne, ha ez nem jöhet másképp létre, csak jogsértéssel.
Történt ugyanis, hogy a Hír TV egyszercsak megjelent annak az embernek a lakásánál, aki beadott három olyan kérdést, amellyel kicsit belezavart a Fidesz népszavazásosdijába. A dolog rendben is lenne, ha az Országos Választási Bizottságnál a kérdésbeadó személyes adatait nem védené a törvény. Az nem adható ki csak úgy, az engedélye nélkül. Nem is merek a legrosszabbra gondolni: esetleg az OVB valamelyik tagja vagy munkatársa, közszolgája úgy gondolta, hogy ez a nyilvánosságra tartozik, és hogyan, hogyan nem, éppen a hírtévések telefonszáma volt meg neki, hát őket értesítette. Arról pláne nem merek találgatni, hogy egy olyan szervezetben, amelyben a kormánypárt és az ellenzék delegáltjai dolgoznak, melyik oldalhoz tartozhatott az, aki lazán kezelte a személyiségi jogokat.
Ehhez képest már csak részletkérdés, mondjuk sajtóetikai, hogy azért mégiscsak az a szokás, hogy ha a sajtó írott vagy elektronikus képviselője valakit a lakásán fölkeres, akkor előtte fölhívja, hogy alkalmas-e. Ha valaki kamerákkal, stábbal megy, akkor pláne így illik, mert akár az is sértheti a személyiségi jogokat, ha a szomszédok értesülnek a politikai vagy egyéb szerepünkről. De mindegy, a Hír TV-től a tévészékház ostroma óta nem várhatunk el ilyesmit.
Bár, lassan mástól sem. Gondoljunk bele: oldalakat írhatnánk tele csak az esetek fölsorolásával, annyiszor történik hasonló a mi állítólagos jogállamunkban, amiben a jog nagyjából annyit takar, hogy ezt jogom van megemlíteni. Ha ugyan.
Itt úgy jönnek-mennek, szivárognak ki a hivatali, rendőrségi, ügyészségi adatok, jegyzőkönyvek, mintha nem is lennének törvények.
Aztán lehet alázni, szembesíteni, csúfolni. Most például azzal, hogy aki a Fidesznek nem tetsző, az álnépszavazási játszmájában zavaró kérdéseket tesz föl népszavazásra, az csakis valami bérenc lehet. Nem csodálnám, ha hamarosan megjelenne a telefonszáma, aztán a lakása előtt a sípolászók meg a kereplők árpádsávosan.
A sajtó dolga az, hogy a jogokat védje. Akkor is, ha az állam erre már képtelen.
Tudom, hogy későn szólok.

Az elnöki megalázás rendje

Sólyom László aggályosnak tartja Horn Gyula kitüntetését, mert „1956-os tevékenysége ellentétes a Magyar Köztársaság alkotmányának értékrendjével”. Megvárja az Alkotmánybíróság döntését, hátha törvényesen megtagadhatja.

Mert ugye Horn Gyula ötvenhatban karhatalmista volt. Sose tagadta. Azzal indokolta, hogy a testvére meggyilkolása után így találta helyesnek - szerinte a törvényes rendet védte. Arról semmiféle hitelt érdemlő adatunk nincs, hogy bárkit is megölt, megkínzott, részt vett - például a testvére haláláért felelősökkel szemben - az akkor szokásos vadállati bosszúakciókban.

Fontos jelenség, hogy miközben a baloldal is méltó helyére tette ötvenhat ügyét, éppen csak firtatgatja az akkor – az egyébként „jó" oldalon is - elkövetett köztörvényes és háborús bűntetteket. Pedig egyszer majd nyíltan kell arról is beszélni, hogy aki október 23.-án még az életét adta volna a magyar történelem legcsodálatosabb fordulatáért, másfél hét múlva akár ellene is fordulhatott. Vannak, akik így reagálnak a lincselés látványára, például. Nem emlékszem, hogy a baloldal a legmagasabb szintű állami megalázás eszközeit vetette volna be olyan rehabilitáltak vagy kitüntetettek ellen, akik részt vettek a forradalomban, ám tevékenységük, életük bármely szakaszában netán ellentétes lett volna a Magyar Köztársaság alkotmányának értékrendjével.

A Magyar Köztársaság elnöki megalázásának az a rendje, amit Sólyom László volt szíves bevezetni például Fekete János kitüntetésének ürügyén, talán aggályosabb, és szembenállóbb az alkotmány értékrendjével, különösen, ha azt feltételezzük, hogy a nép többsége adna kitüntetést Horn Gyulának. (Javaslom egyébként népszavazásra.)

Annak a Horn Gyulának, akit ötvenhatos szerepe tudatában emelt miniszterelnöki rangra az a nép, amelyiknek van az a bizonyos Sólyom László által hivatkozott Alkotmánya.

Bár nem emlékszem, hogy az Alkotmányban tételesen szerepel, miszerint a köztársaság elnöke senkit nem alázhat meg, talán van ott valamicske passzus az emberi méltóságról.

Nem kezet fogni valakivel, akit én tüntetek ki a magyar nép nevében, különösen súlyos tett egy amúgy is teljességgel eltahósult politikai környezetben.

Mostanában sok jótanácsot kap Horn Gyula. Például hetvenötödik születésnapja alkalmából írjon egy levelet Gyurcsány Ferencnek, amelyben megtisztelve bár, de lemond a kitüntetésről, mert nem akarja megosztani az ország népét – ha már Európa népének egységesüléséért volt szerencséje és tehetsége tenni valamicskét. Pár napja a Klubrádióban hallottam egy még érdekesebb népi javaslatot: nyilatkozzon oda, hogy köszöni szépen, de ő nem vesz át kitüntetést olyan embertől, aki posztumusz visszaadta Kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredesi rendfokozatát. Csak emlékeztetőül: a német megszállás idején a vele tárgyaló német tiszteket támogatásáról biztosította, a nyilas puccs idején a „nemzetvezető" mellé állt, ezért Szálasi soron kívül előléptette vezérezredessé, aztán elhelyezési kormánybiztos volt, majd a Magyarország háborús kiugrási kísérletében részt vevő katonatisztek perében a bíróság elnökeként munkálkodott, nyilván mélyen alkotmányosan.

A Köztársasági Elnöki Hivatal akkor erről azt bírta mondani: Sólyom László csak törvényességi okok miatt tagadhatta volna meg, hogy poszthumusz visszaadja azt, amit Szálasi adott…, tartalmi szempontok alapján csak akkor, ha az előterjesztés teljesítése az államszervezet demokratikus működését súlyosan veszélyeztetné.

Biztos nem veszélyeztette. Az meg föl sem merült, hogy esetleg Kisbarnaki vezérezredes tevékenysége ellentétes volt a Magyar Köztársaság Alkotmányával. Bár amióta kiderült, hogy Ságvári Endre tulajdonképpen terrorista volt, mert jogilag ugye a törvényes államrend ellen fegyvereskedett, már ezen se lepődnék meg.

Nem gondolom, hogy Sólyom László – a rend kedvéért Szekeres Imrével, az óvatlan előterjesztővel - tudatosan adott muníciót a már amúgy is egyre életerősebben tobzódó magyarországi újfasizmusnak. Egyszerűen tévedett, figyelmetlen volt, vagy nem volt kedve tenni valamicskét a Magyar Köztársaság méltóságáért. Rossz döntést hozott. Van ilyen. Elnézést lehet kérni, ahogy azt Szekeres legalább megpróbálta.

Nem tudom, hogy Horn Gyula ötvenhatos döntése jó volt-e – bár becsülöm azért, hogy vállalja. (Ma már lassan ott tartunk, hogy azért is adhatnánk valami kitüntetést, ha valaki legalább vállalja a múltját.) Csak abban vagyok biztos, hogy egy súlyos történelmi helyzetben a fatális véletleneken, a személyes tapasztalatokon is múlik, hogy hova sodródunk. Nem nehéz elképzelni, hogy akadt olyan becsületes ember, aki a forradalmat nem annak látta, ami volt, vagy aminek mi ma látjuk, és ha ráadásul a testvérét is fölkoncolták, ellene fordult. Addig nem lesz megbékélés, ameddig nem feltételezzük, hogy 1956-ban a „másik” oldalon is voltak olyanok, akik nem puszta gazemberségből álltak Kádár mellé. Annál is inkább, mert 1957. május elsejére a mellé állók igen megsokasodtak, a szocializmus végjátéka előtt meg már kifejezetten az „apánk” lett. Szembeköpnénk magunkat, ha erről megfeledkeznénk.

Különösebben nem kedvelem Horn Gyulát. Nem az ötvenhatos szerepe miatt, hanem azért, mert miniszterelnöksége idején addig várt a Bokros-csomaggal, amíg elszalasztotta az alkalmat. Neki kellett volna megkezdenie azt, amire Gyurcsány most végre rászánta magát. Ma nem itt tartanánk, ha nem ijed meg a bénaságig majd egy évre attól a csakugyan meglepő jelenségtől, hogy a nép – például a jobboldali újhatalom meglehetősen solyomlászlós, krakélerkedő magatartása miatt – hatalomba emelte.

De ez sem feledteti azokat az érdemeit, amelyeket úgynevezett reform-kommunista társaival együtt azzal szerzett, hogy egy bizonyos Gorbacsov nevű ember adta lehetőségeket úgy használták ki, hogy a világtörténelemben is egyedülálló módon sikerült egy összeomló világrendszer romjai alól vér nélkül kimászni. Történelmi léptékben teljesen mindegy, hogy Horn Gyula kitüntetésben vagy elnöki megalázásban részesül születésnapja alkalmából – legföljebb száz év múlva, ha utódaink azt kutatják, hogy miképpen veszítettük el minden méltóságunkat, rálelnek egy pitiáner történetre a sok között.

Alighanem azt gondolják majd, hogy aggályos megalázni azokat, akiknek a „köpönyegéből” bújhattunk ki. Mindannyian. Alkotmányostul. Elnököstül. (Népszava)

Olvasom

Olvasom, hogy nagy az aggódás Magyarországon, sőt az egész Nyugaton, hogy annyira elöregedik a nép, hogy a kevés fiatal nem tudja majd eltartani a nyugdíjasokat. És akkor be kell telepíteni, például Magyarországra egymillió ázsiait. Most azt leszámítva, hogy ez már csak azért is marhaság, mert a – mondjuk tíz év múlva - ide települők jelentős része nyilván fölnőtt, olyan harmincas ember, tehát gyorsan megöregszik, és egyáltalán nem biztos, hogy itt sok olyan gyereket csinál, akik egyébként csak a második generációban, immár jól beszélve magyarul, kitanultan tudnák segíteni az elöregedett ősmagyarok eltartását. Viszont a honosítás - lakás, nyelvoktatás, szakmai fejlesztés - iszonyatosan sokat vinne el. Kár is lenne idősebbekbe befektetni. Ha már termelő élőerőre költünk, akkor most kellene egymillió csecsemőkorú ázsiai és afrikai árvát örökbe fogadni, hogy húsz év múlva, immár magyarként csakugyan el tudják tartani az elöregedő népességet. Igaz, kicsit olcsóbb lenne, ha az erre szánható erőforrásokat a cigány gyerekekre költenénk, akik itt is vannak, magyarok is, munka és egyáltalán emberi sors nélkül mégis inkább eltartásra szorulnak majd fölnőtt korukban, mert hülyék vagyunk. Igaz, ha így maradnak, azon nem nagyon kell gondolkozni, hogy miből jut nekik nyugdíjra, mert úgyis tizenhét évvel előbb halnak meg, mint a "magyarok". Ha meg életben maradnak, akkor nem nyug- hanem legföljebb kegydíj jár majd nekik.
Az ország közhülyesége nem abban nyilvánul meg leginkább, hogy bal meg a jobb addig feszül egymásnak, míg minden energiánk odalesz, hanem abban, hogy amióta emlékszem, az állam, és az úgynevezett „politika” nem tud mit kezdeni a cigányokkal. Ez egyébként abszurd, elképesztő. Vajon mivégre valók, ha egy ország legfontosabb bajának megoldásáról még csak víziójuk sincs? Ha egy kicsit túl leszünk a reformokon, neki kellene állni valami tervnek, mert fontos ugyan az egészségügy, a felsőoktatás, a közlekedés meg minden más is, de az igazán rettenetes és szégyellni való az az, ahogy a cigányokkal (el)bánunk. Valóságos öngyilkosság.
És ha már elöregedés: senkinek nem jut eszébe, hogy esetleg olyan életminőséget kellene teremteni, hogy az emberek akár életük végéig dolgozhassanak? Úgy, hogy jól is járjanak, de el is tartsák magukat. Persze csak, ha kedvük van, és annyit és olyat, amire erejük maradt. A legtöbben abba betegszenek, aztán halnak bele, hogy kiesnek a munkából, a közösségből. Akkor is, ha utálták a munkát is meg a közösséget is. Ilyen az ember. Nem lehetne egy olyan világot kitalálni, hogy aki ért valamihez, annak a tudása, tapasztalata és tennivágya ne vesszen oda csak azért, mert hülye a rendszer, és megbélyegzi, halálra ítéli azokat az öregeket?

Olvasom a HVG-ben, hogy egy volt FBI-tanácsadó, bizonyos Paul Williams szerint hét atombombát robbantana az al-Kaida az USA-ban, egyidejűleg New Yorkban, Washingtonban, Las Vegasban, Miamiban, Bostonban, Houstonban és Los Angelesben. Robert Mueller FBI-igazgató egy interjújában megerősítette Williams alapállítását: az al-Kaida célja egyértelműen az, hogy atombombát robbantson és több százezer amerikait megöljön. Mueller úgy nyilatkozott: olyan valóságosnak érzi a fenyegetést, hogy sokszor éjszakákon át virraszt a lehetséges következményeket mérlegelve.
A hírszerzési értesüléseket felsorakoztató, szakértők egész sorát megszólaltató volt FBI-tanácsadó azt állítja, hogy az al-Kaida már a 2001-es merényletek előtt, az 1990-es években hozzáfogott a nukleáris támadások tervezéséhez. Michael Scheuer, a CIA vezető beosztású tisztviselője - aki néhány éve a már megszüntetett, bin Ladent üldöző csoportot vezette - a könyvben megerősítette: az al-Kaida minden más hasonló szervezetnél kifinomultabb úton igyekezett atomfegyver birtokába jutni. Oszama bin Laden tíz éven át pénzt és időt nem kímélve derítette fel a lehetőségeket. Williams "első számú titkos FBI-forrására" hivatkozva azt írta: az al-Kaida bizonyíthatóan vásárolt nagy fokon dúsított uránt Szudánban, továbbá nukleáris robbanószerkezeteket a csecsenektől és az orosz maffiától.
Az uránt pakisztáni laboratóriumokban finomították, hogy 10 kilotonnás bombákat lehessen készíteni az "amerikai Hirosimához". A szakértő azt állítja, hogy bin Laden és követői számára a nukleáris kataklizma lesz "az iszlám napja", amelyről a radikális muzulmánok álmodnak, amikor térdre kényszeríthetik a "nagy sátánt", az Egyesült Államokat.
A szerző szaúdi hírszerzési források alapján azt írta, hogy bin Ladennek több tucat taktikai atomfegyver van a birtokában.
Ez csak azért érintett engem talán a szokásosnál erősebben, mert pont egy hete mondtam valakinek, hogy ez így lesz, ugyanazzal a szorongással ébredtem egyszer, mint Robert Mueller szokott. Fura. Annyi volt a különbség, hogy amikor én magam elé képzeltem a célpontokat Miami és Houston helyett San Franciscót és Hollywoodot gondoltam. Bár Hollywood Los Angeles városrésze tulajdonképpen, arra gondoltam, hogy azt vélhetően annyira utálják a terroristák, hogy oda szánnak valami pici különbombát, legalább jelképeset.
Borzasztó látni, hogy az emberek milliói védtelenül élnek, és csak idő kérdése, hogy egyetlen perc alatt kiirtsák őket.
A sápadt arcú ember megtalálta Amerikát, üveggyönggyel édesgette az indiánokat. Később kiderült, hogy édesdeden is útban vannak, hát kiirtotta őket. Fura módon az immár sápadtarcú USA legeladhatóbb terméke a fegyveren kívül az üveggyöngy. Minket is jól ellát vele – Hollywood, kényszerdemokrácia, álszabadság – de mintha lennének mérges és undorodó népségek, amelyek nem vevők. Az utolsó alkalom, amikor még tárgyalni lehetett volna velük egy értelmes, mindenki számára előnyösebb világrendről, az az ikertornyok lerombolása utáni hét volt. Ha akkor az amerikai elnök nem a háborúsdiba kezd, akkor ma már lenne remény.
És még valami: nem látok elegendő okot arra, hogy ne legyenek tervek európai atomrobbantásokra.

Méltatlan és megengedhetetlen

Magyarországon az a legérdekesebb, hogy minden héten történik valami, amire rémálmában sem gondol az ember. Kádár csontjainak kiásása, az elképesztő rendőrügyek, a halálra éhező kisgyerekes család... És gyakorlatilag nincs olyan hét, amelyiken ne bukkanna föl ilyesmi.
Az meg egyszerűen rémisztő, hogy miközben már az egész ország másról se szól, mint a lebukott rendőrökről, már váltják le a tábornokokat, még két rendőrbűnöző csapat bukik le, tettenéréssel. Micsoda biztonságérzetük lehet, ha egy ilyen helyzetben még mernek például embert rabolni? És micsoda erő és bátorság lehet abban a cigarettamaffiában, amelyik meg meri tenni a szintén cigarettás rendőrmaffiával, hogy papírral tömött dobozokat ad át nekik. És milyen pitiáner üzlet lehet az egész, ha egy emberrablásban mindösszesen 300 ezret követelnek a rendőrök?
Az, hogy fölmerül a gyanú, miszerint rendőrök erőszakot követnek el egy zsarolható nővel, természetesen rémálom, bár ilyen már biztosan előfordult. (Én például egy igen részletes vizsgálatot végeznék a prostituáltak körében. Nagyon érdekes, hogy az illetékesek, még csak pletykákat sem hallottak az úgynevezett „rendőr kedvezményekről”. Most van itt az utolsó alkalom, hogy föladják ezt a cinizmust.) A rendőrök ártatlanságának teljes vélelme mellett fölbukkant most az a híresztelés, miszerint a lány maga ajánlotta föl ezt a természetes fizetési lehetőséget, tehát nem történt erőszak. Én meg azt gondolom, hogy a zsarolt állapot kihasználása akkor is erőszak, ha nincs fizikai odahatás. Vagyis nekem - bár az ítélkezésnél nyilván számít - nincs igazi különbség a hatalommal való visszaélés két változata között. Azt meg végképp nem értem, hogy amennyiben egy megzsarolt embertől pénzt vesz, vagy fogad el egy rendőr, akkor az miért megvesztegetés, miért nem rablás.
Az meg, amit Eörsi Mátyás mondott egyenesen a parlamentben, miszerint előfordulhat, legalábbis beszélik, hogy a némely rendőrök baleset esetén kirabolják a halottakat, megint olyan, ami eszembe nem jutott volna.
Nem tudom, hány éve jelezzük, hogy baj lesz abból, hogy szinte mindenki találkozott már valamiképpen megvesztegethető rendőrrel.
Az alapképlet ugye az, hogy mondjuk lejárt a zöldkártya. Ezt a rendőr észreveszi, utal arra, hogy a dolgot a helyszínen is el lehet intézni. Kap, mondjuk ötezret, és mindenki megy a dolgára. Én is leírtam már többször, hogy ha ezt most megengedjük a rendőrnek, akkor a gátlástalanság oda vezet, hogy egyszer majd gyilkost fedez egy jelentősebb összegért.
Azért választottam a zöldkártya-motívumot, mondjuk a gyorshajtás helyett, mert ezen érhető tetten az a jelenség, amikor fölösleges hatalmat adunk, és ezzel kiszolgáltatottá tesszük magunkat.
Ha lejárt a zöldkártyám, akkor azzal az égvilágon senkit nem veszélyeztetek - azt a kivételes esetet leszámítva, ha a rendőr azt észleli, hogy dől a mocsok a kipufogómon. Semmi nem történik, ha akár még egy hétig vagy egy hónapig járok lejárt kártyával. Bőven elég lenne, ha a rendőr ilyenkor figyelmeztetne, fölírna, azzal, hogy mondjuk egy hónapon belül jelentkeznem kell a környezetvédelmi vizsgálatot igazoló papírokkal. Jó, esetleg tegyünk rá ezer forintnyi okmánybélyeget, hogy éreztessük az autóssal: használta a közalkalmazottak idejét. És kész.
Ne lehessen olyan hülyeségekkel sem zsarolni, mint a rendszámtábla-megvilágítás, vagy a kisolló a segélydobozban. Békásmegyernél volt egy borzalmas rendőr, még a szocializmus idején, aki például folyamatosan ilyesmiket keresgélt nálam. Aztán kaptam egy kisollós svájci bicskát, és azt mutattam föl neki, a legközelebbi éjszakai ellenőrzésen. Bosszúból háromnegyed órán át vizsgálta az autót, miközben a lányaim az autóban aludtak. Legközelebb fölismert, és - becsületére - azt mondta, hogy "na húzzon innen a svájci késével”.
Nagyon jó, hogy most van olyan telefonszám – 0680204830 -, amin jelenthetem, ha vesztegetésre akartak rábírni. Igenám, de ezt csak akkor tudom bizonyítani, ha meg is vesztegettem a rendőrt. Ha viszont ezt megteszem, akkor engem is meg kell büntetni. Az ördögi kört úgy lehet kinyitni, ha az állam kinyilvánítja, hogy az, aki rendőrt - vagy bármilyen hatósági személyt - megvesztegetett, és azt azonnal jelenti, az nem büntethető. Igenám, de hogyan bizonyítsuk, hogy - a közjó érdekében - vesztegettünk? Először is, tegye mindenki a mobiltelefonjába a bejelentő számot – 0680204830 -, hogy azt bármikor tudja hívni. Aztán tegyen félre legalább egy ötezrest és egy tízezrest, de előtte írja föl annak számait. Az se baj, ha lefényképezi a pénzt, legalább. Utána már csak annyit kell tenni, hogy a bejelentésnél bediktáljuk a számokat. A többi buktató rendőrök dolga.
Mindebben az a legrémisztőbb, hogy most szembesülnünk kell: idáig jutottunk. Nincs mentség. Döbbenetes ellentmondás, hogy miközben – legalábbis én biztosan – egyre szimpatikusabb, egyre értelmesebb rendőrökkel találkozom – közrendőrökkel is -, akiknek teljesen rendben van a lelkük, és bár – különösen a „sajnálatos utcai események” tükrében - keresik a helyüket, teljesen megbízom bennük, úgy látszik a rendőrségen belül van egy alvilág. Márpedig nincs veszedelmesebb alvilág az ilyennél. Szembesülnünk kell: mi, személyesen mennyire voltunk hibásak abban, hogy ez kialakulhatott? És persze a rendőröknek is, egyenként. Nem igaz, hogy semmit nem tudnak a többiek stiklijeiről! Meg az államnak is szembe kell néznie azzal, hogy például az mégiscsak méltatlan és megengedhetetlen, hogy egyáltalán fölmerülhet: egy rendőr azért „kényszerül” kisebb-nagyobb bűncselekmények elkövetésére, mert nem tud megélni a fizetéséből. Ha ebben van valami, és csak egy kicsit, egészen kicsit is igaz, ha ezt a dolgot nem tesszük rendbe, magunk termeljük a legveszedelmesebb bűnözőket.

Kár lenne

Végre napirendbe kerül a párt- és kampányfinanszírozás kérdése a parlamentben. A képlet nagyon egyszerű: a tizenhét éve hozott szabályok idejétmúltak. Pontosabban: az a pénz, ami akkor elegendőnek látszott, ma már semmire sem elég. Ezért aztán a pártok csalnak, ahol tudnak. Ellenőrizetlenül áramlik a pénz az alapítványokon és vállalkozásokon át. Ez a legutóbbi választások idején már odáig fajult, hogy minden leplezés nélkül, arcátlan cinizmussal szegték a törvényt. Adózatlan – vagyis praktikusan lopott, de legalábbis kilopott – pénzeket használtak, a törvény szerint elkölthető összegek sokszorosát.
Érdekes, hogy az ellenzék most csak azt bírja hangsúlyozni, hogy azért van szükség a szabályozásra, hogy a kormánypártok ne tudjanak állami pénzekből kampányolni. Ez persze jogos, bár kicsit árulkodó. Csak nem az van, hogy a saját ciklusuk végén maguk is ezt cselekedték, és most az az igazságtalan, hogy a másik oldalnak már két lefölözés jut? De aligha csak az a baj, hogy a kormányon levők visszaélnek a lehetőségekkel. Az ember sejti, de nem tudja biztosan, nem meri kimondani, hogy honnan, hányféle helyről ömlenek vagy csordogálnak a mosott vagy mosatlan pénzek.

Ráadásul mekkora lehet a korrupció ebben a viszonyrendszerben? És mekkora lehet az egyéni haszonfogás? Ezt fölmérni nem, csak elképzelni tudjuk.

A pártok nyilván egészen pontosan tisztában vannak egymás forrásaival, csak ugye nem annyira napi politikai érdekük a leleplezés, pláne, hogy azonnal maguk is lelepleződnének. Igazi politikai bűnszövetség ez, mérhetetlenül ártalmas.

Hogy a dolognak mekkora jelentősége van a haza sorsát illetően, arról nekem van egy saját elméletem. Azt hiszem, hogy Gyurcsány Ferenc valamikor a választások után fölhívta Orbán Viktort, és közölte vele, hogy vége az autópálya-pénzek közös fosztogatásának. Az eladósodott Fidesz elnöke erre azt mondta, hogy ha ezt megteszi, napvilágra küldi az őszödi beszédet, és ribilliót csinál, az utcán söpri el Gyurcsányt. Fura módon pont akkoriban csökkentek a világon példátlan módon ötven százalékkal a hazai autópálya-építés költségei.

Lehet, hogy nincs igazam, de "belefér”, hogy így működik a mi szomorú kis történelmünk. Kár lenne, ha így maradna.

Kellene egy krízisközpont

Vagy negyven telefont kaptunk, hogy miért nem írunk a lelőtt bankrabló házának kerítésén az árpádsávos zászlóról. Pedig látszott a tévében is. Aztán még húsz telefont, amikor kiderült, hogy ez a szegény ember a szobájában Hitler és Oszama bin Laden fényképét tartotta - talán a példaképei voltak.
Én azért nem írtam erről, mert a bankrabló tévében szereplő szerencsétlen édesapja arról beszélt, hogy ő rakta ki az árpádsávos zászlót és ezért fasisztázzák. Nem hiszem, hogy a legalkalmasabb idő belerugdosni egy amúgy is betegnek látszó emberbe, aki éppen most, ilyen szégyenletes módon veszítette el a fiát. Akármilyen volt, akármit tett, akkor is a fia volt. Végülis azokat is beleszámítva, akik megsebesültek, és azokat, akiket súlyos, vélhetően életre szóló trauma ért, már ő ennek a borzalomnak az igazi vesztese. Meg az a rendőr, aki a bankrablót lelőtte. Meg az a túsztárgyaló, aki ebben a helyzetben kimondta az ítéletet. Ők ketten teljesítették a kötelességüket, nem is tehettek mást, éltek a jogpauza esetére tőlünk kapott jogukkal, kötelességükkel és hatalmukkal, hiszen egy törvényen kívüli állapotban embereket védtek. Mégis áldozatok, mert aki embert öl, az sohasem heveri ki.
Hogy van-e összefüggés az árpádsávos zászló és a hitlerimádat, valamint az oszamázás, valamint a házban tartott fegyverek között, és mindezek az erőszak felé mutatnak-e, azt én nem tudom. Bár nehéz nem látni némi összefüggést.
Személyesen az árpádsávos zászló használatát – különösen akkor, ha ez egyenruházkodással, pláne nyíltan fasiszta maskarázással, fegyverkezéssel mutatkozik - visszataszítónak tartom. Olyan üzenetnek, amelyik azt mutatja, hogy hordozója súlyosan szerepzavart, bizonyos körülmények között veszedelmesen kíméletlen ember, és végtelenül ostoba is. Politikai értelemben persze. Van olyan, hogy „erőszak a puszta megjelenéssel”. Üzenet. Bizonyos vagyok abban, hogy ha valaki a környezetemben elkezdene árpádsávozni, megpróbálnám rávenni, hogy nézesse meg magát szakorvossal, vagy pszichológussal. Akkor is, ha ma már tömegjelenségről van szó. A fasizmus teljesen elpofátlanodott terjedéséről. A fasizmus ma jól érzi magát ebben az országban. Tervei vannak. Taktikája és stratégiája. Élettere.
Alighanem kellene alapítani egy krízisközpontot, ugyanolyat, mint azok, amelyek drogosokkal foglalkoznak. Ha valaki észreveszi magán, a gyerekén, vagy a barátján, hogy hajlamos erőszakos eszmék iránt vonzódni, nyílt szívvel van irántuk, akkor meg lehessen nézettetni. Legyenek ott szakemberek, akik elbeszélgetnek az ilyenekkel, és legalább arra rámutatnak, hogy honnan, miből ered a vonzódás. (Mielőtt valaki félreérti: az is kapjon segítséget, aki otthon szeret munkásőr egyenruhában parádézni, és mondjuk Rákosit, mint a munkásmozgalom egyik kiemelkedő alakját nézegeti naphosszat egy fényképen.)
Ha azt venném észre, hogy valaki a környezetemben Hitler képét tartja a szobájában, és bizonyosságot szereznék arról, hogy azért, mert az az imádat vagy a tisztelet tárgya, szintén megpróbálnám szakemberhez irányítani. Ha valaki azt állítja, hogy az oktatás vagy a média hiányosságai miatt ma nem lehet megfelelő információkat szerezni arról, hogy ki volt Hitler, miket gondolt és pláne miket cselekedett, annak figyelmébe ajánlom, hogy ha máshol nem, a tudományos csatornákon gyakorlatilag nincs olyan két nap, hogy ne lenne valamilyen tanulságos film a második világháborúról. Ezek jelentős része valóban tudományos objektivitásra törekvő, többnyire tényekre épülő dokumentumfilm. Nem csak azért készítik őket, mert érdekesek, hanem azért is, mert az a háború még nem fejeződött be a lelkekben. Volt azóta sok háborúság, népirtás, amelyekben többen haltak meg, mint a második világháborúban, egyebek mellett összerogyott a világ leghatalmasabb birodalma, azt a traumát mégsem bírja semmi fölülírni. És jól is van ez így, mert a világháború történetében – az előzményekkel és a következményekkel együtt - benne van minden, amit az emberi gonoszságról, gyávaságról, szerencsétlenségről, bátorságról, és minden fontos tulajdonságunkról tudni kell, ha hosszabb távon, pláne népestül életben akarunk maradni.
Akad-e olyan ember, aki nem vinné el egy krízisközpontba a gyerekét, ha azt látná, hogy Oszama bin Laden fényképét tartja a komódon? (Én már akkor is elvinném az enyémet, ha Gyurcsány Ferencét vagy Orbán Viktorét tenné ki. Hacsak nem tréfából.)
Azt meg valahogy el kellene érni, hogy aki túlságosan nagy érdeklődéssel van a fegyverek iránt, olthatatlan vágyat érez arra, hogy ezeket birtokolja, erősödő késztetés van benne a használatra, netán közben szerepekben képzeli magát – ha amúgy normális -, magán vegye észre, hogy valami nem egészen stimmel. Mondok egy példát: ha én egyszercsak azon kapnám magam, hogy keresem a kislányok, pláne kisfiúk látványát és hosszasan elmélázok, netán képzelődöm, akkor elmennék egy pszichiáterhez, mert arra gondolnék, hogy valami rettenetes történik velem, amit nem akarok, de félő, hogy egyszer majd elragad egy halálos erő, amiből csak öngyilkossággal menekülhetek. A fegyver is hormonturbózó játék, bizonyos értelemben fütyihosszabbító. Egy bizonyos Csehov nevű illetőnek volt egy elmélete arról, hogy ha a színpadra tesszük, akkor előbb-utóbb elsül a darabban. Bár manapság inkább akciófilmekbe képzelegjük bele magunkat, azok is drámák.
Elsültek a fegyverek egy jól ismert bankdíszletben. Nem okolok senkit, de nem is menthetek föl mindenkit, akinek köze volt a bankrablóhoz. Észre kellett volna venni a jeleket.

Hetedíziglen

Nem helyes, ha Moldova György egy reggeli, közszolgálati műsorban legyilkosozza Ferenczi Krisztinát, csak azért, mert ő meg meri említeni, hogy Kádár János nevéhez vér tapad, vagyis gyilkos. Nem helyes, hogy Ferenczi Krisztina nem hagyja ott azonnal a műsort. Ha ennyire elragadtatjuk magunkat, akkor ne csodálkozzunk, ha elborult agyú és jellemű, adrenalin-mámorban kutakodó sírásó partizánok az éj leple alatt csontokat szedegetnek a temetőben. Annyi eszük nincs, hogy még azt se tudták fölmérni, mekkorát használnak ezzel Kádár jó hírnevének. Aki eddig nem nagyon szerette az emlékét, vagy aki semleges volt a megítélésében, ettől az abszurd esettől inkább a pártjára áll. Elemi emberi tisztességből.
Moldova most ezen rontott. Biztosan igaza van abban, hogy köztörvényes bűnözőket is elitéltek 1956 után és miatt, vagy ürügyén, de azért talán mégsem ez a lényeg, hanem az ártatlanok és az olyan igaz forradalmárok halála, mint amilyen Moldova György is volt akkor és ott, 1956 októberében.
Hogy Kádár miről tehetett és miről nem, hogy közvetlenül bűnös-e emberek százainak halálában, a csak félelem keltésére alkalmas megtorlásokban, majd eldöntik a történészek. Én, személyesen hajlok arra, hogy aki elvállalja egy bármilyen reménytelen forradalom leverését, pláne annak ellenében, aki parlamenterként az ellenséghez tárgyalni küldte, és ezzel – akár bábként – legitimizálja az általa „behívott” megszállók csapásait, majd azok „törvényes” gyilkolásra kényszerítő stratégiáját, az nem lehet bűntelen. Igaz, hogy Kádár bizonyos szemszögből nézve, bizonyos korszakokban nagy formátumú politikusnak is mondható, de az ötvenhat utáni megtorlások idején nem viselkedett államférfihoz méltó módon. És ezt nem szabad neki megbocsátani.
Aki egy ország élére áll, felelős szinte mindenért. Például a halottgyalázásokért is. Moldova Györgynek tudnia kell, hogy Nagy Imrét és „társait” arccal lefelé dobták jeltelen sírokba a Kádár alatt szolgáló segédpribékek. Micsoda mély, torz, rettegő, babonás hitvilágról tanúskodik ez! Az ilyen cselekedetek megátkozzák azt is, aki ezt megengedi vagy elvárja. Most az átok beteljesült. És tovább átkozódnak azok, akik - immár jogfolytonosan - Kádár csontjait dugdossák. Minket is átokkal sújtanak. Hetedíziglen, alighanem.