Sólyom László aggályosnak tartja Horn Gyula kitüntetését, mert „1956-os tevékenysége ellentétes a Magyar Köztársaság alkotmányának értékrendjével”. Megvárja az Alkotmánybíróság döntését, hátha törvényesen megtagadhatja.
Mert ugye Horn Gyula ötvenhatban karhatalmista volt. Sose tagadta. Azzal indokolta, hogy a testvére meggyilkolása után így találta helyesnek - szerinte a törvényes rendet védte. Arról semmiféle hitelt érdemlő adatunk nincs, hogy bárkit is megölt, megkínzott, részt vett - például a testvére haláláért felelősökkel szemben - az akkor szokásos vadállati bosszúakciókban.
Fontos jelenség, hogy miközben a baloldal is méltó helyére tette ötvenhat ügyét, éppen csak firtatgatja az akkor – az egyébként „jó" oldalon is - elkövetett köztörvényes és háborús bűntetteket. Pedig egyszer majd nyíltan kell arról is beszélni, hogy aki október 23.-án még az életét adta volna a magyar történelem legcsodálatosabb fordulatáért, másfél hét múlva akár ellene is fordulhatott. Vannak, akik így reagálnak a lincselés látványára, például. Nem emlékszem, hogy a baloldal a legmagasabb szintű állami megalázás eszközeit vetette volna be olyan rehabilitáltak vagy kitüntetettek ellen, akik részt vettek a forradalomban, ám tevékenységük, életük bármely szakaszában netán ellentétes lett volna a Magyar Köztársaság alkotmányának értékrendjével.
A Magyar Köztársaság elnöki megalázásának az a rendje, amit Sólyom László volt szíves bevezetni például Fekete János kitüntetésének ürügyén, talán aggályosabb, és szembenállóbb az alkotmány értékrendjével, különösen, ha azt feltételezzük, hogy a nép többsége adna kitüntetést Horn Gyulának. (Javaslom egyébként népszavazásra.)
Annak a Horn Gyulának, akit ötvenhatos szerepe tudatában emelt miniszterelnöki rangra az a nép, amelyiknek van az a bizonyos Sólyom László által hivatkozott Alkotmánya.
Bár nem emlékszem, hogy az Alkotmányban tételesen szerepel, miszerint a köztársaság elnöke senkit nem alázhat meg, talán van ott valamicske passzus az emberi méltóságról.
Nem kezet fogni valakivel, akit én tüntetek ki a magyar nép nevében, különösen súlyos tett egy amúgy is teljességgel eltahósult politikai környezetben.
Mostanában sok jótanácsot kap Horn Gyula. Például hetvenötödik születésnapja alkalmából írjon egy levelet Gyurcsány Ferencnek, amelyben megtisztelve bár, de lemond a kitüntetésről, mert nem akarja megosztani az ország népét – ha már Európa népének egységesüléséért volt szerencséje és tehetsége tenni valamicskét. Pár napja a Klubrádióban hallottam egy még érdekesebb népi javaslatot: nyilatkozzon oda, hogy köszöni szépen, de ő nem vesz át kitüntetést olyan embertől, aki posztumusz visszaadta Kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredesi rendfokozatát. Csak emlékeztetőül: a német megszállás idején a vele tárgyaló német tiszteket támogatásáról biztosította, a nyilas puccs idején a „nemzetvezető" mellé állt, ezért Szálasi soron kívül előléptette vezérezredessé, aztán elhelyezési kormánybiztos volt, majd a Magyarország háborús kiugrási kísérletében részt vevő katonatisztek perében a bíróság elnökeként munkálkodott, nyilván mélyen alkotmányosan.
A Köztársasági Elnöki Hivatal akkor erről azt bírta mondani: Sólyom László csak törvényességi okok miatt tagadhatta volna meg, hogy poszthumusz visszaadja azt, amit Szálasi adott…, tartalmi szempontok alapján csak akkor, ha az előterjesztés teljesítése az államszervezet demokratikus működését súlyosan veszélyeztetné.
Biztos nem veszélyeztette. Az meg föl sem merült, hogy esetleg Kisbarnaki vezérezredes tevékenysége ellentétes volt a Magyar Köztársaság Alkotmányával. Bár amióta kiderült, hogy Ságvári Endre tulajdonképpen terrorista volt, mert jogilag ugye a törvényes államrend ellen fegyvereskedett, már ezen se lepődnék meg.
Nem gondolom, hogy Sólyom László – a rend kedvéért Szekeres Imrével, az óvatlan előterjesztővel - tudatosan adott muníciót a már amúgy is egyre életerősebben tobzódó magyarországi újfasizmusnak. Egyszerűen tévedett, figyelmetlen volt, vagy nem volt kedve tenni valamicskét a Magyar Köztársaság méltóságáért. Rossz döntést hozott. Van ilyen. Elnézést lehet kérni, ahogy azt Szekeres legalább megpróbálta.
Nem tudom, hogy Horn Gyula ötvenhatos döntése jó volt-e – bár becsülöm azért, hogy vállalja. (Ma már lassan ott tartunk, hogy azért is adhatnánk valami kitüntetést, ha valaki legalább vállalja a múltját.) Csak abban vagyok biztos, hogy egy súlyos történelmi helyzetben a fatális véletleneken, a személyes tapasztalatokon is múlik, hogy hova sodródunk. Nem nehéz elképzelni, hogy akadt olyan becsületes ember, aki a forradalmat nem annak látta, ami volt, vagy aminek mi ma látjuk, és ha ráadásul a testvérét is fölkoncolták, ellene fordult. Addig nem lesz megbékélés, ameddig nem feltételezzük, hogy 1956-ban a „másik” oldalon is voltak olyanok, akik nem puszta gazemberségből álltak Kádár mellé. Annál is inkább, mert 1957. május elsejére a mellé állók igen megsokasodtak, a szocializmus végjátéka előtt meg már kifejezetten az „apánk” lett. Szembeköpnénk magunkat, ha erről megfeledkeznénk.
Különösebben nem kedvelem Horn Gyulát. Nem az ötvenhatos szerepe miatt, hanem azért, mert miniszterelnöksége idején addig várt a Bokros-csomaggal, amíg elszalasztotta az alkalmat. Neki kellett volna megkezdenie azt, amire Gyurcsány most végre rászánta magát. Ma nem itt tartanánk, ha nem ijed meg a bénaságig majd egy évre attól a csakugyan meglepő jelenségtől, hogy a nép – például a jobboldali újhatalom meglehetősen solyomlászlós, krakélerkedő magatartása miatt – hatalomba emelte.
De ez sem feledteti azokat az érdemeit, amelyeket úgynevezett reform-kommunista társaival együtt azzal szerzett, hogy egy bizonyos Gorbacsov nevű ember adta lehetőségeket úgy használták ki, hogy a világtörténelemben is egyedülálló módon sikerült egy összeomló világrendszer romjai alól vér nélkül kimászni. Történelmi léptékben teljesen mindegy, hogy Horn Gyula kitüntetésben vagy elnöki megalázásban részesül születésnapja alkalmából – legföljebb száz év múlva, ha utódaink azt kutatják, hogy miképpen veszítettük el minden méltóságunkat, rálelnek egy pitiáner történetre a sok között.
Alighanem azt gondolják majd, hogy aggályos megalázni azokat, akiknek a „köpönyegéből” bújhattunk ki. Mindannyian. Alkotmányostul. Elnököstül. (Népszava)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése