Színes lapocskák

A bajai - hányadik? - eset után végre folyamatos közbeszéd tárgya, hogy miképpen lehetne megszüntetni a választási csalások lehetőségét. Nyilván sehogy, mert ez egy választási csalásra hajlamos, igen találékony népség, főleg a politikai elit meg azok a szerencsétlenek, akik éheznek vagy munkával zsarolhatók. (Most éppen egy egész nép van ilyen állapotban: Orbán nyilván kísérleti “laboratóriumában”, aminek a messzi Albionban volt szíves minősíteni országát. Kénytelenek vagyunk asszisztálni egy soha nem látott csaláshoz, ami egy - nyilván kíséleti - “választási törvényben” testesül meg, amit ámulattal figyel a világ. (Készenlétben tartva a Tavares-jelentést, amivel én nem heccelődnék a Fidesz helyében.)

Reményünk nemigen maradt a törvény eltörlésére, ám mégiscsak lehetne valamicskét tenni a legpitiánerebb és legnyilvánvalóbb csalások ellen. Ilyen például a láncszavazás. (Az az, amikor a zsarolható kicsi embereket például a közmunka-visszafogás lebegtetésével ráveszik, hogy - ha már odaszállították őket, spontánul persze - szépen, sorban menjenek be a fülkébe, az első vegye magához a szavazólapot, az üres borítékot dobja az urnába, hozza ki a szavazólapot, aztán a többit majd a politikai bandagazdák kitöltik és bevitetik a fülkébe, hogy hamar az urnába jusson.) Ezt kellene valahogy lehetetlenné tenni.

Annyira egyszerű: színes borítékokat és színes szavazólapokat kell bekeverni a fehérek közé. És mielőtt a szavazó leragasztaná vagy lezárná a borítékot, köteles lenne megmutatni hogy a színek párban vannak-e. Tucatonkét három-négy, mondjuk háromféle színű boríték és szavazólap elegendő. Ha nincsenek párban, akkor a csaló azonnal lebukik. És akkor nem baj, ha mindjárt viszik is áristomba, legalább két évre. Aki meg beszervezte-megzsarolta, az kapjon öt évet.

Azért kellene ezt ilyen szigorúan venni, mert mégiscsak a demokrácia ellen elkövethető legsúlyosabb bűncselekményől van szó, ami megalázza, nevetségessé teszi azt a népet amelynek életében az ilyesmi elharapódzik.Egyszer el kell számolnunk azzal, hogy mi minden történt az orbáni csudalaborban.

Kültéri

Az utóbbi hónapokat többnyire kórházakban töltöttem, így szükségem volt mobil internetre. A családom a Vonafone-t választotta. Nem túl drága - igaz, kicsit pitiáner, hogy amit - mondjuk a befizetett egy hónap alatt - nem használunk el, az odavész. Bár az eleganciára keveset adó társadalmakban ez így természetes.

Ami jobban zavart: a kórtermekben gyakran előfordult, hogy az egyik sarokban volt internet, a másikban nem. Sőt: az ágyam egyik végében igen, a másikban nem. Például műtét után eléggé macerás így még olvasni is, nemhogy levelezni, rendeltetésszerűen keresgélni.

Aztán, amikor kijutottam, és ismét láthattam tévéreklámot, megértettem, mi a baj. A Vodafone reklámja valami építkezést mutat, amelyen megáll az élet internet nélkül, persze mi rögtön megtudjuk, kit kell választani, hogy ilyesmi ne forduljon elő. És legott kiderül az is, amit az irodákban elfelejtenek közölni: a Vodafone hallatlan, 97,4 százalékos országos lefedettsége kültéri. Kültéri!

Ez magyarul azt jelenti, hogy nincs abban semmi, ha lakásban, kórteremben néha vagy gyakran nincs jel. Ha nem tetszik, ki lehet menni. Ideális esetben emberek tucatjaival találkozunk, akik tabletekkel a kezükben sétálgatnak. (Ennek kedvező egészségügyi kihatásai felbecsülhetetlenek.)

Bár kétségtelen, hogy gyakran használtam kórházkertben a masinámat, összességében mégsem gondolom, hogy az emberek többsége a külteret gondolja a legalkalmasabbnak vagy egyáltalán vonzónak az internetezésre. Esetleg az építészek - elismerem. Meg talán a pásztorok. Ede unokám a nyáron mezőgazdasági táborozáson vett részt, ahonnan úgy jött haza, hogy mégis inkább pásztor lenne. El is képzeltem mindjárt, hogy nem furulyával vagy tilinkóval ücsörög a fűzfa alatt, hanem egy muzsikálásra kiválóan alkalmas tablettel, ami persze nem csak csábításra alkalmas, hanem arra is jó, hogy csodás képeket készítsen az ő Iluskájáról, amit azonnal a Facebookon oszthat meg az immár élénk közéletet élő pásztortársadalommal.

Mindegy: a lényeg az, hogy nézzük meg, mit veszünk. A politikai reklámokat is nézegessük bizalmatlanul, mert hátha ott van valami apró betűvel, hogy “kültéri”.