Szárnyakat növeszteni

Két hét alatt ennyi kosz jött ki egy csapból

Annyira baljóslatú, hogy folymatosan elromlik minden körülöttem. Minden, ami elromolhat. Tulajdonképpen nem olyan rettenetesen nagy dolgok, de mégis olyan, mintha a sors folyamatosan figyelmeztetne. Például egy baljóslat: meghívtak egy nagyon kedves társaságba, hogy beszélgessünk a politikáról. Amikor kijöttem a pinceklubból, telefonált Kata, hogy siessek haza, mert rosszul érzi magát. Öt éve együtt élünk, de ez volt az első eset, hogy ilyesmiért telefonozott. Beültem az autóba, indítok. Semmi. Megint. Semmi. Van áram, de az önindító környékéről egy hang se jön. 

Úgy is maradt. Hívom Katát, hogy ez van. Fogalmam sincs, hogyan jutok haza, de megpróbálom a csöndes, sötét utcán betolni. Szerencsém volt, mert éppen megállt egy házaspár, a férfi azonnal jelezte, hogy várjak, segít. (Érdekes, és ebben is van valami sorsszerű, hogy ha bajban vagyok, szinte mindig van valaki a közelben, aki segít, anélkül, hogy kérném. Nem csak ilyen dolgokban. Ez néha már megrázóan megható.) Betoltuk, és az az ember még csak arra se adott esélyt, hogy megköszönjem, mert amint elindult a motor, azonnal megfordult, tehát azt se láthatta, hogy én kézjelzéssel megköszönöm. 

Szerencsére volt annyi eszem, hogy nem mentem be az utcánkba, mert ott éppen építik az utat, tehát nem lehet betolni, hanem kerestem egy lejtős utcát. Persze reggel nem indult. Bementem a közeli szerelőhöz, mondtam neki, hogy nem állítom le, mert nem tudjuk betolni. Mondta, hogy de, le kell állítani. Leállt. Indítsam. Természetesen pöccentésre indult. Az autók úgy viselkednek, mint az emberek a fogorvosnál. A szerelő elbocsátott. De persze este megint nem indult. Reggel se. Tologattam. Szerencsére rájöttem, hogy szinte a szomszédomban van egy autóvillamossági műhely. Betoltam, odavittem. Természetesen megint fogorvosnak nézte a szerelőt.

Mindegy, valami szénkefe volt a baj. 

Amint hazaértem, azonnal megnéztem a kazánt, mert arra gondoltam, hogy ahogy magamat ismerem, megint elromlott. Pont egy hete ugyanis úgy jártunk, hogy elkezdett belőle folyni a víz, de rendesen. Hívtam a szerelőt, aki mondta, hogy most éppen családilag van százötven kilométerre, de vasárnap este tud jönni. Addig bírjam ki. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert annyira csurgott a víz, hogy legalább félóránként üríteni kellett alóla a lavórt. (Majdnem azt írtam, hogy lavrot, mert gyerekkoromban, népesen úgy mondták.) Ezt úgy tudtuk megoldani, hogy Kata hajnalig virrasztott, én meg azután. Ráadásul vasárnap a vízömlést el tudta ugyan rekeszteni a szerelő, de ki kellett hívni a szakszervízt egy újabb hiba miatt.

Ma megint hívtam a szerelőt, mert egyre vékonykábban folyik a melegvíz. Hogy ennek mi lehet az oka, arra talán mutat valamit az, hogy mit bányásztam ki két hét alatt a fürdőkád csapjának szűrőjéből. Ez legalább két köbcenti kavicsféle. Úgy kerül oda, hogy részben jön a vízzel, részben pedig kicsapódik a hőcserélő nevű helyen, ahol aztán szépen le is rakódik. Egyre szűkebben bír átjönni a víz, aztán egyszercsak nem lesz többé melegvíz. Jóféle sósavval lehet pucolgatni, amíg ki nem lyukad az egész. Akkor aztán már százezerbe kerül majd. Most azért fohászkodom, hogy legalább ne télen menjen végképp tönkre.

Na, ezen a héten megint nem indult az autó. Most nem a seképsehang formulát találta ki, hanem azt, hogy amikor indítok, akkor fölsír, szinte, mint egy sziréna, de a fogaskerék nem bírja elkapni a másik fogaskereket. Ez a rettenetes hang négyszer-ötször fölsír, mire bekap, beindul a motor.

Vissza a szerelőhöz: mondanom nem kell, hogy nála ezt nem produkálja, még véletlenül sem. Még jó, hogy elhiszi.

Otthagyom, megjavítja, de amikor megyek érte, mondja, hogy kell valamit csinálni a kuplunggal, mert nagyon nyöszörög, amikor benyomjuk. Tudom én, de már megszoktam. Mondja, hogy jól van, ért, de az is lehet, hogy csak meg kell zsírozni, de az is, hogy nemsokára elszakad a bovden. 

Nincs megállás. Nincs kegyelem. Egy-egy ilyen aprócska baj alig kerül többe tízezer forintnál, ami rendben is lenne, mondjuk havonta egyszer. (Apám szokott erre olyanokat mondani, hogy “ja, nem kell tizenhárom éves autóval járni”.  Ezt szerettem benne a legjobban. Olyanokat tudott, hogy “aki autóval jár, annál mindig legyen tízezer forint” - akkoriban az olyan hathavi fizetésnek felelt meg. De a legjobb az volt, hogy ha már beszorult és nem volt több érve, akkor keményen kijelentette, hogy “egy kis akaraterővel az ember szárnyakat tud növeszteni”. Ha élne azt válaszolnám, hogy és nem kell olyan országban élni, amelyikben a csapokból kövek potyognak. Bár a vízművesek megoldják a gondot: ez a kövesvíz annyiba kerül, hogy nem marad pénz benzinre, így nem tudsz tizenhárom éves autóval járni.)

Annyi jó azért történt, hogy a befejeztem az első kisregényemet. Vélhetően az utolsót is, mert nekem rettenetes szenvedést okoz a hosszú történet. Pláne, ha tudom, mi a vége. Csak azért írtam meg, mert tartoztam vele. Magamnak, mert nagyon bennem volt. És ha valami nagyon bennünk van, akkor valami dugulásfélét okoz. Amíg nem írjuk le vagy inkább ki, addig nem jön a többi történet. És persze, hogy a végén másfél éves munka után nem is tetszik igazán. (Hónapok óta szinte készen van, csak piszkálgattam.) Katának tetszik. Benne az a jó, hogy tudom: megmondaná, ha nem.

  .