Egyszerüen nem értem, hogyan kerültem olyan helyzetbe, hogy állandóan rohanok. Éppen ma mondtam Katának, hogy szeretnék egyszer még az életben hétköznap, délután aludni egy kicsit. Kint voltunk Tahiban, és hirtelen eszembe jutott életemnek az a – bár megszakításokkal – hosszú része, amikor ilyesmit bármikor megtehettem. Aludni, nappal, kicsit, mennyi boldogság van abban!
Pedig nekem nagyon jó életem van. Ma valaki azt mondta, hogy a jelenlevők közül egyedül nekem van életem. Ez egy kicsit megrázott, akkor is, ha nem igaz.
Állandóan találkozom történet nélküli emberekkel. Már a mozgásukon, a gesztusaikból is látszik, hogy soha semmi említésre méltó nem történt velük, és remény sincs ilyesmire. Úgy fognak meghalni, hogy maguk se veszik észre.
Szinte minden héten meghal valaki, akit ismertem. Többnyire velemkorúak, vagy öregebbek. Már csak tompa fájdalom keletkezik bennem, aztán azonnal arra gondolok, hogy ez velem is megtörténhetett volna. Ez az öregedés biztos jele. Aztán elbizonytalanodom, mert a halál nem történet. A történet az, amelyiknek lehetne folytatása, de valamiért berekesztjük a mesélését.
Van az interneten az iwiw.hu, ami arra szolgál, hogy az ember megtalálja az ismerőseit. Nekem most 611 van. De közülük kettő már halott. Akkor ők most kik nekem? Mi történik az interneten a halottakkal? Mi legyen velük? Miért nem találunk ki nekik egy virtuális országot? Nem temetőt, mert hagyni kellene élni őket. Legalább annyira, amennyire egy kitalált világban ez lehetséges. Az internet kitalált, mégsem mese. Akármekkora országot hagyunk nekik, előbb-utóbb megtöltik. Illetve: megtöltjük.
Végrendelkezzem-e arról, hogy mi legyen velem az interneten? Hülye kérdés? A héten találkoztam egy nagyon nagy író gyerekével. Gondozza az apja emlékét. Én meg azon gondolkoztam, hogy szeretném-e, ha a gyerekeim pár év múlva mindent megtennének azért, hogy ne felejtsenek el az emberek. Vagy például Kata. Nem szeretném, de ha lenne túlvilág, és látnám, hogy nem tesznek semmit, biztosan megsértődnék. Ha meg látnám, hogy tesznek, akkor dühös lennék. Még jó, hogy nincs semmi. Se előttünk, se utánunk. Csak a semmi vágya a megszületésre, és a semmi vágya a föltámadásra.
Hiába őrjöng a tél, hiába rugdal nagyokat, ma reggel láttam verekedő feketerigó-kakasokat. A tyúk is ott volt velük a fán, és még csak nem is nézte őket. Minta ott se lenne. Nyilván teljesen mindegy neki, hogy kitől lesznek élettel teltek a tojásai. Csak erősebb legyen minden környékbelinél. És teljesen mindegy, hogy az erős rigó hogyan fütyül.
Pedig nekem nagyon jó életem van. Ma valaki azt mondta, hogy a jelenlevők közül egyedül nekem van életem. Ez egy kicsit megrázott, akkor is, ha nem igaz.
Állandóan találkozom történet nélküli emberekkel. Már a mozgásukon, a gesztusaikból is látszik, hogy soha semmi említésre méltó nem történt velük, és remény sincs ilyesmire. Úgy fognak meghalni, hogy maguk se veszik észre.
Szinte minden héten meghal valaki, akit ismertem. Többnyire velemkorúak, vagy öregebbek. Már csak tompa fájdalom keletkezik bennem, aztán azonnal arra gondolok, hogy ez velem is megtörténhetett volna. Ez az öregedés biztos jele. Aztán elbizonytalanodom, mert a halál nem történet. A történet az, amelyiknek lehetne folytatása, de valamiért berekesztjük a mesélését.
Van az interneten az iwiw.hu, ami arra szolgál, hogy az ember megtalálja az ismerőseit. Nekem most 611 van. De közülük kettő már halott. Akkor ők most kik nekem? Mi történik az interneten a halottakkal? Mi legyen velük? Miért nem találunk ki nekik egy virtuális országot? Nem temetőt, mert hagyni kellene élni őket. Legalább annyira, amennyire egy kitalált világban ez lehetséges. Az internet kitalált, mégsem mese. Akármekkora országot hagyunk nekik, előbb-utóbb megtöltik. Illetve: megtöltjük.
Végrendelkezzem-e arról, hogy mi legyen velem az interneten? Hülye kérdés? A héten találkoztam egy nagyon nagy író gyerekével. Gondozza az apja emlékét. Én meg azon gondolkoztam, hogy szeretném-e, ha a gyerekeim pár év múlva mindent megtennének azért, hogy ne felejtsenek el az emberek. Vagy például Kata. Nem szeretném, de ha lenne túlvilág, és látnám, hogy nem tesznek semmit, biztosan megsértődnék. Ha meg látnám, hogy tesznek, akkor dühös lennék. Még jó, hogy nincs semmi. Se előttünk, se utánunk. Csak a semmi vágya a megszületésre, és a semmi vágya a föltámadásra.
Hiába őrjöng a tél, hiába rugdal nagyokat, ma reggel láttam verekedő feketerigó-kakasokat. A tyúk is ott volt velük a fán, és még csak nem is nézte őket. Minta ott se lenne. Nyilván teljesen mindegy neki, hogy kitől lesznek élettel teltek a tojásai. Csak erősebb legyen minden környékbelinél. És teljesen mindegy, hogy az erős rigó hogyan fütyül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése