Vasárnap visszavittem Milost, de hétfő reggel már nagyon köhögött és elromlott az inhalátora. Javíthatatlan, mert a sok vízkő tönkretette az ultrahangos porlasztót. A délelőtt azzal telt, hogy újat keresgéltem. Találtam is, de végül egy kölcsöngéppel megoldódott a dolog. Amúgy a nap erős rohanással telt, és csak este lett egy kis nyugalom, persze Katával. Ő esténként, sokszor nagyon későig készül a másnapi óráira, és én erre – kicsit tréfálkozva azt szoktam mondani, hogy „tanul”, mert csakugyan olyan, mintha egy másnapi vizsga miatt izgulna. Ha elfárad, és képtelen este „tanulni”, akkor fölkel hajnalban, amit én elképesztő dolognak találok. Feladatokat, játékokat talál ki, végigvesz minden témát, leírja, kinyomtatja. Nagyon szeretem ezt benne, és így képzelek el egy tanárt: sok év, nagy gyakorlat után sem fásul el, mert ez a boldogságos hivatása. Este azt mondta, hogy ezt azért csinálja, mert nagyon élvezi a tanítást, de csak akkor, ha látja, hogy a tanítványai is jól érzik magukat. Számára az mindig nagy élmény, hogy bejönnek a „diákok” – persze fölnőttek – fáradtan, rosszkedvűen, és pár perc múlva már mindenki – vagy szinte mindenki – szemmel láthatóan „ott van”, jó a hangulat, örömmel tanulnak. De ez csak akkor lehetséges, ha semmit nem hagy a véletlenre, semmi nem esetleges, még akkor sem, ha úgy néz ki, mintha. Vagyis neki tökéletesen föl kell készülni mindenre. Szerinte csak attól a tanártól lehet igazán tanulni, akit bizonyos értelemben szeretnek a tanulók, ahhoz meg az kell, hogy ők is érezzék: valóban adni akar nekik, és nem csak birtokában van a tudásnak és az átadás módszereinek, hanem szereti is azt, amit csinál, és persze az angol nyelvet is, amit átad nekik. Az is sokat elárul, hogy amikor a tanítványai vizsgára mennek, szinte egész nap ádázul figyeli a telefonját, hogy mikor jön már egy esemes, mikor hívják, és jó látni, milyen boldog, amikor jó eredményekről számolnak be. Mert többnyire sikeresek. Nem is csodálom. Irigylem a tanítványait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése