Macsóbuli

Akárhogy keresgélek magamban, egy csöppnyi jelet sem találok, aminek alapján azt lehetne mondani, hogy feminista lennék. Fura módon, látva az új hatalom most épülő adatbáziskormányát, mégis úgy önt el a szégyen, mintha valami hormonok hatnának: egy csomó dolmányosvarjúnak és pingvinnek öltöztetett, rendkívül komoly tekintetű férfit látok, a jövőnk letéteményeseit. Nehezen hihető, de csakugyan az történt, amit előre gondoltunk: Orbán meg merte tenni, hogy egyetlen nőt sem választott országvezető pozícióba.
A mostani európai kultúrában ez azt jelenti, hogy semmibe veszi a nőket, akik ugye mégiscsak legalább annyian vannak, mint a férfiak. Sőt, megkockáztatom: talán tőlük több szavazatot kapott a Fidesz, mint a férfiaktól. Orbán ezzel azt üzeni, hogy minden marad a régiben: a nők ne is számítsanak arra, hogy jobb elbánásban részesülnek, mint eddig, hiszen senki nem lesz, aki képviselné az érdekeiket. (Bár talán majd Semjén Zsolt imádkozik értük.) Nem az általános emberi jogokról van szó, hanem a nagyonis női érdekekről. Például el kellene jutni odáig, hogy négy év múlva ne fordulhasson elő, büntethető legyen az a disznóság, hogy egy nő ugyanazért a munkáért nyilvánvalóan jóval kevesebb jövedelemhez jut, mint egy férfi. Feltéve persze, hogy egyáltalán őt választják, ha férfi jelentkező, lehetséges jelölt is verseng a munkáért vagy a posztért. És ez csak egy példa. Az családon belüli erőszakról és száz más szégyenről még szó sem esett.
Persze európai kultúráról nehéz beszélni Magyarországon. Még a kormánynál is rémisztőbb képet mutat majd az a macsótöbbség, amit nemsokára a parlamenti széksorokban látunk. Kár értünk.

  

Átadós-átverős

Szólni kellene Szíjjártó Péternek, hogy a háborúnak vége, csapatai már nem állnak hadban, ő egy sikeres tábornok a hasbadumáló szátyár alakulatok élén, akinek már nincs más dolga, mint Őfelsége nevében átvenni az ostromlott ország kulcsait. Mivel a háború Európában zajlott, van itt egy olyan illemféle, hogy az átvevő tábornok leül az átadóval (egy lefokozott senki), összeírogatják, hogy mi van a pincékben, a ládákban, a hordókban. Nem mondom, peches dolog, de van egy olyan furaság az európai hadviselésben, hogy a győztes megörökli a vesztes minden szerződését, a titkosakat is. Ezekben többnyire olyan dolgok lapulnak, amelyek nem tartoznak másra, még a népre sem, mert az kifecsegné, ez pedig kiszolgáltatottá tenné az új hatalmat is, vele az egész nemzetet. Igen, a háromharmadot. Nem csak katonailag, hanem például a gazdaságban, hiszen mindenféle spekulánsok spionjai sündörögnek szerte a hazában. Aprócska adatokból ki tudják deríteni, hogy például mikor érdemes gyengíteni a pénzt, az árukészlet értékét, meg efféléket. Nem értek hozzá, de filmeken láttam, hogy ezek milyen mocskosak.
Persze lehet azt úgy is csinálni, hogy népgyűlést hívunk össze az ország háza elé, aztán odavezetjük az átadót - lehetőleg bilincsben, mert úgyis börtönbe kerül, ami ugyan kicsit ellentétes a genfi egyezményekkel, de Genf nem az EU része -, aztán ráordítunk, hogy nobozmeg itt a zemberek előtt add elő, amid van. De ez nem szokás, jobb kultúrákban. A nép kapjon elszámolást arról, ami rá tartozik, de nem kellene úgy tenni, mintha az átadó nem akarna semmit átadni. Csak azért, hogy aztán hivatkozni lehessen. Hogy nem adta át, amit nem akartunk átvenni tőle. Ez így túlságosan átlátszó, tehát nevetséges.
De talán az lenne a legjobb, ha lejátszanánk virtuálisan ezt az átadás-átvétel dolgot. Mert ugye az elég hülyén hangzik, hogy Navracsics tábornok bead majd egy törvényt, amit majd az új parlament fogad el, és ami alapján visszamenőleg kell átadni-átvenni, már az átadás-átvétel után. A mostani állapotra játszásiból fogadjuk el azt, hogy Oszkó hadifogoly közlegény félrevezeti az új nemzeti adatbáziskormányt, de úgy, hogy nem csak a szekrények, hanem a fiókok is tele lesznek csontvázakkal. Tudjuk, hogy ez nem igaz, de fogadjuk el előre, hogy ne kelljen végignézni azt színjátékot, ami itt hónapokig várható a Fidesztől. Inkább foglalkozzunk olyan, szintén PR-politizálós lufiügyekkel, mint a parlament létszámának csökkentése, vagy a házassági hűség. Azokban legalább úgy csinálhatunk, mintha érdemben vitatkoznánk. Tehát Oszkó hazudik, csal, az IMF meg az EU hülye. És akkor máris lehet átadni és átvenni.
Tudom, hogy nyolc évi harci kaffogás és vicsorgás után nehéz leállni, de lassan stílust kellene váltani. Például abba lehetne hagyni a fenyegetőzést, lazítani lehet az öklökön és a fogsorokon. Megvan a győzelem, kiütéssel. Nem kell megmondani a zembereknek, de nem lesz itt akkora nagy börtönjárás, mert más a hideg polgárháború, más a kettőshatalom és más a hatalom. A győztes is tudja, hogy egyszer vesztes lesz, és pontosan annyit és akkorát kaphat az új győztestől, mint amennyit most ad vagy vesz.
Annál is inkább, mert ez nagyon hamar bekövetkezhet. A becsapott zemberek néha meglepően hamar fölismerik, hogy hülyét csináltak belőlük. És isten óvja Szíjjártó urat azoktól a dorongos, kopaszkás hordáktól, amelyekkel majd nem lehet átadós-átvételeset játszani.

  

Gyásztánc

Úgy tűnik, a szocialisták nem kapnak időt a gyászmunkára, ami pedig fontos, egészségvédő dolog. Bár az is lehetséges, hogy annak is van fölszabadító ereje, ha már a toron azonnal mindenki mindenkinek nekiesik. Vannak hagyományai ennek a magyar családokban, hátha most is bejön. A kérdés persze az, hogy ez elfajul-e a síron táncolás önfeledt rítusáig. A táncrend már alakul.
Arról aligha lehet vita, hogy a szocialista párt népítéletet kapott, ezt jórészt meg is érdemelte. (Az ezzel kapcsolatos orbánkodásokkal nem érdemes törődni, hiszen nettó sületlenségeket beszél, amikor például azt állítja, hogy a mi hazánkról évek óta csak rossz hírek jelentek meg.)
Miközben nem vitathatjuk, hogy az MSZP döntő többségükben jószándékú és becsületes emberek közössége, aligha hihető el, hogy az egyik személyiségnek, csoportnak csak hibája, a másiknak csak erénye van, volt. Hosszasan lehet sorolni, hogy kik, hol, miben tévedtek, miért és mire alkalmatlanok. Aztán lehet legalább olyan hosszasan sorolni az igazságokat másokról. Tudom, hogy így szocializálódtunk, de ahhoz, hogy a szocialisták ne teljesen lepusztulva jöjjenek ki az elkerülhetetlennek látszó belharcokból, talán az lenne a legjobb, ha a megszólalók mindenekelőtt azt tárnák föl a közösség előtt, hogy ők, személy szerint miben hibáztak és miben vétkeztek.
Mert hiba lehet, ha mondjuk társadalmi viták nélkül kezd valaki reformokba, ám bűn az, ha valaki belülről, például lobbiérdekből akadályozza ezek végrehajtását.
A szocialista párt első és legelső sorban azért vesztett hatalmasat, mert a Bajnai-kormány eredményei nem tudták feledtetni például a BKV-típusú ügyeket, vagyis az elpofátlanodott korrupciót. Ennek az lett a vége, hogy a szocialista párt vállalhatatlan ügyeit az amúgy baloldali szavazók még a szavazófülke magányában sem tudták vállalni. A jelenségnek azonban története van, aminek csak egyik vége az, hogy a pártot ma bőszen oligarcházzák jobbról. A másik végén, vagy valahol út közben föl kellett volna tárni azt, amit amúgy még a kívülállók is tudtak vagy sejtettek. Például ebben biztosan megvan mindekinek a saját felelőssége. Talán itt lenne az ideje, hogy mindenki mondja el a saját őszödi beszédét, de úgy, hogy azt az egész ország hallja. Másképp nem lesz megtisztulás.
Természetesen az MSZP a következő négy évben jól ellehet megtisztulás nélkül is. Tulajdonképpen nincs is boldogabb állapot, mint félközép pártként bírálgatni egy diktatúrára és törvénycsűrcsavarásra hajlamos túlhatalmat. Másra nem nagyon számíthatunk. Itt van például az MSZP elképesztő bénasága miatt megválasztott szelektív moralista államelnök, aki megengedte magának azt, hogy az első forduló előtt vagy legalább után egy szót sem szólt a Kubatov-ügyről, és aki a második forduló után örvendezésében egy félmondattal sem jelezte, hogy tudatában van felelősségének: szúrós szemekkel figyel majd, és nem engedi még a törvényesnek látszó túlkapásokat sem.
Az MSZP különös felelőssége most az, hogy lesz-e a baloldalnak egy olyan magja, amelyikhez legalább igazodni lehet, vagy szétszórt szabadcsapatok harcolnak hol a hatalom, hogy egymás ellen, amíg a gyászt bizarr, kísértettáncos emlékké nem oldja a jótékony idő.

  

Eyjafjallajokull

Azon gondolkoztam, mi lenne, ha most, mondjuk százötven éve lennénk. Néha gondolok ilyesmire. Például akkor, amikor zenét hallgatok. Mert ugye, ha másfél évszázada élnék egy faluban, és az egy szerencsés, mondhatni, polgárosodott falu lenne, akkor minden vasárnap hallgathatnám a főtéren a tűzoltózenekart. Ezen kívül zenét még a templomban, valamint lakodalomban, esetleg a kocsmai cigánytól hallhatnék, és könnyen előfordulhatna, hogy soha életemben nem jutnék értékes zenei kultúrtermékhez. Ja, esetleg, ha például pásztor lennék, naphosszat tilinkózhatnék. Az a kedvenc hangszerem. Ezzel szemben ma gyakorlatilag folyamatosan zene szól mindenhonnan. Ha akarom, ha nem. A kilencven százaléka kultúrális szemétnek, vagy jóindulattal tömítőanyagnak nevezhető. Arra szolgál a harsogtatása, hogy ne legyen csönd. A kérdés az, hogy a zenehallgatás szempontjából megérte-e föltalálni a rádiót, a televíziót, a magnót, a lemezjátszót, az MP3-at. Szerintem igen. Azért az öt százalékért, amitől jobb lett az életem, mint százötven éve élt ősömnek.
De ez most csak arról jutott eszembe, hogy azon gondolkoztam, milyen hatással lett volna százötven éve a csakugyan teljesen kimondhatatlan nevű gleccser alatt lévő tűzhányó Európa és a világ életére. Izlandról annyit tudnánk, hogy van. A vulkán kitörésének híre vélhetően soha nem jutna el Magyarországig. Vagy ha igen, akkor hónapok múlva, és csak akkor, ha a hamufelhő vagyis a hamusár miatt éhínség keletkezne. Ha a felhő el is jutna Európa fölé, vélhetően észre se vennénk, leszámítva esetleg egy-két légkörméricskélő tudóst, netán csillagászt.
Ez azt mutatja, hogy a távközlés, a motoros közlekedés, majd a repülés föltalálásával, az embermozgató ipar kiépítésével valami olyasmit hoztunk létre, ami nélkül akár meg is lehetnénk, de nem vagyunk, viszont elképesztően sérülékenyek lettünk. Az már többször előfordult az emberiség történetében is, hogy vulkánkitörés miatt olyan felhő került az égre, amelyik túlságosan szűrte a fényt, és ezért nem érett be a termés bizonyos területeken. Na de olyan, hogy azért következzen be ínség, vagy attól való indokolt félelem, mert nem tudunk repülni, még nem. Mert ugye ha nem tudunk fölszállni a gépekkel, akkor nem tudunk embert szállítani, akik nem laknak szállodákban, nem járnak konferenciázni, nem mennek meccsekre, nem nézegetnek műemlékeket, nem esznek vendéglőkben, nem állnak tátott szájjal a Hortobágy peremén, és nem lehet őket Tokajba, borkóstolóra vinni. Leáll az áruforgalom. Az egyik állami számvevő máris figyelmeztetett, hogy ez a kicsi leállás is hatással lesz az államháztartásra. Vagyis létrehoztunk egy igen törékeny rendszert, aminek egyetlen pontját elég megütni, és összeomolhat az egész. Jó, hogy létrehoztuk? Jó, hogy emberek százezrei vannak ebben a pillanatban is a levegőben, mert valami különös kényszertől hajtva folyamatosan mennek valahova? Nyilvánvaló, hogy ennek a jövésmenésnek a kilencvenöt százaléka teljesen fölösleges? Megérte, azért az öt százalékért, meg a többi utazás örömeiért? Persze, hogy megérte.
Csak ugye, mi van akkor, ha a vulkán nem hagyja abba a gonosz pöfögést? Imádkozhatunk. Csak az a baj, hogy százötven év alatt azt is elfelejtettük, hogyan kell.

 (Klubrádió, Hetes Stúdió)

 

Mi fog menni?

"Ebben az esztendőben nem fog menni, ez teljesen nyilvánvaló, de az az eltökélt szándékunk, elképzelésünk, hogy négy esztendő múltán, a ciklus végére a magyar vállalkozók átlagos adóterhelése a közép-európai versenytársak átlagához igazodjon. Hat esztendő alatt pedig a munkavállalók adóterhelését is szeretnénk erre a szintre szorítani" - mondta Kövér László egy  lakossági fórumon.
Hogyan lehetséges az, hogy egy párt, és különösen annak vezetője Orbán Viktor éveken át minden fórumon azt hangoztatja, hogy hatalomra kerülése esetén azonnali adócsökkentést vezet be, sőt esküszik arra, hogy a válságot is ezzel lehet a legjobban kezelni, majd a hatalom kapujában egyszercsak kiderül, hogy hazudott? Esze ágában nem volt adót csökkenteni, sőt eljövendő nemzeti adatbáziskormányának annyira nincs elképzelése arról, hogy mit is kellene tenni az ország gazdaságának fölemelése érdekében, hogy az ő Kövér Lászlójával még azt se meri mondatni, hogy mondjuk két év múlva lesz valami préseresztés. És mire ígérgetnek hat év múlva adócsökkentést a munkavállalóknak, amikor négy évre kaptak hatalmat? Hogyan változott meg a Fidesz gazdaságélénkítő világverseny-terve, amikor a Vezér a válság kellős közepén még arról orbánkodott, hogy az adócsökkentés ellentételezésére való rákérdezés egy magyar betegség? Valaki megmondta neki, amit egy alapfokú háziasszonyi tanfolyamon is oktatnak: valamit csak valamiből lehet? És mit szólnak ehhez a Fideszre éppen az adócsökkentés reményében oly nagy számban szavazó vállalkozók és munkavállalók? Itt nem arról van szó, hogy valami olyasmit nem tart be a Fidesz, amit nem ígért, csak sejtetett. Éppen ellenkezőleg: gyakorlatilag ez volt hosszú időn át az egyetlen megfogható ígérete. Mi derül ki a jövő héten? Rendteremtés tíz-, egészségügy rendbetétele húsz év múlva? Nem kellene mindjárt hétfőn lemenni az új frakcióval Őszödre, és mondani egy jó nagy, őszinte beszédet?
"Kérdés, milyen széles nemzeti egység tud felsorakozni az országépítő, újjáépítő munka köré, s mennyi ideig tart ki a nehézségek közepette" - mondta még Kövér László a második fordulóra utalva.
Kérdés, csakugyan. Mert előbb-utóbb még a vallásosan fideszesek is fölteszik ezeket a kérdéseket. Hogy "fog-e menni". De mi? Meddig?

  

Fény, remény

Remélem, a Jobbik kémei ott sündörögtek az Élet Menete környékén, mert ha látták, amit én, akkor jelenthetik Vona Gábornak, hogy baj van: többen voltak, mint a gárdisták!

Csakugyan csodaféle történt. Sokan azt gondoltuk, hogy azért kell most mindenképpen elmenni, mert a mostani közhangulatban, amikor hónapok óta tapintható a félelem, kilátszik a rejtőzködés, nem lehet, hogy csak néhány száz ember tegyen tanúbizonyságot arról, hogy ami itt folyik, az megengedhetetlen, égbekiáltó. Nem lehet, hogy újraéledjen a sátánpete, és ha semmi mással nem tudunk tenni a lealjasulás ellen, menjünk, fáklyával, hogy legalább a fénytől elriadjanak a legsötétebb erők.

Akkora fény lett, hogy nem is hittük el. A rakparton a fiammal fölmentünk a sétányra, hogy megnézzük: csakugyan jól érezzük-e, hogy a menet elejét se és a végét se látni.

És persze fürkésztük az embereket, a menetelőket. Föltűnő volt, hogy a többség nem idős zsidó, szintén idősödő gyerekeik és az unokáik karján, és sokan, nagyon sokan jöttek el a tízen- és a huszonévesek közül. És voltak ott szép számmal cigányok is.

(Mielőtt bárki belém kötne, hogy honnan ismerem föl a zsidókat: annak, hogy a szocializmusban is munkálkodott az antiszemitizmus, biztos jele volt, hogy dacára keresztény-középosztálybeli származásomnak, megtanultam fölismerni a zsidókat. Ezt én megrontásként könyveltem el. Remélem, a mai gyerekek is ezt érzik majd pár év múlva.)

Jó dolog, ha egy halálmenetre emlékező, antifasiszta demonstrációvá terebélyesedő Élet Menetén minden demokratikus párt képviselteti magát, fontos politikusokkal.  Jó dolog, hogy azt remélhettük: Bajnai Gordonon kívül Sólyom László és Orbán Viktor csak azért nincs jelen, mert Lengyelországba szólította őket a szomorú kötelesség.

Jó dolog, hogy van remény, még akkor is, ha sajnálhatjuk, hogy ez a sokezer ember nem gárdaavatások idején vonult ugyanígy. De talán még nem késő, talán még idejében ébredtünk.

 

Meg ilyenek

Nagy a bánat a baloldaliak és a liberálisok között. Ha zeneszerző lennék, most akkora keservest tudnék írni, hogy magam is zokognék, ha hallgatnám.
Vagy röhögnék. Kínomban.
Pedig csak az történt, hogy Magyarországon beállítódott az a rend, amit mindigis érzékeltem, tudtam: az emberek többsége válogatás nélküli, de inkább kicsit jobboldali demagógiafaló, olyan 15-20 százalék náci vagy nyilaskás hajlamú, a maradék meg baloldali és liberális. Én ezeket találtam eddig a legértelmesebb, legérzékenyebb embereknek, de aztán az utóbbi években bebizonyosodott, hogy bolondok. Külön-külön talán nem, csak együtt. Amikor már látszott a baj, amikor már két hatalom is megüzente, hogy korlátozott demokráciát vezet be, vagy annak maradékát is eltörli, akkor sem tudtak összeállni. Az, hogy a buta demagógiafogyasztók és a fába szorult ádázkodók nem veszik észre a veszedelmet, természetes. Na de az okosok? A magyar nép szellemi elöljárói!?
Mert azért az ész az kicsit balra van ám, és a szabadok között. Az a tragédia, hogy ha máshova jut is, titokban van, röstelkedik, vagy mi lehet. (Ma hallottam a csodás Konrád Györgytől: "Ami a diktatúrában az erőszak, az a demokráciában a korrupció". Ezt tessék megjegyezni. Baloldalon is. Főleg.)
Nem mintha sokat segített volna, ha abbahagyjuk az egymás elleni partizánháborút, áskálódást, ha elzavarjuk magunk közük a hatalommal visszaélő korrupt gazembereket, de legalább állva haltunk volna meg.
Egy demokrata életében paradicsomi viszonyok jönnek. Egy demokrata számára nincs inspirálóbb állapot, mint egy diktatúra nyomásában, ráadásul morcos gyilkososdit játszók fenyegetettsége mellett azon dolgozni, hogy valami emberségre vegye rá a diktatúra embereit, hogy a legelesettebbekkel megértesse, hogy csak akkor jutnak el valahova, ha elindulnak, hogy a zavarosfejűeknek legalább valami támpontot adjon a megtisztulás elkezdéséhez. Meg ilyenek. A mindenáron megszerzett túlhatalom akkor is diktatúra, ha megengedi magának az előzékenységet és a türelmet.
Egy demokrata számára nincs, nem lehet paradicsomibb állapot, mint amikor egy diktátor hajlamú örökös izé a "világra" való tekintettel kénytelen betartani a demokrácia minimumát, de közben egy olyan rendszerre épít, amelyiknek az alapja egymás megfigyelése, egymás lajstromozása, a besúgók, a bosszúból és irigységből jelentgetők hada. Ahol a másik oldalon, a komcsinak, nyuggernek, panelprolinak bélyegzettek, és az állandóan szégyenítéssel fenyegetettek állnak.
A demokratának össze kell állni más demokratákkal, akik meg tudják szervezni, hogy legalább jegyzőkönyvbe kerüljenek a kirekesztések, a büntetések, a packázások, minden, ami nyilvánvalóan politikai retorzió és a másként gondolkodásért való sanyargatás. Hogy legalább nyom legyen a diktatúra szolgáiról, besúgóiról, hatalommal visszaélő hivatalnokairól, tisztségviselőiről és önkéntes szolgáiról. Hogy ne csak a diktatúra bukása után, hanem már országlása idején is az egész világ tudja, mi folyik a demokrata hazájában.
Meg kell találni azokat, akik a hatalom rendszerében dolgoznak, de van lelkiismeretük, becsületük. Rá kell bírni őket az együttműködésre, illegalitásban. Mert ott, ahol túlhatalom van, azzal valaki mindig visszaél, így aztán minden eshetőségre az a legjobb, ha alámerülünk.
Ha ráadásul a demokrata olyan helyzetben találja magát, hogy nem működhet a parlament, nincs ellenzék, és ezáltal a sajtóra marad az is, ami a parlament dolga lenne, a demokrata meg véletlenül újságíró, akkor mit kívánhat még az élettől.
Annál a lehetőségnél, ami egy hét múlva vár ránk, csak a Kádár-rendszer volt rosszabb. De akkor még féltem. Most meg már nem.
És a másik nagy különbség nem az, hogy elmenekülhetek - bár nekem nincs hova -, hanem az, hogy akkor sajtó se nagyon volt, most meg már van internet, ahonnan éjjel nappal lehet csókoltatni a diktátort. Neki hosszú távon nincs esélye. Elég időt kap arra, hogy betörje, megnyomorítsa azokat, akiket nem szeret, akik nem szeretnék, hogy ő szeresse őket, de ha nem vigyáz, ha hagyja elszabadulni hívei ostoba és aljas természetét, akkor a saját tisztességes hívei fordulnak ellene. Bármilyen meglepő, minden diktátornak vannak tisztességes hívei. Megbolondulnak, de aztán látva a förmedvényeket, fölébrednek.
Van még egy hatalmas előnye annak, ha a demokrata írogat: mindig abban a tudatban élhet, hogy végül minden hatalomról ő mondja ki a végső ítéletet. Ez nem olyan mámorító érzés, mint maga a hatalom, de nem rossz.
Az ember, aki most a hatalom kapujában áll, egy dolgot biztosan tud: azt elvehetik tőle. Megérezte ennek minden rettenetes keserűségét. Van annyi esze, hogy tudja: ha jó királyként akar a történelemkönyvekbe kerülni, cselekedeteivel el kell feledtetnie azt a pusztítást, amit a hatalomból való kirekesztettségének bánatában majdnem egy évtizeden át művelt. Már tudja, hogy a hiúságon kívül semmiféle alappal nem bíró hatalomba legkönnyebben az ostobák emelnek bárkit, ám az ostobák lassan megokosodnak. A magukhoz való eszük jön meg, nem jobb emberek lesznek. Előbb-utóbb mindenkiben fölmerül a gyanú, hogy aki körömszakadtáig küzd a túlhatalomért, annak túl nehéz lesz a hatalma is.
Ha a kesergést abbahagynánk, zavartalanul, önfeledten figyelhetnénk azt a szinte össznépi fölhatalmazásos szerencsétlenkedést, ami most kezdődik a parlamentben. Koronázástól lombhullásig. Vegyünk magunkhoz ropit, mogyorót, sört vagy bambit, és önfeledten figyeljük a műsort. Ha csöngetnek, ne nyissunk ajtót. Ha nagyon kellünk, majd betörik. Vagy nem is kell, mert a szomszéd elsutyorogja Kubatovnak, hova dugtuk a kulcsot.

A látnok hatalma

Volt valami otrombaság-érzetem, amikor megtudtam, hogy Sólyom László a költészet napját jelölte ki a választás első fordulójára. Akkor eszembe jutott: az lenne jó, ha egy olyan idézetversenyt rendeznénk, amelyik arról szól, hogy József Attila látnokmérnökként hányszor írja le a jelenlegi közállapotokat. Persze - mint annyi mást - ezt sem szerveztem meg. Ma már nem is bánom, mert lehet, hogy erőtlenebb lett volna, mint az, ami történt: a Kubatov-botrány kirobbanása után néhány órával olyan József Attila reneszánsz következett be, amit költészetének szerelmesei soha nem merhettek remélni. Az internetes közösségi portálok megteltek például a Levegőt! című verssel. (A facebookos Orbán oldalról ki is tiltották.) Mi is a címlapunkra tettük. A legádázabb kampánycsend-fürkész se kifogásolhatta, hiszen nevetséges lenne a költészet napján betiltani József Attila bármelyik versét.
A Levegőt! lélekmérnöki pontossággal írja le azt az állapotot, amikor egy olyan párt készül a hatalomba, amelyik néhány hét múlva adatbázis kormányt alakít. Akinek a lelkébe férkőzik, annak kiegyenesíti a gerincét is. Ha a fideszesek idejében megtanulták volna, maguk közül vetnék ki azokat, akik lajstromozni merészeltek embereket. (Ha ma élne József Attila, akkor vélhetően komcsi nyugger panelproli lenne a fideszes adatbázisokban.)
Elvártam volna Sólyom Lászlótól, hogy ha már a költészet napjára tette a választást, ha már nem mert idejében érdemben nyilatkozni a választás előtt arról a morális förtelemről, ami az országgal történik, legalább mondjon el egy József Attila verset. Esetleg sajtótájékoztatón. Talán éppen a Levegőt! címűt. Beírta volna magát az irodalomtörténetbe is.

   

Ha

Amennyiben igaz, hogy az interneten napvilágra került hangfelvételen Kubatov Gábor, a Fidesz pártigazgatója mondja azt részletesen, hogy a Fidesz minden magyar választó pártpreferenciájával tisztában van, név szerint ismerik többek között "azokat a komcsikat, akik nem a Fideszt támogatják", akkor Orbán Viktornak legkésőbb szombat délelőtt egy sajtótájékoztatón be kell jelenteni lemondását és a politikából való távozását.
Mit is beszél Kubatov: "A pécsi választásoknál mind a 36 500 embert személyesen ismertük. Tehát aki ott volt azt személyesen ismertük. Mindegyikről tudtuk, hogy hogy hívják, hány esztendős, milyen erős támogatónk, mi a telefonszáma, mi a mobilszáma, mi az e-mail címe.  És szerintem ezt nem is lehet másképp csinálni. A pécsi kampányunkban, ha csak a fele anyagunk van kint, akkor is megnyertük volna a választást. Mi a Bánki Erikkel a legnyugodtabban ültünk. A Bánki Erik azt mondta, Gábor 38 ezer szavazatunk lesz. 36 500 lett. (…) Pontosan meg tudtuk mondani, hányan mentek el szavazni. Automatahívásokkal 22 ezer embert el tudtunk érni két órán belül bármi is történik a kampányban. Ha a Páva Zsoltról azt mondják, hogy egy gyerekgyilkos volt, akkor te a szavazóbázisod kétharmadát el tudod érni, és azt tudod mondani, hogy Páva Zsolt a legtisztességesebb ember.
Ráadásul ismertünk 15 ezer olyan embert a városban - ennyi szavazatot kaptak a többiek, ennyien utasították el Páva Zsoltot. Azt állítom, név szerint ismertünk minden olyan embert, aki elment szavazni és nem Páva Zsoltra szavazott. Meg tudom mondani most a városban, hogy kik azok a komcsik, akik egyébként elmennek szavazni és nem a Pávát vagy a Fideszt támogatják".
Ha ez igaz, nem csak azért kell Orbán Viktornak lemondania, mert rólunk, "komcsikról" gyűjtetett törvénytelenül, egy európai demokráciában teljességgel megengedhetetlen módon adatokat, hanem azért is felelnie kell, hogy a sajátjairól is. Az ilyen ember sokkal veszedelmesebb egy társadalomra, mint az, amelyik egy választási kampányban hazudik. De ha külföldi példát akarunk, akkor Nixon elnök ennél kisebb bűnért kényszerült távozásra az Egyesült Államok elnöki székéből.
Az ilyen ember gátlástalanul építi a totális hatalmat, ellenfeleit zsarolhatja, szolgáit büntetheti.  Az adatbázis bármikor, bármilyen adatbázissal összeköthető, így aztán a "komcsik" hamar kerülhetnek a közszférából az utcára, vagy éppen különféle pénzügyi és egyéb vizsgálatok alá. Könnyen veszíthetnek pályázatokon, éppúgy, ahogy a "zembereik" könnyebben nyerhetnek. Ha valakik mocskos módszerekre hajlamosak, miért ne folytatnák a hatalomban?
Az ilyen embert még a saját ügyészei se menthetik meg: bírák elé kell vinni a teljes vezérkarával együtt. A rendőrségnek - ha van elég ok a gyanúra, márpedig a Fidesz eddig nem tagadta, hogy Kubatov beszél - már tegnap, a szöveg nyilvánosságra kerülése után egy órával le kellett volna foglalnia a Fidesz összes irodáját, számítógépét, és le kellett volna tartóztatnia legalább Kubatov Gábort.
Ha ez igaz, ha a hangfelvétel valódi, és Orbán Viktor mégsem mond le legalább hajdan volt államférfiúi mivoltára emlékeztetve -, ha mégis megnyeri a választásokat, ne nagyon költözzön be a Miniszterelnöki Hivatalba. Csúf dolog szíjon vezettetve kipucolódni onnan.

  

Átok

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész országot megrázta Daróczi Dávid halála. Szinte biztos, hogy nem csak azért érezzük így, mert valaha együtt dolgoztunk vele, a közvetlen közelünkben lett újságíró.

Büszke, egyenes derekú cigányember volt, szerethető méltósággal. Ezért van okuk sírni a magyar cigányoknak: ő volt a legtisztább bizonyíték arra, hogy tehetséggel, elképesztő szorgalommal, tudásvággyal, jóakaratú környezetben nem lehet útját állni senkinek.

Szerettei azt kérték, hogy ne gyártsunk teóriákat arról, hogy miért kellett meghalnia. Butaság is lenne, meg tisztességtelen is, hiszen, ha ő nem üzent, nem adott magyarázatot - ezt egy búcsúlevélben megtehette volna -, akkor merjük föltételezni azt, hogy ez a boldognak és kiegyensúlyozottnak látszó ember, aki soha semmit nem tett véletlenül, aki pontosan tudta, hogy mi a szerepe, és azt is, hogy mi az üzenet jelentősége egy társadalomban, visszavonhatatlan tettével is üzent.

Hogy Daróczi Dávid mennyire fontos volt ebben az országban, az - ha addig nem is gondoltuk végig, mert miért tettük volna - azonnal kiderült a pártok, a társadalmi szervezetek, a politikusok reakcióiból. Az érte, az emlékére gyújtott gyertyák és a siratók számából. Abból, hogy olyanok siratták, akik sose találkoztak vele, akik nem szerethették, mint mi, akik pontosan tudjuk, mit szerettünk benne.

A jegyzőkönyv kedvért azonban meg kell emlékeznünk arról is, hogy még ki sem hűlt Daróczi Dávid teste, a kurucinfón, a Jobbik hivatalos médiapartnerének oldalán már a következő szöveg jelent meg: „1 cigóval kevesebb! Feldobta a prakkert daróczi dávid a HAZAÁRULÓK cinkosa!” Néhány órával később már a követésére szólították föl a cigányokat. Vagyis: akasszák föl magukat, tömegesen.

Ha valaki nem érti, hogy mi lehet ma egy cigány ember lelkében, miféle gyűlöletet kell lélekben túlélni annak, aki soha egy percre nem feledkezhet meg arról, hogy honnan jött, az most láthatja. Olyan emberek között élünk, akik istenfélőnek mutatják magukat, de önfeledten örvendeznek egy ember halálán. Folyamatosan, még a legborzalmasabb alkalmat is kihasználják arra, hogy virtuális gyilkosságokat kövessenek el.

Megátkoztam a kurucinfo szerkesztőit, munkatársait, és mindenkit, aki együttműködik velük. Úgy haljanak meg, ahogy Daró! És ezt komolyan gondolom, erősen kívánom. És most sajnálom igazán, hogy nem vagyok cigány, mert akkor hinném is, hogy fog az átkom.

Önvizsgálatot is tartottam: ezt nem csak dühömben gondoltam így. Azóta eltelt egy nap, és nem csillapodik haragom. Sőt, még növekedett is, amióta elolvastam a nácik hozzászólásait is az interneten. Nem ajánlom értelmes embernek. Megfagy az ember szíve: valóban gyilkos indulatokat keltenek ezek a nyomorultak.

Mindig azt hisszük, hogy van határ. De nincs. Valaha azt hittük, hogy az ember aljasulását a nyilvánosság némiképp visszafogja. Hogy van egy pont, ahol a demokráciának nevezett rend illemtana azt parancsolja, hogy eddig és ne tovább. Erre kitaláltunk egy eszközt, az internetet, amivel előbb találtuk meg a visszaélés lehetőségét, mint azt, hogy miképpen tehetné teljesebbé a demokráciát.

És elfogadjuk a legeszementebb képletet: úgy teszünk, mintha a névtelen mocskolódás és uszítás a szólásszabadság része lenne. Úgy teszünk, mintha nem lennének eszközeink az nyíltan uszító vagy éppen halottgyalázó gyilkoskodás megfékezésére. Sőt úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy kik ezek az emberek, mintha valami álarcosbálosdit játszanánk, ahol nem illik fölismerni azt, aki takart arccal áll előttünk. A szemünk láttára épül össze sereggé a náci horda az interneten és más médiumokban.

A legszörnyűbb ebben a tehetetlenség. Az, hogy pontosan tudjuk, hiába fordulnánk rendőrséghez, ügyészséghez, bírósághoz, mert nem csak egyenként vagyunk tehetetlenek, hanem együtt is, és ez a történelemben eléggé szokatlan állapot méltán kelt félelmet. Daróczi Dávid meggyalázásakor még üveg se tört, így aztán a rendőrség még rongálás dolgában se kezdene nyomozásba, mint legutóbb, amikor egy lakásban ünneplő zsidókra támadtak kövekkel. Ez bizony a Magyar Köztársaság szégyene. Nincs mentség.

A tehetetlenség szüli az átkomat, és mivel a tehetetlenség érzete nemhogy csökkenne, csökkenhetne, ha a törvényben, a rendben találhatnék biztonságot és bizonyosságot, egyre tehetetlenebb és egyre dühösebb leszek. Bénító düh ez. Volt már ilyen a történelmünkben. Egy költő szinte egy évtizeddel a halála előtt azt írta, hogy „járkálj csak halálraítélt”. Aztán versben imádkozott, ameddig csak élhetett, amíg tarkón nem lőtték.

Mielőtt valaki azt mondaná erre, hogy de hiszen ez Európa, itt tarkónlövésről aztán nem lehet szó, az emlékezzen a sorozatgyilkosságokra. Emlékezzen arra, hogy az ötéves Csorba Robika legyilkolása után is ott volt az interneten az az égbekiáltó mondat, hogy nem kár érte: kis cigóból lesz a nagy cigó.

Legyen az az utolsó örömük, hogy a nagy cigóból nem lesz már öreg cigó. Daróczi Dávidot meg majd mi cipeljük a lelkünkben, ameddig marad még lélek bennünk ebben a nyomorult országban.

  

Együttállások

Valaki azt kérdezte, hogy ha regényes életrajzot írnék, akkor mi lenne az a legfontosabb pillanat az életemben, amit megemlítenék. De ne olyan közhelyekre gondoljak, mint a történelmi események vagy valamelyik gyerekem születése, hanem valamire, ami olyanná tett, amilyen lettem.
Talán, talán: az ember életében egyszer-kétszer fordul elő a harmóniák tökéletes együttállása.

Ha ezeket megfogjuk, olyan mélyen maradnak, hogy soha nem lehet kipiszkálni belőlünk. De annyira nem, hogy a harmónia a testi valónknak is részévé lesz, így aztán - ha kell, ha a külső és belső harmóniákat képesek vagyunk rendbe állítani, akkor beléjük merülhetünk. És az olyan, mintha visszatérnénk egy egykor volt állapotba. Ha sikerül. Az is lehet, hogy életünk vége felé már csak erre várunk.

Úgy tízéves koromban egy nyári délutánon egyszercsak észrevettem, hogy minden gyönyörű körülöttem. Gyönyörű volt az idő, gyönyörű a langyos meleg, ahogy a fények beestek a kertünk fái között - száz fenyő volt ott -, ahogy a csönd zümmögött. Biztos éjszakai eső után lehettünk, mert olyan harapnivaló volt a fű, és az illata is, ahogy keveredett a fenyőillattal, valahogy nem csak az orromban, hanem tüdőmben volt.

Egy nyírfa alá ültem, behunytam a szemem - nem le, hanem be -, és hallgattam, ahogy a fa mocorog, vagy a levelei, mindenesetre úgy éreztem, hogy a fa csakugyan él, és ezt az amúgy nyilvánvalóságot valamiképpen tudatja velem, jelzi nekem. Mintha nem tudná, hogy én az állati testemmel föl tudom fogni, hogy ami szinte nem mozog, az is élhet ám. Arra gondoltam, hogy ha kinyitom a szemem, elmúlik ez, nem hallom többé. De mégis kinyitottam, és nem múlt el a hallásom.

Az előttem fekvő fűmezőre úgy esett a fény, hogy láttam az átrepülő rovarokat, és hallottam, vagy azt is csak képzeltem, ahogy verdes a szárnyuk. Nem a szokásos zúgásuk volt ez, hanem valami olyasmi, mint amikor lassított fölvétellel látjuk a röpülésüket. De én nem csak láttam, hanem hallottam is ezt.

Nem olyan messze egy muslinca-felhő röpködött, és úgy láttam, mintha nem összevissza röpködnének, mint máskor, hanem szinte szabályos mértani alakzatokba rendeződtek.

És az illatok még erősebbek lettek. Akkor hirtelen azt éreztem, hogy mindjárt megszűnik, elmúlik a színvakságom, mert ez nem is lehet másképp. Sose zavart, hogy nem látom a színeket, csak tudomásul vettem, de akkor vágytam rá, hogy mégis, legalább egy percre lássam, milyen a világ azoknak, akik nem úgy születtek, ahogy én.

Megint behunytam a szemem, hogy fölkészüljek a színözönre, de úgy maradtam, mert meghallottam a testem belső mocorgásaiat. Nem csak a gyomromat, a tüdőmet, de esküdni mertem volna, hogy hallom a vérem surrogását. És nem az agyamban, hanem a testem hallja nekem a testem hangjait. Olyan volt, mintha egy harang alatt lettem volna.

Olyan, mint később, nagyon később, amikor már inkább öreg voltam, mint fiatal, ezer buddhista szerzetes mondta azt, órákon át, hogy AAAUUUUMMMAAAUUUMMMAAAUUUMMM, és nem tudtam kiszabadulni ebből a hangözönből, és először életemben tudtam, hogy van akkora erő az emberekben, hogy ki lehet szabadulni. Magunkból. És még csak lélek se kell hozzá.

Nem tudom, meddig hallgattam a nyírfa alatt, de amikor kinyitottam a szemem, már lement a Nap, és nem láttam színeket. Vagy, ha láttam, nem tudtam, hogy azok, mert a szürkeség penésze már rájuk telepedett.

Elvesztettem a mindenthallásomat, elvesztettem a mindentlátásomat, az élet megint viszketeggé és közönségessé lett. Hűvösebb is jött rám. Nem fáztam, de a hűvös végképp megtörte a harmóniákat. De tudtam, hogy egyszer oda, abba az állapotba még visszatérek.

Másnap délután is kipróbáltam. Nem jött össze a nyírfa alatt, mint ahogy harmadnap se. Próbáltam máshol is. Reggelente már nem csak azért figyeltem az idő járását, hogy esik-e vagy nem, hanem azt lestem, hogy van-e remény a tökéletes együttállásra. Remény sokszor volt, de talán, ha pillanatokra járhattam közel a varázshoz.

Mostanában egyszer, éjszaka arra ébredtem, hogy meghalok. Nem ugrottam föl rémülten, nem estem kétségbe, tulajdonképpen csodáltam, hogy lecsukott szemmel a vackomon mereven, hanyatt fekve színt látok: alighanem vörös lett minden, csak valahol az engem körülölelő vörös gömb legtávolabbi pontján egy fényes, fehér folt volt. Tudtam, hogy hamarosan arra kell indulnom. És az volt a csoda, hogy miközben azon gondolkoztam, hogy kell-e szólnom valahogy a feleségemnek, vagy minek zavarjam, mindenkinek jobb, ha csak reggel tudja meg, mi történt, miért okozzak fájdalmat neki, mennyi baja lesz, mi lesz vele, és azon is, hogy szegény gyerekeim, hány zűrzavaros ügyet hagyok rájuk, elkezdtem hallani a vérem surrogását, a külső világ pisszegéseit. És ahogy elindultam a fény felé, egyáltalán nem boldogtalanul, az jutott eszembe, hogy végre itt van a harmóniák együttállása, amit negyvennyolc éve keresek magamban.

Biztos azért maradtam életben, hogy ez is bekerülhessen regényes életrajzomba.

 

Velejéig

Tudom, hogy furát mondok, de ennek a választásnak egyetlen értelmes és jogos fölvetése az lehetne, hogy ha a pártok abban versenyeznének, hogyan lehetne mérsékelni az egész életünkre rátelepedő fenevad, a korrupció étvágyát.

Itt van például ezen a héten az a felmérés, amelynek végeredménye szerint a megkérdezettek több mint a fele úgy vélekedett, hogy hazánkban egy vállalkozás nem tud versenyképes maradni korrupció nélkül.

Mindig arról beszélünk, hogy a korrupció valami nagyon rejtett dolog. Egyrészt ez nem igaz, másrészt ugye honnan nézve. Mert ha elfogadjuk azt a feltételezést, miszerint Magyarországon 1000-2000 milliárd forintot visz el a korrupció, akkor mégiscsak vannak nagyon jól látható jelek. Például meg kellett szüntetni a 13. havi nyugdíjat, hogy mást ne mondjak. Mert semmiféle megszorításra nem lett volna szükség, ha nem egy feudális országban élnénk, ahol egyszerűen isteni rendeltetésre jár a tized, annak, azoknak, akiknek jár. Ez nem bensőséges pártfinanszírozási ügy, nem kis- és nagystílűek – valójában elpofátlanodottak – fosztogatósdija: ez az önök élete.
Nézzünk pár szenzációhajhász címet az eheti sajtóból:

Velejéig korrupt a politika, az önkormányzati képviselők járnak az élen
Korrupció: sokaknál belefér - Minden második ember lefizethető -
Korrupt az egész világ? Az állam "biztat" normasértésre
Magyar felmérés: 10-ből 9-es szinten a politikai korrupció
Stumpf: Aki nem korrupt, az lúzer
Korrupció: áldozatok és elkövetők is szívesen lennénk
Őrizetbe vételek a 4-es metró szerelvényeit gyártó cégnél
Kovács Árpád: a kiszámíthatatlan költségvetési politika korrupciót generál
Huszonkét országban korrumpált a Mercedes

Persze Magyarországon is. Folytassam? Lenne még száz címem. Önök komolyan gondolják, hogy ami itt zajlik, vagyis a gazdaság és immár a politika elképesztő mértékű kriminalizálódása, az nem törvényszerűen vezet ahhoz, hogy a szélsőségek erősödnek? Vagyis ahhoz, hogy a kicsi emberek úgynevezett tiszta kezűeket akarnak a parlamentbe?
De hát a kis emberrel mi van: azzal, aki maga is bevallja – legalábbis minden második -, hogy valamilyen módon részt vesz a korrupcióban, vagy tud róla. Ezek az emberek akarnak tisztakezűeket? Milyen alapon?
Az egy erkölcsi alap, hogy én csak legföljebb pici korrupcióban veszek részt, mert a nagyból kihagynak? De tulajdonképpen a nagyban is részt veszek, ám nem tudom egészen biztosan, hogy a nagy az nagy, sőt néha azt se, hogy az korrupció.
Akkor még tudom, amikor a rendőrt próbálom rávenni, hogy ne annyira büntessen meg, de amikor, mondjuk, hálapénzt adok, akkor meg tudom magyarázni, hogy az miért nem az.
De megtisztulni se karunk. Legalábbis erre utal, hogy ebben a választási kampányban lassan másról sincs szó, mint arról, hogy mennyire nagyon megbüntetik azokat, akik lerabolták az országot, de a programokban egy szó nincs arról, hogy ezt az egész fertőzést mégis miképpen lehetne megszüntetni. Nincs rá igény?
Tudják, min csodálkozom? Azon, hogy az utóbbi hetekben egészen jól ment a tőzsde és a forint is erősödött. Alighanem nagy szerencsénk, hogy egy kivételesen nehéz nyelvet beszélünk, amelyen szinte csak néhány nem magyar származású ember tud olvasni szerte a világon. Mert ha például a befektetők olvasnák a magyar lapokat, lehet, hogy meg tudnák magyarázni, miképpen alakultak át a belpolitikai rovatok bűnügyi rovatokká, de az biztos, hogy kedvük az messze szaladna. Hacsak nem állami megrendelésekbe akarnak befektetni.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

Szentistváni emberünk

A múlt héten nagyon megijedtem, hogy valami baj van Semjén Zsolttal, esetleg már nem annyira szereti Orbán, de szerencsére tévedtem: a kesernyésen parádés humorú Csermely Péter - nyilván a nép megnyugtatására - meghívta a HÍR TV-be. Az interjúban rólunk is szó esett: a KDNP elnöke szerint, ha a Népszava megdicsérné, erősen el kellene gondolkozni azon, hogy letért a szentistváni útról.
Hosszasan beszélgettek, elsősorban az SzDSz pusztulásán örvendezve, amit Semjén nem kis részben annak tulajdonít, hogy ő sok szöget vert a koporsójába.
Volt szó a KDNP jelentőségéről is: Semjén szerint az utóbbi választások és az április tizenegyedikei várható eredmények tükrében a Fidesz-KDNP konstrukció minden idők legsikeresebb politikai formációja. Csermely Péter erre persze nem mondja azt, hogy bolha szempontjából a bolha-kutya szövetség a legsikeresebb a lakásunkba bejutás szempontjából.
Csermely persze mást se mond, nem is kérdez. Például arról, hogy mekkora gyalázat érte az országot és a keresztény egyházakat alig egy hete, amikor a Barikád címlapján Szent Gellért püspök szobra menórával a kezében volt látható. Igazából azért néztem végig az interjút, mert ha már egyház nem nyilatkozik ebben az ügyben, hátha mond valamit Semjén, hiszen mégiscsak ő a magyar politikai kereszténység letéteményese. Persze egy szó se esett erről. Úgy látszik a dolog nem keltett megütközést keresztény körökben.
Gondoltam azt is, hátha beszélnek valamit az egyházat megalázó botrányról, a pedofil ügyekről. Na, erről már beszélt Semjén. Ezt: "Az egy egészen sajátos paradoxon: akik mást se csinálnak, mint különböző szexuális devianciákkal bombázzák a magyar társadalmat, azok támadják az egyházat állítólagos pedofil dolgok miatt bizonyos egyházi iskolákban. Ami azért abszurd, hiszen nekik ünnepelniük kellene. Hiszen amit ők akartak, az lám-lám itt is megvalósult."
Ennyit tudott mondani arról, amiért már Őszentsége XVI. Benedek is bocsánatot kért, miután kiderült, hogy gyerekek ezreit verték, kínozták és erőszakolták meg szerte a világon egyházi- vagy az egyház szolgálatában, az egyház felügyelete alatt álló emberek.
Semjén persze előveszi a legszánalmasabb védekezési technikát: arra hivatkozik, hogy mások is fajtalankodnak gyerekekkel.
Senki nem gondolja, hogy az ilyen estek túlnyomó többsége az egyházi intézményekben történt. A dolog kínja nem csak abban van, hogy ilyesmi előfordul, hanem abban, hogy az a Katolikus Egyház érintett, amelyik a legharcosabban lép föl például a homoszexuálisok kirekesztéséért, folyamatosan az emberek - nem csak a katolikusok - nemi élete fölött strázsál. Az igazi botrány pedig az, hogy az egyház hosszú éveken át megpróbálta mindezt eltitkolni, a megrontottakat elhallgattatni.
Ha Semjén Zsolt, az egyház lándzsájának hegye csak eltréfálkozni képes a dolgon, gyerekek ezreinek nyomorúságán, és ráadásul úgy tehet, mintha azok, akik például a melegekkel való emberséges bánásmódot követelik, a gyerekek megrontását sugalmaznák, akkor Semjén Zsolt nemhogy képviselőnek, pártelnöknek, kormányzati tényezőnek alkalmatlan, hanem arra is, hogy normális emberek közé engedjék. Egyszerűen nincs tisztában szavainak jelentésével.
Ha ez a "szentistváni út", akkor várjunk együtt Isten gyógyító tekintetére. Addig is gratulálunk azoknak, akik ennek az embernek Mindszenty-emlékérmet adtak.

Leköpetve

Nem mondom, hogy Barna bácsi bűnöző. Azt viszont, aki olyan embert jelöl képviselőnek, pláne miniszterelnöknek, aki villanyárammal csapatott agyon egy tolvajt, veszedelmes politikai bűnözőnek találom. Azt is, aki egy olyan jelölt mellett kampányol, aki legalábbis igen erősen gyanúsítható terrorizmussal. Olyan országban élünk, ahol Barna bácsi és Budaházy össze tudta gyűjteni a kopogtatócédulákat, miközben ez rendkívüli nehézségeket okozott például Debreczeni Józsefnek.
Persze elfogult vagyok Debreczenivel, mégse gondolom, hogy nem lehet őt szívből utálni, de azért az túlzás, ha Magyarország egyik legnagyobb hatású gondolkodója csaknem esélytelen egy halált okozóval és egy halálosan veszedelmes fölforgatóval szemben.
Milyen ország? Olyan, amelyikben a nácik méltán készülhetnek Magyarország megszégyenítésére, az 1939-es baljós politikai állapotok újrakeltésére. Olyan ország, ahol az immár jó okkal kétségbeesett Fidesz nem tudja megállítani azt a gépezetet, amit maga keltett életre. Nem arra gondolok, hogy belőlük nőtt a Jobbik, hanem arra, ahogy megterített a Jobbiknak szavakkal, gesztusokkal, kirekesztéssel, utcai politizálással, uszítással, fenyegetéssel, rendkívül színvonaltalan magyarkodással. És legfőképpen azzal, hogy magán nem vette észre, hogy hova vezet egy demokráciában az együttműködés hiánya - pláne totális válságban -, mire vezet egy katasztrofális gazdasági állapotban a leki és szellemi zsarnokoskodás, a már öncélú rombolás, a minél rosszabb, annál jobb politika.
Hát, most minél rosszabb. Csak éppen nem lesz jobb a Fidesznek sem. Nem ujjonghat önfeledten a lepusztult, ostobaságokkal és bűnökkel terhelt baloldal nyomorúságán.
Micsoda ország az, ahol a miniszterelnök-aspiráns nem mer kiállni vitára? Miféle párt az, amelyik olyan emberekből áll, akik képesek csak azért kétmillió kopogtatót összekaparni, hogy más politikai erőknek ne jusson? Mekkora ordas, mégis pitiáner visszaélés ez? Miféle nép az, amelyik az ilyet eltűri és még őket is juttatja a hatalomba?
Meglesz persze mindennek minden következménye. A demokrácia ellen elkövetett bűnök, mindig visszaütnek. Egy leköpködött demokrácia is demokrácia, csak ronda, kínos, beteges, és jó okkal szégyenkező. Az ilyenben pedig nehéz hamar emberekhez méltó életet teremteni.

 

Csak a Fidesz?

Semmi sem hiányzott ahhoz, hogy elégedetten vegyem tudomásul, hogy Orbán Viktor előre megjósolható módon közhelyeket és már régen elpufogtatott laposságokat kiáltozott népének a szinte forradalmian tavaszi szélben, korszakindító beszédében egy Coca-Cola-szlogen alatt, miszerint "itt az idő". Az italvilágcég legújabb reklámarca önfeledten sértegette a baloldalt, ám kevésbé merte ostorozni a szélsőjobbot. Pusztán azt tudta fölhozni nekik, hogy a választás is forradalom, föltéve, ha mindkét szavazatunkat a Fidesznek adjuk. Nem kell ám törni-zúzni!
Mivel Pápai Gábor ezt már a múlt héten rajzosan is megjelenítette, nem volt meglepetés az se, hogy Orbán értette a nép szavát: nagyon utáljuk már a telet. Az lett volna meglepő, ha nem ígéri meg szinte, hogy ő hozza meg a tavaszt a magyaroknak. Pech, hogy úgy néz ki, előbb jön, mint gondolná. Majd a píárosaival kezelteti ezt a skandalumot.
Egész este azt kutattam magamban, hogy miért maradt hiányérzetem. Reggel aztán, amikor a Magyar Nemzet címsorát megláttam, minden megvilágosodott. "Csak a Fidesz!". Rájöttem, hogy Semjén Zsolt hiányzott. Éveken át megszokhattuk, hogy afféle előzenekar gyanánt lép föl Orbán előtt, aztán ott áll mellette, áhítattal, bólogatva, néha elszabadult testbeszédében csücsörögve. Most meg nem volt sehol. És mintha a kereszténydemokraták úgy, ahogy vannak, hiányoznának a kampányból. Remélem, csak valami tévedésről van szó, és nem arról, hogy Orbán megunta Semjén nagyképűségét, és úgy döntött, hogy amortizálja a nagy amortizátort.
Megengedhetetlen veszteség lenne ez az egyatábornak, bár ehhez semmi közöm. Viszont ahhoz igen, hogy kiheverhetetlen csapás lenne az egész magyar humorszakmának. Nem ér így büntetni a baloldalt!

  

Amortizáltak

Orbán megújította a vérszerződést a hűséges vezérekkel. Ez nagyon helyes, mert a népek szeretik, ha a kormányzás széles alapú. Bár, ha most jó régen, királyi korban lennénk, akkor az óriás Orbán mellé valami nagyon picike emberkéket rajzolna az írnok, mert ugye volt idő, amikor rang szerint illett ábrázolni a magasságot. Például Semjén Zsolthoz nagyítót kellene használni, bár ebbe vélhetően belekötne egy matematikus. Ha ugyanis a közvélemény kutatói azt hozzák ki, hogy a KDNP támogatói mindösszesen nullán vannak, akkor azt miképpen lehet ábrázolni? Például szellemnek, gondolom. Erre támpontot adott Semjén óriásarcú nyilatkozata, miszerint az ő pártja adja a Fidesszel kötött igen hatékony csodakoalícióban a szellemi erőt. Hogy aztán mekkora szellemi erő lehet abban a pártban, amelynek összes erejét nullának értékeli a nép, az érdekes kérdés. Hacsak nem valami negatív erőről van szó, mert ugye azt is mondta Semjén, hogy ő volt a nagy gyurcsányamortizátor, száz százalékos teljesítménnyel. Ennek ugyan ellentmond az, hogy az utóbbi napokig a Fidesz még mindig Gyurcsányt akarta legyőzni. Ez azért érdekes, mert a nullára lepusztított erőt, minek már aprítani, ha csak nem az is valami szellem. Az utóbbi hétre aztán úgy alakult, hogy a Fidesz mégis inkább a Jobbik ellen fordult, mert Orbán fölfedezte, hogy akár félmillió ember is átszéledhet Vona egyazászlaja alá, ha tovább amortizálódik a Fidesz. Lehet, hogy Orbán jobban járna, ha most, az utolsó utáni pillanatban álszövetkezés helyett mégis elfogadná Bajnai jobb kezét, egy antifasiszta összefogásra. Nem kellene aggódnia: Semjén csücsörítene és szorgalmasan bólogatna ehhez is.

 

A későbbiekben

Mi történt Orbán Viktorral? Hogyan juthatott abba a szégyenletes állapotba, hogy gyakorlatilag az összes eddigi harsogó adócsökkentési ígéretét visszavonta? Mert ugye eddig, mintha azt sugallta volna, hogy amennyiben hatalomra kerül, legott csökkenti az adókat, mert az a gazdaság élénkítésének, a válság leküzdésének egyetlen valóban hatékony eszköze. Amikor fölvetődött, hogy na jó, de akkor miből fizeti az államszámlákat, nagyon viccesen azt mondta: az egy magyar betegség, hogy állandóan ezt firtatják. Most meg azt tudja csak ígérni, hogy ha pártja kormányra kerül, akkor a vállalatok adóterheit négy, a lakosságét hat év alatt a régiós versenytársak szintjére csökkenti. Aztán, majd a "későbbiekben" valamivel az alá megy.
Az történhetett, hogy Demján Sándor és a vezető vállalkozók előtt nem mert hülyeségeket hazudozni? Mert talán nyílt színen kinevették volna?
Mindig nagy ámulattal figyelem, amikor egy olyan ember, akit négy évre választanak, hat évre ígérget - vagy éppen tízre, mert ugye addigra gondol megteremteni egymillió munkahelyet. Ezt bárki meg tudja ígérni. Én például teljesen alkalmatlan vagyok miniszterelnöknek, de itt és most megesküszöm, hogy ha mégis inkább engem választanak, négy, pláne hat év múlva csökkentem az adókat. Bármilyen buta is vagyok pénzügyekben, a nyilvánvalóan várható gazdasági föllendülést, egy normális szinten működő államháztartás lehetőségeit megfelelő szakemberekkel ki tudom használni.
Vélhetően az történt, hogy Orbán fölébredt. El kellett pöttyenteni ezt a mondatot, hogy legyen mire hivatkozni, amikor majd ősszel a bal- és pláne a szélsőjobb számon kéri a nyolc év alatt összehordott hagymázas marhaságokat.
Kíváncsi vagyok, mikor jelenti be, hogy "kétszer mondom: lesz gázáremelés". Mert ugye, mintha meg lett volna ígérve, hogy az is csökkenni fog. Legalábbis a Fidesz itt erősen csúfolta a szocialistákat, mert képtelenek voltak a csökkentésre.
Csak csöndesen jelzem, hogy a jobbikos csőcseléket, de még a parlamentbe delegált díszcsűrhéjét se lehet majd valóságos és azonnali adócsökkentés és más jóléti intézkedések nélkül megzabolázni. Ja, hogy ezekre nincs mód, mert vannak gazdasági realitások? Ezen bizony előbb kellett volna gondolkozni.

 

ÉN OTT LESZEK:
Március 7-én vasárnap 5-től a MERLINBEN
Ezotükör és kollektív analízis: a politika evolúciója
KRITIKUS TÖMEG A CENTRIFUGÁBAN
Pszicho-politikai performanszok:
NAP, Fényt Most, Angyalkommandó, 100 Legszegényebb,
Cigány siratófal, Hétes, ICA, Néma Nővérek
Kreatív közéleti tettekről és következményekről beszélget:
Novák Éva, Andrassew Iván, Bódis Kriszta, Incze Ágnes,
Lovas Nagy Anna, Györe Gabi, Cilin és Szécsi Magda,
Lévai Katalin és Gordon Agáta
Bemutatkozik
József Etella sámán és médium, a költő nővére

Őrtállás

Holnap, szombaton őrt állunk a Hősök terén az Ismeretlen Katona sírjánál az utóbbi évtizedek legförtelmesebb és legaljasabb indíttatású gyilkosságsorozatának roma áldozataira emlékezve. Nem tudom, hányan leszünk, de biztosan nem elegen. Bár a kevés is sok ahhoz képest, hogy két hete még úgy volt, hogy a közelébe se mehetünk. Mert ott egy választási naggyűlésnek álcázott nemzetközi náci fölvonulás készült, ahol a Waffen SS és a velük szövetséges magyar alakulatok hősi tetteiről ordítoztak volna, arra emlékezve, hogy megpróbáltak kitörni a Vörös Hadsereg gyűrűjéből. Bármit is gondolunk, az biztos, hogy égbekiáltó pofátlanság egy olyan német alakultra emlékezni Magyarországon, amelyik teherautóiról lerugdostatta az oroszok elől menekülő magyar katonákat - ez hiteles családi emlék -, igen erős szerepet kapott Magyarország megszállásában, emberek százezreinek likvidálásában, az ország rombadöntésében. Hogy Magyarországon, ahol több mint egymillió ember veszett oda, és még negyven évnyi rabsággal is fizettünk minden idők legordasabb eszmefertőzéséért, megint vonulhatnak náci emlékgúnyában, őrseregben, csendőrködve, népet rémisztve - ez megengedhetetlen.
Mint ahogy megengedhetetlen alkotmánycsúfolás, hogy egyáltalán be lehet jegyezni ma náci pártot, és az működhet is, rendezvényeit sem a rendőrség, sem a bíróság nem tilthatja be. Egy olyan országban, amelyikben az egész politikai osztály tátott szájjal, tehetetlenül figyeli, ahogy a nácik az ország házába menetelnek.
A kérdés már csak az, hogy egyszer lesz-e annyi önérzetes őrtálló ember, amennyivel legalább el lehet takarni ezt a szégyent.

 

Beérik a hülyeség

Nagyot csapott Kósa Lajos, Debrecen polgármestere miután Bajnai Gordon miniszterelnök a Parlamentben azt merte mondani, hogy „Ez a szörny itt áll az ajtó előtt, dörömböl, hogy eresszük be”. És hozzátette: a Jobbik tönkreteszi az országot, mert nem megoldást, csak bűnbakokat kínál. Ezért szerinte össze kell fogniuk a demokratáknak. „Orbán Viktor és Mesterházy Attila demokrata és hazafi. Ha ez az egyetlen közös nevező köztük, az is elég a szélsőségesek legyőzéséhez”

Kósa Lajos szerint ez a gondolatsor nagyon kusza gondolkozásra utal, hogy Bajnai demokratának minősít egy pártot, másokat meg nem. És még hozzátette, hogy Magyarországon a bíróság a mércéje annak, hogy mi a demokratikus.
A bíróság nyilván demokratikusnak minősíti majd a Jobbikot, hiszen ha nem lenne az, már nyilván bejegyezni se engedte volna. Ezt persze föl kell ismerni. Nem könnyű megérteni, pedig világos: az a demokratikus, amit a bíróság bejegyez. Ez való az olyan kevéssé kusza gondolkozású embereknek, mint Kósa Lajos.
A bíróságokat azért hoztuk létre, hogy a társadalmat megóvják a leggonoszabb emberi törekvésektől. Sokmindenre képesek, de erre biztosan nem.
Van egy olyan történelmi tapasztalat, hogy időnkét fölcseperednek olyan erők, amelyek hatalomra, majd uralomra, végül egyeduralomra törnek. Nem tíz-húsz, hanem ezer években, birodalmakban gondolkodnak, amik szintén valami ősi birodalmiság folytatásai. De ha nem restek a hatalom jogfolytonosságának kutatói, akkor akár húszezeréves koronáról, harmincötezer éves írásról is képesek igen komor szavakkal beszélni. Kitalálhatják, hogy a hatalom joga gyakorlatilag az idők kezdete óta őseik vérében van letéteményben, akik az emberiség történetének kezdetétől mindig mindenhol a legmagasabb kultúrállamot létrehozva uralkodtak a Földön. Jogfolytonosságuk az uralomra kiszemelt ország területén kezdődött és azért van szükségük a hatalomra, hogy az idők végezetéig itt is maradjon. Különös tekintettel arra, hogy idegen népek ezt a szent földet veszélyeztetik, meg akarják szerezni, hogy éltető erejét - ami a vízében van -  elrabolják.
Nem folytatom, mert aki nem ismer rá arra, hogy ezek az újmagyar náci ideológia alapvetései, annak kár magyarázni. Ha viszont valaki tudja, és nem veszi észre, hogy megint a tolális elmebaj készül a totális hatalomra, és közben azt gondolja, hogy még van idő jogászkodni meg feleselni, azzal nem az a baj, hogy nem demokrata, hanem az, hogy alkalmatlan a helyzet elemzésére.
Lehet azt mondani, hogy ezek a dumák marhaságok, lehet azt mondani, hogy ha a vezetői azok is, a nép nem lehet annyira hülye, hogy ezt beveszi, és hagyja, hogy a hatalom majd azt is megmondja, kik lehetnek az ősi erények hordozói, kik uralkodhatnak és kikre vár a szolgaság osztályrésze, aztán meg kiket kell elűzni és kiket megölni.
Tévedés: a nép hagyja.
Pedig nem hülye. Ez a különös az egészben. Ez a legérdekesebb az emberiség történetében. Az évezredek alatt sokszor jöttek létre olyan társadalmak, amelyek beépíthették volna azokat a fékeket, jelzőrendszereket, sőt aktusokat, amelyek megakadályozhatták volna a rémuralmi törekvések rémuralomra jutását. Megtehették volna, úgy is gondolták, hogy meg is tették, de aztán kiderült, hogy mégse. A hatalom az emberek orra előtt növekszik, még meg is üzeni, hogy mit akar, még azt is, hogyan teszi meg, és a nép - és pláne annak szellemi és lelki vezetői - azon fecserészget, hogy hát ez még nem..., ez nem lehet..., ez még belefér, és így tovább.
Most az orrunk előtt növekszik ez a hatalom. Nem kell a legtámogatottabb politikai párt alalnökének, egy legendás város polgármesterének lenni ahhoz, hogy ezt fölfedezzük. A legegyszerűbb ember is látja, hogy a társadalmunk szervezetében nem valami jóindulatú pörsenés tenyészget, hanem maga a rák. Bár az intézményrendszerünk, a jogrendünk, a hagyománytalan hagyományrendszerünk, a politikai berendezkedésünk alkalmatlan erre, összefogással még le lehetne győzni. De lesz egy pillanat, amikor már nem. Azt is megmondom, hogy mikor: amikor a Fideszről kiderül, hogy a túlhatalommal sem tud mit kezdeni, nem tudja megetetni az éhes híveit se - nemhogy az ellenfeleit -, nem tudja teljesíteni az ígéreteit, kiderülnek azok a disznóságok, amelyeket nem egy párt, hanem az egész politikai osztály követett el - kivéve a jobbikosokat, mert ők még nem voltak ott, nem volt lehetőségük. Erről harsog majd a parmamentben a Jobbik. Akkor majd a Fidesz mai híveinek több mint harmada a Jobbikot kezdi éltetni. Ugyanaz a csőcselék, amelyet Orbán hívott életre, hogy Gyurcsányt zavarja el, elindul Orbánért. Beérik a hülyeség, a gonoszság és az ostobaság termése. Attól fogva megint csak Isten kegyelmében bízhatunk.
A balliberális-fideszes kettőshatalom után most egy bolsevik és egy náci párt kettőshatalma készülődik. Ha a Fidesz nem ébred föl idejében, nem lesz majd mentség, hogy a szocialisták végigaludták országlásuk nyolc esztendejét. A Fidesz olyan erővel áll szemben, amit nem lehet majd trükkösen leszalámizgatni, bármekkora szakértő ebben Orbán.
Elmúlt a nagypofájúskodás ideje. Bajnai Gordon merte kimondani az első kristálytiszta, minden önző politikai számítgatástól mentes antifasiszta üzenetet. Iszonyú árat fizet majd Orbán azért, mert az alvezérei ezért is leköpték a miniszterelnököt. Orbán a hatalmával, a népe meg életekkel.
Most múlt el az utolsó pillanat. Le fogjuk győzni az újnácikat, de úgy, mint a nyilasokat - külső segítséggel. Vagy úgy, ahogy a bolsevikokat győzhettük volna le ötvenhatban, ha nem kapnak külső segítséget. Száz évig sem gyógyuló sebekkel fizetünk.