Az más kérdés

Január 30. (hétfő) A hét vége gyors volt. Mindenre csak egy pici idő jutott. Kivéve a munkára. Úgy el is fáradtam, hogy ma alig bírtam fölkelni. Szerencsére valahogy sikerült Milossal időben beérni az oviba, így majdnem időben értem a szerkesztőségbe is. De ma elhatároztam, hogy holnap nem dolgozom. Alszom. Kata úgyis beteg. Este meg mennem kell az ATV-be Pikó András műsorába, hogy Szabó István dolgáról beszélgessünk. Mert aláírtam egy nyilatkozatot arról, hogy nagyra becsülöm.

Egy nagygyűlésen a Giornale olasz napilap beszámolója szerint Massimiliano Pusceddu atya éppen azért méltatta Berlusconit, hogy ellenzi a melegházasságokat, amikor a kormányfő váratlan fogadalmat tett. "Megpróbálok megfelelni az elvárásoknak, ígérem, hogy április 9-ig (amikor a magyarokhoz hasonlóan az olaszok is a parlamentről szavaznak) teljesen szexmentes életet élek majd" - mondta Berlusconi.

Azt leszámítva, hogy aki 69 éves korában a hatalom megtartásának reményében lemond a szexről, noha még van ereje hozzá, arra én nem szavaznék. Másrészt viszont csoda, hogy az ilyen baromságokat még nem vezettük be Magyarországon. Tényleg, mi van most? Orbán Viktor mit gondol a melegek házasságáról?


Kedves Iván

Olvasom a blogodon azt, amit Szabó Istvánról írtál. Kialakult egy kis vita itt a szerkesztőségben, arról, hogy hogyan járt el az újságíró, aki az egészet nyilvánosságra hozta az ÉS-ben.
Egy kolléga azt mondta, hogy az újságírónak, ha ilyen információ a birtokába jut, és bizonyítani tudja, szakmai-etikai kötelessége a történetet megírni. Ha nem írja meg, etikátlanul jár el, titkolózik az olvasók előtt.
Én azt mondtam, hogy a fenti tétel akkor igaz - így tanultam - ha az információ nyilvánosságra hozását közérdek, vagy nyomós magánérdek indokolja. Mivel én ebben az esetben ilyet nem látok, ezért azt mondtam, hogy nem írnám meg, még ha tudnám is, hogy valaki jelentett. Kivételt talán az jelentene, ha megtudnám például a jegybank elnökéről, a miniszterelnökről, a köztársasági elnökről, vagy valami hasonlóan fontos posztot betöltő emberről, hogy jelentett. Ezt ugyanis komolyan indokolná a közérdek.
Úgy is kérdezlek, mint volt tanáromat: szerinted mikor lehet, és mikor kell az ilyet megírni?

L.


Kedves L., a rendszerváltás utáni első parlament három tagjáról tudtam, hogy ügynök volt, mert a „postaládámba” véletlenül „beestek” dokumentumok. Az egyiket kifejezetten gyűlöltem, személyes ellenségem volt. Eszembe se jutott, hogy megírjam.
Később több tucat ügynök-dokumentumot kaptam meg, vagy láttam. Természetesen ismert emberekét, például neves kollegákét. Nem írtam meg, nem hoztam nyilvánosságra ilyen információkat. (Kivétel lett volna olyan eset, amikor valakiről tudom, hogy az állambiztonságnak dolgozott, és másokat zsarol ugyanilyen információval.)
Azért nem írtam leleplezéseket ezekről az emberekről, mert úgy gondolom, hogy maga a nyilvánosságra hozatal is ítélet, sőt büntetés: az ítélet végrehajtása. Ilyesmire csak törvényesen, törvények szerint van jogunk, rendkívül alapos vizsgálat után. Mert különben ez hóhérmunka. Ne felejtsük el, hogy ilyenkor emberek sokasága sérül. Nem csak az, akikről a beszervezett jelentett, hanem például a családja, a barátai is.
Igenis tudni kell, hogy aki jelentett, az pénzért tette, született aljasságból, vagy azért, mert zsarolták. Tudni kell, hogy okozott-e valóságos károkat embereknek. És ha igen, akkor tudatosan tette-e, vagy csak nem volt eléggé körültekintő. Amikor valaki a világ tudomására hoz egy ilyen, rendkívül súlyos terhet, akkor nem csak az a kötelessége, hogy jó nyomozó, aztán jó ügyész legyen. Ha méltányos ítéletet akar az olvasótól, akkor csak úgy jár el tisztességgel, ha jó ügyvédje is annak, akit leleplez.
Nem véletlen, hogy az ügynökbírák csak abban az esetben büntették nyilvánosságra hozatallal a fölfedett ügynököket, ha azok nem voltak hajlandók a közéletből visszavonulni. Mert a törvény is úgy rendelkezett, hogy a nyilvánosságra hozatal maga az ítélet-végrehajtás. Különösen igazságtalan, mondhatni brutális, hogy ilyen esetekben csak a beszervezett kerül a nyilvánosság elé. Sem a beszervező, sem a tartótiszt, sem annak főnökei. (Ha a konkrét esetet nézzük: Szabó Istvánt gyakorlatilag gyerekként szervezték be. Nagyon komolyan mondom, hogy ez hatalmi pedofilia, és legalább olyan erővel kellene büntetni, mint annak szexuális változatát. Én sokkal kíváncsibb lennék arra, aki kitalálta, hogy a kölyköket kell megzsarolni.)
Tehát azt tudom mondani, hogy ilyen mélymocskos ügyek esetében az igazságnál fontosabb, az érintett emberrel való különösen körültekintő, méltányos bánásmód. Egy újság erre képes lehet, egy rendkívül alapos tényfeltáró riporttal, de azt hiszem, ilyet, ilyen ügyekben még soha nem olvastam.
Az kevés, hogy elmegyünk valami hivatalba, ott dokumentumokat gyűjtögetünk, aztán azokat érdekesre szerkesztjük, és megjelentetjük. Miféle etikai állapotok vannak abban az országban, amelyikben az újságíró nem kérdezi meg egy ilyen ügyről azt, akiről megjelenteti az „igazságot”.
Ezzel együtt nem ítélem el a szerzőt se és azt se, aki ezeket a leleplezéseket megjelenteti. (Legyen szerencséje: soha ne tegyen kárt magában egyik – már amúgy is megnyomorított lelkű, és többnyire öreg - leleplezettje se.) Ahogy az újságírók és a szerkesztők viselkednek, ami a mai magyar etikai viszonyok között még megengedhető. Az más kérdés, hogy én nem engedném meg magamnak. És undorodom.