Az Agysugár öbölből

Fura, hogy éppen a sugarazás előtti napon néztem az Útikalauzt (stopposoknak), és az Agysugár öbölben, ahol mostanában délutánonként kitűnő társaságban nyaralok, az volt az első érdemi információ, hogy mindenki vigyen magával törölközőt. 
Na, gondoltam, örül majd Dávid fiam, aki a Nemzetközi Törölközőnapon mindig az élen jeleskedik, bárhol is dolgozik. Én vittem is mindjárt, de aztán kiderült, hogy pont nekem nem is kell, mert nem vetkezem, csak a fejemet adom a dologhoz.
Amúgy túl vagyok a sugarazás első hetén. Ma már el is aludtam, miközben az asztalon feküdtem. Nyilván kicsit fáradt voltam a melegtől. Lassú taxival mentem a kórházba. (Meglepő, hogy pont kétszer annyi ideig tartott az út, mint amikor Petivel, a vejemmel jártam ugyanoda. Na jó, ő egy igen tehetséges útvonalválasztó.)

130727 FB AI bemutatja: Végre hűvösebb időben nyitott ablaknál aludhatnék, ám több mint másfél órája az ablak alatt düdbüböl valami rettenetes ember a kocsijában. De olyan erővel, hogy szétrázta az agyamat. Agy - és bármilyen - műtét után az életünk gyakorlatilag arról szól, hogy szeretnénk aludni, ám ezt valamiért a többi ember nem engedi. Kár, hogy nem mehettem le most az utcára egy jó kis jégcsákánnyal, mert sok sérelemért leróttam volna tartozásomat. (Nagy szerepet kapnak az alvás megkadályozásában egynémely motorosok. Róluk majd később, egyszer, lehetőleg hangfelvételekkel. Kicsit félek róluk írni, mert mindig nagy a felhorgadás meg a fenyegetési hullám.)

130725 Facebook AI bemutatja: 

Na, ez rendben van Bushtól. (Persze lehet, hogy csak én vagyok érzékeny erre a témára.)

A kérdés persze az, hogy én valaha megtettem volna ezt egy kisfiúért, vagy bárkiért. Pedig semmiség, de nagyon szép, látványos gesztus.

http://webbulvar.hu/tart/cikk/d/0/180559/1/bulvar/Szolidaritasbol_lett_kopasz_George_Bush?place=srss

130723 4:57 Facebook Ságvári menet Nagyon azon leszek, hogy családi felügyelettel, 27-én délután hatra a Margit kőrúton legyek. Ha nem sikerül, akkor lélekben, veletek.

https://www.facebook.com/events/603696296319067

Kedves olvasóm kérdezte, hogy megkaptam-e a pénzt, amit átulalt arra a számlaszámra, amelyet a Népszavában dolgozó barátaim indítottak a gyógyulásom elősegítésére.

Mondtam, hogy nem tudom, mert amikor a gyűjtést indították, nem is tudtam róla, mert nem voltam olyan állapotban, hogy tájékozódjak, később pláne nem, most meg valahogy úgy lettem, hogy nem merem megnézni az adományozók névsorát. Ez elég fura érzés, és tulajdonképpen arról szól, hogy attól félek, összeomlok tőle. Tudom persze, hogy sok pénzről van szó, meg azt is, hogy politikusok, kollégák, művészek is adtak, legtöbben persze azok, akik azelőtt szinte minden nap olvastak és valamiért megkedveltek. 

Természetesen minden pénzt megkaptam. Ezek kezelését a gyerekeimre bíztam, hiszen ők látnak el engem most mindennel.

Talán majd egyszer megnézem, ha már merem. Bocs. Már attól is összeomlottam, amikor a kollégáim lefényképezkedtek a szerkesztőség ablakai alatt, hogy biztassanak. (Sikerült is. A biztatás. Meglepő módon életben maradtam.)

Addig is illik beszámolnom, mire költöm. Most éppen tárgyalunk egy 90 ezer forintos vizsgálatról, ami lehetővé teszi a célzott, tűpontos kemót.

Ezen kívül rendkívül sokat költünk táplálkozásra, főleg arra, hogy hallatlan mennyiségű zöldségféle és magféle jusson a szervezetembe. Ezek állítólag erősen rásegítenek a kezelésekre. Annyit tudok erről mesélni, hogy néhány hét alatt vélhetően több zöldfélét ettem, mint azelőtt egész életemben. Meg lehet szokni. Sőt, bizonyos étkeket már meg is szerettem.

A héten nagyon fontos esemény volt, hogy elmentem (vagyis mentünk, Wandával - mert minden így értendő, hiszen gyakorlatilag házi őrizetben vagyok) az új körzeti orvosomhoz, akivel nagyszerűen megértettük egymást. El is küldött a belgyógyászatra, ahol végre találkoztam két olyan szakemberrel -orvossal és nővérrel -, akikben megbízom, és el is hiszem, hogy rendbe teszik a vércukorszintemet, amit a szteroidok összezavartak és ma is zavarnak. Hihetetlenül kedvesen, gondosan bántak velem és Wandával is, akit tanítottak. 
Az egész eddigi küzdelemben ez a cukor-dolog okozta a legfőbb problémát. Nem egészen értem, hogy miért, de a sok zűrzavar szabályos félelmet keltett bennem - ami nem annyira jellemző rám. (Milyen nevetséges: túlélek egy agydaganat-műtétet, aztán belehalok valami rossz beállításba. A legszarabb dolog nevetséges módon meghalni.) Kiderült, hogy azért nem tudok aludni hetek óta, mert nincs rendesen beállítva a szint. Mindegy, azt hiszem, pár hét múlva ezzel is minden rendben lesz.

Holnaptól samponra se

130722 21:40 Na, túlestem az első besugárzáson is. Nagyon érdekes volt. Először készítettek nekem egy maszkot. Az annyi, hogy egy hálót tesznek az ember arcára, ami aztán megszilárdul. Olyan, mint egy vívómaszk. Amikor a meleg hálóanyagot az arcra teszik az nem kellemetlen, hanem inkább meglepő. Tíz perc az egész. Csak a végén jöttem rá, hogy mire jó: azzal rögzítik a fejemet besugárzás alatt, hogy el ne mozduljon. 
Maga a sugárzás öt percig tart, de abból három az előkészítés és a levezetés - vagyis igazából talán, ha kettő perc. Semmit nem éreztem. De az orvosnő mondta is, hogy így lesz. Most 17 dózist kapok, 17 napon át. A hatás állítólag már egy hét után jelentkezik. Föltéve, hogy az embernek van panasza. Nekem nincs.
Nagy örömömre nem kell közben diétázni. A ma reggelig érvényes rémhír szerint 17 napon át gyakorlatilag nem ehettem volna fehérjét. Szénhidrátot sem, és persze kifejezetten cukrosat pláne nem - hiszen a szteroidok miatt még mindig össze-vissza ugrál a cukrom. Ma kezdtem el a szteroid-csökkentést. Remélem, már holnap mutatkozik a jele. (A cukor a második drog, amiről le kell másznom a nikotin után a lányaim segítségével, és ajánlom is mindenkinek. Jól megy különben. Az a fontos, hogy ne görcsöljön az ember. Vagyis: tartok itthon diabetikus csokit arra, hogy ha nagyon vágyom, akkor egyek egy kockát. Ennyi elég.)
Fehérje nélkül sok lett volna. Kezdem megszokni a vegetáriánus étrendet, de azért energia nélkül nehéz energikusan föllépni a rák ellen.
Szóval a besugárzás semmi. Mondjuk meg fogok kopaszodni, mert a sugarak kiégetik a hajhagymákat, amik aztán állítólag nem is nőnek vissza - ez orvosi állítólag, tehát vélhetően hiteles, akkor is, ha ezer példa lesz arra, hogy de igenis visszanőtt sok embernek.
Úgyis régóta terveztem, hogy lekopasztom a fejemet, mert egyre nagyobb a kopott foltom. 
Holnap megyek varratszedésre, aztán Wanda le is beretválja. 
A kórházból hazafelé jövet megállapítást nyert, hogy egyre olcsóbb az életem. Autót nem vezethetek, tehát nem költök benzinre, nem dohányzom, és holnaptól samponra se kell félretennem.

130722 18:40  FB AI bemutatja: Wanda úgy magyarázta valakinek a telefonba hogy mekkora szerencsém van azzal, hogy a "jobbik" rákfajta jutott nekem az agyamba és a tüdőmbe, hogy van a Hitler és van a Leoncio. Nekem az utóbbi jutott.

Firkák

Sokan kedvesen jelzik, hogy gyakran néznek be ide, ám nem találnak semmit. Ennek az az oka, hogy meglehetősen zavaros az életem - költözködés Wanda lányomhoz, vizsgálatok, stb.), csak ritkán és röviden tudok írni, azt meg többnyire a Facebookon teszem, az Andrassew Iván bemutatja csoport oldalára (https://www.facebook.com/groups/andrassewbemutatja/). De tanultam ebből: ezeket az apró jegyzeteket, firkákat ide is kiteszem. Naponta, ha tudom. Az is lehet, hogy naponta többször frissül majd. Meglátjuk, milyen állapotban leszek a sugárkezelés alatt. Köszönöm a kedves érdeklődést!

És akkor mindenekelőtt a jó hír: most kaptam értesítést a szövettani eredményről: a daganat a szerencsésebbik fajta. Azt még nem tudom pontosan, hogy ez mit jelent, de nyilván azt, hogy könnyebben irtható, kevesebbet fogok szenvedni vele. Vagy velük. Hányan vannak ezek? (130722 10:30)

130721 8:47 Facebook AI bemutatja

Köszönöm az egy hét múlva esetleg bekövetkező születésnapom alkalmából a jókívánságokat. Csakugyan az a cél most, hogy erős akarattal 61 éves legyek. Mindenesetre szeptember 14-re merészen beírtam a naptáramba egy eseményt, ahol illene ott lennem. (Úgy néz ki, hogy akkor lesz a második Szörp-Szóda Fesztivál a Klubrádiónál.)

Szombati (130720) beszélgetésünk Kun Zsuzsával a Klubrádióban. 17 perc 40 másodperc után kezdődik: http://www.klubradio.hu/klubmp3/klub20130720-112857.mp3

130718 Facebook AI bemutatja  Ma nézegettem magam a tükörben, ami eléggé ritka. foglalatosságom. Nem nagyon látom magamon, hogy fogytam tíz kilót. Akkor viszont nem lehet másképp, mint úgy, hogy a fejemből kipiszkált daganat éppen tíz kilót nyomott. Jelzem: mintha könnyebb is lenne a koponyám.

130718 Facebook AI bemutatja Wanda megmért - vagy le? -, és kiderült, hogy egy hónap alatt tíz kilót fogytam. Vannak, akik kifejezetten ekkorka fogyásért mennek be kórházba, én meg csak úgy, mellékesen ezt is kaptam a sok törődés mellé.

130718 Facebook AI bemutatja Ja, és tegnap elfejeltettem ide jegyezni, hogy voltam szemorvosnál.Nem is egynél, mert mindent megnéztek. A műtét okozta zavarokat leszámítva szinte tökéletes a szemem - megfelel egy normális 60 évesnek. A daganat miatti látástér-kiesés kicsi, pontocska, nem oldalt van, hanem előrefele. Egy év múlva eltűnhet. Ez azért fontos, mert addig úgyse vezethetek autót, büntetőjogilag sem. (Ezt is tőlük tudtam meg.) Az olvasási nehézségeket az is okozta, hog hármas helyett már fél négyes olvasószemüveg kell.

A műtét

Július 12-15. A műtétről semmit nem tudok, mert átaludtam. Anita, aki családilag nagyon jó barátom, szabadnapján bejött, beöltözött, hogy segítsen , vagyis rajtam dolgozzon a műtét alatt, belenézett a koponyámba (és nem én ültem ott benne egy karosszékben, ahogy egy bizonyos Ancsin Gergő képzelte, hanem egy daganat).

Nagyon jó, hogy Anita ott volt, mert az utolsó pillanatban elkezdtem attól félni, hogy a műtőben pánikolok. Befele. Félni a félelemtől. De aztán ez elmaradt, csak egy kicsit fáztam. Mondjuk nem csoda, ha az ember egy csöppet magányos bír lenni agyműtét előtt a műtő előterében. De nem volt idő ilyesmire, pillanatok alatt elaltattak.

Az első, amire emlékszem, az az volt, hogy valaki megkérdezte: ismerem-e ezt az embert. Pesze, ismertem, hiszen Wanda volt. Ő pedig megkérdezte , hány ujját mutatja.  (Hármat - csak arra az esetre, ha máskor, mással is próbálkozna.)

Ennyi egy agyműtèt, négycentis, takaros daganattal.

Utána az intenzív osztályon ébredtem. Kérgezgették megint, hogy tudom-e hol vagyok és miért. Hamar kitisztultam, bár egy darabig azt hittem, hogy azért, mert a bal karomat vágták le valami orvoskalózok. (Később Anita fölvilágosított, hogy műtét közben a fejem a bal karomon feküdt, nyilván nyomta, és álmomban fájt.)

Ahogy eszmélni kezdtem, elkezdtem ellenőrizni, hogy mim van meg nekem. A lábak jól mozogtak, a kezek is, láttam egy órát vagy tíz méterre, jól olvastam a számokat, egy orvost megkértem, hogy legyen kedves hozzon valami betűt. Talált egy orvosságos dobozt, jól tudtam olvasni a feliratokat. Ez volt a legfontosabb. A nővért megkérdeztem, hogy fittyed-e valamerre az arcom, kukucsál-e félrefele a szemem. Valamelyik. Mondta, hogy akkor szólna.

Vagyis: hibátlanság!

Van egy olyan állapot, hogy tudod, hogy ez lesz, de magadnak se hiszed el. 

És akkor itt szögezzünk le valamit: lehetek én akármekkora hős, sőt csodagazdatest, szerethet engem mindenki, ha nincs egy bátor és hozzáèrtő orvos, aki ezt hibátlanul megcsinálja. Megy a duma, megy a duma az orvosok ellen, mert így az alternatív meg úgy a természet, de nélkülük nem megy.

Addig alternatívkodhatunk, amíg van olyan orvos, aki vállal olyat, amivel más nem tud vagy nem mer semmit kezdeni. Na, az enyém ilyen volt. 

Ami a bátorságomat illenti, annyira megkönnyebbültem, hogy bármin elröhögtem magam, úgy negyed órán át. Ezek szerint mégisscak volt dugdosott feszültség bennem. Lesz még elég bàtorságpróba.

Nagyon érdekes dolog egy intenzív odztályon feküdni.  Az intenzív érdeklődés miatt. Gyakorlatilag állandó az ellenőrzés. Egy percre nem hagytak magamra. Automaták is vizsgáltak. És közben egy szinte rituális mosdatásra is van idő és figyelem. Sőt: a nővér még a számat is kitisztította vizit előt.

A testem egészséges mivoltáról csak egyetlen adat: az egész koponyalékelés, vagdosás és a lélek kényelmére való rendrakás 37,1-re vitte föl a lázamat. Azt is csak fél órára.

Mindent összevetve ez a műtét csodás kaland volt, köszönöm mindenkinek.

Tartozom azonban jelezni mindazoknak, akik szeretnek, aggódnak, imádkoznak értem, és örvendeznek azon, hogy jól vagyok és mindjárt meggyógyulok, hogy ez egy olyan, életmentő műtét volt, ami esélyt adott arra, hogy megkezdődhessen a tűdőrákom és az agyamban maradt szétszórt apró daganatok kezelése.

Ez, ha minden adat rendelkezésre áll, hamarosan megkezdődik.

Nyilvánvaló, hogy - ha rajtam és a családomon múlik - legyőzöm ezeket a daganatokat, de az még nagyon messze van. Addig is hálás vagyok, ha együtt örvendezünk a részgyőzelmek után.

Túl

Itt vagyok, túl vagyok, nagyon jól vagyok, kicsiket alszom, de azt szinte állandóan. Írok, amint tudok.

Bátorság agynyomásra?

Ma volt egy kis beszélgetésem egy kedves fiatal orvossal, aki néha törődik velem, kérdezget az állapotomról, hogylétem fekől. (Nem csak ő, természetesen.) Mondtam: egyáltalán nem találom normálisnak azt, hogy nincs bennem semmi félelem. Az sincs rendben, hogy rezzenés nélkül veszem tudomásul, hogy tele vagyok daganattal, és két nap múlva se hullok darabokra. (Most találkoztam egy emberrel, aki egész éjjel sirdogált, ezért. Próbáltam vigaszalni, de kevés sikerrel. Pedig nagyon vicceseket mondtam.)
Nem jött az, hogy "ez nem igaz", meg az a fázis se, hogy ez "velem nem történhet meg", hogy az "orvosok hülyék". Semmi. Tudomásul vettem. És csöndesen tudok Rejtőt olvasgatni, aztán meg bealszom kicsikét, miközben életem legveszélyesebb órája előtt állok. Akárhogy is szépítgetjük: egyrészt nem biztos, hogy túlélem, másrészt szinte biztos, hogy ébredés után nem az az ember leszek, aki két órája voltam.
Azt mondta: az is lehet, hogy az agyban lévő nyomás okozza, hogy közömbös vagyok.
Na, de nem vagyok az! Hiszen foglalkoztat a dolog, aggódom, hogy nem tudok majd autót vezetni, olvasni, hogy elvesztem képességeimet, ésatöbbi. És más dolgokban sem vagyok közömbös, hiszen a szívem szakad meg a gyerekeim miatt, hálát, szeretetet érzek a családom, és nagyon sok ember iránt, furdal a lelkiismeret olyanokkal szemben, akiket elhanyagoltam, pedig ugyanolyan szükségük lett volna rám, mint most nekem, másokra. Vagyis nem vagyok közömbös. Hacsak nem úgy van, hogy az egy dologban lehetek, minden másban meg nem.
Mindegy, ez van. Ki kell deríteni, mert ez érdekes. Azért az mégsem mindegy, hogy bátor-e egy pasi, vagy csak a bátorságközpontot nyomja valami ödéma. Mert akkor az is lehet, hogy a műtét után elkezdek rettegni.

Most (14:29) fölmegyek a kertből bejelentkezni a nővéreknél. Nagyon aranyosan aggódtak, hogy eltévedek, kimegyek a kapun, vagy valami ilyesmi történik velem. Wanda lehozott, aztán egyedül fölmentem, egy pillanatnyi bizonytalanság nélkül. Így aztán most már lejöhettem, de ígéretet tettem, hogy néha bejelentkezem a négyórai infúzióig.
Tulajdonképpen ma az történt, hogy elmaradt a műtét, amit sajnáltam, ám leltem helyette egy egészen jó kis napot.

15:30 Elfelejtettem elnézést kérni az egyik vesémtől, amikor úgy volt, hogy rákos és kikapják, én meg olyamikkel tréfálkoztam, hogy "úgyse kellett, minek kettő"... Nehogy aztán az legyen, hogy megsértődik és visszatréfál valami görccsel vagy vicces daganattal.

Újabb újraterv, ölelésterápia

Technikai okokból mégis inkább holnap lesz a műtét. Minden rendben van, jól vagyok.
Annyira hiányzott belőlem a félelem, hogy simán elaludtam műtétre várakozás alatt. És az alvás nagyon jót tesz, úgy tűnik. Mivel végre tudok aludni, délutánra is egy nagy kómás alvást tervezek, esetleg muzsikaszóval, ha lelek valami jót a rádióban.
Amúgy - mivel a nikotin nevű drogról is jövök lefele tíz napja, egyelőre teljes sikerrel -, ebben is találtam egy kis újítási lehetőséget. Ha csak két percre is, de bealszom, ha cigizni mennék. Ezt kórházban nagyon jól lehet alkalmazni. Ha kijövök, kipróbálom az öleléses technikámat is. Itt nem merem bevetni, hogy rágyújtás helyett megölelek valakit, de odakint, családban, barátok között talán működik. Illetve biztosan. (Ha ehhez hozzáadódik, hogy nem akarjuk a nemzeti trafikosokat gazdagítani, az is erős leszoktató motiváció lehet. Cigizés helyett. Menjünk be a nemzeti drogbutikba, és öleljük keblünkre a tulajdonost. Ha ezt naponta száz ember megteszi, visszaadja a koncessziót.)
Szóval minden rendben, tök jól vagyok, pláne, hogy fölfedeztem egy jó karosszéket itt a kórházi kertben.
Még olvasok egy kicsi Rejtőt, Piszkos Fredet. Valahogy mást most nem tudok. Aztán tanulok egy kis verset, mert kíváncsi vagyok a memóriámra.
Aztán ebéd, ami egy kórházban a rend keretének része.
Ez a terv mára, aztán meglátjuk.

Mostantól nem rajtam múlik

Minden jel arra mutat, hogy néhány óra múlva megműtenek. Ilyenkor a legderűlátóbb ember is köteles számolni azzal, hogy a véletlenek szerencsétlen egybeesése miatt olyan helyzetbe kerül, amelyből már nem tud üzenetet küldeni. 

Tudatom tehát mindenkivel, hogy a legcsekélyebb félelem nélkül, megbékélt lélekkel élek ezekben az órákban is, ahogy igyekeztem egész életemben. Haragot senki iránt nem érzek, sőt inkább megértéssel gondolok egykori ellenfeleimre is.

De könnyű nekem, mert az utolsó néhány napban olyan váratlan, szinte mérhetetlen szeretetdózist kaptam a családomtól, a barátaimtól, a kollégáimtól, a munkatársaimtól (egyetlen-egyszer sírtam el magam betegségem fölfedezése óta, amikor egy fényképpel üzentek), olvasóimtól, olyan jólelkű emberektől is, akikkel soha nem találkoztam, ami legalább annyira földolgozhatatlan, mint amennyire gyógyító hatású. 

Köszönöm mindenkinek, aki üzent, imádkozott,  segítő adományt küldött, vagy csak aggódott az életemért. Ha valaha vállalható életet élhetek még, akkor az jórészt nekik köszönhetem: az elképesztő erővel összefogó, szinte a testükkel védő családomnak, és annak a sokezer embernek, akik szeretnek. És az orvosdoktoroknak, persze.

Ha ennyi volt, akkor mindent összevetve jó volt. Ha folytathatom, akkor pláne jó. 

Egy ellopott bejegyzés Donáth Feriről

A legviccesebb az, hogy mielőtt valaki megfosztott az iPad-masinámtól, éppen katolikus szentmisén voltam. Gondoltam, előszőr elmegyek a katolikusra, aztán a reformátusra, és még az evangélikusra is a kápolnába. Hátha megvilágosodom. Attól meg már csak egy lépés a csoda.
Igazából az volt, hogy harangoztak, én meg kíváncsi voltam. Lementem. Bár az is igaz, hogy kifejezetten szeretem az istentiszteleteket. Van ott rend és harmónia. Néha-néha átjárót lehet lelni bennük egy másik világba. Vagy a túlba, ha valaki úgy van a betüremkedve a téridőbe, hogy nem képes másképp komfortosnak élni a világot, csak úgy, ha mögé vagy fölé képzel valamit.
Mise után Donáth Feriről írtam, ide, bele a naplómba, amely egyre távolodik - ám az mind elveszett. Ellopták. Pontosabban: egy ember, aki besurrant a kórterembe. 
Egy ember mászkál Budapesten egy kis lopott masinával, amiben egyetlen-egy mentetlen bejegyzés van egy bizonyos Donáth Ferencről. Nem szeretnék olyan ember lenni, aki ilyen terhet visel.
Súlyos átok, hiszen valamiképpen így mindkettőnk lelkét cipeli.
Ráadásul egy olyan barátomét, akiről az első találkozásunk óta tudom, hogy jó ember, sőt minősített jóemberség van a lelkében. Az abból látszik, hogy mindig, mindenhol ott van, ahol a tisztességről van szó. Akkor meg pláne, ha a dolog reménytelen.
Az is lehet, hogy már nem élek, ha nem hív egy Nagy Imre-évfordulós börtönlátogatásra, és nem mondom neki, hogy megyek, persze, de lehet, hogy nem érek oda, mert életemben először rendesen depressziós vagyok, és kissé zizis is. Eltévedek, például. Elvitt pszichiáterhez, aki a neurológiára küldött, és hamar kiderült: daganat van az agyban benne.
Az, hogy nem omlottam össze azonnal, vagy két nap múlva legkésőbb, Ferinek köszönhetem. Mert ott volt. Minden nap, pontosan akkor, amikor kellett. Nem tudom, hogyan csinálja, de mindig eltalálja. Soha nem mondta ki, hogy nagy a baj, meg azt se, hogy nem, a gesztusaival, a testbeszédével állandóan nyugtatott. Bár igazából legfőképpen azzal, hogy állandóan és percre pontosan magyarázta az állapotomat és a helyzetemet. Orvosként, de nem olyan nagyon orvososan. Szólt, vitt, várt, ahol kellett. Intézett, szeretgetett.
Nélküle már régen elvesztem volna a rendszerben. Vagy nem. De akkor is úgy érezném.
Természetesnek tűnik, csak nagy bajban derül ki, hogy van egy igazi barát a közeledben, aki mindig ott van, beszéltek, együtt jártok tüntetni, demonstrálni, mert a "ketten maradtunk, akkor is megmutatjuk" fajtává értetek - vagy maradtatok - valahogy, akire akkor is figyelnél, ha nem lenne a barátod, mert mindig pontosakat mond, és a világot a pontosakat mondókra kell építeni, akit talán az apja iránt érzett büszkeség tett tartásossá, de azzá a fajtává ám, amelyik kicsit a becsületesebbeknél is egyenesebb derékkal jár, ér oda a tüntetésre, és beszélni is mer, aztán az élére áll az elvonulásnak is.
Szóval van egy ilyen barátod, és amikor egyszercsak összezavarodsz, mert az elmédbe fészkelt valami, szerencséd van, mert pont ott van. És mindaz, amit tudtál róla, és éreztél felőle, olyan angyalszárnyként terül el föléd. Kicsit hülyén hangzik, de az angyalszárny a helyes kifejezés.
És tele volt a lelkünk átjárókkal.

Kicsit vissza

Ma, az ellopott helyett kaptam egy új i-Pad-et. Már amikor meghallottam, alig hittem el, hogy vannak olyan emberek, akik ilyen kedves gesztusra képesek. Most építgetem a masinát, hogy megnézhessem, amiről csak beszámolókat  hallottam, hogy mi mindent kaptam azoktól, akik szeretnek. 

Ma rettenetesen elfáradtam, mert az orromon át ledugtak egy csövet a tüdőmbe, hogy abból mintákat vegyenek. Ez volt eddig a legborzalmasabb dolog, amit átéltem testi viszonylatban. Majd leírom az egészet, hátha elolvashatja egy-két gyerek mielőtt rágyújt az első nemzeti dohánytermékre. (Már ez a "rágyújt" is milyen alpári kifejezés.)

Szóval most rettenetesen fáradt vagyok, mert megint van mivel írni. Holnap könnyebb órák is lesznek, talán. Végre elolvashatok mindent a Facebookon meg a Népszavában is.

Mivel a Papát kifosztották a kórházban, és az ipad-jét is elvitték, most nem tud ide írni. A körülményekhez képest jól van. andrassew wanda (a lánya)

Újratervezés

Június 29.

Mindenekelőtt a jegyzőkönyv kedvéért szögezzük le, hogy rendkívül fiatal, és immár egyre kortalanabb nagyapaként megértem a büszke pillanatot: drága Szonja unokám leérettségizett. Ráadásul jól. (És persze arról se feledkezzünk meg, hogy ő volt a bálkirálynő.)

Azt leszámítva, hogy nem tudok aludni, igazából csak az zavart mostanában - lelkileg, persze -, hogy az újabb és újabb információk miatt folyamatosan újra kellett tervezni az életet. A szó eléggé szoros értelmében. 

A legfontosabb információ, hogy a vesémből eltűnt a daganat. Elnézte az ultrahangos gép. (Én is láttam, mert lestem vizsgálat közben.) 

Persze a csoda sincs még kizárva. Különös tekintettel arra, hogy mielőtt CT-re indultam, arra gondoltam erős akarattal, hogy ebben a tengergyümi adagban az egyik rákfélét valami másra cserélhetnénk a Jóistennel. Polipra, mondjuk. Úgy látszik, jó kedve volt, elvitte az egyik rákot, és eddig a polipot se kell a seggembe vagy az orromba dugni. Kegyelem - ez a helyes kifelyezés.

Na, akkor megjött a halálos ítélet, hogy az agy nem nagyon operálható, de aztán egy óra múlva valaki mégis vállalta. Viszont akkor másnap legyen tüdőbiopszia, mielőtt átvisznek a másik kórházba agyműtétre. (Ami nem más, mint egy csöpp rendrakás, hogy a koponyában kényelmesen legyen a lélek.)

Aztán mégse legyen, hanem elég, ha csak az agyműtéthez szükséges funkciókat vizsgálják. (Minden eredmény jó lett, műthető és altatható vagyok.)

Kicsit bátorkodtam félni attól, ha lenyomnak valamit a lègcsövemen, kivételesen készültem lélekben, emberileg. De azért jó, hogy elmaradt.

Tervezés, újratervezés. Naponta néha többször. 

De ez nem valami rossznak a következménye, hanem annak, hogy van egy jobb lehetőség. Esetleg túlkommunikáljuk a dolgokat. Vagy keresztbe.

Közben minden hihetetlenül profi módon működik. Az orvosok és a nővérek mindent másodpercek alatt intéznek, ráadásul kedvesen és tapintatosan. Minden vonal fölépül, minden összeáll, mindent pontosan értelmeznek és magyaráznak. 

Arról nem tehetnek, hogy az egyik osztályon lepedő nincs, a másikon cukormérő.  Arról se, ahogyan a betegek viselkednek. Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy egy neurológiai osztályon mi minden történik egy hétvégi éjszakán. Hogy miféle trópusi, őserdei madársikolyok jönnek ki szerencsétlen emberekből egy belgyógyászaton. 

Néha elveszett kisfiú leszek, de olyan, aki aztszeretné, ha senki nem lelne rá.

Aztán jön egy orvos vagy egy nővér, kapok valami meghitt szúrást - netán egy életmentő agyszikkasztó infúziót, és megint el vagyok egy darabig.

Közben meg attól szorongok, hogy valamiért majd nem jutok el az agysebészekhez. Vagy elindulok innen, és örökre eltévedtek. Aztán pár nap múlva, egy estefelé mégis rálelek a kórházra, a kerítésen túlról lesem, ahogy az orvosok vacsora után levezetésképpen vidáman operálgatnak, de a géppisztolyos portás nem akar beereszteni. És nem ölhetem meg, mert mi, most itt életesdit játszunk ám.

Vicces

Nagyon vicces, hogy sokan itt a kórházban - orvosok is, akik pedig éppen elég embert nézegetnek - azt mondják, hogy a fényképeken sokkal öregebbnek látszom, mint most itt, fergeteges betegségemben. Ez nyilván igaz, és azért van, mert egyre jobban érzem magam, és ez igaz is. Szomorúnak igérkrző öregkoromra jutott nekem egy hatalmas játszma. Meghalhattam volna hirtelen. De akkor mi a kunszt?

 Az ilyen betegséget nem legyőzni kell, hanem agyonélni.

Azértse

Normankával nagyon jót beszélgettünk a Lorentz-féle törvényről meg a Newton-törvényekről. Vagyis arról, hogy ír egy könyvet a gyerekeknek, hátha meg tudja értetni és pláne szerettetni a fizikát meg a matematikát, hogy boldogabb életük legyen. 

Azon gondolkoztam, hogy azért bírom ezt az egészet lelkileg ilyen jól, mert teljesen hülye vagyok, vagy még mindig nincs veszélyérzetem. (Ákos öcsém mindig arra figyelmeztetett mindenkit, hogy vigyázzanak velem és rám, mert nekem olyan nincs.)

Nézem az éjszakában, ahogy a talán ha 20 éves nővér mosdatja a szuszogó, horkoló, néma, szinte mozgásképtelen, összeszart testű vénembert, akivel még beszélni se tudott soha, hiszen egyrészt először látja, másrészt csak brekegni tud. Három napja próbálom megérteni, ha kér valamit, de ritkán sikerül. Vígasztalja, mint egy gyereket. Amikor végez a mosdatással, még kicsit maszírozgatja, tornáztatja a karjait.

És ugyanezt láttam még két idősebb nővértől. Elképesztő emberek. És most azért se írom ide, hogy mennyit keresnek.

Csoda

(Kipke) Tamással megdumáltuk, hogy mivel nyilvánvalóan csoda várható a gyógyulásom dolgában, megfelelően dokumentáljuk és csodaszakértőkkel is figyeltetjük az esetet. Már csak az a kérdés, ki legyen szentté avatva a csodára való hivatkozzással. 

Ez látszik a legkézenfekvőbb megoldásnak.

Addig is megpróbálom brutális agykontrollal meghosszabbítani, szinte féregszerűvè tenni a daganatot, és valahol rést nyitni a koponyám és a seggem között, hogy kiszarjam az egészet. Egy putty a klotyóban, és kész. Ami a tüdődaganatom illeti, az sokkal egyszerűbb. Folytatom a dohányzást, a bejutó kátrányt erős akarattal olyan organikus szurokká alakítom, amivel könnyedén fölzabáltatom aztán a diónyi tumort.

A vesedaganat nem okoz gondot, mert azt simán kikapják, veséstül. 

Reggel

Csak azért írok most ide, mert figyelem az agydaganatomat. Hogy egyáltalán meddig vagyok képes gondolkodni. Leírni szavakat. Az egyik jel éppen az volt, hogy észrevettem: félreütök a gépen.
Egy hete jöttem be a kórházba. Előtte a Moszkva tèren majdnem elütött a villamos. Talán jobban jártam volna. Nem vagyok gazdagabb attól, hogy hirtelen lett agy-, vese- és tüdődaganatom. Bár nem mondom, hogy érdektelen bátorságpróba innen fölállni. Ha csak két lépés erejéig is.
Az első: elbúcsúzik, a második: rendbe tenni, amit még lehet és érdemes.

Valamiért a szemétszállítók nem érzik át, hogy egy kórházban az emberek nem bánnák, ha egy rettenetesen meleg éjszaka után egy egészen picit aludhatnának. Hajnalban, mint rendesen, csörömpöltek, ordítoztak, hangosan tréfálkoztak.
Lementem a kertbe. Èppen jött két hullaszállító. Az egyik fölöttébb gyaloggaloppos volt. Jól becsúsztatták - helyesen: bebaszták - a koporsót a kocsiba, aztán az egyik ledobta a gumikesztyűjét a földre.
- Na, akkor a gyerekosztályra! - mondta a másiknak, aki sofőrként is szolgál.

Szociális gyászhuszár

Úgy néz ki, hogy a nyár folyamán a fiaimat megtanítom sírt ásni, mert könnyen kincset érhet az ilyen szakértelem. A belügyminisztérium ugyanis előállt a szociális temetés koncepciójával: a rászoruló hozzátartozók számára ingyenes alternatívát teremtenének. A temető fenntartója köteles lenne külön parcellát kijelölni a koporsós vagy urnás szociális temetkezési helyek számára, az állam pedig a kellékeket (koporsó, urna, sírjel) biztosítaná. A szociális temetés feltétele lenne, hogy az eltemettető vagy az általa felkért személy vállaljon személyes közreműködést a temetés során. Ezek közé tartozik egyebek mellett az elhunyt felöltöztetése, a sírhely kiásása, a ravatalozás, búcsúztatás, illetve a koporsó, urna leengedése, behantolása. 

Kimértem: a nyár folyamán akár négy sírhelyen is gyakorolhatunk a kertben. A lányaimnak meg esetleg szerzek valami használt kirakati babát, öltöztetősdihez. 

Azzal nekem semmi bajom, hogy a szegényparcellába kerülök - annyit is érek -, de eszembe jutott egy módosító, ami tekintettel van arra is, hogy immár munkaalapú társadalomban élünk: mi lenne, ha előre ledolgozhatnám a temetésem állami költségeit? Bár az ásáshoz már kicsit öregecske vagyok, nagyon szívesen elmegyek őrálló gyászhuszárnak, gyászdalnoknak, virágrendezgetőnek, tudok könnyfacsaró gyászbeszédet írni, sőt talán még mondani is. 

Javaslatom: legyen egy olyan cselédkönyv, amelyikben jegyezni lehet, hogy mennyit dolgoztam le önkéntesként az államnak, hogy a végén megfáradva bár, de boldogan halhassak meg a gyerekeim lehető legcsekélyebb bánatára.

 .

Wanda : "Imádkozó politikus madárral"

A kép Szentendrén, a Vizes Nyolcasban látható most kiállításon (Kálvária út 16/c.

Pártcsaládmodell

Pápai Gábor képe

Nagyobbat röhögött az ország egy vak komondoron, mint a gazdáján, meg a gazda pártján. Arról a pártról van szó, amelyiknek állandóan baja van a szinglikkel, a melegekkel, az élettársakkal, és egy magasan képzett tagja egyszer arról értekezett nyilvánosan, hogy a nők elleni erőszak oka az, hogy az asszonyok nem szülnek elég gyereket. Pár napja az történt, hogy egy bizonyos Terikének, aki meglehetősen alaptörvény-idegen módon élettársi jogviszonyban élt Balogh József fülöpházi polgármesterrel - aki fideszes országgyűlési képviselő is - három helyen tört el az orra és az arccsontja. Volt felesége másnap videóra mondta, hogy a volt férje 25 éven át verte, volt, hogy a disznópörkölőt fordította ellene, máskor zsírkeverő kanállal esett neki. Balogh szerint Terikével egy esküvőn sokat ittak, ő hazaérve lefeküdt aludni, és feltételezi, hogy élettársát a család vak komondora lökte fel. A képviselő pár napra rá átült a függetlenek közé. Nyilván azért, mert ő és a pártja úgy gondolta, hogy ezzel minden el van intézve, támadási felület lesikálva. 

De a nép egy része - nyilván rohadt liberális és kommunista fölforgatók meg az ilyen jogvédő nőcskék, hogy ne mondjam feministák - folyamatosan felszínen tartották az ügyet, mindenki a szerencsétlen kutyán gúnyolódott, meg kicsit azon is, hogy a Fidesz nem rúg ki egy ilyen képviselőt. Mert, hogy ők a végsőkig kitartanak az embereik mellett, körömszakadtáig megvédik azt, aki benne van a nagy csapatban - nevezzük ezt pártcsaládmodellnek.

Hogy mit lehet itt védeni, az más kérdés. Na jó, amíg nincs igazságszolgálati ítélet, addig talán nem lehet kirúgni egy ilyen embert - de talán meg kellene ismerkedni a fölfüggesztés intézményével. Valójában persze a Fidesz nem állt ki Balogh úr mellett, de ellene se. Hebegtek és habogtak. Ami meglepő volt, az az, hogy mintha a Fidesznek kihalt volna a máskor olyan harcos nőtagozata. Egyetlen egy pátkatona asszony vagy lány nem akadt, aki azt mondta volna, hogy nahát.

Jött az anyák napja, és voltak az országban olyan bolond emberek, akik azt gondolták, hogy ez alkalom lesz az elhatárólódásra. Lett is. 

Az édesanyák, akik nemcsak a gyermeket nevelik, hanem összetartják a családot, ne csak május első vasárnapján, hanem a mindennapokban is megkapják a tiszteletet és a megbecsülést. Ezt akarja a kormánypárt - közölte Zsigó Róbert. A Fidesz szóvivője azt is hozzátette, a családot alapértéknek tekintik, ezért tartották fontosnak, hogy erre külön hangsúlyt fektessenek az alaptörvényben. Megjegyezte ugyanakkor azt is, félti a nőket, mert szerinte a család fogalma nincs benne a baloldal értékrendszerében, pusztán csak a piaci érdekeket akarják kiszolgálni, "a most együttműködő és kezet fogó" baloldali szervezetek.

Természetesen szó sem volt a komondoros emberről,  arról, hogy a történtek után váljon meg parlamenti mandátumától, bizottsági és párttisztségeitől, vagy a kormánypárt választmányának alelnöki posztjától, és azt sem, hogy lemondjon a fülöpházi polgármesteri tisztségről.

Nyilván az lehet, hogy Terike nem szült elég gyereket. Mivel soha nem határolódtak el tőle, talán még ma is érvényes Varga István világraszóló intelme. Ő volt az, aki a családon belüli erőszakkal kapcsolatos parlamenti vitában beszélt arról, hogy "Talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak".

Anyák napja után azért jött egy megrázó hír az esetről: A Fidesz-frakcióból távozó Balogh József gyerekei feljelentették anyjukat, amiért azt állította, hogy volt férje 25 éven át verte, és arra kényszerítette, hogy hazudjon az orvosoknak, például, hogy leesett a vetőgépről. 

Valamicskét megint megérthettünk a családmodellről.

A héten aztán megtudtuk, hogy nem csak a Gyurcsány-Bajnai és Mesterházy-félék halálos ellenségei a családnak, Orbán elbeszélgetett keresztény értelmiségiekkel, és kijelentette: Európában már régebben kialakult "egy nagyon erős lobbi, amely igyekszik a kontinensünket a saját, szekuláris és családellenes látomásának hálójába keríteni".

Ugyanő a munka és az imádság becsületének visszaállítását is szorgalmazta.

Már-már úgy néz ki, az lesz a vége, hogy Európa és Magyarország bizonyos erői abban érdekeltek, hogy kipusztuljunk. A magyarországi ellenség egyszerűen csak rohadt, de az európai sokkal veszedelmesebb: azért támad ránk, mert irigyli a fideszes családmodellt.

A Fidesz nem mondhatja, hogy nem kapott időt arra, hogy valami épelméjű álláspontot alakítson ki az ügyben. Ezért volt nagy meglepetés, hogy amikor a héten a Rádió Q adásában Fiala János arról is kérdezte a Miniszterelnökséget vezető Lázár János államtitkárt, indított-e bárki fegyelmi vizsgálatot "ez ellen a drága jó vak komondoros ember ellen, akit kirakott nehezen Rogán Antal és Kövér László a Fidesz-frakcióból", illetve kizárják-e a Fideszből Baloghot? Lázár azt bírta felelni: "Nem, de mi köze a pártnak ahhoz, hogy a magánéletében ki, mit csinál?"

Ebből az egészen példátlan zűrzavarból mindenki azt ért meg, amit akar. A Fidesznek van valami családmodellje. A nőtagozatra várhatunk. Nem kockáztathatják meg, hogy egyszercsak pofára essenek a parlamentben keresztben fekvő vak komondoron. 

Ja és még annyit, hogy megismétlem, amit már sokszor mondtam: ez a cinikus hatalom előbb-utóbb a példátlan erkölcstelenségébe bukik majd bele.

(Klubrádió, Hetes Stúdió 4 perc 35 másodperc után)

Miért is?

Mesterházy Attila szokásos hétvégi üzenetében nagyon helyesen fölhívja a figyelmet a trafik-botrány talán legfontosabb elemére: "Országos és helyi Fidesz-politikusok közvetlen környezete jut biztos bevételhez, ami fenntartja hűségüket az állampárthoz, egyben lehetőséget teremt arra is, hogy nyereségükből pénzt pumpáljanak vissza a Fideszbe."

Nincs ugyanis magyarázat arra, hogy miért vállal ekkora botrányt a Fidesz, miért kockáztat azzal, hogy teljesen meztelenre vetkőzött az egész ország előtt. Egy némiképp normális országban Lázár Jánosnak már akkor távoznia kellett volna a politikából, amikor kiderült, hogy az dohánypiac újraelosztásának törvénye az egyik fő érdekelt számítógépén készült. Miután kiderült, hogy párját ritkító állami korrupcióról van szó, azonnal távoznia kellett volna a nemzeti fejlesztési miniszternek és államtitkárainak. Nem is beszélve főmutyista területi, városi, községi Fidesz-vezetőkről.

Ehelyett az történt, hogy Lázár János látszólag hirtelen támadt ötlettel azzal jött elő, hogy 3-4 százalék helyett inkább 10 százalékot kereshessenek a trafikosok. Miért is? Csak nem azért, mert 3-4 százalék a megélhetésre talán elég, de arra már nem igazán, hogy vissza is lehessen osztani belőle közvetlenül a Fidesznek, a békemenetnek, vagy valami nemzetmentő alapítványnak. Bár ebben a totálisan elpofátlanodott rendszerben a táskás emberek kirajzásán se csodálkoznánk.

De úgy látszik, ez nem volt elég. Osztogattak, fosztogattak, számolgattak, és egyszercsak Orbán Viktor megvilágosodott: legyen mégis inkább 12 százalék! Plusz még kell egy rapid törvény, hogy ne legyen kötelező nyilvánosságra hozni a pályázatokat.

Ha ehhez hozzávesszük Orbán buszodi beszélgetését Tarlós Istvánnal, ami arról szól, hogy ha az utadban áll egy törvény, adj be egy tervezetet, én majd ellenörvényt csinálok belőle, amiből világosan kiderült, hogyan működik a rendszer, akkor nyilvánvaló, hogy Lázár után mindjárt Orbánnak kellene takarodnia. Addig is jó lenne, ha az ellenzék kinyilvánítaná, hogy győzelme esetén a tarfik- és földügyletek érintettjei kobzásra számíthatnak. Bár a szegény kis Fidesz rosszul jár, másképp már nem lehet megtisztulni.

 .