Veres zászlókkal

Valaki megmondhatná Orbán Viktornak, hogy fölfokozott állapotából pár percre lenyugodva legalább a saját maga számára megkereshetné azt a hibát, amelyik az egész érvelését hamissá teszi. (Erre azért lenne szükség, mert egyszerűen látszik rajta, hogy cinkelt kártyákkal játszik: ő is – mint ahogy az összes nyilatkozó morcos fideszes vezető is - pontosan tudja, hogy Gyurcsány miről beszélt, miképpen kell azt érteni, pontosan tudja mit értett hazudozás és nemkormányzás alatt. Mindenesetre nem azt és nem úgy, mint amit most ő, és mögötte a tüntető tömeg harsog.)
Most hagyjuk azt, hogy illegitimnek nevezi a teljesen jogszerűen országló kormányt, majd csupa illegitim ajánlattal áll elő. Mégis a legfontosabb az, hogy Gyurcsánynak és kormányának miért is kell, kellene lemondani. (Ezekre az összefüggésekre már más is rávilágított, én csak ismétlem, mert szükségesnek látom.)
Azért kellene lemondani ugye, mert Gyurcsány hazudott. Nyilván az egész népnek. Csakhogy a nép egyik fele nem hitt a hazugságainak, mert az éber Orbán Viktor és csapata mást se tett, mint rávilágított a vélt vagy valódi hazugságokra.
Vagyis a jobboldali tömegeket Gyurcsány Ferenc nem tudta becsapni. A baloldaliakat csapta be. Ha azt most nem elemezzük, hogy a baloldaliak esetleg becsapatásuk tudatában is a koalícióra szavaztak, mindenképpen meg kell jegyezni, hogy nem a jobboldaliaknak, hanem a baloldaliaknak van elszámolni valójuk Gyurcsánnyal.
Nem látom, hogy tüntetnének ellene, vagy más eszközökkel a lemondását követelnék – szeretett TGM-et és a tisztelt Gazsó Ferencet leszámítva. (Hogy aztán ennek az az oka, hogy megértették Gyurcsány eredeti mondanivalóját, vagy Orbánt még hazugabbnak találják, az mindegy.) Vagyis Orbán Viktornak akkor lenne dolga ebben az ügyben, ha azt látná, hogy a baloldaliak veres zászlókkal a Parlament elé vonulnak, és őt kérnék arra, hogy vegye át az ország irányítását. Mindaddig minden ötlete és kitalálmánya illegitim. Hagymázas, amiket beszél.
Ha élve megússzuk ezt az egészet, akkor talán lesz valami haszna. Másképp látjuk a történelmet, és óvatosabbak leszünk. (Megjegyzem: évek óta harsogjuk, hogy egyszer valami baj lesz abból, ha nem lépünk föl idejében, kellő erővel a szélsőségesek ellen. Itt a baj.) Nem tudom, hogy jó-e, hogy pont az ötvenhatos forradalom évfordulójára kerültünk ilyen helyzetbe. Jó-e, hogy megmutattuk, milyen nem lehet egy forradalomnak nevezett dolog, és mégis, azt is, hogy mivel járnak az utcai harcok. Ha mondjuk a tévé előtti „sajnálatos események” átterjedtek volna az egész városra, és ez a kormány lemondásához vezet, akkor persze az egész átminősül forradalommá. És azok, akik ebben részt vettek, de a legocsmányabb gyújtogatók és fosztogatók is ötven év múlva őszinte szívvel mesélnék az unokáknak, hogy ez mekkora nagy hősi éjszaka volt. Pedig nem.Lehet-e forradalmat csinálni csőcselék nélkül? (Erre az a válasz, hogy dehiszen persze, hogy lehet: ott van ötvenhat!) Na, jó, akkor úgy kérdezem, hogy lehet-e mégegyszer?

Fricz Tamás

A miniszterelnök nagy lelepleződése után Fricz Tamás politológus a HírTV adásában úgy nyilatkozott oda, miszerint: "világos, hogy a kormány folyamatosan hazudott és hazugsággal nyerték meg a választásokat", ezért akár "forradalommal" is eltávolítható a hatalomból. Majd a Magyar Nemzetben már magát a köztársasági elnököt szólította föl a parlament feloszlatására.

Nem tudni, mennyire tekintik kollegának Friczet a politológusok, de hogy a szakértelmében és pláne objektivitásának dolgában lehetnek hiátusok, az már ennyiből is kiderül. A jobboldal ünnepelt értelmiségi szószólója tovább árulkodott magáról, amikor hétfőre virradóra az egyik rádió műsorvezetője az utcán találta, és onnan, telefonon, szinte helyszíni közvetítést adott az eseményekről. Vitapartnere azt állította, hogy a Fidesz áll az utcai események mögött, Fricz szerint pedig ezek spontán megmozdulások voltak. Végül szembesülnie kellett azzal, hogy ez az egész annyira spontán, hogy „te kevered”.
Másnap a tévé ostromát - mint a rádióműsorból, ahol megint távvendég volt, kiderült - már a tévén keresztül kísérte figyelemmel. Már megint elkezdte a forradalmazást, mire a műsorvezető rákérdezett, hogy ez neki a forradalom?… Aztán eljutott odáig, hogy azzal, ami történik, nemigen lehet közösséget vállalni, a forradalmat mégis inkább „idézőjelbe tette”. Amikor pedig azzal a véleményével szembesítették, hogy a köztársasági elnök alkotmányos joga lemondatnia a kormányt, mégis inkább úgy gondolta, hogy ezt ő „szimbolikus értelemben” gondolta.
Egy politológus szempontjából bizonyára nagyon tanulságos, hogy mi mindent lehet szimbolikusan értelmezni, ha a dolgok állása úgy kívánja. Tudom, hogy Fricz Tamás belerokkanna, ha mondjuk Gyurcsány öszödi beszédét egyszer megpróbálná úgy hallgatni, hogy abban hátha igen számos szimbolikusan értelmezhető mondat van, sőt egynémelyik szinte forradalmi tartalommal bír. Semmiképpen sem kívánnám, hogy értelmiségihez méltó módon ezt be is vallja, mert akkor miből élne, ugye. De talán kevésbé keverné. (Népszava, A nap embere)

Ön hogyan állna ellen a kormánynak?

Úgy, ahogy eddig. Ha azt látom, hogy a túladóztatásomnak és általában a sanyargattatásomnak semmi értelme, mert továbbra is mi - a közepesen élők és a szegények - viseljük a terheket, ám a lefölözmény például pártkasszákba vándorol, valamint még csak víziójuk sincs arról, hogy miképpen lehet az országban igazságos viszonyokat teremteni, mindent megteszek, hogy a lehető legkevesebbet tudják elvenni tőlem. De sípra akkor se költök, mert az is áfás. (Népszava Heten a hétről)

De jó, hogy van nekünk

Viszlanov, a sekrestyés, miután mindent rendbe rakott, kiment a templom elé, de éppen csak azért, mert ki akarta tárni a kaput. „Szellőztetés végett.” Meg volt valami érzése is. Mégis, csodálkozva látta, hogy az emberek ott állnak a lépcső előtt, szinte félkörben, a kapu felé, vagyis rá nézve, csöndesen. Valami olyasmit kérdezett, hogy „hát ti?”.
„Avram szavát akarjuk hallani!” – mondta egy nő. Bár inkább lány volt, lánykásan csengő hangú.
A sekrestyés visszament a templomba, aztán megint kijött a kapun, és azt mondta a népeknek, hogy Avram imádkozik, hagyják békén.
„Megvárjuk.” – mondta a lány.
És meg is várták. Egy órát is ácsorogtak, mire Avram kibújt a templom sötétjéből. Kicsit hunyorgott, kicsit csodálkozott, mert Viszlanov egyáltalán nem mondta meg neki, hogy várják, és mit akarnak tőle. „Miről beszéljek?”, kérdezte, amikor megtudta, mit akarnak tőle.
„Magadról!” -, mondta valaki.
Olyasmit motyogott, hogy „ugyan, mit mondhatnék magamról”, de aztán összeszedte magát, becsukta a szemét, fölfelé, az ég, az estvébe forduló Nap felé nézett, széttárta a karjait, aztán csak állt ott, percekig, nagyon hosszú percekig. A népek csak nézték, figyelmesen, tulajdonképpen ámulva, figyelték a száját, hogy megmozdul-e. Beszél-e legalább magában?
De nem mozdult, még hosszú percekig. Aztán mégis: leeresztette a karjait, aztán a jobb kezét maga elé emelte, ökölbe szorítva, aztán kiengedte, kinyújtotta a középső ujját, éppen úgy, ahogy egynémely nációk jeleznek valami csúnyát. Hogy izéld meg az anyádat, például. A népek mindenesetre értették, így értették, mert szinte minden torokból kitört egy jókora sippantás. De nem lett belőle kiabálás, átkozódás, mert Avram kinyitotta a szemét, lejjebb eresztette tekintetét, nézte az ujját, aztán végre megszólalt, nagyon hangosan: - Olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.
Hogy aztán valami kozmikus magányra gondolt, vagy így akarta kimondani, hogy ő bizony személyesen, emberként, pláne férfiként magányos, netán az Isten hagyta el, nem derült ki, mert a lány, akit amúgy Aszinykának hívtak megszólalt.
- De hiszen nincs is egyedül az ujjad! Ott van még mellette négy!
A népek ámulattal néztek a lányra, aztán Avram is, aki olyan képet vágott, mintha akkor ébredt volna. Aztán minden átmenet nélkül elnevette magát. Pontosabban: hangosan röhögött. Fulladozott. Amikor végre megszólalt, csak annyit mondott: - De jó, hogy van nekünk egy Aszinykánk.
Aztán visszament a templomba, a népek meg haza széledtek. Némán mentek, de aztán heteken át szinte semmi másról nem volt szó a faluban, mint arról, hogy Avram mozdulatának és szavainak, valamint Aszinyka beszólásának volt-e valami mélységesebb értelme.

Avram az osztag előtt

Avram egyszer állt kivégzőosztag előtt. Még a szigorú időkben, amikor a bírák a mérlegelés minden lehetősége nélkül ítélkeztek emberölés dolgában. Egy asszony, akit az ellenséges katonák erőszakoltak meg, olyan fiúcskát szült, akinek sohase nyílt ki a szeme. Egyszerűen benőtt a lyuk. Később rájött, hogy siket is. És néma lesz. Hívő asszony volt, de vélte, hogy ha Isten így ítélkezett a kölyke fölött, akkor neki is megadta az ítélkezés jogát. Megfojtotta hát a fiúcskát. Aztán megpróbálta magát is megölni, de nem sikerült. Amikor fölépült, bíró elé hurcolták. Csak azt kérdezte tőle, hogy csakugyan megölte-e a gyerekét. Persze igent mondott, mert mit mondhatott volna. A bíró azonnal kimondta a halált. Senkisem örvendezett. Még azok se, akik oda hurcolták.
A bíró, akiben volt jó emberi érzés, megkérte Avramot, mint afféle lélekembert, hogy kísérje a túlvilág kapujáig ezt a szerencsétlent. Mondjon neki valamit, vagy csak hallgassanak együtt egy órácskát, mert ő mégsem teheti, hogyan nézne az ki. Tán joga sincs.
Avram csak annyit kérdezett, hogy ha semmihez sincs joga, akkor miért nem menekül a szerepéből. Erre azt válaszolta, hogy még mindig jobb, ha ő ítélkezik. Avram erre széttárta a karjait, az égre tekintett, mintha azt mondta volna: Uram, Uram, miért hagytál el minket?
A bíró annyit mondott, hogy úgy látszik, szavak nélkül is lehet káromkodni. Nem, pontosabban azt mondta: „káromolni”.
Avram a siralomudvaron megkérte az őrkatonákat, hogy menjenek távol, legyenek háttal legalább. Azok annyira megértőnek mutatkoztak, hogy elhagyták az udvart. Biztos leskelődtek valahonnan, de ezt Avram nem látta, nem is érezte. Leült az asszony mellé a padra, és csak annyit mondott neki, hogy ne féljen. Aztán arra gondolt, hogy micsoda disznóság ilyet mondani.
Meglepődött, amikor az asszony válaszolt. Hogy hogyan gondolná, hogy félhet. Isten őt már régen agyonbüntette, bár már sohase tudja meg, hogy miért. Megölték az apját, az anyját, hibbanttá kínozták a bátyját, aki aztán öngyilkos lett, őt megerőszakolták, számszerint tizenketten, egymás után, és még teherbe is esett, vak, siket és néma kölyköt szült, és még meg se halhatott úgy, ahogy ő akarta. Mindig fázik. Évek óta, mindig fázik. Nem tudja, mit akar még tőle az Isten, de biztos szüksége van még erre az órácskára. És tegye meg ő, Avram, hogy átöleli.
Az asszony teste meleg volt, és Avram jó illatúnak találta. Kifejezetten mézillatúnak. Arra gondolt, hogy a mézillatú dolgokat nem szabad elpusztítani. Hülye kis gondolat – gondolta.
Nem is beszéltek aztán már semmit. Csak ültek a padon Avram és a megbilincselt kezű asszony Avram szürke vászonkabátja alatt. Békességben. Nem imádkoztak, mert már nem volt kihez. Legalábbis Avram erre gondolt.
Az asszony azért került kivégzőosztag elé, mert egyszerűen nem találtak kötelet a bíróság környékén. Vagy az is lehetett, hogy a városban kutakodó bírószolgáknak nem adott senki, mindenki letagadta, hogy van pár méternyi kötele, vagy erős zsinege. A végén már drót is jó lett volna. De kinek van fölösleges drótja háború idején?
A bíró erre azt mondta, hívják a lövészeket, és azok jöttek is, szinte azonnal. Amikor elérkezett az idő, az egyik őrszolga odament a padhoz, és megkérte az asszonyt, hogy induljanak. Az asszony kérte Avramot, hogy ölelje meg még egyszer. Közben megcsókolta az arcát. Vagyis a szakállát.
Hármasban mentek a kivégzők elé.
Később Avram nem is értette, hogyan, de egyszercsak eszébe jutott: az asszony elé áll, és megkéri a lövészeket, hogy helyette őt terítsék le. Meg is tette. Odaállt és beszélt. A bíró kilépett a lövészek mögül, és azt mondta Avramnak, hogy érti, de ezt nem lehet. De hiszen én bűnösebb vagyok, mint ez az ember! - mondta Avram. Sajnálom, mondta a bíró, és visszament a lövészek mögé, aztán intett a parancsnokuknak, aki tűzparancsot adott.Avram ott állt a puskák és az asszony között, amikor eldördültek a lövések. Aztán a hatalmas csöndben azt hitte, hogy meghalt, csak nem érzi. Hátra nézett, és látta, hogy az asszony meghalt. Őt meg nem érte golyó. Mesterlövészek voltak az osztagban. Átlőttek a kitárt karjai alatt. Vagy valahol.

09/11 eszmepiaci kínálat

Talán nem volt szerencsés az amerikai elnöktől, hogy szinte szeptember tizenegyre időzítve vallotta be, hogy mégiscsak vannak titkos CIA-börtönök. Mert az USA törvényei tiltják a kínvallatást, ezért azt máshol kell megtenni. Persze vélhetően a vendéglátó országokban is tilos – különben nem lehetnének az emberi jogokra oly kényes USA barátai –, vagyis nem csak egyes emberek, hanem egész népek jogai tipródnak, de hát ilyesmire ki ad nagyhatalmi pozícióból?
Az sem biztos, hogy pont most jó azon témázgatni, hogy az amerikai hadseregben végre betiltották a kínzást. Ha már a világ legfinnyásabb demokráciája valami rabszolgatartó korszakból csak most jutott el ebbe a mentális és erkölcsi állapotba, akkor ráértünk volna, mondjuk karácsonykor diskurálni erről. Annál is inkább, mert erre csak azért volt szükség, hogy megtudjuk: ez nem vonatkozik a CIA-ra, ahol állítólag nem katonák munkálkodnak a demokráciára éhes emberiség üdvére. Ott ezután is lehet villanydróttal herét matatni, éheztetni, szomjaztatni, csuklyázni, kutyával támadni megkötözött meztelen emberekre. Vagyis az a CIA, amelyik kilátástalan háborúkba sodorta Amerikát, a NATO országokat – így minket is -, bár hírszerzés dolgában amúgy évek óta a totális csőd állapotát mutatja, tovább küzdhet a szabad világ gestapojaként.
Persze, ha megtudnám, hogy Budapesten valakik atomfegyvert dugtak el, és a robbantást csak úgy tudjuk elkerülni, ha az egyik elfogott terroristából bármi áron információt csikarok ki, magam is megkínoznám. Utána vélhetően kár tennék magamban, de ennek történelmi szempontból már nem lenne jelentősége.
De ha a mi szabadnak mondott világunkban létezhet olyan szervezet, amelyik intézményesítetten, nem csak egészen kivételes helyzetekben sanyargathat embereket, ráadásul rendszeresen, módszeresen és puszta gyanú alapján is, akkor nagy a baj. Nem azért, mert sok millióan undorodunk. Hanem azért, mert ha a „demokrácia" védjegyű exportáru bármelyik pontja ennyire mocskos és embertelen, akkor terrorizmus nevű, még mocskosabb exportáru csereértékkel bírhat. Amúgy is szédült, csőlátó fejekben. És ebbe még sokan halunk bele.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a francia elnök pont szeptember tizenegyedike előtt találja fontosnak arról diskurálni, hogy netán atomfegyvert is be lehet vetni olyan államok ellen… Nem is folytatom, mert mindegy, milyen államok, népek ellen. Mindenki végiggondolhatja, milyen csereértékkel bír egy ilyen mondat a tébolyult eszmepiacon, pláne Iránban. Szeptember tizenegyedikén itt tartunk. Öt év után.

Balekok

Baló György, hazajött a szabadságból és a köztévében föltette az első lényeges, közérdeklődésre csakugyan méltán számot tartó kérdést az egészségügyi reformmal kapcsolatban magának a miniszternek. Azt, hogy lehet-e ellenőrizni, hogy ki fizet járulékot. A válasz: nem.
Erre az egész vizitdíj meg kórházi hozzájárulás-cirkuszra azért van szükség, mert kevesebbet fizetünk be, mint amennyibe az egészségügy intézményrendszerének fönntartása kerül. És ez tarthatatlan. Nem mondom, hogy ne fizessünk jelképes összegeket, bár az egész eléggé pitiáner és kiábrándító. Teljesen egyetértek azzal, hogy ha már átalakítjuk az egészségügyet, akkor lássuk a koncepciót, a teljes rendszert, és abban ezeket az anti-alamizsnákat, mert ha pontosan tudjuk, hogy mi és miért kell, és esetleg ez csakugyan egy lépés a hálapénz kiváltására, akkor talán el is fogadjuk.
De azt föl nem foghatom, hogy a teljes rendszer kitalálásának és működtetésének miért nem az az első eleme, hogy ellenőrizhetővé tesszük, ki fizet és ki nem. Ugyanis minden baj oka az, hogy ki tudja hány, de vélhetően többszázezres-milliós tömeg egészségügyi ellátását azok fedezik, akik nem tudnak, vagy nem akarnak csalni. Túl sokan csalnak.
Igenis tartsuk el, segítsük azokat, akik önhibájukon kívül nem tudnak befizetni, de egy percig sem tűrhetjük tovább, hogy olyanok szipolyozzanak minket, akik dolgoznak, keresnek, pláne gyarapodnak is. Ha megszorítunk, kezdjük azokkal, akiken van mit.
De mi az, hogy van egy rendszer, adók módjára beszedett kötelező járulékokkal, hatalmas beszedő és elosztó szervezettel, óriási számítógépes rendszerekkel, amelyek elvben másodpercek alatt kiadják, hogy ki, mikor és mennyit fizetett, vagy utána mennyit fizettek, és ezt nem lehet ellenőrizni? És nem lehet illő tisztelettel megkeresni azokat, akik ugyan igénybe veszik a szolgáltatásokat, ám nem, vagy föltűnően keveset fizetnek, hogy hogy is van ez.
Nem kell ám azonnal, már az orvosi rendelőben kimutatni, ha valaki nem fizet! Jó az egy hét múlva is. Olyan rendszert is ki lehet találni, hogy aki ingyen veszi igénybe a szolgáltatást, és nem munkanélküli vagy más okokból kedvezményezett, az utólag fizessen. Piaci áron. Miféle állam ez? Hova költötték azokat a milliárdokat, amelyeket erre szedtek be tőlünk? Bizonyos értelemben ott tartunk, hogy még a közteherviselésig sem jutottunk el. Mert az nem mondható annak, ha egy csomó balek tart el egy csomó szerencsétlent meg élősködőt. Bár, legyünk megengedők, és mondjuk ki: azért ők is balekok ám! Fizetnek ők is. Mostantól, a közértben például. (Népszava)

Sokat próbálta, és igaznak bizonyult

Mostanában ahányszor Tahiban vagyok, harangoznak, aztán látom, ahogy később a népek jönnek fekete ruhában a temetőből. Biztos csak véletlen. Most is harangoznak. Kata is pár napja volt a nagymamája temetésén. Orosz származású volt és mézeskalácsot sütött. Kár, hogy nem ismertem még a műhelyben, vagy mi az, ahol ilyesmiket készítenek.

Meghalt Faludy György. Volt egy reményem: ő lesz az, aki majd öröké él, vele tesz Isten csodát. Ez nem vicc, hogyan is mernék tréfálkozni a halállal? Egyszer találkoztunk, nagyobb társaságban, és messziről figyeltem. Egy széken ült, és járultak hozzá a rajongók, a tisztelők, meg az együtt mutatkozók, és arra gondoltam, hogy bár már az is csoda, hogy olyan sorssal, mint az övé, ilyen sokáig élt, mi lenne, ha az Isten úgy döntene, hogy vele igazi csodát tesz. Nem ilyen csip-csup mutatványt, amivel szentté lehet avattatni, hogy mondjuk meggyógyul valaki, hanem hagyja örökké élni. Egyszer megtehetné. Akkor is, ha nehéz lenne a csoda tényét megállapítani, hiszen az örökkévaló élet megvalósulásának megállapítása csak az örökkévalóság után lehetséges. De mégis, megpróbálhatná, megpróbálhatta volna valakivel, akinek nem csak elképesztő tehetséget és szeretetreméltóságot adott, hanem mindigis sokat próbálta, és igaznak bizonyult. Hány ilyen embert találunk? Persze már annak is lehet valami oka, hogy valakit ilyen sokáig hagy élni, és ráadásul tökéletes kommunikációs készséget enged az élet végéig. Hogy ne csak lássunk, halljunk is. Emberi beszédet. Este megnéztem a Faludy emlékműsort, reggel pedig a Fejtő Ferenccel készült születésnapi tévébeszélgetést. Hát ezek az emberek letették magukat. Megengedhetetlenül, de az is fölvetődött bennem, hogy esetleg a hosszú, értelmes élet titka a liberális gondolkozás. Vagyis inkább úgy kellene fogalmazni, hogy a megengedőség. Nagy szociális- és igazság érzékenységgel.
Nagyon érdekes Fejtő Ferencnek az a nézete, hogy mindenkinek meg lehet bocsátani, aki nem ölt embert. Aztán megbocsát Kádárnak is. Vigyázni kell ezzel, mert ha odáig gyógyulunk egyszer, hogy elveszítjük az ölés képességét, akkor védtelenek leszünk. Mint ahogy a múlt század legnagyobb betegsége az volt, hogy bizonyos értelmi szint fölött az emberek képteleneknek tűnnek a nyilvánvalóan gyilkos ellenség idejében való elpusztítására. Faludy is ölt, amikor a távoli Keleten a japánok ellen harcolt. Későn, mert ha jókor kiirtják a fertőző gócokat, nem halt volna meg ötvenmillió ember, de még idejében, mert, ha ilyen áron is, az utolsó pillanatban még le lehetett győzni a fasizmust.
Moldova helyesen cselekedett volna, ha ötvenhétben, amint tervezte, lelövi Kádárt, persze, mondjuk hatvanötben már nem. Hitlert, Sztálint bármikor le kellett volna ölni, a román diktátort is. Egészen különös, hogy annyi milliók közül egy se akadt. Most, békeidőben, amikor még – hangsúlyozom, hogy MÉG – nem mutatkozik a kinövés, meg kellene állapodnunk abban, hogy melyek azok a jelek, amelyekből biztosan tudni lehet, ha valaki golyóra érett. Kétórai történelemolvasás után, biztosan föl tudjuk sorolni a tömeggyilkos tíz jelét. Mert a törvényeink nem segítenek, az sem, hogy vannak nekünk csodás prófétáink, még ha nem is örök életűek. Az államrendünk, az alkotmányunk, a rendvédelmünk mind-mind hatástalan, ha megszületik az új sátánság és a sátáni ember.
Faludyk, Fejtők irgalmazhatnak Jézus Herceg helyett is, megvan hozzá a méltóságuk, de mi tartsuk szárazon a lelkünket.

Legyen itt most az, amit Faludy kilencvenötödik születésnapjára írtam, és meg is jelent egy köszöntő kiadványban:

A föltámadó

Abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy Szárszón, Farkasházy Tivadar összes találkozóján ott lehettem. Kár, hogy nem vagyok egy kicsit fiatalabb, mert amikor az ott történt dolgok már történelemmé lesznek, nem tudok majd mesélni ezekről a dédunokáimnak, hiszen addigra elhalok. Hacsak nem élek addig, mint hála Istennek Faludy György.
Vele is ott találkoztam először. Benne az a jó, hogy nem kell megvárni a történelemmé érést, máris mesélhető. Mert úgy kerek a sorsa, ahogy van.
Annál is inkább, mert ezek csakugyan különleges élmények. Mindjárt az első is, amihez tudni kell, hogy miközben cseperedtem, anyám folyamatosan dugdosta Faludy verseit. A legnagyobb kincsei között a Villon-kötetet, persze. Nem azért, mintha házkutatástól tartott volna - bár talán ez a magyar irodalom egyik legtöbb hatalom által és legtöbbször indexre tétetett könyve. Hanem azért, mert olyan közegben éltünk, amelyikben a könyvlopás nem volt bűn, Faludynak pedig hogyan is bírtak volna ellenállni az ilyen erkölcsi alapon éldegélő emberek? Márpedig egy Villon balladák elvesztése pótolhatatlan volt. Annak ellenére, hogy anyám fénymásolatot is csináltatott. Máig nem értem, hogyan, milyen technikával. Alighanem lefotózták az oldalakat, és egy titkos könyvkötő műhelyben fekete műbőrbe bújtatták. Az eredetit nem olvashattam, mert az érinthetetlen volt, ezt viszont betekintésre átengedte nekem anyám. Nem vagyok egy memoriterező típus, de egész versszakok vándoroltak az agyamba. Vagy talán a lelkembe. Ott meg is telepedtek, ugyanúgy, mint József Attila versei, például.
Ha már József Attiláról szó van, sokszor gondolkoztam azon, hogy sose mondjuk azt, hogy József költészete, ahogy Ady vagy Petőfi verseiről beszélünk. Egyszer Faludyt hallgatva gondoltam arra, hogy mi lenne, ha egységesen Attilának mondanánk. Persze lehet, hogy csak Faludy szájából hiteles az ilyesmi.
Faludyról sokszor volt szó a családomban. De valahogy annyira múlt időben beszéltek róla, hogy bennem az az érzés maradt, hogy régen meghalt. Később, amikor már tudtam, hogy nem, akkor is megmaradt ez - talán annyira mélyen rögzült.
És egyszercsak ott állt előttem Szárszón. Fénylett. Ezt komolyan mondom. Nem úgy, mint egy kísértet, hanem úgy, mint aki föltámadt, valóságosan. És úgy is bántak vele. Igazi kísérete volt, azt hiszem, rajongókból. Ilyen csapatba persze én nem állhatok be, mert idegen lenne a szereposztásomtól, de jó volt messziről nézni. Jó volt látni, hogy azért mégiscsak van olyan ember, aki valóságosan is fejedelem lehet az irodalomban, szegényen, öregen, betegen is. Jó volt látni, hogy autót küldtek érte, lakást, mit tudom én, még mit adtak neki. Gazdag ember is, az állam is.
Meg is mondtam neki, hogy boldoggá tesz a puszta léte, látványa, és mérhetetlenül sajnálom, hogy anyám odaveszett, mert most elszaladnék, és elhoznám, hogy legalább öt percre lássa, messziről.
Később készítettem vele kicsi interjúkat is. Ezekben nem csak az volt a fontos, amit mondott, hanem az is, ahogy. Végtelenül hosszú és unalmas újságírói munkám során mindösszesen három emberrel találkoztam, aki úgy tudott beszélni valamiről, hogy a magnófelvétel átírása után egy szót sem lehetett a szövegben javítani: Göncz Árpád, Mészöly Miklós és Faludy György. Ez nyilván egyrészt képesség, másrészt azt jelzi, hogy bármilyen kérdést föltehetünk az ilyen embereknek, azért válaszolnak ívesen kerek, megszerkesztett mondatokkal és gondolatsorokkal, mert mindent végig gondolnak. Mindig. Készenlétben élnek. Akkor is, ha maguk sem tudják.
De legcsodálatosabb találkozásom Faludyval mégiscsak az a pár óra volt, amikor egyszer vendégül látott a szállodai szobájában. Történt, hogy éppen Fábry Sándorral beszélgettünk a folyosón, amikor Faludy arra jött, és hamarjában meghívott minket, vagyis persze inkább Fábryt, mert nem gondolom, hogy tudta ki vagyok.
Egy ágyon feküdt féloldalvást, valami fehér gyolcsféle ingben. Vörös bort ivott. És mesélt. Három történetet az életéből. Hihetetlen történeteket. Teli kalanddal, mesével, tanulsággal. Persze tudtam, hogy nem úgy estek meg, ahogy mondta, de azt is, hogy minden részlet igaz, csak éppen azért író az író, és pláne azért költő Faludy, hogy úgy rakja össze a világot, amelyik történetekből áll össze, olyan ízléssel és mértéktartással, hogy az nekünk a lehető legjobb legyen. Mindenesetre - és lehet, hogy ez szakmai ártalom - közben arra is gondoltam, hogy ha most magnóra venném, amit mond, aztán leírnám a szöveget, azonnal nyomdába lehetne küldeni. Belepiszkálás nélkül.
És egyszercsak erős hiányérzetre lettem figyelmes. Nem tudtam, mitől. Aztán hirtelen rájöttem, hogy órák óta ülünk egy szobában, és nem hallom Fábry hangját. Ránéztem, oldalról, óvatosan, és azt láttam, hogy tátva a szája. Nem tudom, tudta-e Faludy György, hogy mekkora siker órákra szóharang alatt tartani, bámésszá tenni egy Fábry Sándort. Ennek majdnem annyira örültem, mint a föltámadásának.

Milos nem hal ki

A múlt hét vége elég fura volt. Kaptam egy levelet arról, hogy Szentendrén támogatják az irodalmat. Praktikusan úgy nézett ki a dolog, hogy mi kisorsoltatunk, és különféle kávéházakban meg éttermekben vendégként dolgozunk, aztán a végén neves színészek fölolvassák, azt, amit írtunk. Persze egészen másképp alakult, de valahogy mégiscsak jó volt. Mondjuk például az, hogy kicsit bszélgethettem Kukorellyvel, Podmaniczky Szilárddal (a sötétben készült képen) , hogy másokról ne is beszéljek. Végülis nekem vasárnap este az Avakum kávézóban az jött ki, hogy egészen jó ötlet lenne, ha Szentendrén, vagy bármelyik városban, városrészben, az ott, vagy a környéken élő írók időnkén összejönnek, és fölolvasnának egymásnak a munkáikból. Közte meg lehetne, mondjuk élő zene. Aki meg az ilyesmi iránt érdeklődik, az bejönne, és hallgatná. Nagyon jó hangulata van az ilyesminek. Azt hiszem, még hangoskönyv-válogatást is lehetne készíteni, meg mit tudom én… rádióműsort, például. Persze egészben az a legjobb, hogy az írók találkozhatnak egymással. Például én általában minden elolvasok, ami Podmaniczky neve alatt vagy fölött van, de nyilván egy csomó írása nem jut el hozzám. Amit most az Avakumban fölolvasott, az talán úgy volt a legélvezhetőbb, hogy ő maga mondta el. Persze ehhez alkalmasnak is kell leni a fölolvasásra, de hát ő alkalmas. Aki meg nem, az vigyen magával színészt. Azt is lehet. A színészek többnyire jó emberek, kivéve azokat, akiket utálok. Az írók is pont így vannak.

Amikor ezt mondtam Greguss Sándornak, aki ezt az egészet szervezte, mondta, hogy éppen most beszélgetett erről valakivel. Vagyis, ha nem is sikerült tökéletesre ez, most kiderült, hogy valamilyen irányba mégiscsak elmozdulunk.

Az más kérdés, hogy az irodalom iránti érdeklődés tragikus mértékűvé csappant. Bár a csappanás túlzás, a zsugorodás a helyes, mert ez egy hosszú folyamat volt. Megpróbálhatunk úgy tenni, mintha ez nem így lenne, értem is, hogy miért, de jobb lenne szembe nézni. És fölkészülni az elmúlásra. Ezen kívül még lehet újra kezdeni valamit. Például úgy, hogy fölolvasgatunk egymásnak. Hátha valaki hallja. Én is tehetnék úgy, mintha nem érteném ezt a dolgot, és bizonyos értelemben nem is értem: az irodalom annyira jó dolog! Persze munkás befogadni. A verssel meg kell dolgozni, a slágeripari termékekkel nem. A regénnyel is, a filmmel pedig alig. Pedig jó megdolgozni a dolgokért. Ezt kellene megértetni.

Nagyon szerettem, hogy Kata mindenhova elkísért. Bár alighanem néha nagyon unta ezt a szerencsétlen irodalmi világot. Mondjuk Kukorellyt biztosan nem, mert még másnap is azokon a történeteken nevetgélt, amiket Bandi mesélt a saját szerencsétlenségéről.

Közben szombaton Császár Tamás házának tetején vendégeskedtünk, ahol – mint rendesen – a legjobb karikaturisták jöttek össze. Varázslatos dolog egy ilyen háztető, pláne, hogy most egy csomó óriásdaru is volt fölöttünk. Nyilván építenek valamit a környéken. Szeretem ezeket az embereket, gyakorlatilag, ha hirtelen mind meghalnának, megszűnne a karikatúra Magyarországon. (Persze nem volt ott mind, de mondjuk az a húsz ember, aki Tamás baráti körébe tartozik.) Na jó, maradna még tíz.

Fodor Ákos abban megtiszteltetésben részesített, hogy elküldte nekem MÉG: MINDIG című új kötetét. Nagyon jó. Mondhatni letehetetlen, ami verseskötetnél nagyon nagy dolog. Persze mindig tudtam, hogy zseni, ezért aztán nem tudom, min lepődöm meg. Talán azon, hogy mindigis igazam volt.

Hétfőn, Szentendrén majdnem agyondobott egy gyerek. Az volt, hogy Milossal lementünk a Dunapartra, és megláttam egy nagyon jó látványt – egy fa íves ága alatt látszottak a hajók – és gondoltam, lefényképezem. Matattam a gépemmel, nem figyeltem előre. Egyszercsak közvetlenül az arcom mellett elsuhant egy jó kilós sziladarab. Kiderült, hogy egy kislány be akarta dobni a Dunába, de amikor lendíteni készült, a feje mögé emelte, és kicsúszott a kezéből. A reflexeim meg nem működhettek, mert nem néztem oda. Ha eltalál, agyonüt. De a fogaimat biztosan kiveri, ha úgy esik. Arra meg már gondolni se merek, hogy Milos pár másodperccel előbb ott ment, ahol a kő leesett.

Ma voltunk dinoszauruszos kiállításon Milossal és Sacival. Fogalmam sincs, miért fontosak olyannyira a gyerekeknek ezek a borzalmas, brutális, ronda és amúgy is döglött állatok, de kétségkívül rajongnak értük. Pedig egy tehén is szebb, szerethetőbb, mint bármelyik őshüllő. Este, amikor fürdés után törölgettem, Milos fölvetette, hogy mi lesz akkor, ha mi kihalunk. Mármint az emberiség. Hogy honnan van neki négy és fél évesen emberiség-fogalma, azt nem tudom, de van neki. És kihalás fogalma is. Jó, ebben segítettek a dinoszauruszok. Szerinte, ha mi kihalunk, akkor megint ezek jönnek. Mondtam, hogy szerintem nem, de nem vitatkoztunk. Aztán kiderült, hogy miért fontos neki, hogy a dinoszauruszok jöjjenek megint. Merthogy szerinte ő nem fog kihalni, hanem dinoszaurusszá lesz. Még pedig azért, mert evett valami dínós cukorkát! Itt tartunk.

Az író

Minden nap kell írni! – tanácsolta nekem a jeles, öreg író. Gondolataim nincsenek. Nincs más megoldás: minden nap leírom, hogy „Minden nap kell írni! – tanácsolta nekem a jeles, öreg író.”

És egy - még jobb

Kicsit jobb kép a testvéremről

Imidzsébe vagy mi a fenéjébe

A hét végén vettünk egy hajnyíró gépet, amivel Kata mindjárt le is vágta a szőrömet. Ez teljesen barátságos megoldás, egyszerűen csak végig kell húzni a fejbőrömön, és négy centis lesz a hajam, és aztán csak meg kell ismételni, mondjuk havonta egyszer. Benne van három fodrász- vagy borbélykodás árában, vagyis a negyedik hónapban már megtérül. Tulajdonképpen utálom a hajvágást, elképzelhetetlen, hogy beüljek egy fodrászatba. Még soha nem fordult elő, hogy ott, vagy utána jól érezzem magam. Persze ez olyan harminc-negyven éves emlékekre épül. Akkoriban a haj hosszának más jelentése volt, mint most. Az emberi jogok elleni brutális támadásnak, az elnyomás biztos jelének vettük, hogy ránk kényszerítették a rövid – pláne fölnyírt – hajviseletet. Én persze már akkor is kicsit nagyobbakat hősködtem, mint amennyit még elviselt a környezetem. Tizenöt éves koromban, két hét alatt – történetesen a Fekete tengeren – kinőtt a szakállam, és attól kezdve azt se volt kedvem vagdosni. Szegény apám ettől annyira dühös volt, hogy állandóan fenyegetőzött, dühöngött. Mint később kiderült, ennek politikai eredője is volt, hiszen ötvenhat után a szakáll viselete afféle provokáló magántüntetésnek számított. (Volt egy ismerősünk – pap -, aki tíz évig nem kapott útlevelet. Akkor aztán tiszteletteljesen megkérdezte, hogy miért… Megmondták neki, hogy a szakálla miatt. Amikor közölte, hogy ez nála foglalkozásos rendellenesség, és amúgy Moszkvában lakik a főnöke, persze azonnal megkapta. Ilyen sunyi világban éltünk.)
Történt egyszer – már olyan tizennyolc voltam –, hogy szegény apám valamelyik barátjának a jelenlétemben mesélte: volt nála egy ember, aki fölvételre jelentkezett. Egy mérnök, kitűnő papírokkal. Azt mondta neki, hogy ha levágja a szakállát, másnap fölveszi. Ő meg erre azt válaszolta, hogy szabad idejében zenész, az együttes imidzséhez hozzá tartozik az ő szakálla, nem vághatja le. Erre apám azt mondta, hogy jó, ha levágta, jöjjön vissza. Én attól a naptól kezdve végképp nem borotválkoztam. És föltűnően gyakran jártam be apám irodájába – ami azelőtt egyáltalán nem volt szokásom. Fenyegetőzött, könyörgött, végül jelentős összegeket ajánlott. Mindig mondtam neki, hogy „a mérnök”.
De előtte, már gimnáziumban is volt gondom. Negyedikben ez odáig fajult, hogy az igazgató behivatott. Azt mondta, hogy elege van, naponta panaszkodnak rám a tanárnők a szőrös pofám miatt. Ő tökéletesen megérti, ha lázadok, így is van ez rendjén, de én is értsem meg őt, és ezért kér, hogy legalább minden hétfőn reggel borotváltan jelenjek meg az iskolában. Úgy is lett.
Később az volt a legjobb eset, amikor egyszer a vezető napilap rovatvezetője behívott, hogy olvasta az írásaimat, tehetségesnek talál, mi lenne, ha otthagynám az üzemi lapot, ahol dolgozom, és a rovatába jönnék. Mondtam, hogy jó. Erre azt kérdezte, hogy tagja vagyok-e a pártnak. Mondtam, hogy nem. Azt mondta, nem baj. De le kellene vágnom a szakállamat. Mert hogy annak a lapnak az imidzsébe vagy mi a fenéjébe nem fér bele, hogy én szakállas vagyok. Kicsit gondolkoztam, aztán azt mondtam neki, hogy képzelje el, mi lenne, ha én ülnék az ő helyén és azt mondanám, hogy nagyon tehetséges, szeretném fölvenni, de csak akkor tudom, ha meghagyja a szakállát. Kicsit gondolkozott, aztán azt mondta: igaza van! Ebben maradtunk. A rendszerváltás után, amikor már nem kért senki tőlem hülyeségeket, a lap főmunkatársa lettem. Ő akkor már nyugdíjban volt. Most, hogy én egy megint másik lapnál rovatvezető vagyok, néha kapok tőle kéziratokat. Mindig nagy figyelemmel gondozom ezeket, nehogy az legyen, hogy utálom ezt az embert. Nem is utálom. Pörög a világ.
Ha Kata nem inkább rövid hajút látna szívesebben pasiban – ezért vágattam le, pedig már fél méternél is hosszabb volt -, nem is törődnék a szőrömmel. Annak persze már semmi köze nem lenne semmihez, csak a lustaságomhoz.Kicsit módosítanom kell a biztosítókról szóló eddigi vélekedésemet, mert fölhívtam a biztosítómat, hogy akkor most fényképezzem-e le a falat, ami beázott, vagy jönnek-e a falvésés előtt, falazzam-e be… Nagyon udvariasan közölték, hogy most, telefonon fölveszik a kárt, és ha már kicserélték a csövet, majd kijön a szemlélő. Ez nagy erőlelépés ahhoz képest legalábbis, hogy azt is mondhatta volna, hogy mondjuk ezt nem fizetik. Régen rutinból mondtak ilyesmiket. Megint voltunk moziban, megtekintettük az United 93 című filmet, ami arról a járatról szól, amelyiket szintén eltérítettek, de nem jutott el a célpontig, mert az utasok megtámadták a terroristákat, és a gép lezuhant.Jut eszembe, volt a tévében, hogy Ákos öcsém (is) a világon egyedülálló dolgot hajtott végre a Duna fölött, amikor két utasszállítóval mentek az álmélkodó közönség örömére. (Föl akartam jutni a gépre, de még engem sem engedett oda a hatóság. Biztos igazuk van.)
Ha már a rekordok: Normankával beszéltem. A múlt héten a Budapest-Baja evezősversenyen ezüstérmes lett, és másnap valami rövid távon is nyert egy ezüstöt. Nem tudom, hány folyamkilométerre van Baja. 150? 170? Mikor látom már a tévében? Normanka ötvenkilenc éves.

(fotó: inforadio.hu - Domanits András)

Istencsapás?

Ha hinnék Istenben, azt gondolnám, hogy az ünnepesti katasztrófa az Ő büntetése volt, mert még ünnepelni se tudunk méltósággal. Nem lepődnék meg, ha lennének ilyen hangok. Pedig Isten figyelmeztetett, nem is tudom, hányszor, csak az utóbbi hetekben. Ez már nem az az ország, mint amelyikben, mondjuk húsz éve éltünk. Akkor talán elég volt esőkabátot vagy esernyőt vinni, ha zivatar lógott a levegőben. Aki csak a Déli pályaudvar környékét látta az idei nyári viharok után, tudja, hogy megváltozott a világ. Háborúban állunk a természettel, és ő az erősebb. Valahogy ezt még nem fogtuk föl. Legalábbis erre utal, hogy tervünk sincs arra, hogy mit kell tenni, ha támad.
Persze nem az a baj, hogy az ünnepeken is széthúzunk, hanem az, hogy még az életet se tudjuk megvédeni, pedig minden eszközünk megvan a védelemhez. Augusztus huszadikán este pontosan az történt, mint jó másfél évvel korábban az írott történelem egyik legnagyobb katasztrófájában, amikor cunami söpört az Indiai óceán környékén. Minden eszköz megvolt arra, hogy észleljék a veszélyt, közvetítsék a hírt, figyelmeztessék az embereket, csak éppen nem voltak összekötve az információs rendszerek. És nincs felelős. Nem ember, hanem rendszer.
Hogyan lehetséges az, hogy én azért nem mentem el gyerekkel a tűzijátékot nézni, mert az ablakból láttam, hogy jön a vihar, az arra illetékes hatóságok pedig a meteorológusok még időben érkező, tudományos alapú figyelmeztetése ellenére nem voltak képesek egy milliós tömeget figyelmeztetni? Nincsenek illetékesek?
A meteorológusok olyan eszközökkel rendelkeznek, amelyek éppen elegendőek ahhoz, hogy nagy pontossággal fölmérjék a vihar átvonulásának lehetséges sávját, a vihar erejét és időpontját. A jelek szerint a rendőrség kivételével erről senki nem értesült. Ők meg nyilván nincsenek fölhatalmazva az előre jelezhető folyamatok leállítására és visszafordítására. Nem fogadható el, hogy nem lehet „hektárra pontosan” előre jelezni. Ha bármekkora a valószínűsége annak, hogy pont a tömeg közepére csap le a szél és az eső – pláne miután az ország más részeiben már pusztított -, felelősen dönteni kellene: nem lehet ugyanis milliós tömeget ilyesminek kitenni. Maga a tűzijáték a legteljesebb szélcsendben is életveszélyes cirkusz, hiszen bármikor bomba eshet a tömegbe, de az is lehet, hogy valaki megőrül, vagy éppen terror-szándékkal kelt pánikot. Tulajdonképpen a mai világban ez az egész budapesti vigadalom úgy, ahogy van, óriási felelőtlenség.
Lehet persze ebből is politikai ügyet csinálni, nyilván meg is teszik majd az arra hivatottak De mielőtt belekezdenének, emlékezzünk arra, hogy a város főpolgármestere egyszer – egy vihar után – tornádóriadót rendelet el. Az nem érkezett meg, ezért a főpolgármestert nyilvánosan kiröhögték, megszégyenítették. Ugyanez történt pár hete Miskolcon, ahol a polgármestert föl is jelentették rémhírterjesztésért. Mostantól talán nem is olyan viccesek már az ilyen esetek. Igenis kell lenni egy városban olyan embernek, aki vállalja a felelősséget, a tévedés kockázatával, és idejében ki meri mondani egy tömegrendezvényre, hogy márpedig az ilyen vagy olyan veszély miatt elmarad. Teljesen mindegy, hogy az a polgármester, a rendőrkapitány, vagy a katasztrófavédelem parancsnoka. Most ezt aligha kérhetjük számon, mert a rendszer hiányzik, és hiányozna akkor is, ha más lenne hatalmon. Ez nem politikai, hanem rendvédelmi, ha úgy tetszik, katonai kérdés. Ha nem tudjuk fölépíteni a felelős rendszert, akkor legalább arról kell gondoskodni, hogy a meteorológusok üzenete eljusson a néphez. Rádión, televízión, esemesen, mindegy. Hogy ha az arra hivatottak képtelenek felelős döntésekre, legalább a tömegben állók dönthessenek.
És egyébként is, ha egyszer végre képesek leszünk rendszerben gondolkozni, akkor talán odáig is eljutunk, hogy megértessük az emberekkel, hogy katasztrófa, pánik esetén miképpen kell viselkedni embertársainkkal. Például: ki kell nyitni a szállodákat, az éttermeket, a kocsmákat, a templomokat, de még a lépcsőházak kapuit is. Ne legyen mentség arra a szégyenre, ha valaki, mondjuk a behordott kosztól való félelem miatt ezt megtagadja. (A hírek szerint az emberek többsége nagyonis normálisan viselkedett, és ennek köszönhetjük, hogy nem lett még nagyobb a katasztrófa.)
A polgármesteri vaklármákon ezentúl majd nem nevetünk. Arra azonban kíváncsi vagyok, hogy mikor értik meg a szervezők, hogy teljesen fölösleges olyan tűzijátékokat rendezni, amelyet nem lát senki, viszont a széltől és a víztől föl nem robbant patronok miatt különösen veszedelmessé válhat. Emlékezzünk: az ezredfordulós ünnepségeken felhő ereszkedett a városra, csak pár méterre lehetett látni, a szervezők mégse állították le a puffogtatást. Ez közröhej tárgyává tette Magyarországot. Most pedig kifejezetten tragikus volt, hogy miközben már emberek haldokoltak, vagy fetrengtek a sérüléseiktől kínlódva, gyerekek vesztek el, egymást taposták a szétázott menekülők, hajók karamboloztak, utasaik vesztek a Dunába, három televízió közül kettő képtelen volt folytatni a közvetítést, mindez a tűzijáték fényében történt, mert a pirotechnikusok képtelenek voltak abbahagyni a már senkinek sem szóló műsort, noha a vihar a durrogtatás első perceiben tört ki. Muzsikaszó mellett. Holott a hangszórókat arra lehetett volna használni, hogy figyelmeztessék a népet. És közöljék, hogy mondjuk jövő szombat az esőnap.
Ez a jelenség mindent elmond egy országról, amelyik pillanatnyilag teljességgel alkalmatlan tömegrendezvények szervezésére. Mint ahogy annyi másra is. (Népszava)

Szabad

Szabad-e szabadnak lenni?

A szabadok szabadságon vannak?

Kíváncsi volt, hogy sírok-e

Sűrű, meg nyomorúságos napok voltak. Meg jók is. Például a múlt héten szinte végig Milossal voltam kettesben, sokat beszélgettünk, és félelmeteseket mondott. A legjobb az volt, amikor orvosra vártunk, szórakoztatta a közönséget, aztán egyszercsak szépen, csöndesen kezdett ülni, láttam, hogy erősen gondolkozik, aztán kibökte: papa, ha az ember meghal és kisbabaként újra születik, akkor ugyanabba a családba kerül, amelyikben régen élt? Teljes csönd lett, aztán egy néni meg is kérdezte, hogy na ez hogyan jutott az eszébe… Mondjuk négy és fél évesen elég jó teljesítmény. De nem is mondtam neki, hogy nincs se lélek, se lélekvándorlás, senki, sehova nem születhet újra, mert nagyon jó ez így, ha gyorsan föl kell dolgozni a haláltudat első hullámát.

Nem volt könnyű vele, mert állandóan és rendkívül keményen próbálta érvényesíteni az akaratát. Ám mostanában sikerült rávezetnem néhány dologra. Például arra, hogy lehet alkudni, de ha megegyezünk, akkor azt be kell tartani. Állandóan – egyébként leginkább sportból – azon veszekedtek Sacival, hogy melyik filmet – DVD-t vagy kazettát – nézzék. Mindig dönteni kellett, mindenféle agyafúrt alapon. Persze úgy, hogy egyszer az egyiknek, máskor a másiknak legyen igaza. Ez nem könnyű, fárasztó, és fölöttébb időrabló dolog. Kitaláltam: pénzföldobással döntök. Azóta nincs cirkusz. Mindketten elfogadják a szerencse ítéletét. Hála Istennek nagyjából egyszer az egyik, máskor a másik kerül előnybe. Nem tudom, mi lenne, ha mondjuk tízszer Sacinak, vagy Milosnak lenne igaza.

Kitaláltam azt is, hogy ha bemegyünk egy boltba, csak egy dolgot kaphat. Ezt is elfogadja, bár állandón figyelmeztetnem kell. Nagyon érdekes kísérlet volt, hogy bementünk egy áruházba, találtunk egészen takaros és eléggé masszív kisautókat. Egyet kaphatott. Kitaláltam, hogy magamnak is veszek egyet, mert kíváncsi voltam, hogy az úton, vagy otthon elkunyerálja-e. Nem: kölcsön kéri.

Egészen jól hagyott dolgozgatni, meszelgetni, falat javítgatni is.

Egyébként nem volt nehéz ellátni a háztartást. Pláne, hogy Kata minden napra pakolt tiszta, vasalt ruhát, és mindent, ami kellett. Ettől aztán pláne hiányzott. Olyan, mintha mindigis vele éltem volna, és tényleg a másik felem lenne.

Azért voltunk orvosi váróban, mert le kellett venni a körmömet az egyik lábujjamról. A saját hülyeségem miatt annyira deformálódott, hogy a végén már a közepén nőtt egy ék, ami belevágott a húsba. Ráadásul az ujjam egyik fele állandó gyulladásban volt. Aki csak tehette, rálépett – főleg persze a kutyám, és Milos, de ő aztán minden nap. Egy hónapja találkoztam Gáborral, az orvosunkkal, megmutattam neki, és mindjárt mondta, hogy jó, akkor majd ő leveszi. Nagyon profi módon csinálta, mert néhány másodpercet kivéve semmiféle fájdalmat nem éreztem. Közben dumcsiztunk a politikáról. Nem mondhatnám, hogy a szakadék azonos oldalán állnánk, de jó vele beszélgetni. A nővér szépen bekötözött, beültem az autóba és hazamentem. Szerencse volt, hogy Milost nem vitte el – a szomszédban, Erzsinél hagytam -, bár nagyon szeretett volna ott lenni. Kíváncsi volt, hogy sírok-e. Biztos sokat emelkedtem volna a szemében, de talán mégis jobb, hogy nem nézte végig az egészet. Amitől féltem, az az első éjszaka volt. Nem is ok nélkül. Bár nem volt komoly fájdalmam, attól tartottam, hogy ha hasra fekszem, lesz. (Csak úgy tudok elaludni.) Ha mégse lesz, ha mégis elaszom, akkor meg majd rúgok egyet álmomban. Végülis úgy hajnali négy körül elaludtam. Természetesen reggel hat óta tíz perckor megcsörrent a telefon. Valaki tévedésből hívott. Így aztán igen lapos fejjel sántikáltam egész nap. De azért visszavittem a fővárosba Milost, aztán elmentem Katáért. (Most kaptam meg tőle a születésnapi ajándékaimat. Az a legjobb benne, hogy a saját kezével készítette őket, és Saci is segített neki.) Mindjárt vissza is mentünk Tahiba, mert reggel hétre jött a kőműves. Na ez is meglepetés volt, mert az a ritka eset fordult elő, hogy nem tízre jött azzal, hogy majd visszajön délután, nem is másnap reggel, hanem pontosan hétre. Nem volt részeg, sőt egész nap nem ivott semmit – a segédje sem. Ehelyett elképesztő profizmussal, a legkisebb károkozással, csekély kosszal vágtak egy lyukat a ház falába, aztán abba beletettek egy ablakot, majd szépen készre csinálták az egészet. Estére mentek, ahogy jöttek. A mester nem kért többet, mint amiben megállapodtunk, arra való hivatkozással, hogy mészdűznit csak három faluval arrébb talált, drágábban. Van ilyen. Megállapodtunk a következő munkában is, és nem mondta azt, hogy majd kevesebbet ír a számlára. Elképesztő.

A hét végén Kata erős nyomást gyakorolt rám, hogy semmit se tegyek, nem hitte el, hogy nincsenek komoly fájdalmaim. Persze nem nagyon tudtam engedelmeskedni, de nem is nagyon mertem hangoztatni, hogy nem fáj, úgyse hitte el. Pedig csakugyan szépen gyógyultam. Már csak kötözésre kell járni.

Most megint dolgozom. Az jó, hogy legalább délutánonként együtt vagyunk. Néha nyaralunk pár órát, ami abból áll, hogy például voltunk moziban. Megnéztük A velencei kalmárt Al Pacinoval. Régen láttam ilyen jó filmet. Shakespeare – nehezen tagadható antiszemitizmusa miatt – talán a legvitatottabb darabja. Mondjuk az a legtanulságosabb benne, hogy az antiszemitizmus természete szinte semmit nem változott pár száz év alatt. De legyünk igazságosak, mert ha nem vennénk észre, Al Pacino rosszul játszana: az emberi gonoszság természete sem.

Káefcézők

Örömmel hallom, hogy valami átalakítások lesznek a rendőrségnél, nyilván a polgárbarátság tényállásának fokozása érdekében. Sajnos a tervezéssel, médianyilatkozásokkal egybeesik, a legutóbbi rendőr-brutalitásról kibontakozó úgynevezett társadalmi vita. De talán jó is ez így.

Szeretném most és itt ünnepélyesen kijelenteni, hogy egyre elégedettebb vagyok a rendőrség munkájával. Az utóbbi években - kényszerből vagy véletlenül - igen sok nagyon értelmes, kedves, művelt rendőrrel találkoztam mindenféle rangban. (Általában úgy ítélem meg az embereket, hogy megvizsgálom: rájuk bíznám-e - akárcsak egy órára is - a négyéves kisfiamat. Mivel a szocializmus idején is volt négyéves kisfiam, és már akkor is ez volt a vizsgálat alapja, őszinte örömmel állapítom meg, hogy míg akkoriban alig akadt, most szinte mindenki alkalmas erre a nem is veszélytelen, hősi kiállást követelő feladatra.)

A sajtóból leszűrhető tényálladék a következő: a Kentucky Fried Chicken előtt hárman - köztük két ausztrál lány - tüntetett a csirkékkel való embertelen bánásmód ellen. Nem tudom mekkora tömeghatást okozhat három ember. Aligha szippanthatja be a békés, semleges bámészkodókat. De az is lehet, hogy a tüntetés témája fontos.

Ugye, ehhez tudni kell, hogy a KFC szárnyas-alapú ételeket árusít, a csirkéket meg ketrecekben tartják. Ez fájt a három tüntetőnek. Mivel én - igaz, régebben - láttam már ilyet, le is tudom írni: egy nagyjából fél négyzetméteres alapterületű ketrecben három csirke él. A szárnyukat megnyesik, mert minek az, a csőrüket megcsonkítják, hogy egymást ne csipkedjék. Unalmukban, nyomorúságos szexuális indíttatásból akár meg is ölik egymást, például úgy, hogy a kloákát támadva kitépik a beleket. Ebben kicsit hasonlítanak az összezárt emberekre, bár csőr nélkül mi nehezebben boldogulunk.

Az egyik lány kitalálta, hogy fürdőruhára vetkezve belebújik egy ketrecbe. Gondolhatná az ember, hogy ez valami társadalomra fenemód veszélyes dolog, mert a jelen levő féltucat rendőr a demonstrálókat fölszólította a cselekmény végrehajtásának beszüntetésére, ám mivel ezt nem tették meg, bilincsbe verve elvitték őket.

Nem tudom, milyen származásúak voltak az intézkedő rendőrök, de amennyiben földmívesek, akkor jó lenne, ha nem csak édesanyjuk tyúkudvarában nézelődnének, hanem elmennének valami tojásgyárba, csirkevágóhídra, és mindjárt megértenék, min háborodtak föl a tüntetők. Arra gondoltak, hogy nem szabad állatokat kínozni. Meg kell jegyezzem: az állatkínzás jogellenes tevékenység, és igazából a rendőrség dolga lenne üldözni. Ha a rendőrség tenné a dolgát, vagyis harcosai néha benéznének egy-egy csirketenyészetbe, nem kellene tüntetni. Hacsak nem attól lettek idegesek, hogy ezt ők is végig gondolták, és rendőrellenes tüntetésnek minősítették a súlyos rendzavarást.

Szerencsére a sajtó képviselőit most véletlenül nem bántalmazták, így láthatjuk, mi történt. Sajnos nem hallhatjuk, pedig az is érdekes lenne.

Mert amit hallhattunk volna, az az, hogy a rendőrök fölszólítják az ádázkodókat a tüntetés föloszlatására. Azért lenne ez tanulságos, mert a rendőrök magyarul beszéltek, amit a rendbontók nem értettek. Angolul értették volna - nevezetesen azt, hogy ez egy be nem jelentett demonstráció, tehát törvénytelen - a rendőröknek ez vagy nem jutott eszükbe vagy nem akartak angolul beszélni.

Ebből aztán az lett, hogy olyanokat láthatunk, mint például, hogy egy negyven kilós nőnek mindkét kezét hátracsavarják, a hajánál fogva benyomják a rendőrautóba. Szánalmas. Nem a lány, hanem a rendőrség.

Ha valaki nem macsó, akkor ne nagyon menjen rendőrnek, mert ahhoz kell némi férfibüszkeség - a rendőrnőktől elnézést kérek, természetesen . Ha viszont valaki macsó, nagyon kemény, akkor próbáljon úgy viselkedni, mint egy férfi. Elvárások: nálunk gyöngébbet csak akkor bántalmazunk, ha valóban ön- vagy közveszélyes. Például fegyverrel támad ránk, vagy magára. Nőt csak a legvégső esetben kényszerítünk bármire, ha például parancs van arra, hogy elő kell állítani, és ezt nem tagadhatjuk meg és nem is lehet elsumákolni, akkor ezt a legnagyobb udvariassággal tesszük. Ha nem tudunk angolul, akkor például lehet valakit keresni a nézgelődők között, aki elmagyarázza tényállást és tolmácsolja az udvarias meghívást.

Persze a legjobb, ha magunk megtanulunk angolul. Már azt se értem, hogy a rendőrségnél miért nem elvárás az, hogy az intézkedő csapat legalább egyik tagja beszélje ezt a világnyelvet. Biztos nem jól tudom, de mintha mostanában már csak érettségizett ember lehet rendőr. Régen jártam gimnáziumba, de már minket is tanítottak világnyelvekre, még ha az egyik az orosz is volt. (Na jó, nekem a másik a latin, és tényleg kevés mostanában errefelé az echte római.) Gondolom azóta az angol átvette az orosz helyét.

Azt hiszem, meg kell osztanom egy – ha nem is tudományos igényű, de talán figyelemre méltó – tapasztalatomat a rendőrátszervezőkkel. Ehhez tudni kell, hogy a feleségem angolt tanít – rendőröknek is. Végig gondoltam jó alaposan: ahánnyal csak találkoztam, hát egyikről se tudom elképzelni, hogy egy negyven kilós nőt tekergetéssel kínoznának, mert azok kínzás ellen tüntetnek. Bár nem is lenne rá szükségük, mert például még az ilyen káefcézőknek is el tudják magyarázni, hogy mi van. Angolul. Az is lehet, hogy ez véletlen, de az is, hogy a fölszedett tudás alakít a jellemen. (Hócipő 0616)

Isten szeret tréfálkozni

Ma sokáig aludtunk, aztán hosszas alkudozás után Milossal elindultunk világgá. A legjobb a biztosítónál volt, ahol fél órát vártunk arra, hogy az ügyfélszolgáló megmondja: nem tud válaszolni a kérdésemre. Nevezetesen arra, hogy mi kell ahhoz, hogy a fali vízkárt kifizessék. Elég-e, ha a vízvezeték-szerelő és a kőműves számláját viszem, vagy kijönnek, fényképeznek, méricskélnek. Mert ugye, ha később derül ki, hogy valamit kifelejtettem, az nem jó, mert esetleg nem fizetnek. Legutóbb ugyanennél a biztosítónál akkor jártam, amikor egy traktor bejött a lakásba. Előtte persze kiütötte a falat. A biztosítónál közölték velem, hogy az új értékre kötött biztosításom ebben az esetben csak az ablakkárra érvényes. Isten úgy akarta, hogy az ablak ugyan kiesett, tokostul, de egyetlen üveg nem tört össze. Isten szeret tréfálkozni. Nekem, meg a biztosító irodája előtt, mint a jó Colombonak, eszembe jutott: visszamentem és megkértem az ügyintézőt, hogy írja le nekem egy papírra, hogy csak az üvegkárt fizetik. Na erre megszólalt a főnök az ajtóból, hogy tévedtek: természetesen az egész kárt fizetik. Én meg erre aziránt érdeklődtem, hogy miért nem szaladtak utánam. Mert másképp ezt hogyan tudathatták volna velem, hiszen nem mutatkoztam be. Persze az lett a vége, hogy a kár tíz százalékát fizették, mert, hogy csak tavalyi áron tudnak, meg ezt se, meg azt se… Mindegy: akkor tanultam meg, hogy milyen hatásos fegyver leíratni, és aláíratni.

Rend a lelke

Csődállapotból

A múlt hét végére rendesen csődállapotba kerültem. Elsősorban azért, mert semmivel nem jutottam semmire. Úgy gondoltam, hogy a szabadságomat arra használom, hogy rendbe rakok pár dolgot a lakásban, és közben gyerekezek is. Ez úgy néz ki, hogy dolgozgatok tízperceket, aztán játszom egy órát, vagy medencézek velük. Az utóbbi szinte sikerült is, pláne, hogy négy gyerek volt, de semmivel nem jutottam semmire. Igazából az volt a baj, hogy mindehhez kellett volna egy kőműves meg a vízvezeték-szerelő. Előbb a kőműves. Az utóbbi néhány hetem azzal telt, hogy kerestem. Szépen, sorjában, ötöt. Aztán, ha megtaláltam, megbeszéltem a dolgot, majd hamarosan kiderült, hogy vagy megbetegedett, vagy más munkája lett hirtelen. Nagyobb, tehát azt választja. Ehhez hozzá tartozik, hogy az ilyen nemleges válaszokra is két-három napot kell várni. És én hívogatom őket, vagyis inkább az üzenőre állított telefonokat. (Semmiképpen nem szeretném kioktatni ennek a gyönyörű mesterségnek a tiszteletre méltó képviselőit, de ha valakinek van ilyesmire pénze és lehetősége, tartson már egy ingyenes konferenciát a mesteremberi bunkóság mibenlétéről! Ugyanezek az emberek biztosan nagyon meg vannak sértődve, ha a hivatalokban áltatják őket, vagy nem kellő odaadással intézik az ügyeiket. Nem az a baj, hogy nem végeznek el egy olyan munkát, amiben megállapodtunk, hanem az, hogy késleltetnek, noha már a megállapodás pillanatában biztosan tudják, hogy nem jönnek. Van olyan, hogy kicsi munka. Nem várhatják el tőlem, hogy szétverjem a házamat azért, hogy nagyobb munka legyen a kicsiből.) A múlt hét végét nem is töltöttem Tahiban, mert egyrészt Milost vissza ellett vinnem, másrészt Tamaráék is bementek a városba, harmadrészt, ki kellett pihennem magam, vagyis a pihenésem, és összeszednem, legalább az eszemet. Ez sikerült is. A szombatra várt legutolsó kőmíves-válasz hétfő délre érkezett meg. Hogy mégsem ér rá, persze. Ebből az lett, hogy átszerveztem a dolgot: jöjjön előbb a vízvezető, aztán a kőműves! És ez lett a szerencsés képlet, mert megjött, megállapodtunk, hogy két hét múlva kezdi a munkát, ám megmondta egy megbízható kőműves telefonszámát. Aki már itt is volt, és szombatra vállalta… (Benne már csak azért is bízom, mert évtizedek óta ismerem a mamáját.) Így aztán most teljesen lazán nyaralunk Milossal kettesben – Kata és Saci is bent maradt a városban, mert van nekik mindenféle dolguk. Mondjuk, nehezen vagyok Kata nélkül, de neki is kell pár nap, hogy rendbe rakja a lakást meg a dolgait, ha egyszer, végre nem kell minden nap tanítani. Most az van, hogy tízperceket meszelek – a plafont nem is szabad tovább, ha nincs hozzászokva az ember, mert belebetegszik. Így is leszakadnak a vállaim. Aztán hatalmasakat játszunk Milossal – versenypuzzle – meglepően jól rakja ki a képeket, kicsit gyorsabsan, mint én -, valami Sega, ilyesmik. Amikor délután elállt az eső, az alkonyi napfényben nagyot sétáltunk is. A Napról meg a Holdról meséltem neki, meg a virágok nevére tanítottam. Ő meg állandóan pocsolyákat keresett, hogy átgázoljon rajtuk. Szórakoztatta az utca népét, ahogy szokta. (Holnap vehetünk új gumicsizmát, mert valahogy megtört, belemegy a víz. Nem is értem, hogyan lehetséges ez.) Aztán meg még együtt fürödtünk, jó nagyot. Állandóan a víz alatt van, és meglepően sokáig bírja. Véletlenül, mesekeresgélés közben észrevett egy kockát az egyik ócska gyerekcsatornán a Szkubiduból, és persze nem tudtam letagadni. Megengedtem, hogy megnézze ezt a szemetet.

Szonjadob

Születésnap, álmok anyámmal

Mivel a viharok elvitték az internetet, csak most:

Augusztus 1. (kedd) A múlt hét vége csodálatos volt, nem azért, mert születésnapom oda esett, hanem azért, mert ebből az alkalomból – meg azért, mert Edének is, méghozzá éppen ma, és Katának is, pont vasárnap - Brigi, a sógornőm csodálatos családi összejövetelt rendezett, amire nem csak összes gyerekem és unokám és Ákos öcsém minden gyereke, de még András öcsém is eljött a messzi távolból. Ez már maga is igazi szülinapi ajándék, hiszen olyan ritkán látom. Sőt Timi is, András lánya, akit aztán nem is tudom, mikor láttam utoljára. És persze Brigi konyhaművészetének minden kincsét az asztalokra rakta. Vannak emberek, akikben a szeretet így válik családösszetartó erővé. Mindannyian tudjuk, hogy mekkora munka összehozni, megetetni, sőt egyáltalán leültetni ennyi embert, nyilván napokon át készül, és ezt csakugyan nem lehet másképp, mint afféle igazi anyai szeretettel.

Sokan vitatkoznak velem arról, hogy a női szerepeket el kell felejteni, át kell alakítani, de én meg azt hiszem, hogy ha az ilyen nők, szerepestül kivesznek a családokból, akkor azok szétesnek, vagy másképp működnek, és nem biztos, hogy ebben is a másképp a jó. Például lehetne az ilyen családi ünnepségeket étteremben is rendezni, még tán azt is meg tudnánk szervezni, hogy egy kerthelyiségben is Ákos öcsém sütögesse a húsokat a parázson, és Mirkó fújtasson alá. De sajnos ahhoz, hogy az ember otthon érezze magát olyanok is kellenek, mint Brigi krumplisalátája meg tiramisuja, hogy ne mondjam el az egész étlapot. Mostanában ritkábban találkoztunk, mert elképesztő, mennyit dolgozunk, meg mit tudom én, még miért, és ez persze nagy baj. Annyira jó volt, kicsit beszélgetni Andrással. Az is érdekes, hogy az ember testvéreinek puszta jelenléte is mennyire fontos. Például érdemben se Milánnal se Ákossal nem tudtunk beszélgetni, de mégis. Valaki a múltkor olvasta az újságban Ákos valamelyik nyilatkozatát, és kérdezte, hogy milyen viszonyban vagyunk. Azt mondtam neki, hogy nem tudom másképp, jobban kifejezni: büszke vagyok arra, hogy ilyen testvérem lehet. Azt hiszem, ebben minden benne van. Mint ahogy az egész családomra. Jellemző volt, amit Kata mondott, amikor hazajöttünk: megfigyelte, hogy nálunk minden gyerek rendben van. Ennél többre nem nagyon viheti az ember.

Nagyon sok csudás ajándékot kaptam. Nem is sorolom, mert még valamit kifelejtek. De a legcsodálatosabb mindenképpen az, amit Szonja unokám késztett nekem a saját kezével majdnem egy éven át – mint kiderült. Ez egy dob, de igazi. Kifúrta, kivájta a fát, kicsiszolta, lyukakat fúrt rá a pöcköknek, hogy legyen mire ráfeszíteni a bőrt, amit a saját kezével szélezett. Aztán még ki is festette, mindenféle csudás, jelentéses ábrákkal. Félelmetes, mit dolgozhatott rajta.

Születésnapom éjszakáján erősen rám tört anyám hiánya. Pont éjjel fél egykor, amikor születtem. Mostanában egyre gyakrabban jön elő, például az álmaiban. Csak áll fölöttem, cigarettázik és néz. Nem öreg és nem is fiatal – most lenne hetvenöt éves, de el se tudom képzelni annyinak. Vagy mosolyog, vagy nem. Ha mosolyog, akkor, mintha bíztatna. Nem vagyok egy álomfejtő, de teljesen olyan, mintha akkor bukkanna elő, amikor valamilyen fontos döntést hoztam, vagy kell hoznom, vagy meg kell magyaráznom magamnak, hogy ha valakivel úgy viselkedtem, ahogy, akkor az miért volt helyes, vagy miért nem. Ha mosolyog, akkor jól döntöttem, magamhoz képest ember módjára viselkedtem, ha nem, akkor meg nem. Olyan, mintha ő belelátna életem szereplőibe, a lelkükbe is, ameddig nem kell, nem él vissza ezzel, de nekem egy testbeszédes gesztussal elárul valamicskét. Bár, aki ismerte, aki egyszer is a szemébe nézett, az tudja, hogy nem sok esélye van annak, aki vét az ivadékai ellen.

Most itt van (Tahiban) Tamara, András, Marci és Ede is. Hihetetlen, de ennyi gyerekkel tulajdonképpen kevesebb gond van, mint kettővel, mert teljesen lefoglalják egymást. Éppen most tartottuk Ede második születésnapi ünnepségét, hogy a valódi szülinapján se maradjon enélkül. Amúgy a gyerekek egész délelőtt fürödtek, most hol jön a vihar, hol elmegy. Tamara esernyővel a feje fölött ül a medencében a Paradicsom kellős közepén. Mi Andissal két gépen dolgozunk. Ő éjszaka a kertben is, mert immár mindent lefed a háló. Néha falat javítgatok, ma talán már festek is.

Érdekeset tudtam meg. Fölhívtam az allergológus orvost, mert Milos reggelente köhint párat – de már hetek óta, meg taknyos is. Nyilvánvaló, hogy nincs megfázva, tehát ez nem lehet más, mint allergia. Gondoltam, elviszem, hogy megtudjuk, mire érzékeny. És, ha már, akkor engem is. De kiedült, hogy ha ezen a nyáron jelentkeztek először a tünetek, akkor azt, hogy mi okozza, csak egy év múlva lehet majd kimutatni. Mert annyi idő kell, hogy a szervezetben megjelenjenek azok az anyagok, amiket a vizsgálat észlel. Persze a doktornő mondta, hogy szerinte is allergia, tud adni orrcseppet, ilyesmit. Annyira nem súlyos, csak féltem.

Nyár, Tahi

Boldog madarak

Mostanában az a legjobb, hogy reggelenként kint kávézunk az ámbituson. Reggel hatkor. A fecskék is olyankor kelhetnek, mert szemmel láthatóan reggeli tornával töltik az időt. Ez abból áll, hogy kergetik egymást. Azt már régen megfigyeltem, hogy kifejezetten játékos állatok. Sőt, alighanem azért gyűlnek össze, hogy közösségi játékokat játszanak. Vagy: ha már összejöttek, rájuk jön a játszásdi. Egyszer, Olaszországban a szálloda erkélye egy közepes, jól körülépített térre nézett. Minden este azt figyeltem, hogy megjönnek a fecskék, letelepszenek a drótokra, aztán egyszercsak kergetőzni kezdenek, egyre többen. Kifejezetten versenyköröket írnak le. Nagyon jó nézni. Boldog madarak.
Tahiban a ház előtti légtér amúgy is tele van eseményekkel. A legjobbak télen a varjak. Szintén játszanak, hatalmas légimutatványokat mutatnak be. Nagyon látványosak a ragadozók és a galambok között zajló incidensek. Ezekben az a legjobb, hogy néha a galambok visszatámadnak, méghozzá hatásosan.
Jól haladok a lakáskarbantartással, bár állandóan új koncepciókat találok ki. Ma reggel például a könyvespolcok elhelyezésén változtattam. Ha kevés a könyv egy lakásban, az szomorú, sivár dolog, ha meg sok, akkor az a baj. Nálam pont annyi van, hogy az már szinte kezelhetetlen. Igazából könyves szekrények kellenének, az már szinte polgári lét, de ugye az szinte megfizethetetlen lenne. A polcokkal az a baj, hogy irgalmatlanul gyűjtik a port, és a háttérben jól dolgoznak a pókok is. Lehetetlen állandóan leszedni és kiporszívózni a könyveket. Egyébként az lenne a jó megoldás, ha a fölösleges könyveket elfogadná például egy könyvtár. Persze lehet, hogy valaki fölháborodik azon, hogy miképpen lehetnek „fölöslegesek” könyvek. Nehéz megmagyarázni, de biztos, hogy például százával találok olyanokat, amelyeket már soha nem olvasok el, és aligha tarthatnak érdeklődésre számot a családom tagjai körében. És különben is: mi legyen a csapnivaló, rossz könyvekkel? A könyv ugye szakrális tárgy, nem nagyon hallottam még olyan emberről, aki például szemétre dobná őket, még a legártalmasabbak is megússzák a bedarálást. (Bár Hrabal ezt másképp látta.) Például azon az alapon tartjuk meg ezeket, hogy emlékeztessenek a rosszra. Vagy mit tudom én. Szokásból. Aztán ránk telepszenek. Mint az emberek, akiket idejében el kellene zavarni, hogy ne gyűjtsék a légterünkben a piszkot, ne bújtassák a háttérben munkálkodó háttérszövőket.

Medence, kandalló

Szép, dolgos hétvégénk volt, ádáz gyerekekkel. A dolog abból állt, hogy falakat javítgattam és kályhát bontottam szabadidőmben. Ez nagyjából azt jelenti, hogy tíz perc munka, egy óra pihenés. Ennyit bírtam. Fölállítottuk az úszómedencét. (Egy fölfújhatós hólyag. Nem is úszó, hanem fürdő.) Nem egyhamar, de minden technikai gondot megoldottam. Viszont attól a pillanattól kezdve nem nagyon lehet a gyerekeket egy percre se magukra hagyni. Nem mintha a Milosnak derékig, Sacinak a térdég érő vízben nagyobb bajuk eshetne. Inkább akkor kell vigyázni, ha nincsenek benne, mert kényszeresen és állandóan a vízben matatnak, lenyomják a medence fölfújható szélét, és kiömlik a lé. Milost nem lehetett sokáig a vízben hagyni, mert öt perc után fázni kezd. Akkor legalább egy órás melegedés következik – szerencsére ebben szót fogad -, bár az óra második fele már arról szól, hogy mikor mehet vissza. Saci viszont bámulatosan bírja a hideget. Ilyet még nem is láttam: gyakorlatilag soha nem fázik. Ha hinnék a lélekvándorlásban, megesküdnék, hogy valami fókaféle volt azelőtt.Kicsit szomorúan bontom le a kedvenc kandallómat. Lajos barátommal hetekig építettük vagy ötszáz klinkertéglából. Minden egyes darabot meg kellett formázni. Az agyagért fölmentünk a hegyoldalba. Áskálódtunk, cipekedtünk, aztán kiszitáltuk a mészkukacokat. Sajnos huszonkét éve alatt belülről eléggé szétégett, és a huzata se a régi. Ráadásul, amióta a gázt bevezettem nem is nagyon gyújtottam be. Akkora tüzeket lehetett bele rakni, hogy a kerámiákat is kiégette. Méghozzá szépen. Agyaggal is milyen régen dolgoztam már! Lassan elkezdem azt a dumát, hogy majd, ha nyugdíjas leszek. Sose leszek. Így aztán felelőtlenül ígérgethetek magamnak meg másoknak, amit akarok.

A gyávák évada

Valami kampány lehet, mert erős szavak süvöltenek át a légtéren. Huszonnégy órán belül megtudhattuk, hogy Demszky Gábor gyáva, meg a kormány – vagyis Gyurcsány Ferenc - is, mert itt egyszemélyi felelősség van.
A főpolgármester azért lett gyáva Tarlós István főpolgármester-jelölt szerint, mert nem vállalja magára a felelősséget a BKV-cirkusz miatt. A Gyurcsány-kormány meg úgy járt, hogy Mikola István nemzetorvosa szerint akkora a „felzúdulás” a szakma, a civil szervezetek és a beteg-egyesületek részérõl, hogy a kormány nem meri bejelenteni az egészségügy rendszerét érintõ változásokat.
Lehet, hogy ez a párhuzamos közgyávázás véletlen egybeesés, de talán nem árt idejében fölhívni a figyelmet arra, hogy ez a legnagyobb kampányhibák közé tartozik. Ez ugyanis nem csak hogy nem erősíti a szidalmazók pozícióját, hanem kifejezetten gyengítő tényező. A Fidesz egyebek mellett éppen a papagájkodás miatt bukott meg a legutóbbi választáson is. Na meg azon, hogy nem ismerték föl, milyen stratégiai hiba a túlságosan erős szavak használata. Ha mindjárt a gyávázással kezdik, akkor még mi van hátra?
Mindezt nem azért bátorkodom jelezni, mert Demszkyért vagy Gyurcsányért aggódom. Természetesen Demszky Gáboré a „politikai” felelősség a BKV-ügyben. A választók majd eldöntik, hogy megbüntetik-e ezért, vagy méltányolják a körülményeket. Gyurcsány Ferenc meg legyen gyors, mégis gyávaságig óvatos az egészségügy átalakításában, az ellenzék pedig szedje darabokra a terveket, mert ez országérdek. (Engem inkább az idegesítene, ha a kormány most, a társadalmi vita előtt hirdetné ki a kész terveket. Például nagyon szívesen adok vizit- meg napidíjat, többet is, mint amennyit most lebegtetnek, föltéve, ha az a hálapénzt váltja ki, mégpedig úgy, hogy abból ne csak az orvosok, hanem a takarító-, ápoló- és az egész ellátószemélyzet részesüljön. Mert a hálapénzben az a legundorítóbb, hogy ők kimaradnak. Ezt kellene kitalálni. Bátran.)
Mindegy, erről még majd vitatkozunk. Pusztán arra szerettem volna az ellenzék figyelmét fölhívni, hogy az ádáz, önismételgető, taposósan sulykolós sértegetőkampányok hatástalanok. És ami még ennél is nagyobb bűn: rettenetesen unalmasak. Tessék szíves lenni arra alkalmas ötletembereket alkalmazni például a szellemes sértegetések kitalálására. Engedtessék meg nekünk, hogy ebben a borzalmas politikai légkörben legalább egy kicsit szórakozzunk is. (Népszava)

Észnél maradni

Jön a hétvége. Indulunk meghalni. Egészségesek vagyunk, szépek, hagyjuk most az országos gondokat, legyen pár óra, amikor csak a napsütésnek, a jótékony vizeknek, a kertnek, meg mit tudom én minek adjuk át magunknak, a drága gyerekekkel. Na meg hát bulizunk egy kicsit, bográccsal vagy vendéglátósan, lesz tánc is talán, de szerelem mindenképpen legyen. Vagy valami.
Jó, persze, százezer közül csak egy-kettő hal meg, ami szinte normálisnak mondható, statisztikailag mindenképpen. Még akkor is, ha egy kocsiban öten maradnak ott, vagy öt családtagból négyen vesznek oda a vízben. Egy még csak földolgozható valahogy, de egy egész család, pláne, hogy még árva is marad utánuk, egyszerűen rettenetes.
Miért is halunk meg? Lesznek néhányan, akik azért, mert nem bírják a nagy meleget. Öregek, fiatalabbak, valami belső, talán föl nem fedezett baj miatt. Megáll a szívük, szétrobban egy ér az agyukban. Nem hiszem, hogy ezellen sokat tehetünk, az orvos-meteorológusok többet már nem beszélhetnek óvatosságra intve. Lesznek, akik hevült testtel vízbe mennek, és megáll a szívük. Nyaranta ezerszer halljuk, hogy ezt nem kellene, és pláne vigyázzunk a hidegmélyű bányatavaknál. Lesz, aki fejest ugorva a talajba töri a gerincét. Hiába beszélünk. A többség azért fullad a vizekbe, mert nem hiszi el, hogy nem bosszantás gyanánt tiltják bizonyos helyeken a fürdőzést. Azértis belemegy, családostul, gyerekestül, mert neki joga van. Emberi. Joga lenne az emberi halálhoz is, csak az így nem megy. A többség másik része azért hal majd meg, mert vagy ő, vagy a szembejövő nem vette figyelembe a közlekedés írott és íratlan szabályait. Ittasan, kábítószerrel átitatott, esetleg szétbulizott aggyal, vagy egyszerűen csak gyorsan, netán agresszív módon vezetett. Hiába beszélünk, hiába büntetünk, mindhiába morcoskodnak a rendőrök, lesz kit számolgatni hétfőn. Már csak az a kérdés, hogy többen vesznek-e oda, mint a múlt héten, vagy véletlenül kevesebben. Mert nem véletlenül halunk, hanem véletlenül maradunk életben ebben a barom országban.Múlt hétfőn arra gondoltam, milyen jó lenne, ha mindannyian vallásosak lennénk, az egyházak megparancsolhatnák a híveknek, hogy indulás előtt az egész család álljon össze egy imára, amelyikben nem csak Isten segítségét kérik, hanem elsorolják, mi mindentől kell óvakodni egy utazás alatt, ha Istennek tetsző, egymásért felelős életet akarunk élni. Talán ez segítene. Észnél maradni. Másra nincs remény. (Népszava)

Elfáradtam

Tegnap megint azt éreztem, hogy nagyon elfáradtam. Reggel orvos, rossz vérkép-eredményekkel, aztán gumis, mert a kutya addig pisálgatta a gumit, míg úgy megrozsdásodott, hogy állandóan elereszti a levegőt. Még jó, hogy volt egy tartalék felnim. Aztán olvasás, aztán értekezlet, aztán megint olvasás, szerkesztés, aztán tördelés – mondjuk öt percig se tartott, mert mire odaértem, Csilla betett mindent. Aztán fogorvos, háromnegyed óra a székben, mindenféle reménytelen kilátásokkal. (Különben az érdekes, hogy mennyire megvisel az a lényegében természetes folyamat, hogy romlanak a fogaim. Hiába hallom, hogy fele ennyi idősek szájában nagyobb bajok vannak, egyszerűen irtózom az egésztől. Attól a lehetőségtől, hogy hacsak ki nem találnak valami genetikai, vagy mit tudom én milyen csodát, végül mégiscsak fogak nélkül végzem, ha nem halok meg hamarabb. Mondjuk húsz év múlva, de akkor is. Valahogy fogak – és nyilván még herék – nélkül nincs kedve az egészhez a férfiembernek. Ez is biztos valami macsóság.) Aztán elmentem meszet meg más faljavító dolgokat vásárolni. Régebben zsákos oltott meszet vettem, azt szűrtem, higítottam. Aztán próbálkoztam a mészhidráttal, ami nagyon jó, de sok a munka vele. Külső festésre nagyon jó, pláne, ha permetezőt használunk. Most már inkább vödröset veszek. Megint évekre el leszek látva kiváló fedelesvödrökkel. Például arra jók, hogy por- és egérmentesen lehet bennük tárolni mindenfélét a padláson. Megraktam a kocsit, aztán kikecmeregtem Tahiba. Annyira elfáradtam, hogy amikor leültem egy pillanatra majdnem elaludtam.
Az internet-szolgáltatóm ébresztett, hogy hamarosan lejár a hűséges szerződésem, lennének mindenféle ajánlatai. Mindjárt olyannal kezdte, amelyik még az előzőnél is drágább. Mondtam neki, hogy kérdezze meg a főnökeit, hogy tudják-e: itt-ott kicsit lementek az árak. És egyébként is: semmi bajom velük, de körülnézek, mert annak idején, amikor szerződést kötöttünk, azt ígérték, hogy – különös tekintettel a hűségemre – természetesen csökkentik az árakat a piaci árviszonyoknak megfelelően. Az ügynök nem esküdött meg erre, csak bizalmasan belebegtette. Aztán ilyesmiről szó nem volt, viszont az új belépők már kevesebbért fizethettek elő, és olcsóbban hűségeskedhetnek. Úgy gondolom, hogy ez méltatlan, és van benne egy kis visszaéléske is. Ezért aztán most majd körülnézek a piacon. (A mobilszolgáltatók között is. Már most jelzem, hogy azt választom majd, amelyik jelentősen csökkenti az esemes-díjakat. Öt forintra, mondjuk, mert az a reális)Nem baj, még egy hét és talán szabadságra jutok.

A gyáva

A hét végén Tahiban voltunk Katával, és pakolgattunk. Hamarosan festhetek, mert már majdnem sikerült kiürítenem azt a szobát, amelyikkel kezdem. Sajnos ki kell cserélni a padlót, mert néhány helyen teljesen tönkrement. Találtam deszkát, hamarosan meg kell vennem.
A nagy kaland az volt, hogy ki kellett emelnem a kútból a szivattyút. Ez nem is olyan könnyű dolog, ha leszakad a láncról. (Az arra való, hogy fölhúzzam-leeresszem, attól függően, mennyi víz van.) Ha egy ilyen masina leszakad, akkor nagy rezgésének segítségével igen mélyre ássa magán a kútmélyi homokba. Meg se lehet mozdítani. Ahhoz drága, hogy az ember otthagyja. Lemenni érte képtelenség. Egyrészt, mert nincs hozzá létrám, kötélen nem merek, meg egyébként is, az ilyesmihez már gyáva vagyok. Azt se tudom, milyen mély a víz. El se tudom képzelni, hogyan tudnék lebukni a rettenetes hideg folyadékba húsz méterrel a felszín alatt. Ám példátlan technikai intelligenciámmal már úgy egy éve - amikor hasonlóképpen jártam – rájöttem, hogy ha elindítom a motort, akkor a szivattyú ugyanúgy rezeg majd, mint amikor beásta magát. Ha pedig rezeg, akkor azzal a kihúzásban is a segítségemre lesz. Beindult, rezgett, és már csak arra kellett vigyázni, hogy amikor fölfelé húzom, le ne szakadjon róla a tömlő, ami tartja – a lánc távollétében. Meg persze arra, hogy közben bele ne essek a kútba. Ezt biztonsági hasalással próbáltam elkerülni. Érdekes, hogy bizonyos dolgokban mennyire gyáva vagyok. Rendes iszonyt éreztem, amikor lenéztem, márpedig azt a rendkívül bonyolult műveletsort másképp nem lehetett végrehajtani, csak úgy, ha odanézek.Kata orvul lefényképezett hasalás közben. Nem a gyávaságomra utaló testbeszédes tartást találtam figyelemre méltónak, hanem azt, hogy milyen kopasz vagyok hátulról. Nem minta zavarna, csak oda kell figyelni, mert bizonyos hajviseletek erősen nevetségessé teszik a ritkuló hajú pasikat.

Fonnyadó csontos vég

Tibor fölhívta a figyelmemet, hogy Csontos kollega a Magyar Nemzetben a következőket írja rólam „Kegyelet” címmel: Andrassew Iván a Népszavában Duray Miklóst citálja, aki Horváth Balázs temetésén azt mondta: az elhunyt a taxisbokád idején „nem lövetett a tömegbe, holott oka lett volna rá”. Ellentétben Eörsi Mátyással, aki szerint a kormány lövetni akart, Andrassew úgy véli, „Horváth Balázs pedig – bocsánat a feltételezésért – vélhetően Hágában halt volna meg a Nemzetközi Bíróság börtönében”. Vagyis hipotetikusan lemilosevicsezi. Pedig még meg sem fonnyadt sírján a koszorú.
Tényleg nem értem, mit akar tőlem a jó Csontos János, de ha incselkedni szeretne, akkor inkább hívjon föl, vagy írjon levelet, majd eldumcsizunk. Az teljes képtelenség ugyanis, hogy ekkora szövegértési nehézségei legyenek egy vezető publicistának. Bár az is lehet, hogy mindenáron bele akart kötni valakibe, és nem talált mást. Nem igaz, hogy nem érti: én arról írtam, hogy Duray Miklós beszél össze-vissza, ám ha szegény – általam személyesen is ismert és kedvelt – Horváth Balázs akart volna lövetni, akkor se volt meg hozzá a hatalma. Ha pedig – nem megengedve, csak tovább gondolva - talált volna ehhez valami barom tábornokot, aki végrehajtja a népbelövetést, akkor háborús bűnös lett volna. Azt végképp nem értem, hogy mi ebben a lemilosevicsezés. Az is lehet, hogy Csontos Mesternek ehhez a jóféle szóhoz kellett keresni valakit, és rám talált. Reménytelen.

Kegyeleti végkielégítés

Olvasom, hogy amennyiben a parlament elfogadja az erről szóló beterjesztést, legkevesebb két és negyedmillió forint juttatás járhat a jövőben az elhunyt parlamenti képviselők családjának. Sőt, ezt a "kegyeleti juttatást" 2002-ig visszamenőleg kell kifizetni.
A jogszabályt jegyző szocialista Géczi József Alajos azzal indokolta, hogy "a rendszerváltás első tizenöt éve különösen nagy testi-lelki-szellemi megterhelést jelentett az országgyűlési képviselők számára". Huszonkilenc képviselő hunyt el hivatali ideje alatt.
Amennyiben ezt elfogadják, megvitatom magammal, hogy nem voltam-e véletlenül hülye, amikor pár hete elhatároztam, hogy az ország nehéz helyzetére való tekintettel az eddigieknél is nagyobb körültekintéssel, bizonyos mértékű nagyvonalúsággal adózom, és például határidő előtt befizetem azt a tartozást, amire az APEH volt szíves nekem részletfizetést engedélyezni.
Akkor hagyjuk a fenébe az egészet!
Az nem lehet ugyanis, hogy a társadalom egyes, kitűnő önérdek-érvényesítési lehetőségekkel bíró csoportjai mindent el tudnak intézni maguknak és a családjuknak, mások dögöljenek meg kegyelmi végkielégítés nélkül.
Nem akarok a saját szakmámmal példálózni, de jó, ha tudja Géczi képviselő úr, hogy a világon - még a tizenöt éve nem rendszerváltó országokban is - az újságírók halnak a legkorábban. Az utolsó másfél évtized számunkra is nagy testi-lelki-szellemi terheket hozott. Igen nagyokat. Ráadásul mi nem kaptuk meg azt a lehetőséget, hogy mindig és mindenekelőtt rendezzük a saját fizetésünket. Kényszervállalkoztunk ebben a velejéig hazug, hamis, gazdasági bűvészcirkuszban, amihez a képviselők tizenöt éve tudatosan asszisztálnak. Csak hogy érzékeltessem: miközben a társadalom számos, szerencsésebb rétege az utóbbi négy évben akár harminc százalékos reálbér-növekedéshez jutott, mi valóban rosszabbul élünk, mint négy éve.
Nem is folytatom, sok szakma, hivatás képviselője járt és jár ugyanígy. Persze el tudok képzelni egy olyan jóléti államot, ahol a halottak után a családtagok hathavi juttatást kapnak. De Géczi úrnak tessék szíves lenni akkor visszajönni a képviselőkre vonatkozó javaslattal, ha ez mindenkinek jár. Nem reménytelen. Olyan tíz év alatt el lehetne érni. Föltéve, hogy a parlament bevezeti, és nem akadályozza a reformokat, példát mutat önmérsékletből, a képviselők nem kaparnak maguknak és a családjuknak ész nélkül, szemérmetlenül, és így talán mások is elkezdenek némi felelősséggel gondolkozni és élni. (Népszava)

A nap embere: Duray Miklós

Horváth Balázs temetésén Duray Miklós, a Szlovákiai Magyar Koalíció Pártja ügyvezető elnöke egyebek mellett azzal búcsúztatta a volt belügyminisztert, a köztiszteletben álló képviselőt, hogy az Antall-kormány legtisztább embereként a taxisblokád idején „nem lövetett a tömegbe, holott oka lett volna rá”. Szavait abban az összefüggésben is vizsgálhatjuk, hogy mivel búcsúzott Mádl Ferenc a sírnál fölolvasott levelében: „igazi rendszerváltó volt, aki nagy hittel járult hozzá békés forradalmunk sikeréhez, a jogállamiság létrejöttéhez.” Mádl Felenc kulcsszavai: „békés”, „jogállami”. Mára a rendszerváltást, a mi békés forradalmunkat is annyira sikerült lejáratni, hogy tulajdonképpen már csak egyetlen értéke maradt, nevezetesen az, hogy „békés” volt. Nem folyt vér. Ez - legalábbis az én szememben - az igazi győzelem. (Így, ismerve, ami lett belőle, mára biztos: egyetlen emberéletet sem ért volna ez az egész.) Ha úgy vesszük, a blokád a forradalom késői eseményének is tekinthető történelmi léptékben. Azt leszámítva, hogy Horváth Balázsnak semmiféle „oka” nem volt a lövetésre - ezt igazolták az események, a békés végkifejlet -, nem is lövethetett volna, legföljebb akkor, ha ennek engedélyezésére Antall Józsefet és Göncz Árpádot is ráveszi - ami elképzelhetetlen. Ha mégis megtette volna - és talál ostoba tábornokokat, akik teljesítik a parancsot - ma nem ötvenhatot siratnánk, hanem bőszen gyászolnánk az akkori halottakat, és évente lángolna föl a gyilkos indulat. A békés, civilben kifejezetten szeretetre méltó Horváth Balázs pedig - bocsánat a feltételezésért is - vélhetően Hágában halt volna meg a Nemzetközi Bíróság börtönében. Szorongó szívvel figyelem, hogy Duray Miklós, Kelet-Európa egykori legendás hőse egyre gyakrabban beszél egetverő ostobaságokat. Sajnálom, kár érte. Tudom, hogy jobb ember, mint amilyennek mostanában látszik. (Népszava)

Egy veréb

Csak az érdeklődők megnyugtatására: végül eljutottunk a Vadasparkba a gyerekekkel. Jó kis hely, bár azért olyan túl sokat nem lehet ott látni. Ami mégis jó benne, az az, hogy legalább a nagyobb állatok viszonylagos szabadságban - jó nagy karámban - élnek. A gyerekekre a legnagyobb hatással a farkasok voltak, mert kergették egymást - szerintem szerelmi jelleggel -, sőt vicsorogtak is közben, legalábbis egy jó nagyot kaffantottak. Szomorúak voltak viszont az üvegfal mögött egykedvűen vegetáló rókától. Nekem általában az a véleményem, hogy nem kellene állatokat ketrecben tartani - üvegketrecben sem -, az persze más kérdés, hogy akkor miképpen mutassuk meg őket a gyerekeknek. Mert az igaz, hogy nagy hatással vannak rájuk. Végre valódi méretben látják őket, érzik a szagukat, hallják a hangjukat. Természetesen erős környezetvédelmi oktatást is tartottam, bár ez nem nagyon érdekelte őket. Bár ezzel meg jól összeállt az, hogy kulturális program gyanánt megnéztük A sövény mögött című animációs filmet, ami arról szól, hogy a téli álomból arra ébrednek az erdei állatok, hogy egy hatalmas lakótelep - na jó: kertváros - veszi őket körül. Egy megtévedt állat ráveszi őket, hogy lopjanak kaját az emberektől. Lopnak, és ebből sok kaland és baj támad. Tanulságos, vicces, fölnőttek sem alszanak el a filmen, ahogy például én szoktam, elég gyakran.
Nagy kaland volt Milosnak, hogy vasárnap délután Tahiban egy veréb beesett a kéményembe. Szerencsére nem mosogattam, nem égett a gáz, így a kazánon át bejutott a fürdőszobába. Sikerült elkapnom. Nézegettük egy darabig, a lábával megfogta Milos mutatóujját, megnéztük a szárnyát, aztán elengedtük. (Tegnap a WIW-en kaptam egy iszonyatos filmet arról, hogy egy – vélhetően amerikai – szőrmefarmon hogyan nyúzzák meg élve az állatokat. Egészen borzasztó dokumentum az emberről. Láttam már ilyet kínai konyhás változatban, ahol egy macskát nyúztak élve. Abban nagyon tanulságos volt a kommentátor utolsó mondta: ne vessük meg ezeket az embereket – mármint a kínaiakat, mert ők így bánnak az emberekkel is.)
Tegnap erős traumát okozott bennem, hogy Kata fölhívott: összefutott valahol Dáviddal, aki tele van sebekkel, mert motorral bukott. Nincs komoly baja, és azt üzeni nekem, hogy soha többé nem ül motorra. Persze hívtam, de éppen mozizott. Aztán beszéltünk, és elmesélte, hogy valami gáton belement egy gödörbe, és hála Istennek, csakugyan nincs nagyobb baja. Na most ugye, én soha semmit nem tiltottam a gyerekeimnek, csak a drogozást és a motorozást. A legkevésbé sem érdekel, hogy a motorozás milyen jó, nagy kaland, nem akarok halott vagy nyomorék gyereket egy ilyen hülyeség miatt. Pláne dühös vagyok, mert Dávid ebből a szempontból eddig az elképzelhető legnormálisabb pasi volt. Amikor fölajánlottam neki, hogy fizetem a jogosítványát, azt mondta, hogy még nem érett az autóvezetésre. Ez úgy hét éve lehetett, és azóta se változtatott a magáról alkotott véleménye. Erre pont motorral bukik. Remélem, tényleg megértette, miről beszéltem eddig.