Sokat próbálta, és igaznak bizonyult

Mostanában ahányszor Tahiban vagyok, harangoznak, aztán látom, ahogy később a népek jönnek fekete ruhában a temetőből. Biztos csak véletlen. Most is harangoznak. Kata is pár napja volt a nagymamája temetésén. Orosz származású volt és mézeskalácsot sütött. Kár, hogy nem ismertem még a műhelyben, vagy mi az, ahol ilyesmiket készítenek.

Meghalt Faludy György. Volt egy reményem: ő lesz az, aki majd öröké él, vele tesz Isten csodát. Ez nem vicc, hogyan is mernék tréfálkozni a halállal? Egyszer találkoztunk, nagyobb társaságban, és messziről figyeltem. Egy széken ült, és járultak hozzá a rajongók, a tisztelők, meg az együtt mutatkozók, és arra gondoltam, hogy bár már az is csoda, hogy olyan sorssal, mint az övé, ilyen sokáig élt, mi lenne, ha az Isten úgy döntene, hogy vele igazi csodát tesz. Nem ilyen csip-csup mutatványt, amivel szentté lehet avattatni, hogy mondjuk meggyógyul valaki, hanem hagyja örökké élni. Egyszer megtehetné. Akkor is, ha nehéz lenne a csoda tényét megállapítani, hiszen az örökkévaló élet megvalósulásának megállapítása csak az örökkévalóság után lehetséges. De mégis, megpróbálhatná, megpróbálhatta volna valakivel, akinek nem csak elképesztő tehetséget és szeretetreméltóságot adott, hanem mindigis sokat próbálta, és igaznak bizonyult. Hány ilyen embert találunk? Persze már annak is lehet valami oka, hogy valakit ilyen sokáig hagy élni, és ráadásul tökéletes kommunikációs készséget enged az élet végéig. Hogy ne csak lássunk, halljunk is. Emberi beszédet. Este megnéztem a Faludy emlékműsort, reggel pedig a Fejtő Ferenccel készült születésnapi tévébeszélgetést. Hát ezek az emberek letették magukat. Megengedhetetlenül, de az is fölvetődött bennem, hogy esetleg a hosszú, értelmes élet titka a liberális gondolkozás. Vagyis inkább úgy kellene fogalmazni, hogy a megengedőség. Nagy szociális- és igazság érzékenységgel.
Nagyon érdekes Fejtő Ferencnek az a nézete, hogy mindenkinek meg lehet bocsátani, aki nem ölt embert. Aztán megbocsát Kádárnak is. Vigyázni kell ezzel, mert ha odáig gyógyulunk egyszer, hogy elveszítjük az ölés képességét, akkor védtelenek leszünk. Mint ahogy a múlt század legnagyobb betegsége az volt, hogy bizonyos értelmi szint fölött az emberek képteleneknek tűnnek a nyilvánvalóan gyilkos ellenség idejében való elpusztítására. Faludy is ölt, amikor a távoli Keleten a japánok ellen harcolt. Későn, mert ha jókor kiirtják a fertőző gócokat, nem halt volna meg ötvenmillió ember, de még idejében, mert, ha ilyen áron is, az utolsó pillanatban még le lehetett győzni a fasizmust.
Moldova helyesen cselekedett volna, ha ötvenhétben, amint tervezte, lelövi Kádárt, persze, mondjuk hatvanötben már nem. Hitlert, Sztálint bármikor le kellett volna ölni, a román diktátort is. Egészen különös, hogy annyi milliók közül egy se akadt. Most, békeidőben, amikor még – hangsúlyozom, hogy MÉG – nem mutatkozik a kinövés, meg kellene állapodnunk abban, hogy melyek azok a jelek, amelyekből biztosan tudni lehet, ha valaki golyóra érett. Kétórai történelemolvasás után, biztosan föl tudjuk sorolni a tömeggyilkos tíz jelét. Mert a törvényeink nem segítenek, az sem, hogy vannak nekünk csodás prófétáink, még ha nem is örök életűek. Az államrendünk, az alkotmányunk, a rendvédelmünk mind-mind hatástalan, ha megszületik az új sátánság és a sátáni ember.
Faludyk, Fejtők irgalmazhatnak Jézus Herceg helyett is, megvan hozzá a méltóságuk, de mi tartsuk szárazon a lelkünket.

Legyen itt most az, amit Faludy kilencvenötödik születésnapjára írtam, és meg is jelent egy köszöntő kiadványban:

A föltámadó

Abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy Szárszón, Farkasházy Tivadar összes találkozóján ott lehettem. Kár, hogy nem vagyok egy kicsit fiatalabb, mert amikor az ott történt dolgok már történelemmé lesznek, nem tudok majd mesélni ezekről a dédunokáimnak, hiszen addigra elhalok. Hacsak nem élek addig, mint hála Istennek Faludy György.
Vele is ott találkoztam először. Benne az a jó, hogy nem kell megvárni a történelemmé érést, máris mesélhető. Mert úgy kerek a sorsa, ahogy van.
Annál is inkább, mert ezek csakugyan különleges élmények. Mindjárt az első is, amihez tudni kell, hogy miközben cseperedtem, anyám folyamatosan dugdosta Faludy verseit. A legnagyobb kincsei között a Villon-kötetet, persze. Nem azért, mintha házkutatástól tartott volna - bár talán ez a magyar irodalom egyik legtöbb hatalom által és legtöbbször indexre tétetett könyve. Hanem azért, mert olyan közegben éltünk, amelyikben a könyvlopás nem volt bűn, Faludynak pedig hogyan is bírtak volna ellenállni az ilyen erkölcsi alapon éldegélő emberek? Márpedig egy Villon balladák elvesztése pótolhatatlan volt. Annak ellenére, hogy anyám fénymásolatot is csináltatott. Máig nem értem, hogyan, milyen technikával. Alighanem lefotózták az oldalakat, és egy titkos könyvkötő műhelyben fekete műbőrbe bújtatták. Az eredetit nem olvashattam, mert az érinthetetlen volt, ezt viszont betekintésre átengedte nekem anyám. Nem vagyok egy memoriterező típus, de egész versszakok vándoroltak az agyamba. Vagy talán a lelkembe. Ott meg is telepedtek, ugyanúgy, mint József Attila versei, például.
Ha már József Attiláról szó van, sokszor gondolkoztam azon, hogy sose mondjuk azt, hogy József költészete, ahogy Ady vagy Petőfi verseiről beszélünk. Egyszer Faludyt hallgatva gondoltam arra, hogy mi lenne, ha egységesen Attilának mondanánk. Persze lehet, hogy csak Faludy szájából hiteles az ilyesmi.
Faludyról sokszor volt szó a családomban. De valahogy annyira múlt időben beszéltek róla, hogy bennem az az érzés maradt, hogy régen meghalt. Később, amikor már tudtam, hogy nem, akkor is megmaradt ez - talán annyira mélyen rögzült.
És egyszercsak ott állt előttem Szárszón. Fénylett. Ezt komolyan mondom. Nem úgy, mint egy kísértet, hanem úgy, mint aki föltámadt, valóságosan. És úgy is bántak vele. Igazi kísérete volt, azt hiszem, rajongókból. Ilyen csapatba persze én nem állhatok be, mert idegen lenne a szereposztásomtól, de jó volt messziről nézni. Jó volt látni, hogy azért mégiscsak van olyan ember, aki valóságosan is fejedelem lehet az irodalomban, szegényen, öregen, betegen is. Jó volt látni, hogy autót küldtek érte, lakást, mit tudom én, még mit adtak neki. Gazdag ember is, az állam is.
Meg is mondtam neki, hogy boldoggá tesz a puszta léte, látványa, és mérhetetlenül sajnálom, hogy anyám odaveszett, mert most elszaladnék, és elhoznám, hogy legalább öt percre lássa, messziről.
Később készítettem vele kicsi interjúkat is. Ezekben nem csak az volt a fontos, amit mondott, hanem az is, ahogy. Végtelenül hosszú és unalmas újságírói munkám során mindösszesen három emberrel találkoztam, aki úgy tudott beszélni valamiről, hogy a magnófelvétel átírása után egy szót sem lehetett a szövegben javítani: Göncz Árpád, Mészöly Miklós és Faludy György. Ez nyilván egyrészt képesség, másrészt azt jelzi, hogy bármilyen kérdést föltehetünk az ilyen embereknek, azért válaszolnak ívesen kerek, megszerkesztett mondatokkal és gondolatsorokkal, mert mindent végig gondolnak. Mindig. Készenlétben élnek. Akkor is, ha maguk sem tudják.
De legcsodálatosabb találkozásom Faludyval mégiscsak az a pár óra volt, amikor egyszer vendégül látott a szállodai szobájában. Történt, hogy éppen Fábry Sándorral beszélgettünk a folyosón, amikor Faludy arra jött, és hamarjában meghívott minket, vagyis persze inkább Fábryt, mert nem gondolom, hogy tudta ki vagyok.
Egy ágyon feküdt féloldalvást, valami fehér gyolcsféle ingben. Vörös bort ivott. És mesélt. Három történetet az életéből. Hihetetlen történeteket. Teli kalanddal, mesével, tanulsággal. Persze tudtam, hogy nem úgy estek meg, ahogy mondta, de azt is, hogy minden részlet igaz, csak éppen azért író az író, és pláne azért költő Faludy, hogy úgy rakja össze a világot, amelyik történetekből áll össze, olyan ízléssel és mértéktartással, hogy az nekünk a lehető legjobb legyen. Mindenesetre - és lehet, hogy ez szakmai ártalom - közben arra is gondoltam, hogy ha most magnóra venném, amit mond, aztán leírnám a szöveget, azonnal nyomdába lehetne küldeni. Belepiszkálás nélkül.
És egyszercsak erős hiányérzetre lettem figyelmes. Nem tudtam, mitől. Aztán hirtelen rájöttem, hogy órák óta ülünk egy szobában, és nem hallom Fábry hangját. Ránéztem, oldalról, óvatosan, és azt láttam, hogy tátva a szája. Nem tudom, tudta-e Faludy György, hogy mekkora siker órákra szóharang alatt tartani, bámésszá tenni egy Fábry Sándort. Ennek majdnem annyira örültem, mint a föltámadásának.