Egy veréb

Csak az érdeklődők megnyugtatására: végül eljutottunk a Vadasparkba a gyerekekkel. Jó kis hely, bár azért olyan túl sokat nem lehet ott látni. Ami mégis jó benne, az az, hogy legalább a nagyobb állatok viszonylagos szabadságban - jó nagy karámban - élnek. A gyerekekre a legnagyobb hatással a farkasok voltak, mert kergették egymást - szerintem szerelmi jelleggel -, sőt vicsorogtak is közben, legalábbis egy jó nagyot kaffantottak. Szomorúak voltak viszont az üvegfal mögött egykedvűen vegetáló rókától. Nekem általában az a véleményem, hogy nem kellene állatokat ketrecben tartani - üvegketrecben sem -, az persze más kérdés, hogy akkor miképpen mutassuk meg őket a gyerekeknek. Mert az igaz, hogy nagy hatással vannak rájuk. Végre valódi méretben látják őket, érzik a szagukat, hallják a hangjukat. Természetesen erős környezetvédelmi oktatást is tartottam, bár ez nem nagyon érdekelte őket. Bár ezzel meg jól összeállt az, hogy kulturális program gyanánt megnéztük A sövény mögött című animációs filmet, ami arról szól, hogy a téli álomból arra ébrednek az erdei állatok, hogy egy hatalmas lakótelep - na jó: kertváros - veszi őket körül. Egy megtévedt állat ráveszi őket, hogy lopjanak kaját az emberektől. Lopnak, és ebből sok kaland és baj támad. Tanulságos, vicces, fölnőttek sem alszanak el a filmen, ahogy például én szoktam, elég gyakran.
Nagy kaland volt Milosnak, hogy vasárnap délután Tahiban egy veréb beesett a kéményembe. Szerencsére nem mosogattam, nem égett a gáz, így a kazánon át bejutott a fürdőszobába. Sikerült elkapnom. Nézegettük egy darabig, a lábával megfogta Milos mutatóujját, megnéztük a szárnyát, aztán elengedtük. (Tegnap a WIW-en kaptam egy iszonyatos filmet arról, hogy egy – vélhetően amerikai – szőrmefarmon hogyan nyúzzák meg élve az állatokat. Egészen borzasztó dokumentum az emberről. Láttam már ilyet kínai konyhás változatban, ahol egy macskát nyúztak élve. Abban nagyon tanulságos volt a kommentátor utolsó mondta: ne vessük meg ezeket az embereket – mármint a kínaiakat, mert ők így bánnak az emberekkel is.)
Tegnap erős traumát okozott bennem, hogy Kata fölhívott: összefutott valahol Dáviddal, aki tele van sebekkel, mert motorral bukott. Nincs komoly baja, és azt üzeni nekem, hogy soha többé nem ül motorra. Persze hívtam, de éppen mozizott. Aztán beszéltünk, és elmesélte, hogy valami gáton belement egy gödörbe, és hála Istennek, csakugyan nincs nagyobb baja. Na most ugye, én soha semmit nem tiltottam a gyerekeimnek, csak a drogozást és a motorozást. A legkevésbé sem érdekel, hogy a motorozás milyen jó, nagy kaland, nem akarok halott vagy nyomorék gyereket egy ilyen hülyeség miatt. Pláne dühös vagyok, mert Dávid ebből a szempontból eddig az elképzelhető legnormálisabb pasi volt. Amikor fölajánlottam neki, hogy fizetem a jogosítványát, azt mondta, hogy még nem érett az autóvezetésre. Ez úgy hét éve lehetett, és azóta se változtatott a magáról alkotott véleménye. Erre pont motorral bukik. Remélem, tényleg megértette, miről beszéltem eddig.