Medence, kandalló

Szép, dolgos hétvégénk volt, ádáz gyerekekkel. A dolog abból állt, hogy falakat javítgattam és kályhát bontottam szabadidőmben. Ez nagyjából azt jelenti, hogy tíz perc munka, egy óra pihenés. Ennyit bírtam. Fölállítottuk az úszómedencét. (Egy fölfújhatós hólyag. Nem is úszó, hanem fürdő.) Nem egyhamar, de minden technikai gondot megoldottam. Viszont attól a pillanattól kezdve nem nagyon lehet a gyerekeket egy percre se magukra hagyni. Nem mintha a Milosnak derékig, Sacinak a térdég érő vízben nagyobb bajuk eshetne. Inkább akkor kell vigyázni, ha nincsenek benne, mert kényszeresen és állandóan a vízben matatnak, lenyomják a medence fölfújható szélét, és kiömlik a lé. Milost nem lehetett sokáig a vízben hagyni, mert öt perc után fázni kezd. Akkor legalább egy órás melegedés következik – szerencsére ebben szót fogad -, bár az óra második fele már arról szól, hogy mikor mehet vissza. Saci viszont bámulatosan bírja a hideget. Ilyet még nem is láttam: gyakorlatilag soha nem fázik. Ha hinnék a lélekvándorlásban, megesküdnék, hogy valami fókaféle volt azelőtt.Kicsit szomorúan bontom le a kedvenc kandallómat. Lajos barátommal hetekig építettük vagy ötszáz klinkertéglából. Minden egyes darabot meg kellett formázni. Az agyagért fölmentünk a hegyoldalba. Áskálódtunk, cipekedtünk, aztán kiszitáltuk a mészkukacokat. Sajnos huszonkét éve alatt belülről eléggé szétégett, és a huzata se a régi. Ráadásul, amióta a gázt bevezettem nem is nagyon gyújtottam be. Akkora tüzeket lehetett bele rakni, hogy a kerámiákat is kiégette. Méghozzá szépen. Agyaggal is milyen régen dolgoztam már! Lassan elkezdem azt a dumát, hogy majd, ha nyugdíjas leszek. Sose leszek. Így aztán felelőtlenül ígérgethetek magamnak meg másoknak, amit akarok.