Tegnap elkezdtem vasalni tanulni. Nem először, mert voltak idők, például a hetvenes években, amikor még nem eldobhatóval pelenkáztuk a gyerekeket, így aztán volt alkalmam jó sokat vasalni. Szerettem is, éppen úgy, mint mosogatni. Ezek olyan jó, gondolkozós munkák. Kata ugye minden nap vasal, mert szerinte gyűrötten ruha nem mehet ki a házból, már régóta irigylem tőle. Aztán meg vannak olyan napok, amelyeken túl sok a dolga, gondoltam beférkőzök a résen. Tegnap meg kifejezetten azt mondta, hogy de jó lenne, ha egy hétig nem kellene porszívóznia, vasalnia meg mosogatnia, én meg úgyis egész héten szabadságon leszek, itt az alkalom, hogy valamicskét segítsek. Nekiláttam vasalni – a sajátomon kísérleteztem -, már egészen jól ment, amikor kijelentette, hogy ebben a házban márpedig férfi nem fog vasalni. Jó, már a mosogatásról is mondta ezt, de azért sikerül néha, viszont azt megengedi, hogy porszívózzak. (Abban persze nem is lelem oly nagy örömömet.)
Reggel, amikor elment, és még aludtak a gyerekek, mégiscsak kivasaltam néhány darabot, és egészen jól néztek ki, ahhoz képest. Aztán rendet raktam, mosogattam, porszívóztam, és csak ezután indultunk el a gyerekekkel. Nem mondom, hogy agyon frissek lettek volna, mert mire Szentendréig értünk, már szinte aludtak. Lányfalun bementünk egy fáshoz, üzletet kötni hajópadlóra – ami nem jött össze – viszont hiába mondtam Milosnak, hogy ne szaladgáljon, csak nem állt le. Meg is horzsolta a karját. Ugyan nem nagyon látszik semmi, még csak horzsolás se, hazáig ordított, illetve addig, amíg be nem tapasztottam katicabogarassal. Nagyon szereti, ha sok tapasz van rajta, és a legkisebb pöttyre is rakat egyet. Biztos férfias.
Tahiban kicsit rohangáltak a kertben a kutyával meg vizeztek – szenvedélyes csapnyitogatók. Nem is értem, hogy miért, de kivételesen nem lett minden ruha és cipő csuromvizes. -, aztán elindultunk lovakat nézni. Jó hosszú volt az út, ráadásul úgy mentek, hogy tíz lépés előre, öt lépés hátra, mert állandóan lepkékre leltek. Valamiért képtelenek megállni, és csodálni, hogy milyen szépek – pláne, hogy legalább hatfélét láttunk, ami kész csoda, mert voltak évek, amikor alig mutatkoztak, már féltem, hogy kivesznek -, meg kell fogni őket! Bármi áron. Ez nem nagyon sikerült. Mindössze Saci ért el hatalmasat azzal, hogy az egyik káposztalepke hozzáért a kezéhez valahogy. Biztos ez a vadászösztön. (Bár az is lehet, hogy jót tenne, ha egyszer egyet megfognának, és látnák, hogy a gyönyörű szárnyak széttörnek, szétporladnak a kezükben. Talán megbánnák, és nem akarnának többé lepkét fogni. Ákos öcsém járt egyszer úgy, hogy több hónapos lövöldözés után lelőtt egy vörösbegyet. Amikor anyám a kezébe vette és elsírta magát egy életre be is fejezte a vadászgatást.)
De hogy a köszönőösztön honnan van bennük, azt végképp nem tudom. Akivel találkoztak, annak akkorát csókolomoztak, hogy némelyek meg is ijedtek. Más gyerekre azért kell rászólni, hogy köszönjön, ezek meg végigordibálták a falut.
Voltunk másik hajópadlósnál is, de ott se lett üzlet, mert nem volt neki olyan. De hogy tudna szerezni valahonnan. Azt én is tudok, jóval olcsóbban.
Ott találkoztam Gáborral, a körorvossal. Megkérdeztem, hogy hajlandó lenne-e egy kisebb műtétet elvégezni rajtam, mert nem akarok kórházba menni három napra. Azt mondta, hogy persze, három hét múlva, és mindjárt haza is mehetek. Ne cifrázzuk.
Aztán elmentünk az egyik lovardába, de amikor udvariasan érdeklődtem, hogy nézegethetjük-e a lovakat, az egyik lovász azt mondta, hogy kérdezzük meg a gazdát, mire én azt mondtam, hogy akkor köszönjük, annyit nem ér. Viszont a falu alján egy karámban találtunk két kancát két csikóval. Gyönyörűek voltak. Néztük őket vagy tíz percig, de amikor Miloson láttam, hogy egyre közelebb lopakszik, mert valamit az egyik csikó szájába akar dugni, akkor inkább eltaszigáltam őket a játszótérre. Amilyen szerencsém van, még megharapta volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése