szerda, augusztus 16, 2006

Kíváncsi volt, hogy sírok-e


Sűrű, meg nyomorúságos napok voltak. Meg jók is. Például a múlt héten szinte végig Milossal voltam kettesben, sokat beszélgettünk, és félelmeteseket mondott. A legjobb az volt, amikor orvosra vártunk, szórakoztatta a közönséget, aztán egyszercsak szépen, csöndesen kezdett ülni, láttam, hogy erősen gondolkozik, aztán kibökte: papa, ha az ember meghal és kisbabaként újra születik, akkor ugyanabba a családba kerül, amelyikben régen élt? Teljes csönd lett, aztán egy néni meg is kérdezte, hogy na ez hogyan jutott az eszébe… Mondjuk négy és fél évesen elég jó teljesítmény. De nem is mondtam neki, hogy nincs se lélek, se lélekvándorlás, senki, sehova nem születhet újra, mert nagyon jó ez így, ha gyorsan föl kell dolgozni a haláltudat első hullámát.

Nem volt könnyű vele, mert állandóan és rendkívül keményen próbálta érvényesíteni az akaratát. Ám mostanában sikerült rávezetnem néhány dologra. Például arra, hogy lehet alkudni, de ha megegyezünk, akkor azt be kell tartani. Állandóan – egyébként leginkább sportból – azon veszekedtek Sacival, hogy melyik filmet – DVD-t vagy kazettát – nézzék. Mindig dönteni kellett, mindenféle agyafúrt alapon. Persze úgy, hogy egyszer az egyiknek, máskor a másiknak legyen igaza. Ez nem könnyű, fárasztó, és fölöttébb időrabló dolog. Kitaláltam: pénzföldobással döntök. Azóta nincs cirkusz. Mindketten elfogadják a szerencse ítéletét. Hála Istennek nagyjából egyszer az egyik, máskor a másik kerül előnybe. Nem tudom, mi lenne, ha mondjuk tízszer Sacinak, vagy Milosnak lenne igaza.

Kitaláltam azt is, hogy ha bemegyünk egy boltba, csak egy dolgot kaphat. Ezt is elfogadja, bár állandón figyelmeztetnem kell. Nagyon érdekes kísérlet volt, hogy bementünk egy áruházba, találtunk egészen takaros és eléggé masszív kisautókat. Egyet kaphatott. Kitaláltam, hogy magamnak is veszek egyet, mert kíváncsi voltam, hogy az úton, vagy otthon elkunyerálja-e. Nem: kölcsön kéri.

Egészen jól hagyott dolgozgatni, meszelgetni, falat javítgatni is.

Egyébként nem volt nehéz ellátni a háztartást. Pláne, hogy Kata minden napra pakolt tiszta, vasalt ruhát, és mindent, ami kellett. Ettől aztán pláne hiányzott. Olyan, mintha mindigis vele éltem volna, és tényleg a másik felem lenne.

Azért voltunk orvosi váróban, mert le kellett venni a körmömet az egyik lábujjamról. A saját hülyeségem miatt annyira deformálódott, hogy a végén már a közepén nőtt egy ék, ami belevágott a húsba. Ráadásul az ujjam egyik fele állandó gyulladásban volt. Aki csak tehette, rálépett – főleg persze a kutyám, és Milos, de ő aztán minden nap. Egy hónapja találkoztam Gáborral, az orvosunkkal, megmutattam neki, és mindjárt mondta, hogy jó, akkor majd ő leveszi. Nagyon profi módon csinálta, mert néhány másodpercet kivéve semmiféle fájdalmat nem éreztem. Közben dumcsiztunk a politikáról. Nem mondhatnám, hogy a szakadék azonos oldalán állnánk, de jó vele beszélgetni. A nővér szépen bekötözött, beültem az autóba és hazamentem. Szerencse volt, hogy Milost nem vitte el – a szomszédban, Erzsinél hagytam -, bár nagyon szeretett volna ott lenni. Kíváncsi volt, hogy sírok-e. Biztos sokat emelkedtem volna a szemében, de talán mégis jobb, hogy nem nézte végig az egészet. Amitől féltem, az az első éjszaka volt. Nem is ok nélkül. Bár nem volt komoly fájdalmam, attól tartottam, hogy ha hasra fekszem, lesz. (Csak úgy tudok elaludni.) Ha mégse lesz, ha mégis elaszom, akkor meg majd rúgok egyet álmomban. Végülis úgy hajnali négy körül elaludtam. Természetesen reggel hat óta tíz perckor megcsörrent a telefon. Valaki tévedésből hívott. Így aztán igen lapos fejjel sántikáltam egész nap. De azért visszavittem a fővárosba Milost, aztán elmentem Katáért. (Most kaptam meg tőle a születésnapi ajándékaimat. Az a legjobb benne, hogy a saját kezével készítette őket, és Saci is segített neki.) Mindjárt vissza is mentünk Tahiba, mert reggel hétre jött a kőműves. Na ez is meglepetés volt, mert az a ritka eset fordult elő, hogy nem tízre jött azzal, hogy majd visszajön délután, nem is másnap reggel, hanem pontosan hétre. Nem volt részeg, sőt egész nap nem ivott semmit – a segédje sem. Ehelyett elképesztő profizmussal, a legkisebb károkozással, csekély kosszal vágtak egy lyukat a ház falába, aztán abba beletettek egy ablakot, majd szépen készre csinálták az egészet. Estére mentek, ahogy jöttek. A mester nem kért többet, mint amiben megállapodtunk, arra való hivatkozással, hogy mészdűznit csak három faluval arrébb talált, drágábban. Van ilyen. Megállapodtunk a következő munkában is, és nem mondta azt, hogy majd kevesebbet ír a számlára. Elképesztő.

A hét végén Kata erős nyomást gyakorolt rám, hogy semmit se tegyek, nem hitte el, hogy nincsenek komoly fájdalmaim. Persze nem nagyon tudtam engedelmeskedni, de nem is nagyon mertem hangoztatni, hogy nem fáj, úgyse hitte el. Pedig csakugyan szépen gyógyultam. Már csak kötözésre kell járni.

Most megint dolgozom. Az jó, hogy legalább délutánonként együtt vagyunk. Néha nyaralunk pár órát, ami abból áll, hogy például voltunk moziban. Megnéztük A velencei kalmárt Al Pacinoval. Régen láttam ilyen jó filmet. Shakespeare – nehezen tagadható antiszemitizmusa miatt – talán a legvitatottabb darabja. Mondjuk az a legtanulságosabb benne, hogy az antiszemitizmus természete szinte semmit nem változott pár száz év alatt. De legyünk igazságosak, mert ha nem vennénk észre, Al Pacino rosszul játszana: az emberi gonoszság természete sem.

Nincsenek megjegyzések:

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések