December 26. (hétfő) Nem mondhatnám, hogy tudtam írni az ünnepek alatt. Figyelembe kell venni, hogy a sokgyerekes, ám – pláne sokszor - elvált apák sorsa az, hogy ilyenkor kevéssé érnek rá.
Viszont jó karácsonyom volt – a körülményekhez képest, persze. A rossz körülmény, hogy ez volt az első év, hogy nem voltam együtt Milossal az úgynevezett szent estén. Nyilván jobban megviselne, ha nem éltem volna át már ezt a többi gyerekeimmel. De hát senki nem tehet róla, úgy is igazságos, hogy az elvált szülők gyerekei a mamájuknál legyenek az első este. Meg is érdemlik a mamák, mert mégiscsak ők azok, akik a legsúlyosabb terhet viselik, és már teljesen mindegy, miért váltunk el.
Persze voltam kicsit Wandáéknál. Már csak azért is, mert kivittem hozzájuk Tamarát, Andrist és Marcit. Aztán Tahiba mentem, hogy összecsomagoljam az ajándékokat. Visszafelé megint bementem Wandáékhoz, aztán át Ákos öcsémékhez az összes ajándékokkal, hogy ne kelljen másnap cipekedni. Onnan Katához, ahol jött a Jézuska, vacsoráztunk, aztán késő este jött a kislányáért, Saciért az apukája.
Katától pont azt kaptam, amit szerettem volna: jegyet a Yamato koncertre (japáni dobosok). Ez azért jó, mert mindig elhatározom, hogy az ilyen koncertekre elmegyek, egy darabig erősen foglalkoztat is, hogy ahhoz jegyet is kellene venni, aztán egyszercsak azt veszem észre, hogy a tévében vágóképeket mutatnak arról, amit meg kellett volna néznem. Vagyis hallgatnom. Így aztán szinte mindenről lemaradok, és nyilván szegényebb is leszek.
Tegnap elmentem Milosért, vele az öcsémékhez, ahol aztán megkezdődött a szokásos hatalmas családi karácsony. Milán kivételével mindenki ott volt. (Róla este kiderült, hogy magas láza van.) Jókat ettünk és beszélgettünk, a gyerekek meg őrjöngtek. (De előtte még csodás volt, hogy Ede és Milos kettesben énekeltek, karácsonyosat.) Annyi ajándék jött össze, hogy alig fért el a fenyőfás szobában. (Kaptam lávalámpát, különleges párologtató, GPS-t – az egy műholdas navigációs eszköz, aminek nagy hasznát veszi az ember, ha hajlamos az eltévedésre, mint én -, valamint Holló Színház-válogatást, hamutartót, ládát, kulcstartó dobozt Wanda eredeti festésével, és képeket-kivágásokat a gyerekektől.) Az, hogy „mindenki ott volt”, nálunk nagyjából annyit jelent, hogy több, mint húsz ember. Hogy egy ilyen tömeg puszta etetése mit jelent, azt nem nehéz elképzelni. A java Brigire, a sógornőmre hárul, és minden évben kegyetlenül végig is csinálja. Nekünk szerencsénk van az életben, mert egynémely volt anyósokat leszámítva olyan nők voltak körülöttünk, akik hisztériával, elmebetegségig való túlfontoskodással nem tették tönkre a karácsonyainkat. Ezért mondtam már régen is azt, hogy ha valaki úgy tervezi, hogy hosszasan együtt él valakivel, várja meg az első karácsonyt, mielőtt végleg dönt, mert akkor nagyon sok meglepetés érheti. Ha tetszik, ha nem, olyan életünk van, amilyet a nők adnak nekünk, és az, aki a karácsonyt tönkreteszi, előbb-utóbb a hétköznapokat is megrontja. Vagy nem. (Mielőtt kapok hat-nyolc kedves érdeklődő levelet azzal a kérdéssel, hogy vajon akkor Kata milyen karácsonyi nő, most jelzem, hogy nagyon jó, de ez már a vásárlások idején is nyilvánvaló volt. Arról már nem is beszélve, hogy jó étkeket készít, és hála Istennek nem ragaszkodik ahhoz, hogy káposzta, hal meg affélék legyenek karácsonykor. Kedvelem a hagyományokat, de van úgy, hogy azok unalomba hajlanak.)
Viszont jó karácsonyom volt – a körülményekhez képest, persze. A rossz körülmény, hogy ez volt az első év, hogy nem voltam együtt Milossal az úgynevezett szent estén. Nyilván jobban megviselne, ha nem éltem volna át már ezt a többi gyerekeimmel. De hát senki nem tehet róla, úgy is igazságos, hogy az elvált szülők gyerekei a mamájuknál legyenek az első este. Meg is érdemlik a mamák, mert mégiscsak ők azok, akik a legsúlyosabb terhet viselik, és már teljesen mindegy, miért váltunk el.
Persze voltam kicsit Wandáéknál. Már csak azért is, mert kivittem hozzájuk Tamarát, Andrist és Marcit. Aztán Tahiba mentem, hogy összecsomagoljam az ajándékokat. Visszafelé megint bementem Wandáékhoz, aztán át Ákos öcsémékhez az összes ajándékokkal, hogy ne kelljen másnap cipekedni. Onnan Katához, ahol jött a Jézuska, vacsoráztunk, aztán késő este jött a kislányáért, Saciért az apukája.
Katától pont azt kaptam, amit szerettem volna: jegyet a Yamato koncertre (japáni dobosok). Ez azért jó, mert mindig elhatározom, hogy az ilyen koncertekre elmegyek, egy darabig erősen foglalkoztat is, hogy ahhoz jegyet is kellene venni, aztán egyszercsak azt veszem észre, hogy a tévében vágóképeket mutatnak arról, amit meg kellett volna néznem. Vagyis hallgatnom. Így aztán szinte mindenről lemaradok, és nyilván szegényebb is leszek.
Tegnap elmentem Milosért, vele az öcsémékhez, ahol aztán megkezdődött a szokásos hatalmas családi karácsony. Milán kivételével mindenki ott volt. (Róla este kiderült, hogy magas láza van.) Jókat ettünk és beszélgettünk, a gyerekek meg őrjöngtek. (De előtte még csodás volt, hogy Ede és Milos kettesben énekeltek, karácsonyosat.) Annyi ajándék jött össze, hogy alig fért el a fenyőfás szobában. (Kaptam lávalámpát, különleges párologtató, GPS-t – az egy műholdas navigációs eszköz, aminek nagy hasznát veszi az ember, ha hajlamos az eltévedésre, mint én -, valamint Holló Színház-válogatást, hamutartót, ládát, kulcstartó dobozt Wanda eredeti festésével, és képeket-kivágásokat a gyerekektől.) Az, hogy „mindenki ott volt”, nálunk nagyjából annyit jelent, hogy több, mint húsz ember. Hogy egy ilyen tömeg puszta etetése mit jelent, azt nem nehéz elképzelni. A java Brigire, a sógornőmre hárul, és minden évben kegyetlenül végig is csinálja. Nekünk szerencsénk van az életben, mert egynémely volt anyósokat leszámítva olyan nők voltak körülöttünk, akik hisztériával, elmebetegségig való túlfontoskodással nem tették tönkre a karácsonyainkat. Ezért mondtam már régen is azt, hogy ha valaki úgy tervezi, hogy hosszasan együtt él valakivel, várja meg az első karácsonyt, mielőtt végleg dönt, mert akkor nagyon sok meglepetés érheti. Ha tetszik, ha nem, olyan életünk van, amilyet a nők adnak nekünk, és az, aki a karácsonyt tönkreteszi, előbb-utóbb a hétköznapokat is megrontja. Vagy nem. (Mielőtt kapok hat-nyolc kedves érdeklődő levelet azzal a kérdéssel, hogy vajon akkor Kata milyen karácsonyi nő, most jelzem, hogy nagyon jó, de ez már a vásárlások idején is nyilvánvaló volt. Arról már nem is beszélve, hogy jó étkeket készít, és hála Istennek nem ragaszkodik ahhoz, hogy káposzta, hal meg affélék legyenek karácsonykor. Kedvelem a hagyományokat, de van úgy, hogy azok unalomba hajlanak.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése