A kiképző

Amikor ölni tanítottak, embert persze, akkor volt ott egy ember, akinek az volt a mániája, hogy nem hagyatkozhatunk mindig a fegyverekre, mert azok elromolhatnak, elveszíthetjük őket, de szégyenszemre még a kezünkből is kicsavarhatják bármelyiket, és akkor ott állunk, puszta kézzel, és akkor mi van. Mi lenne? Meghalunk. Van olyan. Aki ilyesmibe keveredik, az tudja. Jobb, ha tudja. De ez az ember bizonygatta, hogy nem szabad így gondolkozni, mert igenis van megoldás.
Sorba állított minket, aztán félkörbe rendeződhettünk, pihenjt mondott, és előhozatott egy disznót. Kissé nevetséges volt, hogy ketten a fülét fogták, egy meg a farkát, az a szerencsétlen állat pedig visított. Végig az úton, amíg a laktanya ólaitól elénk hozták. Száz méter se volt az egész. Érdeklődve figyeltük. Az egyik cipelő ember övében volt egy hatalmas kés, ami arra engedett következtetni, hogy az orrunk előtt ölik majd meg az állatot, de hogy mivégre, mire jó ez az egész, azt ki nem tudtam volna találni. Lőttünk már agyon disznót, sokat is, hogy lássuk, hogyan pusztul el egy lény, ha lövedék éri. Eleinte kicsit visszataszító volt, hogy olyankor a mellső lábaira hurkot vetettek, aztán fölhúzták egy keresztgerendára két fa közé, hogy úgy álljon, mint egy ember. Nem szenvedtek sokáig, mert megkapták a szív-, a máj-, a gerinc-, vagy a fejlövést, és többnyire másodpercek alatt elpusztultak. Ahogy az ember, pont úgy.
Így aztán semmi meglepő nem volt abban, hogy kötél került a disznó lábaira, aztán fölhúzták. Visított a szerencsétlen, de aztán elhallgatott, talán mert nem kapott levegőt. Hüppögött, röffentett, ahogy az ember is szokott, kínjában. A kiképző katona széles terpeszbe állt, oldalvást kinyújtotta a karját, ökölbe szorította a jobb kezét, aztán kinyújtotta a középső ujját, megfeszítette a testét, szépen, lassan odament a disznóhoz, és egy hihetetlenül gyors mozdulattal belecsapott mellkasi tájékon. Szíven szúrta a középső ujjával. Az állat azonnal összecsuklott, párat verdesett, aztán elpusztult. Azok, akik a fülét meg a farkát fogták, amikor elénk cipelték, levették a kötélről, és a katona, amelyiknek kése volt, elvágta a torkát. Hogy kivérezzen. Nyilván. Hogy meg tudjuk enni, ne vesszen kárba a hús. Miként ahogy a lelőtt disznókból is ebéd lett mindig.
Hát ezt így kell csinálni, mondta a kiképző, ezt fogjuk gyakorolni, mert meg kell tanulnunk életben maradni. Nem azért, mert olyan fontos az életük, hanem mert szükség van magukra. A húsukra meg az agyukra. Ezt gyakran mondta, hogy ne képzelegjünk: nem hősök vagyunk, hanem egy hatalmas agresszív közlény szervei, amelyek elveszhetnek. A cél az, hogy ez a massza győzzön egy másik massza ellen, és akkor győz, ha minél több szerv marad épen. „Mondhatnám, hogy ti vagytok a haza faszai, de az félrevezető lenne, mert az erőszak tárgyai nem a nők, hanem a férfiak. Ha majd legyűritek a férfiakat, beszórhatjátok magjaitokkal a maradékot.”
Tulajdonképpen nagyon intelligens ember volt, mondhatni: költő. Hónapokig gyakoroltuk a középső ujjal való gyilkolást, én utáltam is, nem voltam jó ebben. A végén, a disznópróbán eléggé jól szerepeltem, bár nem az ujjdöfés volt halálos, hanem egy kegyelemütés: akkorát csaptam az állat orrára, hogy az, vagyis a sok csont betolódott az agyába, és azonnal belepusztult.
A kiképző soha nem vezetett minket harcra, sohase tudtam meg, komolyan gondolja-e, hogy győzelem után megerőszakolhatjuk a nőket. Arra gondoltam, ha ez előfordulna, simán megölném, hátulról, a középső ujjammal. De nem a szívénél, hanem az öreglukon át hatolnék a testébe.
De végül nem én öltem meg, és nem is harcban pusztult el szegény. Egyszercsak azt vettük észre, hogy az a nagydarab ember egyre soványabb és egyre bánatosabb lesz. És mintha a vérszomja is csillapult volna. Azt mondták, szerelmes, persze reménytelenül, mint majdnem mindenki ezen a világon. Nem voltunk beszélő viszonyban, bár néha arra gondoltam, megszólítom, és mondok neki valamit arról, hogy a szenvedés nem értelmetlen dolog, de olyan, mint a háború. Aki belekeveredik, az nem tehet úgy, mintha nem tudná, hogy bele lehet pusztulni. Úgy lehet megmenekülni, ha megkeményítjük a szívünket. De nagyon. Hogy sebesüljön meg legalább, aki meg meri érinteni. Ha tehettem volna, azt is kifejtem neki, hogy bizonyám: megfelelő szívtornával talán még a nagyujjas csapás ellen is lehet védekezni.Már szépen kiterveltem, mi mindent mondok neki, ha egyszer lesz bátorságom megszólítani, amikor egy reggelen halva találtuk. Az irodájában ült, nyitott szemmel, az asztalára dőlve, félig meztelenül. A jobb kezének középső ujja a mellkasába szorult.

Az igézet földje

Sok halált láttam, de a legszebb azé a lányé volt, aki a falum fölötti kanyarban éppen húsvét vasárnapján egyszer kiszállat a kocsiból, mert vezetés közben látta, hogy valami olyasmi állt össze az út mentén, és pláne a túlsó oldalán, ami a lelkébe telepedhet, akár napokra is, és úgy lehet, hogy boldoggá teszi, vagy legalább megterít a harmóniáknak. A parkoló, vagyis inkább pihenő fölött ültem egy kövön, a biciklim mellett, semmit tettem, mint mindig, amikor ráérek, nem sietek, vagy nem vagyok rákényszerítve, hogy úgy tegyek, mintha érdekelne valami. Nem a rétet néztem az út túloldalán, hanem a hangyákat a lábam előtt, ahogy egy döglött darazsat próbálnak szétharapdálni, és amikor ez nem sikerül, elkezdik vonszolni, valahová, ahol majd nyilván komposztot érlelnek belőle. Jól dolgoztak, mondhatni zseniálisan. Éppen azt számolgattam, mennyivel lehet nehezebb egy darázs egy hangyánál, amikor megállt mellettem az autó, és azonnal kiszállt belőle a lány, akiről legott megállapítottam, hogy nagyon ronda, formátlan, alaktalan lény, tehát nem billent majd ki a nyugalmamból, bár jó mulatságot ígér, hogy öt perc múlva mindent tudok róla, amit tudni érdemes, és ez nem kell majd nekem semmire. Legkésőbb tíz perc múlva pedig elmegy, és nem lesz soha többé, és az is lehet, hogy annyira megsemmisül az időben, hogy soha semmikor eszembe se jut. Azon gondolkoztam, nem vetemedtem-e odáig, hogy azokat szeretem legjobban, akik nem jutnak eszembe egyszer sem életem maradékában. Mert azért az már mégiscsak a vég lenne, és ki tudja, vissza lehet-e jönni egy ilyen állapotból. A lány rám nézett, és ezzel megzavart. Sőt, köszönt, de nem azt mondta, hogy jó napot, hanem azt, hogy hát ez csodálatos. Én meg azt kérdeztem tőle, hogy hát mi. Hát mi csodálatos? Ez itt, mutatott körbe, de leginkább a rétre az út túloldalán. Leszállt ide az Isten, semmi kétség. Ez az ígéret földje! Furán beszélt: pösze volt. Amikor érezhette, hogy nem nagyon lelkesedem, és csak most emelem föl az arcomat, hogy lássam az Isten rétét, kicsit félreállt, hogy lássak, meglássak. De nem bírt magával, meglepetésemre elkezdett pörögni, táncolni, de úgy, hogy közben széttárta a karjait és föl is emelte őket, a Nap felé. Így aztán nem nagyon tudtam a rétet figyelni, bár ahhoz egy pillantás is elég volt, hogy lássam: valóban kivételesen gyönyörű az a virágözön, ami a tocsogók mellett virít, és valahogy a fény is jó szögben zuhan a tájra: hogy is nem vettem eddig észre? De nem tudtam figyelni, annyira lenyűgözött a plüssállatszerű nőnemű alaktalanság tánca. Egyre gyorsabban keringett maga körül, és egyszercsak elindult az országúton át a rét felé, pörgött az út közepén. A kamion olyan gyorsan jött, hogy én se vettem észre. Nem is kellett utóbb lelassítanom a pillanatokat, mint valami filmet: tisztán láttam a boldog, csukottszemű arcot, és azt, hogy a karját éri el először a teherautó vasa, a feje fölé nyomja, aztán eléri a testét is, aztán lecsapja az úttestre. Talán egy perc is kellett, mire meg tudtam mozdulni. Amikor fölé hajoltam, valamiért hangosan kimondtam, mintha jegyzőkönyvbe diktálnék: Meglepő, de nem vérzik, viszont mosolyog. Sose láttam még boldogabb halált.A zokogó sofőrt megnyugtattam, aztán visszaküldtem a kamionba. Amíg a rendőröket várva a lány testére vigyáztam az út közepén, néztem a földet, és arra gondoltam, hogy talán megmentettem volna, ha jobban figyelek, és azt mondom neki, hogy ez itt nem az ígéret, hanem az igézet földje.

Kísértetek

Vasárnapig úgy volt, hogy a Fidesz maradt az egyetlen rendszerváltó párt, ám az MDF parlamentbe jutása után a magára maradt Orbán-csapat hírtelen bámulatos módon megvilágosodott: van még egy erő, amelyiknek nagy szerepe volt a szocializmus legyőzésében, akivel már csak ezen az alapon is szövetséget kell kötni, hiszen tartoznak ezzel a hazának, ésatöbbi.
Most azt leszámítva, hogy így a Fidesz akár a szabad demokratákkal is szövetségre törekedhetne, hiszen az aligha volt kevésbé rendszerváltó nála, én azért azt is megemlíteném, hogy a magyarországi rendszerváltás mind a mai napig – a reménytelenség miatt – ritkán fölbukkanó álom lenne, ha nincs egy bizonyos Gorbacsov nevű ember. Ő a világtörténelemben egyedülálló módon, úgy tette le a fegyvert, hogy erre nem volt közvetlenül kényszerítve, csak a saját meggyőződésétől vezérelve, és úgy rogyasztott össze egy beteg birodalmat, hogy az szinte alig temetett maga alá emberi életeket. A gyepűvidék is beomlott, és ebben a szituációban a kommunistának nevezett pártok – noha például fegyveres erejükre támaszkodva pár hétig vagy akár évekig fönntarthatták volna egyeduralmukat – többnyire úgy döntöttek, hogy békés úton megteremtik a többpártrendszert. Persze ezután egy hosszú alkudozás következett, aminek folyománya lett egyebek mellett az is, hogy közben megtestesülhettek és összeérhettek azok az erők, amelyek ma is a politikai élet legfontosabb szereplői. Nem mintha erre nagy szüksége lenne például az MSZP-nek, mégiscsak ki kell mondani egyszer, hogy annak minden ellentmondásossága dacára mégiscsak volt valami szerepe a békés rendszerváltásban. Persze a gorbacsovi folyamat nélkül az MSZMP népi, szocialista és például reformkommunista politikusainak esélyük se lett volna semmire: ma is itt állomásoznának – ideiglenesen – a szovjet katonák, a mai jobboldal prominenseink nagy része a pártban és a szakszervezetekben, valamint a népfrontban tevékenykedne – nem kétlem, hogy jó szándékkal, a lehetőségekhez mérten a legnagyobb tisztességgel a haza üdvéért.
Ha én ma a jobboldal vezetőjeként az összmagyar kormányzás lehetőségéért kuncsorognék a néphez, biztosan nem venném elő a rendszerváltó kártyát, pláne akkor, ha nagyívű beszédem közben a nép a Hazafias Népfront volt alelnökét és azt a volt külügyminisztert látja mögöttem, aki a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja volt. Vagyis a rendszerváltásért dolgoztak, ha úgy tetszik „kommunistanént”, mert ebbe a kifejezésbe bizony sok minden belefér. A kísértetek is.

Vezércselek

A Fidesz először cselből csalást kiáltott, aztán döntetlen-közeli eredményt, azzal, hogy a kormányváltásra többen szavaztak, mint arra, hogy a mostani koalíció folytathassa az országlást. Gyors számolgatás után kiderült, hogy a Fidesz az MDF szavazatait is magához számolta, sőt a MIÉP-Jobbik voksai is azt mutatják, hogy a jobbszélsősök Orbán uralmára vágynak. Orbán sportember, nyilván különbséget tud tenni a gól és az öngól között. Márpedig az MDF győzelemmel fölérő bejutása a Fidesz hatalmas, és alighanem meccsdöntő öngólja. Azt jelzi, hogy volt híveinek egy része tűrhetetlennek, méltatlannak találta azt a gesztus és cselekedet-sorozatot, amelyik az MDF lehetetlenné tétele érdekében olyan eszközöket és olyan hangnemet vezetett be, ami - talán nem túlzás - utoljára a negyvenes években a rákosista hatalomkoncentráció idején bukkant elő a magyar történelemben. Nevetséges, de reális lehetőség: két hét múlva Orbán Viktornak azért kell majd megszégyenülten távozni a politikai életből, amit a jobboldal ellen tett. Pillanatnyilag úgy tűnik, Dávid Ibolya sokat tanult az utóbbi években. Tán még a focihoz is ért már egy kicsit. Például: aki úgy cselezi magát agyon, hogy a saját lábában bukik el, azt nem kell udvariasan fölsegíteni, fetrengését ki lehet használni a továbbrohanásra. Az is sokat elárul, hogy a Fidesz a saját hatalmának kívánását látja a MIÉP szavazóiban. Azután, hogy az egyre szomorúbb és szerencsétlenebb Csurka pár napja még Orbánt is a zsidó világösszeesküvés részeseként jelölte meg. A legszégyenletesebb politikai csoportosulásra a leghalványabb utalással is, mint szövetségesre tekinteni, kínos. A demokrata ember az ilyesmit álmában is röstelli. Különösen azután, hogy Csurkáék legalábbis mérhető eredménye a Fidesz másik nagy öngólja: miután - a nyílt rasszizmus kivételével - szinte minden ideológiai alapot elszippantott a szélsőjobbtól, sőt a tahó hangnemet is sikerült leutánozni, az mégis létezik, és pont annyi szavazatot vett el a Fidesztől, mint amennyi elég lett volna az első fordulóban a listás győzelemhez. Ma már látszik: Orbán többet ért volna, ha nem szélsőjobbos felhangokkal próbál szavazatokat elszipkázni, hanem nyíltan ellenük fordul. Késő. Az is lehet, hogy jó lesz ez valamire: az öngólokkal való döntetlenre játszás forradalmi elméletét és gyakorlatát jól hasznosíthatja majd Orbán Viktor megnövekedő szabadidejében azon a méltó poszton, ahova cselezi magát: a Felcsút edzőjeként.

Haiku

A csöndből kitört
egy darab. Az csörömpöl.
Mindjárt megint nagy csönd lesz.

Csönd

Kerestem a tökéletes csöndet. Elmentem a temetőbe, szélcsöndben, párás délutánon, amikor sűrű volt a levegő, de annyira, hogy akár meg is állhattak volna benne az innen és onnan hatoló hangok. Üldögéltem a dédanyám sírján, füleltem, és amikor elhallgattak a madarak - talán, mert róka járt arra -, akkor is maradt valami pisszegés.
Az erdőben, egy tisztáson olyan csönd volt, hogy már gyanakodtam. De aztán mocorgás lett: a fű növekedett, pisszegve.
Lementem a kútba, kötélen. A mélyén találtam egy tölgydeszkát, azon ültem. Vártam, hogy ne halljam a szívem dobogását se. Aztán egy homokszem hullott alá, és olybá tűnt, mintha csobbanna a víz alattam, és bár alig mozogtak, apró hullámok kúsztak a partok felé, aztán vissza, és megint.
Kerestem homokmezőn, hómezőn, hegytetőn, hiába. Megértettem, hogy soha nem hallhatom meg a csöndet. De tegnap, amikor a szerelmem hasára tettem a fülem, csak úgy, mert fázott, vagy mit tudom, miért... mert szeretek a fülemmel is hozzá érni, meghallottam. És azonnal tudtam, hogy mire emlékezem: a háromszor három hónapig tartó vörös éjszakára, ahogy lebegtem a szörcsögő csöndben egy dobogó szív alatt.

Világvége

Komolyan elhittem, hogy a világnak van vége, és egyszer el is megyek oda. Készültem az útra. Kicsi gyerekbőröndbe tettem kekszet, orvosság gyanánt elloptam az apám aranyér ellen való kenyőcsét a vécéből, valamint ismeretlen oknál fogva betettem egy csomó jelvényt. Úgy képzeltem, hogy megállok a világ végén, ami olyan, mint egy nagy hegyen valami hatalmas szakadék széle, de ha lenézünk, nem látunk ott semmit. Csak valami messzit. De nem úgy, hogy messzire van valami, hanem csak a messzi van. Nagy kedvet éreztem ahhoz, hogy ezt lássam. Már nem tudom, miért nem indultam el. Azt hiszem, hiba volt. Mert talán némi eltévedés és egy nagyobb verés után leszoktam volna a kalandozásról. És pláne: nem álmodnék a világ végével. Nem repülnék éjszakánként kitárt karokkal vasúti pályák fölött, mert meggyőződésem, hogy a világvége közelében kell lenni egy vasútállomásnak. Nem a szélén, csak a közelében. Országúton pedig nem lehet megközelíteni. Fogalmam sincs, hogy álmomban honnan tudom, vagy miből gondolom ezt, de biztos vagyok abban, hogy a vasutat kell követnem, mert a világ végéhez más út nem vezet. És igazam is van mindig. Leszállok a világ vége előtt pár méterrel. Noha repülés közben semmiféle fáradtságot nem érzek, éppen csak elvánszorogni tudok a szakadékig. Aztán csak állok, ott, és várom, hogy mögöttem fölkeljen a Nap. Vagyis a világ vége Nyugat felé van. Álmomban sokszor gondoltam arra, hogy a világeleje meg Kelet felé. Azért kell a fény, hogy belenézhessek a semmibe. A messzibe. És persze arra gondolok, hogy úgy tudhatom meg, mi van ott valójában, ha belevetem magam. Az eszembe se jut, hogy de hiszen röpülve jöttem a vonatpályák fölött, tehát tudok röpülni, vagyis tehetnék egy kicsi kört is a semmi fölött. Vagy egy nagyot. Mert álmomban is tudom, hogy ha az csakugyan a semmi, akkor nem is lehet röpködni benne, legföljebb csak zuhanni. Azt meg nem merek. Még nem. Amikor fölébredek, többnyire azon gondolkozom, hogy ha álmomban belevetem magam, fölébredek-e még valaha a szerelmem mellett, vagy csak egy üres, még langyos üreget talál a takaróm alatt.

Ön lenne-e az Országos Választási Bizottság elnöke?

Nem. Engedelemmel, most nem próbálok vicceskedni. A választással kapcsolatban semmiféle funkciót nem vállalok. Nem is értem: azok után, hogy négyévente halálra sértegetik ezeket az embereket, egyáltalán ki vállal még ilyesmit? A legutóbb az merült föl, hogy a delegáltak – akik egyébként áldozatos és tisztességes munkát végeznek hajnaltól napestig – kötelesek lennének a mobiltelefonjukat is leadni, nehogy valami törvénytelenségre használják. Mert ugye, eleve nem is lehetnek mások, mint csalók, politikai bűnözők. Vagyis a családjukat se hívhatnák föl. Hát én inkább összeszedem a kutyaszart a kertemben. Még az is emberhez méltóbb.

A „Whiskys” jelzett

Ma hétszáz ismerősöm lett az IWIW-en, és éppen a hétszázadik igazi meglepetés: Ambrus Attila, a „Whiskys” jelölt be, aki borzasztóan hosszú büntetését tölti Sátoraljaújhelyen. Megtisztelt. Ezek szerint ott az elítéltek internetezhetnek, amit én nagyon helyesnek találok, hiszen tanulhatnak, érintkezhetnek a világgal. Vele kapcsolatban fura érzéseim voltak. Egyrészt igen szórakoztatónak találtam, amit a rendőrökkel csinált – nem, mintha rosszat akarnék nekik, vagy utálnám őket, de akkor is mulatságos volt. Másrészt persze azt is tudtam, hogy ha véletlenül abba a bankba jön be rabolni, amelyikben én is vagyok, és egy kicsi módom van rá, simán megölöm. Ez teljesen független attól, hogy amúgy vicces, és a közönségre, a bank vendégeire és alkalmazottaira nézve ártalmatlan. Én úgy gondolom, hogy aki fegyverrel támad, rabol, emberre fegyvert emel, azt le kell lőni. De végül sajnáltam, hogy elfogták, talán azért, mert biztosan szükségünk van az ilyen zsivány-legendákra. Jobb lett volna, ha eltűnik, aztán valóban legenda lesz belőle. Sajnáltam, amikor kiesett a szerepéből, és méltatlankodott a hosszú büntetés miatt. Ha jól emlékszem, talán írtam is akkor, hogy férfi így ne viselkedjen. Pontosan tudta, mit csinál, és azt is, hogy ennek mi lehet a vége. Persze, nyilván fölmérhetetlen, borzalom a fél életét rács mögött leélni, de ha valaki legendát épít magából, akkor hallgassa rezzenéstelen arccal az ítéletet, és soha ne méltatlankodjon annak súlyosságára hivatkozva. Nyilván én is kétségbe esnék, és aligha tudnám tartani magam, ha másfél évtized várna. Nem is olyan régen olvastam róla, hogy szeretne tovább tanulni, de persze nem tud kijárni, és nincs aki elmenjen hozzá órákat adni. Ilyesmire nem jut pénz. Ha jól emlékszem, pályázott is, de nem kapott semmit. Arra gondoltam, hogy ha lenne ott internet, szívesen tanítanám, például internetes újságírásra. Ha más tanító emberek is vállalnák, akkor ők meg egyebekre, esetleg. Csakis azért, mert azt gondolom, hogy nagyon intelligens ember, és fölötte jó lenne, ha szabadulván csakugyan értelmes életet élhetne. És persze addig is. Nagyon érdekes lenne kidolgozni egy internetes technikát börtönlakók személyre szabott oktatására. Persze nyilván van már ilyen valahol a világon. Tényleg örülök, hogy jelzett, jelentkezett.

Mondtam, hogy mindenkire

Ma tudtam írni. Vagyis tegnap, mert elmúlt éjfél. Reggel bementem és eszembe jutott valami, azonnal leírtam. Aztán még valami, azt is. Délre el is készültem, aztán mentem tanítani.

Cs. meséli – azt nem tudom, hogy miért pont nekem, de talán azért, mert kikívánkozott belőle, a lelkiismerete miatt, és tudja, hogy én nem árulom el senkinek, csak megírom – hogy tegnap kupiban volt. A felesége egy hónapja otthagyta, elhatározta, hogy soha az életben nem vesz többé komolyan nőt, nem szeret bele senkibe, de még lazán se – ismerem ezt az állapotot -, viszont egy hete elkezdett benne motoszkálni a szükség. Az egyik újságban látott telefonszámokat, hírtelen ötletből tárcsázta az egyiket. (Most látom, hogy ez a „tárcsázta” kifejezés már nem is létezik, mert odavesztek a tárcsás telefonok. Vagyis: benyomkodta a számokat.) Kedves hangú nő vette föl, mindjárt elhadarta az árakat, aztán megmondta, hogy milyen címre menjen, és mi van a kapucsengőre írva. Elment. Csöngetett. Olyan izgalomban volt, mintha gyerek lenne, és erősen tartott attól, hogy a rossz idegállapota miatt a saját pénzéért szégyent fog vallani. Három nő várta egy lakásban. Választania kellet. Választott. A másik kettőtől elnézést kért. Kicsit kiröhögték. Bementek egy szobába, a nő levetkőztette, aztán elküldte zuhanyozni. Persze arra gyanakodott, hogy közben átkutatja a ruháit, és elveszi a pénzét.
Na mindegy, nem mondom el az egész történetet, mert innen már kissé pornográf is, meg nyilván nem is mesélt el mindent részletesen, csak a lényeget: addig nem is volt semmi baj, ameddig a nő hanyatt fektette, majd csöpp igazítás után ráült, hanem egyszercsak irgalmatlan bűzt érzett, és a nő szájából jött. De nem hagymától keletkezett, hanem a természetes mosdatlanságból és ápolatlanságból. Annyira erős volt, hogy Cs. nem tudott levegőt venni. Megpróbált hamar végezni, de kideríthetetlen okból férfiúi mivolta kitűnően működött, és a bűz miatt képtelen volt erősen a befejezésre koncentrálni. Azon gondolkozott, hogy ilyenkor vajon joga van-e a pénzéért megkérni ezt a kedves lányt arra, hogy mosson fogat. Már arra is gondolt, hogy valami perverzió gyanánt állítja be: megkéri, hogy hozzon egy poharat meg fogkefét, és közben mosogassa a fogait. Vagy negyed órán át kínlódott, mire sikerült. Hamar fölöltözött, udvariasan megköszönte a jó bánásmódot, és azt, hogy ez az amúgy gyönyörű nő megvilágosította. És csakugyan azt gondolja, hogy ezt a bűzt Isten küldte rá: soha többé ne legyen kedve ilyesmihez.
Mondta, hogy ez rá tökéletesen jellemző történet.
Mondtam, hogy mindenkire.

Valaki kérdezte, hogy mi van ilyenkor, amikor elvág a víz a falumtól, hol töltöm az éjszakát. Elárultam, de csak neki, hogy menekült-státuszban vagyok, és ez nagyon jó. Jelentkeztem a fővárosi önkormányzatnál, hiszen nekik kell a hajlékomról gondoskodni ilyenkor. Kaptam azonnali segélyt, hogy tudjak ruhát venni, plusz étkezési- és fürdőjegyeket, és hamarosan telefonálnak: melyik szállodában tudnak nekem szobát biztosítani. Mostantól az az érdekem, hogy minél tovább tartson az ár, mert ingyen ellátnak. Úgy negyed órán át meséltem, hogy négy éve milyen jó volt az egyik háromcsillagos hotelben, ahol reggelit és vacsorát is kaptam. Mondtam, hogy meg is írhatná az újságban, milyen baromi rendes város ez: így bánik azokkal, akik rászorulnak. Aztán valamiért hírtelen bevallottam, hogy hazudok, és valójában Katánál alszom. Majdnem megvert.

Gesztust vészhelyzetben

Az a megtiszteltetés ért, hogy Pikó András és a Klubrádió segítségével Demszky Gábor személyesen válaszolt arra a javaslatomra, miszerint a vészhelyzet idejére föl kellene függeszteni Budapesten az amúgy is akadozó vagy álló útépítéseket. Egyetértett velem. Nagyképűség lenne azt gondolni, hogy egy újságírónak döntő hatása lehet a történelemre, vagy legalább egy-egy napra, de tény, hogy azon az útvonalon, amelyiket egy napja másfél órán át araszolgattam, most fél óra alatt beértem a munkahelyemre. Két útakadályt megszüntettek az éjszaka.
Ugyanebben az interjúban Demszky Gábor - aki, mint a város teljhatalmú parancsnoka akár be is tilthatná az autóközlekedést, és erre bizonyos körzetekben minden oka meg is lenne -, nyomatékosan kérte Budapest lakóit, hogy hagyják otthon az autóikat, mert a Bem rakpart lezárása után már totális káosz, teljes bedugulás várható. Hogy a tömegközlekedtetők mennyire készültek föl arra, hogy ez a fordulat bekövetkezhet, nem tudom, de legyen ez a főpolgármester és a BKV dolga. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy Demszky kérése jogos, megfontolandó, sőt - bármennyire is furán hangzik - aki megfogadja, az nem csak bölcsességről és fegyelemről tesz tanúbizonyságot, hanem arról is, hogy alkalmas egy köztársaságban igazi polgárként élni.
Én Demszky Gábor helyében - azt hiszem, most erre megvan a joga - tennék egy gesztust. Rendelje el, hogy a vészhelyzet ideje alatt a tömegközlekedési eszközöket mindenki ingyen használhatja. Tudom, hogy az autósok nem azért járnak autóval, mert nincs pénzük buszra, villamosra, metróra - hiszen az autózás jóval drágább, pláne, ha parkolunk is - de mégis, talán el lehetne érni ezzel valamilyen észrevehető hatást. Ha csak minden tizedik ember hagyja otthon a kocsiját, már az is hatalmas segítség lenne azoknak, akik csakugyan kénytelenek autóval járni. Ha ezt a gesztust túlzottnak találja, akkor lehessen jogosítvány vagy esetleg jogosítvány és forgalmi fölmutatásával ingyen utazni.
Persze ez veszteségeket okozna a BKV-nak, de az is lehet, hogy hosszabb távon megérné. Tekinthetnénk - beetetésnek - is, hiszen vélhetően autósok ezrei jönnének rá arra, hogy mennyivel egyszerűbb és olcsóbb tömegközlekedni, mint magányosan araszolgatni egy vasperselyben. És persze számolni kell azzal is, hogy az ingyen utazók a gesztusra gesztussal válaszolnak: vesznek jegyet. Mert polgárok, és így aztán természetesen úriemberek is, akik soha, semmiféle vészhelyzetet önös érdekre nem használnak ki.

Veres András püspök (A nap embere)

A Népszabadság tudósítója szerint Veres András katolikus püspök egy hétvégi rendezvényen úgy beszélt, hogy sejtette: végső eszközként esetenként megengedhetőnek tartja a gyerekek testi fenyítését, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a testi fegyelmezés nem lehet büntetés, és csak szeretetből fakadhat.

Veres püspök nem bírja ki, hogy legalább a választási kampány hajrájában ne szólaljon meg, pedig nagyon jót tenne a katolikus egyháznak, ha ilyenkor minden papjával lelkigyakorlatra vonulna. Nem mindegy ugyanis, hogy miket beszél egy elhülyülésig fokozott választási feleselésben. Nem akarok azzal a demagóg fordulattal élni, hogy a választások a gyerekeink jövőjéről szólnak, de ha belegondolunk, mégiscsak ez az igazság. Ma már egyre számosabban vagyunk az országban olyanok, akik nem bíznánk a sorsukat olyan emberekre, akik - valamiféle rendteremtő alapon - vágyakozással gondolnak a kifejezetten ocsmány és szadista körmösözésre. De oda se járatnám szívesen hittanra, de még erkölcstanra sem a gyerekemet, ahol bármiféle - pláne szeretetnek mondott - alapon igazolható a gyerekek testi fenyítése. Azt a gyakorlatot, amelyik ebben az országban évszázadok óta pusztít, épelméjű ember nem fogadhatja el. Egy püspök nem szentesítheti - még csak sejtetéssel sem - a bántalmazást. Ha ezt megengedjük, akkor holnap a rendőr is verheti a rosszcsont fölnőtteket - merő szeretetből. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy például a liberális emberek nem adnak néha egy-egy pofont a gyerekeiknek. Dehogynem. Csak abban különböznek a házi diktátoroktól, hogy utána mélységesen szégyellik magukat. Vagyis jól tenné, ha legalább utólag közölné a hívekkel: ha megütöd a gyerekedet - bármekkora szeretettel - utána röstelld, és kérj bocsánatot az Úristentől.

Lénard Sándorét

Nézem a barátomat. Vagyis azt, hogy nagyon megöregedett. Magamat nem nézem, mert nincs nálam tükör, és különben sem akarok szembesülni azzal, hogy nagyon megöregedtem. A barátom fiatalabb nálam, tehát nyilván én öregedtem meg jobban. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha a szembesülés nem járna állandó számítgatással. Az meg annyira lefoglalja az agyamat, hogy folyamatosan érzem közben, hogy az energiavesztéstől rohamosan öregszem.

E. mondja, hogy meghalt a mamája. Én nem mondom, hogy jobb neki, pedig jobb. Aztán azt mondja, hogy nincs pénzük a temetésre. Kétszázötvenezer. Rá abból ötven esik. Annyi sincs. Rémisztő.

Hívott Kriszt Magdolna, hogy a Sorsfordító könyveink A Szépírók Társasága A könyv utóélete című sorozatában Május tizennegyedikén este hatkor beszéljek a kedvenc könyveimről a Nyitott Műhelyben. Persze, beszélek majd. Hirtelen átfut a fejemen húsz könyv. A feléről nem tudom, hol lehetnek. Szaladnék holnap Tahiba, keresgélni, de nincs út. Aztán az is lehet, hogy csak egy könyvet viszek: Lénard Sándorét, aminek az a címe, hogy „Völgy a világ végén”. Megérdemelné.
Cím: Budapest XII. kerület Ráth György utca 4. Telefon: 21 40 676 www.nyitottmuhely.hu

Tegnap nem tudtam írni. Jött a kezemből a szöveg, de nem a fejemből. Aztán megnéztem, mi van a képernyőn, és azt láttam, hogy szöveg, de nem áll össze. Aztán órákon át nézegettem. Hiába húztam belőle, hiába tettem hozzá. Olyan volt, mint egy különös folyadékkal töltött hólyag: ha itt megnyomtam, ott kidudorodott. Ha itt meghúztam, ott behorpadt. Időnként fölpattantam, rohantam egyet, vagy cigiztem, vagy kávéztam, de hiába ültem le azzal, hogy na, most már biztos megjött az agyam, mindjárt megkerekedik a szöveg, sehogyse kerekedett. Borzasztó. Mostanában már úgy vagyok, hogy van, amikor nem utálok írni. Néha. Így jár az ember, amikor visszaél azzal, amije van neki. Pedig nem akar ártani, csak élni. Valami kis pénzt keresni. Isten megbünteti. Vagy legalább néha figyelmezteti.

Egy hajléktalan tegnap azt mondta nekem, hogy egyszer, ha megint arra járok, adjak neki egy egész doboz cigarettát. Ne csak egy szálat, mint mindig, amikor megállok mellette a pirosnál. Mindig kér, én meg már készítem. Mondjuk, húsvétra adjak neki. De ilyen hosszút, slimet. Tök buzi szerinte, de olyat csak tőle kapok. Nem is nézné ki belőlem. Mondtam neki, hogy ne buzizzon, mert az már nagy illetlenség. Ma is mondta a kolleganőm, hogy mennyire csodálkozott, amikor a nagyon tisztelt kollegától hallotta ezt a szót. Arra gondoltam, hogy ő már ebből a világból való, mi meg még a régiből. Jobb neki. Bár mindig az a legérdekesebb, amikor az egyik világ áttűnik a másikba. Csak arra kell ügyelni, nehogy az egyikben maradjunk. Persze ezt nem mondtam el a hajléktalannak, hanem inkább adtam neki egy doboz cigit. Születésnapjára. Ezen jót röhögött, mert éppen tegnap volt. Az ötvennegyedik. Én meg azt hittem, hogy az apám lehetne.

Láttam egy katonát. Ebből rájöttem, hogy mostanában nem látok katonákat. És hogy ez milyen jó. Semmi bajom a katonákkal, csak mindig előjönnek a katonaságos emlékeim. Kár, mert az is lehetett volna jó. Ha tehetném, és lenne hozzá alkalmam, rábírnám az embereket arra, hogy tegyék örömtelivé azoknak az életét, akik kényszerből rájuk vannak utalva. Túl rövidek vagyunk – mert az ember, mint sors is leírható, test se kell hozzá talán - egyetlen kellemetlen naphoz is. Mi meg években mérjük a szétnyomasztott, elveszett időket. Kár volt. Szomorú vagyok, ha az odaveszettségekre gondolok.

Jó, ha megjegyezzük ezt a hírt is: Brit börtönökben foglyokat kínoztak a hidegháború kezdetén - hozta nyilvánosságra fényképekkel alátámasztott cikkében hétfőn a Guardian londoni napilap. A fényképek egy németországi kihallgató központban készültek a hidegháború kezdetén. Az áldozatokat éheztették, verték, rendkívüli hidegnek tették ki, nem hagyták aludni - írja a lap a közel hatvan évi titkosítás után megszerzett dokumentumok alapján. Egyeseket halálra éheztettek vagy agyonvertek. A fényképeken szereplő foglyok nem német nácik voltak, hanem feltételezett kommunisták, akiket 1946-ban tartóztattak le, mert azt gondolták róluk, hogy azt a Szovjetuniót támogatják, amely másfél évvel korábban még szövetséges volt.

Kata alszik. Pedig itt kopácsolok, egy méterre se tőle. Szeretem, hogy tud aludni mellettem, amikor én dolgozom. Nagy megtiszteltetés, sok bizalom kell ahhoz, hogy elaludjunk egy még éber ember társaságában. Sőt, nekem ahhoz már kifejezetten szeretet kell.

Árvízkártya

Az árvízkártyát a választási pókerjátszmában most mindenki jól pörgeti. Összefogásra, gyűjtésre szólítanak a vezérek. Ez reményt ad: legalább ebben az egy dologban nem veszítjük el a méltóságunkat. Kicsit persze ellenszenves, hogy kényszeresen zsákokat pakolnak, bár ez szép és jól fényképezhető. Jobban venném, ha ezt az időt azzal töltenék, hogy legalább egy órácskán át gondolkoznak az összefüggéseken. Tudósok ezrei harsogják évek óta, hogy vigyázat, az általános felmelegedés miatt soha nem látott árvizek, szelek, esők, havazások jönnek. Gyanakodni lehetne: ha egy évtizeden belül az ötszáz éves, majd az ezer esztendős rekordárvíz is bekövetkezik, akkor jön majd minden idők legmagasabb vízállása is. Most itt van. Egy percig sem gondolom, hogy a kormány nem lesz a helyén hadsereggel és tűzoltókkal, önkéntesekkel és közmunkásokkal, s a hadra fogható technikával nem tesz meg mindent a kármentésért. Tudom, hogy épültek gátak, annyi, amennyire futotta. Értem, hogy nem lehet minden területet megvédeni, sőt azt is, hogy vannak olyanok, amelyeket talán nem is érdemes. De. Miképpen lehetséges, hogy a Szentendrei sziget és a Dunakanyar nagy része egy egészen kicsi útszakasz eláradása miatt elérhetetlen, noha az utolsó árvíz óta pontosan tudjuk, hogy a víz belepi az utat, és csak egy kicsit kellene megemelni. Azt se értem, hogy amikor a fővárosban a rakpartok elnyelése miatt irgalmatlan dugók keletkeznek, másfél órás araszolgatás közben háromszor mindent megbénító "útépítést" találok - munkások nélkül. Nem lehetne legalább ilyenkor a főutakat gyorsan végigjárni, és az akadályokat megszüntetni? Ez csak két példa, és nem is sorolok többet, van elég gond itt nélkülem is. Ezek csak apró jelek, de máris azt mutatják, hogy nincs - ha úgy tetszik - a katasztrófahelyzetben kötelező hadvezetési szintű együttműködés és irányítás. Persze mit akadékoskodom én egy olyan országban, ahol szinte minden évben járásnyi területeket önt el a belvíz, ám a kormányok képtelenek ez ellen bármit is tenni, és notoriusan valami hatáskörökre hivatkoznak. Nevetséges. Teljesen új szemléletmódra lenne szükség a szükségben: nem egy árvízre kell fölkészülnünk, hanem katasztrófák sorozatára, és arra, hogy azokban hogyan viselkedjünk. Mi polgárok, és mi, a hatalom. Mert így nem csak egy-egy gát szivárog, hanem az egész rendszer. És átszakadhat, bármikor.

Készül-e választási csalást elkövetni?

Nem készülök, de nálam sose lehet tudni, hiszen baloldali vagyok, ami azt jelenti, hogy nem csak sehonnai bitang, hanem ragaszkodik is a láncaihoz. Például nagyon szeretünk láncosan szavazni. Ingyen is megtesszük. Aztán ráadásul még liberális is vagyok, tehát bármikor bemákonyozhatok, pláne, ha iskolában van a szavazás, mint a falumban, mert ott reflex-szerűen jön rám, és akkor aztán nem lehet mit tenni: csalok, lopok, golobálok. És pláne még ateista is vagyok, bár amióta Semjén, Mikola és Kövér sokat beszél, kicsit meginogtam: ilyen lényeket a természet magától nem talál ki.

A végtelen kezdetéig

Nagyon nyomott vagyok. A hét elején szinte elviselhetetlenül beteg voltam – ez abból áll, hogy nem kapok levegőt -, most pedig Kata lett ugyanígy. Én gyógyulgatok. Lassan. Ez eléggé visszafogja az embert. Nem is nagyon írtam, és nem is nagyon csináltam semmit. Csak ez persze nem jó semmittevés.
Éppen négy éve kezdtem el írni ezt a naplót. Minden évben leírom, hogy most már abba kellene hagyni, de aztán úgyse hagyom. Alakulgat, átalakulgat, de a lényege ugyanaz marad. Egy pasi firkál össze-vissza.Pont fél éve élek együtt Katával. A legjobb, ami történhetett velem. Talán vele is. Csak most már maradjon így a végtelen kezdetéig.

Szülinap bogarakkal és egy kis Semjénnel

A hét vége jól telt, mert még mindig Milos születésnapját ünnepeltük. És az is lehet, hogy még a jövő héten is. Jövőre majd óriásbulit rendezek neki, de idén csak apránként köszönti a rokonság. De azt hiszem, ez is kedvére való. Szombaton Katához jöttek Wandáék, aztán ott is aludtak. Az ünnepség része volt, hogy Szonja is kapott még születésnapit, mert tartoztam neki egy hangfallal az MP3 lejátszójához. Ede meg névnapit. Kipuhatoltam, hogy húsvétra harci bogarakat akarnak, és előre hozam a dolgot. Amúgy még kaphatnak újabbakat húsvétkor is a sorozatbül. Az nagyon jó játék, szenvedélyesen vásárlom őket Milosnak is. (Tulajdonképpen hatkerekű, lendkerékkel hajtott rovarfélék. Jól föl kell pörgetni őket, aztán mehetnek egymásnak, és az győz, amelyik talpon, illetve keréken marad.) Én is szeretek velük játszani, Milossal hatalmas csatákat vívunk. Persze Sacinak is vettem, sőt Wanda is kapott. Láttam, hogy ő is szeretne, és mivel Marci nem tudott eljönni, a neki szántat odaadtam. Így aztán ma délelőtt órákon át ment a csata.

Vasárnap délután Milossal Tahiba jöttünk. Megpróbáltam rávenni egy kis kertészkedésre, de nem sikerült. Igaza volt, mert az tulajdonképpen abból állt volna, hogy én összeszedem a kutyapiszkot, ő meg nézi. Így csak egy négy négyzetméteres darabbal tudtam elkészülni. Mondhatni, az egész kert kellemes borítás alatt van, mert ugye télen nem takarítottam. Nem is lehetett. Így, megszáradva, már nem is olyan undorító, mint vártam. De azért lenne jobb dolgom is.

Este nagyot ettünk, fürödtünk, aztán mesét néztünk. Aztán persze még föl is olvastam. Bár ez átfordult az életem mesélésébe, mert mondtam, hogy abból az Andersen-kötetből olvasok föl neki, amelyikből nekem mesélt a dédanyám, amikor én voltam négyéves. Még nehezen érti, hogy pont olyan kisgyerek voltam, mint ő. Ma például megkérdezte, hogy amikor négy éves voltam, akkor ugyanolyan szakállam volt-e, mint most. Bíztatom, hogy ő is ugyanolyan szőrös lesz, mint én, ettől aztán mindig megnyugszik.

Aláírtam a Semjén Zsolt legújabb baromságai ellen való tiltakozást. „Ahol a vallás magánügy, ott korrupcióba, bűnbe, kegyetlenségbe fordul az élet. Hitlerék is magánügynek tekintették a vallást, jött is utána Gestapo, Auschwitz, börtön". (Semjén Zsolt a KDNP kongresszusán, 2006. március 25-én.)

Igazán nem tisztem beleszólni a választási küzdelembe, de ha ő az egyházak embere, akkor az egyházak vezetői tarthatnának valami kis önvizsgálatot, hátha rájönnek, hogy miért fordulnak el tőlük az emberek. Vele lehetett megvenni az egyházakat egy kis támogatásra? Ha nem találnak embereket, nyugodtan forduljanak hozzám, tényleg szeretettel adok nekik tanácsot. Például legalább tíz olyan egyházfit ismerek, akik nem csak épelméjűek, de ki is lehet velük állni a nyilvánosság elé. Persze én már azt se értem, hogyan képes bárki olyan pártra szavazni, amelyiknek a második embere ez a szerencsétlen Mikola. Annak idején, amikor a saját testvérét tüntette ki, azért még a leghülyébb elemző is észrevehette, hogy ez az ember valamit nem tud, amit mégiscsak illene, ha valaki politikusnak áll. A negyedik meg Semjén. Én általában úgy ítélem meg az embereket, hogy először is megvizsgálom: rábíznám-e a gyerekemet, akár csak egy órára is. Hát nem! Nem mondom, hogy a baloldali és a liberális politikusok között nincs olyan, akitől irtózni lehet, sőt személyesen irtózom, de az a csapat, amit Orbán össze bírt állítani, egyszerűen abszurd. Hátborzongató. Persze az is lehet, hogy ez egy koncepció: úgy ítélik meg, hogy ha minden napra csinálnak egy hatalmas baromságot, mondanak valami egetverő hülyeséget, akkor a nép majd díjazza, hogy Orbán így szórakozta minket. Lehet. A választó lelke kifürkészhetetlen.

Tortavágás (Szonja, Ede, Milos, Saci)

Életkép Sacival és Milossal

Jog a valóhoz

Lassan végig kellene gondolni, hogy valóban szükség van-e erre az időátállítgatásra, mert az az érzésem, hogy jogsértést követnek el azok az államok, amelyek a lakosság beleegyezése nélkül, önkényesen átállíttatják az órákat. Az az érzésem, hogy jogunk van a valós időhöz, például ahhoz, hogy reggel a madáróra szerint tudjuk, hol tart az éj szaka, délben ne legyen árnyékunk, vagy amikor fölnézünk az égre, a csillagképek helyzetéből tudhassuk, hány óra múlva kel a Nap. Hogy miért zavar, nem tudom pontosan, de folyamatosan és kifejezetten nyomaszt a nyári időszámítás. Nyilván valami pszichológiai háttere lehet a dolognak. Mindenesetre erre utal az, hogy ilyenkor jelentősen növekszik a balesetek száma. Az is lehet, hogy meg kellene kérdezni a jogbiztost, és szinte bizonyos vagyok abban, hogy érdekesnek találná a fölvetést…

Ön mikor tartana nagygyűlést?

Természetesen a választásokig már semmikor, hiszen abban a politikai helyzetben, amelyikben most vagyunk, túlságosan nagy a kockázat - miként ahogy az ki is derült, a MIÉP tudatos provokációra készült, ami akár emberhalállal is járhatott volna. Ritka kivételektől eltekintve az utcai demonstráció nem lehet elegáns, mert az emberek vagy túfűtöttek, és ettől eltorzul az arcuk, vagy rossz az idő, amitől fájdalom sugárzik belőlük. Ami pedig nem elegáns, az rossz is. Félreértés ellen: nem vagyok a köztéri demonstráció ellensége: éppen egy hete ott voltam a Békejelben a Hősök terén, és igazi csoda volt három és félezer fáklyás ember között állni.

Aztán, aztán

Már megint beteg vagyok. Ez tulajdonképpen semmi másban nem nyilvánul meg, csak abban, hogy időnként eltűnik az orrom. De annyira bedugul, hogy úgy érzem, mintha ott már nem is lenne ott luk többé. Borzasztó. Aztán elmúlik, aztán megint előjön. Vagyis eltűnik. Az orrom.
A legsúlyosabb az volt, hogy csütörtökön ilyen állapotban elvittem Milost úszni. Nagyon féltem, mert azt hittem, hogy a medencében rám tör majd a hideglelés. De nem. Nagyon jól éreztem magam. Utána is. Sokat segített, hogy jó korán érkeztünk, volt időnk lassan levetkőzni, elkészülni, és így nem jött rám a szokásos pánik, amit akkor érzek, amikor télvíz idején agyonbugyolált gyereket kell öltöztetni, vagy kitekerni a sok szövetből. Nekem már az óvodában a cipő föladása is komoly föladatszámba megy. Kiver a víz, dühöngök magamban. De most szépen, lassan elpepecseltünk. A medencéhez is korán értünk, így egy darabig nézhettük, ahogy Józsi bácsi a nagyobb gyerekeket oktatja.
Milos szinte egyedül is elvan a vízben, és csak biztonság okokból maradok a közelében. Nehogy valami hiba miatt kétségbe essen, és sokat igyon a víz alatt. De szerencsére Józsi bácsi is időnként kizavar minket a vízből. Rendkívül bátran úszik. Persze szinte teljesen szabálytalanul. De látom, hogy hamarosan tökéletes lesz.
Nem is tudom, Dávid hány tanfolyamra járt, valahogy képtelenek voltak megtanítani. Aztán megtanítottam a Dunán. Illetve ő magát. Én csak segítettem: azt kérte, hogy dobáljak be neki botokat, ő meg majd kihozza azokat. A kutyáktól leste el. Dobtam, kihozta, dobtam, kihozta. Egyre messzebbről. Aztán egyszercsak tudott úszni. De Milossal nem így lesz, mert Józsi bácsi kiváló oktató, és nem arra játszik, hogy minél több tanfolyamra írassuk be a gyereket. Persze mégis: figyeltem, ahogy a nagyobbakat oktatja, akik nyilván afféle babaúsztatáson kezdték nála, és ott maradtak újabb tanfolyamokra. Azok már szépúszásra járnak.
Aztán eljöttünk Katához, ahol Milos végre megkapta szülinapi ajándékait – könyvet és távirányításos autót. Érdekes módon viszonylag korán hajlandó volt ágyba menni, és aludt is békességgel reggelig.
Pénteken Milost elvittem oviba, aztán gondoltam egyet és bementem egy áruházba, ahol egyebek mellett vettem egy könnyű kabátkát, sok zsebbel. Ráleltem egyik kedvenc filmem, a Buena Vista Social Club DVD-változatára, igen kedvező áron. Vettem is belőle néhány példányt, hogy ajándékba is adhassam olyanoknak, akiknek van fülük ilyesmihez.

Aztán elmentem dolgozni, aztán elmentem Katáért az egyetemre, aztán néztem a Buena Vistát, persze.

Egy kép múlt vasárnapról Gulyás Józseffel - Bácsi Róbert gépéből

Exkluzív sztori

Nézegetem a bulvárújság címlapját: veres betűkkel, de akkorákkal, mintha plakáton lennének, azt közli a világgal, hogy A CÉLPONT: ORBÁNÉK

Alatta egy gyönyörű család, célkeresztben. Egy szép asszony, az anyaság minden gesztusával, két csodálatos gyerekkel. Háttérben az apa, akinek megjelenésén ugyan kicsit ront a tarajos sül frizura, valamint az, hogy gyaníthatóan utólag emelték a képbe, ám homlokának ráncai, a mélységekbe merengő sorsos tekintete, valamint a szinte antallos, nyugodt erős kéztartással, nyilván egy félelem nélküli Magyarországról gondolkodók módjára, a rémültek gesztusával a szája elé emelt keze zseniálissá teszi a kompozíciót.Oldalt írógépes - vagyis névtelen leveles - betűtípussal szedett szöveg: „a kölykeiteket elraboljuk, le fogjuk darálni és kutyatápot csinálunk belőlük”. Valamint az, hogy „Exkluzív sztorink a 2. oldalon.” Ott Orbán Viktor nyilatkozik: „Elsősorban családapa vagyok, s csak másodsorban politikus.” Ma már azt is megtudtuk, hogy nem Orbán küldte el a levelet a Blikknek.Nem kétlem, hogy az Orbán és családja kap ilyen levelet, sokat. Ezt onnan gondolom, hogy bár porszem vagyok hozzá képest, jómagam is kapok, eleget. Lehet, hogy felelőtlen vagyok, rossz családapa, de nem szaladok sem őrezredhez, se máshova. Kidobom ezeket, oda, ahova valók.

Ami kicsit taszít, az az, hogy ez megjelenik. Különös tekintettel arra, amit a Hírszerzőben olvastam az interneten: „Hetente többször is megkeresi a Színes Bulvár és a Blikk szerkesztőségét a Fidesz kommunikációs stábja, és tippeket ad az újságíróknak Orbán Viktor programjaival kapcsolatban annak érdekében, hogy minél több, a Fidesz miniszterelnök-jelöltjét pozitív színben feltüntető fotó, tudósítás jelenjen meg az említett lapokban.” (Csak a rend kedvéért: „A Miniszterelnöki Hivatal szintén kapcsolatban áll a bulvárlapokkal, bár ez információink szerint korántsem olyan intenzív.”)

Ha Orbánt egy benzinkút vécéjében mutatják borotválkozás közben, az érdekel engem is. Ha Gyurcsányt futkosás közben, azt se bánom. De a gyerekeket ki kellene hagyni. Pláne kutyatápos összefüggésben. Annál is inkább, mert ha ez a levél valódi, akkor valódi elmebeteg írta. Egy veszedelmes őrült számára a sokszázezer példányos megjelenés, pláne hogy az „exkluzív” cikkben az van, hogy komolyan veszik, olyan, mint amikor a zsaroló kívánságait teljesítik. Nem kellene. Mert beindulhat.Az erőszakkal és a gyerekekkel való manipulálás, üzletelés, példányszámtornászás maga is baljós agresszió. Ha nem is akkora, mint az, amivel a levél fenyeget. Babonából se tenném.

Az intézményesített emberi természet

Ma reggel arra ébredtem, hogy végre meggyorsult az Internet Katánál is. Ehhez a szolgáltatónak majdnem egy hónapra volt szüksége, mert valamilyen oknál fogva értették ugyan, hogy nálunk minden rendben van, de náluk nem jelezte, hogy valamit elrontottak. Hogy egészen pontosan miért, azt nem tudom kitalálni. Legalább tízszer telefonáltunk, sőt a saját – igen kedves és szolgálatkész - munkatársuk is, tőlünk, míg aztán tegnap este újra kijött, hosszasan vizsgáltuk, pucoltuk a gépet, már mindent kitaláltunk, letakarítottunk, és csak nem gyorsult. Este negyedtízkor aztán nyomatékosan megkérte a rendszer gazdáit, hogy most már aztán azonnal intézkedjenek. Persze nem tudtak, mert az igazi illetékes már aludt, vagy máshol volt, de reggelre mindent rendbe raktak. Ugyanez a szolgáltató, ha bármilyen okból nem érkezik meg például a tévécsomag előfizetési díja, mindenféle kérdezősködés nélkül, azonnal letiltja a csatornákat. És ha mégis kiderül, hogy be van fizetve a csekk, akkor közli, hogy majd, ha hivatalosan is értesülnek erről, akkor intézkednek, és ehhez kell pár nap. Ahhoz viszont, hogy a saját hibájuk miatt most a számlajóváírás kegyelmében részesítsék Katát – hiszen nem azt a szolgáltatást kapta, amit megrendelt és befizetett -, be kell menni az ügyfélszolgálatra, írásban kell előadni a panaszt. A monopolhelyzetben levő cégek arra jók, hogy megismerjük az intézményesített emberi természetet: a legkisebb hatalommal is képes azonnal visszaélni, és a lehető legteljesebb mértékben részvétlen.
Az internettel az a baj, hogy nagyon hozzá lehet szokni a széles sávhoz, és valódi szenvedést él át az, akinél hirtelen lassan jönnek le az oldalak. Olyan, mintha az ember autó helyett gyalog lenne kénytelen járni – persze a gyaloglás minden szépsége és egészséges mivolta nélkül.Jut eszembe a gyaloglásról: tegnap szerencsésen elvittem az én kicsi, ötven kilós kutyámat oltatni. Nem tettünk meg többet oda-vissza, mint négy kilométert, de utána azonnal le kellett zuhanyoznom, annyira leizzadtam. Nem tett jót neki a tavaszias idő: félpercenként szagot fogott, ettől olyan izgalmi állapotba került, mint én a széles sávú internettől. Ráadásul kertes házak mellett mentünk, azok meg tele vannak kutyával. Mindegyikkel vívott egy kis vicsorítós szócsatát. Közben persze letépte a karomat. Minden vakondtúrásnál, minden fáradt kutyaszarnál megállt egy kis erőteljes inhalálásra, és persze le is hugyozta az összes, arra alkalmas felületet. Még jó, hogy korán érkeztünk, kevés kutya várakozott, így legalább a nyomulós szex kimaradt, és nem kellett elnézést kérnem ádáz viselkedése miatt.

Én ezt eddig nem tudtam, jó lenne, ha mindenkiben tudatosulna

Ha a mobilodon bepötyögöd a *#06# jelsort, a kijelzőn megjelenik a készüléked gyári sorozatszáma (IMEI) - ez egy 15-jegyű szám.

Írd föl valahová és jegyezd meg, mert ha elveszik a telefonod, vagy ellopják, a szolgáltatódat felhívva a sorozatszám alapján blokkoltatni lehet a készüléket, még akkor is, ha kicserélték benne a SIM-kártyát. Valószínűleg nem látod többet a telefonodat, de legalább így a készüléket az "új tulajdonos" nem tudja használni, sem eladni.

Az IMEI segítségével a rendőrség is megtalálhatja a telefonodat használó személyt, felelősségre vonhatja, elkobozhatja a készüléket és visszaadhatja eredeti tulajdonosának. Minél több mobiltulajdonos tud erről a lehetőségről és él is vele szükség esetén, annál kevesebb esélyük marad a tolvajoknak.

Tegnap volt négyéves Milos (ez a kép pont egy éve készült)

Ma valahogy nagyon elfáradtam. Már reggel rosszul keltem, aztán hamar küldtem esemest Milosnak születésnapja alkalmából, és valahogy nem tudtam fölébredni rendesen. Aztán így is maradtam, mert gyakorlatilag megállás nélkül dolgoztam estig, és azt éreztem, hogy a sok szöveg szépen betemeti az agyamat. De nem lehetett abbahagyni, mert az újságcsinálás nem olyan műfaj. Lehet szeretni, de a kényszerpályák miatt nincs valami nagy mozgástér. Elég, ha egy helyett két oldalt kell összerakni, és máris túlterhelődik az ember. Legalábbis én. De azért sikerült mindent időben megoldani és elkészíteni. Megroggyantam estére. Aztán kicsit még fölmentem Katához, majd kijöttem Tahiba, mert reggel oltatnom kell a kutyát, nehogy szegénynek valami baja legyen. Vagy három kilométert kell majd vezetnem az állatorvosig jó korán, és már látom, hogy emberpróbáló feladat lesz. Mondjuk kutyapróbáló is. Gyakorlatilag kezelhetetlen. Minden ilyen alkalomkor frászt kapok, mert egyrészt letépi a karomat, másrészt állandóan rettegek, hogy összeverekszik a kutyacsődületben egy másik ebbel. Bár tulajdonképpen semmi okot nem adott erre, mert eddig még mindig eléggé kultúráltan viselkedett sorban állás közben. Majd meglátjuk. Este is hiába hívtam Milost. Remélem nincs semmi baj, csak elromlott a telefon. Beszélgettem Zsuzsa nénémmel, anyám húgával. Kiderült, hogy hetven éves. Már megint szembe kellett néznem azzal, hogy vagy hülye vagyok, vagy teljesen figyelmetlen, mert gyakorlatilag fogalmam sincs, ki mennyi idős. Szegény anyukám, akkor most hetvenöt lenne, de biztos azt se tudnám, valahogy elkerülné a figyelmemet. Például hosszú ideig meg voltam arról győződve, legalábbis az volt bennem, hogy negyven éves, aztán egyszercsak megmondta, hogy már valami negyvennyolc. Most ugyanígy jártam Zsuzsával is. Olyan hatvan-félének hittem. Persze megfenyegetett, hogy látogassam meg, mert már nem sok alkalmam lesz, és különben is már ő az egyetlen élő nagynéném.

Ne az utcán!

Nem örülök annak a hírnek, hogy a két nagy párt a választások előtt, és éppen a legfölfokozottabb szellemi – vagy inkább lelki – állapotban (bár ez a zsigerek lelke) az utcára viszi a maga táborát. Annak meg végképp nem, hogy ezt ráadásul ugyanarra a napra szervezik.
Az előbbit értem – bár felelőtlenségnek találom -, az utóbbit föl nem foghatom.
Tudomásul kellene venni, hogy a magyar társadalom mentális értelemben beteg, vagy legalábbis betegségközeli állapotban van. Talán nem túlzok, ha Fradi-Dózsa összecsapás előtti hangulatot érzek. Az mindenesetre biztos, hogy az egyik oldalon egy olyan erő áll, amelyik lelkesen fogadja, ha azzal bíztatják: vereség esetén nincs semmi baj, mert majd forradalmat csinálnak. Ezt nemcsak hogy nem fütyülik ki, hanem el se határolódnak tőle. A felelős vezérek sem. Csoportok mászkálnak föl és alá az országban, síppal, dobbal, torokkal zavargálnak, szemmel láthatóan élvezkedve. Mivel a másik oldal nem nagyon szokott csoportosan utcán mutatkozni, és nem hallok militáns megnyilatkozásokat sem, kicsit óvatosabban fogalmazok: pár százezer ember között akadhat néhány barom, pláne, ha összetalálkoznak a másik tábor vérbarmaival. Például a gyülekezőhelyekre vonulva, akár a közutakon. Elég egy koccanás. Márpedig erre lesz lehetőség. Akkor is, ha most mindenki úgy számol, hogy ez lehetetlen, hiszen egymástól jó nagy távolságra lesznek a tömegek. Nem is értem a rendőröket, miért nem nyilatkoznak arról, hogy mégsem illik őket ilyen helyzetbe hozni. Van persze egy lehetőség.
Jó lenne, ha Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor személyesen tárgyalna az ügyről. Örülnék, ha mindketten lemondanának mindenféle közterületi demonstrációról. Azért, mert fönnáll a veszélye, hogy akár egyetlen-egy ember is megsérül vagy elpusztul. Márpedig – békeidőben – sem a köztársaság sem a kultúrállam eszméje nem ér egyetlen életet sem.
Ha mégis úgy döntenek, hogy kivonultatják a híveket, államférfiak módjára tegyenek egy nyilatkozatot: ha ez zavargásokba, összecsapásokba torkollna, ha lesznek áldozatok, akkor – függetlenül attól, hogy mi történt és ki kezdte - mindketten lemondanak, és visszavonulnak a politizálástól. Szégyenükben.

Úgy éltünk, mint Dávid állandóan

Szombaton – boldog szokásunktól eltérően – nem semmittevéssel töltöttük a napot, hanem elképesztő lendülettel mozogtunk. Reggel Kata elment fodrászhoz. Mire hazaért, elkészültem a munkámmal, kicsit pihengéltünk, majd elmentünk Tahiba. Onnan Leányfalura, ahol végre megint doboltam egy jót, sőt a Körházban meg is ebédeltünk. Onnan elmentünk Szentendrére, Gizi kávézójába, ahol Wandával találkoztunk. Vele együtt a Gödörhöz hajtattunk, ahol megtekintettük Sziámiék virrasztását. (Sziámi cselesen napszemüveg mögött volt, de nem aludt.) Találkoztunk Öcsikével is, aki bíztató művészetével tartotta életben a távzenélőket. Aztán a Hősök terére mentünk, hogy megnézzük a 3600 fáklyából összeálló békejelet. Az lett a vége, hogy mi is benne lettünk, mert persze Dávid két szektor szervezője volt. Ott találkoztunk Dávid húgával, Flórával, valamint Klausszal is. Vagyis minden képet úgy kell nézni, hogy mi is benne vagyunk, családilag is erősen képviseltetve. Onnan hazavittük Flórát, majd Katához jöttünk, ám még nem volt vége a napnak, mert kicsi nyughadás után elmentünk a Fészekbe, ahol a Hot Shot együttes koncertjét hallgattunk meg. (Gyula, a basszusgitáros kedves ismerősünk.)
Meg kell jegyezzem, hogy régen nem éreztem magam olyan jól, mint a békejelben. Nem csak a látvány volt fantasztikus, hanem az az érzés is, hogy ott lehetek ezer és ezer ember között, akik legalább egy dologról ugyanazt gondolják. Egy politikust sem láttam. Egyébként is elég fura, hogy a magyar politikai életben mindenki roppantul reálpolitikus. Nem mondom, hogy a többség legyen lobogó hajú idealista, de az mégis beteges, ha senki nem tudja kinyitni a száját, hogy legalább kérdezzen: normális dolog-e, hogy az egyik ország mondvacsinált ürügyekkel megtámadhatja a másikat, és egyáltalán, normális dolog-e, hogy van egy olyan hatalom, amelyik gyakorlatilag azt tesz a világban, amire kedve támad? Ha valakinek pár éve ezek még nem jutottak eszébe, mára már támadhattak volna kérdései. Szerencsére évről évre egyre több ember tiltakozik. A békemozgalmak sajátossága, hogy szinte mindig elérik a céljukat, mert a háborúk kifáradnak és abbamaradnak. Ám ehhez semmi közük a tisztességesen gondolkozó embereknek, csak a gazdasági és katonai körülményeknek. Esetleg a közeledő választásoknak.
Téves volt az a jó hangzó mondás, miszerint „a háború a diplomácia folytatása más eszközökkel”. A háború valójában a gazdálkodás folytatása más eszközökkel. Ezek mindig mocskosak és mindig bűnösek. Ezért mondom azt, persze teljesen fölöslegesen, hogy mindig, minden háborús felet – persze valóságos személyeket: elnököket, miniszterelnököket, kormánytagokat, katonai vezetőket - nemzetközi bíróság elé kell állítani. Kivétel nélkül. Nem gondolom, hogy például az iraki háború kirobbantóit börtönbe lehetne csukni, de jó lenne, ha a történelemkönyvek később rögzítenék, hogy milyen ítéletet kaptak az egész emberiség fölhatalmazása alapján. (Nevetséges, hogy a háborúkban elkövetett tetteket nemzetközi bíróság ítéli meg, de a legnagyobb bűntettet, a háború kirobbantását tulajdonképpen nem is tekintjük bűncselekménynek. Pedig – az emberi természetből adódóan - kivétel nélkül minden háborúban emberiség elleni bűncselekményeket követnek el, amire éppen a háború megindítása ad lehetőséget.)
Ha nincs is elrettentő ereje, mégis jó, hogy vannak olyan emberek, akik ki merik mondani, hogy ebben a világban megint valami nagy baj van, és még jobb, hogy összejönnek ilyen békejelekre.
Amivel nem értettem egyet, az az volt, hogy a szónokok arra bíztatták a fáklyásokat: ne menjenek el szavazni, mert ha a politikusok ilyenek, akkor nem kell róluk tudomást venni. Van ebben igazság, de arról se kellene elfeledkezni, hogy van ma olyan párt Magyarországon, amelyik a választások utánra – ha vesztene – forradalmat meg polgárháborút üzen. Ez még akkor is elgondolkodtathatná a békeharcosokat, ha egy közbohóccal üzeni. Másrészt az is megoldás, ha a békeharcosok együtt is maradnak, meg szét is szélednek a különféle pártokba. Nem szavazni - ez a tehetetlenkedők fegyvere egy demokráciában.

Vasárnap jó sokáig aludtunk. Aztán elmentünk vásárolni, mert kaptam egy csomó beválthatós jegyet. Aztán ismét pihengéltünk, majd elmentünk a liberális sátorba, hogy színpadon beszélgessek Gulyás Józseffel, a szentendrei nap alkalmából. (Nem csak az országgyűlésben, hanem Szentendrén is képviselő.) A beszélgetés elég jó volt, legalábbis én nem éreztem magam rosszul. Bár ez csalóka. Néha.
Ott volt persze Dávid, sőt megismerkedtünk a szerelmével is. Nagyon kedves lány, támogatom a dolgot. A végén Öcsike is megérkezett, aki koncertet adott. Sándorkával is összefutottunk.

Megállapítottam, hogy ezen a hétvégén majdnem úgy éltünk, mint Dávid állandóan.

Békejel 2006 Dáviddal és Katával (Klausz Ádám Erik képe)

Ön kivel nem fogna kezet?

Mivel utálok idegen embereket fogdosni, tulajdonképpen senkivel. Ez egy hülye szokás. Bár Sólyom László kivétel, mert kedvelem. Jó ember, csak nem szereti a kötelmeket, feszegeti a határokat, és az nem mindig elegáns. Ha vele összefüggésben, és azért kérdezitek, mert abban reménykedtek, hogy nemsokára Kossuth-díjat kapok, akkor előre megmondom: ha a köztársasági elnök nem hajlandó parolázni velem - vagy legalább egy pacsit adni -, akkora puszit kap tőlem a tévékamerák kereszttüzében, hogy napokig röhög majd az ország. Mert én is ilyen feszegetős vagyok.

Szerencsétlenek

Komolyan megrázott az, amit Debreczeni Józseffel művelt a jobboldali sajtónak nevezett csapat. Bár ez már inkább csak csahos falka. De kár rájuk sintért küldeni, mert elintézik majd egymást. Bencsik már belekostolt abba, akit a legbüdösebbnek talált. Azt hiszem, azért merészelnek így viselkedni, mert pontosan tudják, hogy a baloldal nem vet be ellenük ilyen gusztustalan eszközöket, mint például a mindenféle bizonyíték nélküli ügynöközés. Mondjuk, megint elszámolták magukat, mert Debreczeni egyre jobban jön ki a dologból, és ez az egész szépen lassan visszahullik a Magyar Nemzetre, a Hír TV-re, vagyis a Fideszre. A Haváriáról nem is érdemes beszélni. Egyszerűen nem szabad tőlük többé hírt venni. Hacsak nem bizonyítják be, mondjuk egy héten belül, hogy igazat kürtöltek, nem csak azért hazudtak, hogy legyen miből dolgozni a jobboldali szerkesztőségekben.
Ez egy ilyen visszahulló kampány. Minden disznóság csak egy picit, pár ezer embert vesz el a híveik közül, de lesz egy pillanat, amikor nagyon fölgyorsul az erózió. Orbán ugyan utálja a marxista fogalomrendszert, de ez a „mennyiségi és minőségi változások” összefüggése. A baloldalnak most már érdeke lenne, hogy minél hosszabb legyen a kampány. Nincs nap, hogy ne követnének olyasmit, amit nem csak jogállamban, hanem az oly hőn áhított kultúrállamban sem lehet. Hacsak nem olyan kultúráról van szó, mint a Fideszé. Ez valóban egy romlott társaság. Normális ember persze már attól is ellenük szavaz, ha kiderül, hogy rendbontókat, füttyögőket, ordibálókat szerveznek mások eseményeire. Ennyinek elégnek kellene lenni Európában ahhoz, hogy tisztességes ember ne szavazzon ilyen pártra.
Reggel hallgattam a rádiót: szegény Posta megint nem kapja meg a pénzét a Magyar Vizsla kicipeléséért. Nem tanult az Orbán-féle első nagy választási levél esetéből.
Néztem a tévében Herényit: azt mondja, letétbe helyezik a bizonyítékokat arról, hogy több tucat jelöltjüket megzsarolták. Mert most nem akarnak ezen háborúzni a Fidesszel. Hiszen: az MDF kormányváltást akar. Ez pedig ugye, csakis a Fidesszel képzelhető el. (Ezt én mondom.) Vagyis: egyrészt Herényi és az MDF ezek után is rábízná a kormányzást Orbán Viktorra, másrészt szövetséget kötne vele győzelem esetén. Mire?
Szerencsétlenek.
Debreczeni ügye természetesen közvetlenül is érint, hiszen ugyanezen az alapon holnap rólam jelenik meg, hogy ügynök voltam. Vagy bármi. És ezek az emberek keresztény-alapokon állnak ám! Szeretet, meg minden. Tíz Parancsolat. Nem kellene erőltetni ezt a kereszténykedést.
Nem erről beszéltem, amikor az Élet és Irodalom újságírói módszereit kifogásoltam ügynökügyben. De az, hogy ide juthatunk, nem csak a jobboldal felelőtlenségéből, tehetségtelenségéből és lealjasultságából következik. És nem csak a politikusok mocska, hanem a miénk is. Hagytuk.Hetek óta várom, hogy valaki fölismerje, mi az ügynökügyek lényege. Miért is fontos, hogy föltárjuk ezt a dolgot. Hogy milyen törvényre lenne szükség. Még mindig csak ott tartunk, hogy nyilvánosságra kellene hozni a listát. Hogy lezárjuk a múltat. Pedig a jövőt kellene lezárni. Igazából egyetlen törvénynek lenne értelme: kimondani, akár az Alkotmányba tenni, hogy aki zsarolással, kínzással, vagy bármilyen más eszközzel poltikai besúgára kényszerít, vagy csak megpróbál rávenni valakit, vagy a besúgást a hatalom megszerzése, megtartása érdekében elfogadja, az mondjuk tíz év elzárásra ítéltetik. Meg a főnöke is, aki őt ezzel megbízta. Meg annak a főnöke. Meg aki kitalálta. Ennyi. Mert az ügynöklista nyilvánosságra hozatalával – időlegesen – talán elérhetjük, hogy az embereknek elmegy a kedvük a besúgástól, és tán ellenállóbbak is lesznek a későbbi lebukástól való félelmükben, de fontosabb, hogy a hatalom kedvét vegyük el, lehetőleg örökre. Ezt aztán az EU is átvehetné.

Pártatlannak, függetlennek

Sose gondoltam volna, hogy lesz olyan nő az életemben, akivel szeretek vásárolni. Katával meg szeretek. Talán azért, mert ő is utál vásárolni.

A héten vizsgáztak Kata tanítványai. Egész nap várta a telefonokat, az esemeseket, leste az internetet. De olyan izgalommal, mintha a saját vizsgaeredményeiről lenne szó. Tizenegyből tíznek sikerült, az egyiknek csak félig. Láttam, hogy büszke és boldog. Mikor leszek én még egyszer büszke és boldog attól, amit csinálok?

Lajos levele: "Végrendelkezzem-e arról, hogy mi legyen velem az interneten? Hülye kérdés?"
Nem, egyáltalán nem hülye kérdés, én már egy ideje töröm a fejem, hogy mit kellene csinálni. A probléma az, hogy tényleg kellene egy utóélet a weben, de mondjuk a levelezésem egyes titkait szívesen megőrizném. Mondjuk, ha holnap elütne egy autó, ki írná meg a blogomon, hogy nem lesz több bejegyzés? Olyan hülyén lenne vége, ahogy szerda este hagytam? Fogalmam sincs, mit kellene csinálni. Mégis azt gondolom, hogy néhány évtized múlva teljesen természetes lesz, hogy az emberek egyfajta digitális életet élnek haláluk után. Szerintem ez a kultúránk része lesz.

Lajos

Milos eléggé agresszív. Mindenféle vitákba keveredik Sacival, és gyakorlatilag azonnal rátámad. Amúgy jól megvannak, sőt, meglepően jól, de néha pár percre kitörnek. Biztos meg van ennek a maga elegendő oka. Talán kell a személyiségfejlődéshez. Bár én kihagynám.
Tegnap voltunk Ákos öcséméknél szülinapozni, kifogástalanul viselkedtek. Ma reggel negyed hétig hagytak minket aludni. Ilyen még nem is volt, hogy éjszaka ne jelent volna meg valamelyik valami fontos kéréssel. Lehet, hogy egyszer majd, akár nyolcig se jönnek.

Ezt írja Kéri László a holnapi Népszavában: „Pártatlannak lenni nagyon nehéz, s ahogyan a mostani polarizáció erősödik és rátelepszik minden elképzelhető élethelyzetünkre, úgy egyre kevésbé lehetséges. Ha a szakértőt lépten-nyomon állásfoglalásra kényszerítik, akkor pártatlanságát naponta kezdik ki a szemmel látható, kézzelfogható konfliktushelyzetek, s előbb-utóbb kikényszerül az összemérendők egybevetése. Nem kell feltétlenül politikai tábor elkötelezett tagjának lenni, elegendő az is, ha az ember néhány alapvető értékhez tartja magát, ha néhány alapelvet komolyan vesz, a menetrendszerűen termelődő kampánykonfliktusokban való állásfoglalásaiból úgyis kiderül a hovatartozása. Ez nem feltétlenül baj, sőt az is megkockáztatható, hogy nem is olyan tragédia, ha az ember nemcsak deklarálja az értékeit - ahogyan a politikában ezt rendre megteszik -, hanem konkrét kérdésekben gyakorolja is azokat. Más a helyzet a függetlenséggel. Egyáltalán nem mindegy, sőt, nagyon is fontos kérdés annak bevallása, hogy az ember a saját akaratából kötelezi-e el magát ilyen s olyan értékek, elvek megítélési módok, vélekedések támogatása mellett, vagy olyan mértékben kötött a helyzete, hogy nincs módja másféle véleményt mondani. Mert kötött egzisztenciálisan, családi hűség, anyagi okok, vagy történelmi homályba vesző lojalitás-elkötelezettségek, s még ezer egyéb ok miatt. Gondolhatna mást is, mondhatna mást is, nyilatkozhatna egyértelműbben is, de másnap a főnöke megkérdi tőle: itt akar-e még dolgozni május után is, szeretné-e, ha máskor is megszólalhatna. Vagy pedig - hogy a múlt heti kalocsai példára utaljunk – nem gondolja–e a szakmai karrierjét némi külső segítséggel felgyorsítani? Persze csak akkor, ha okosan viselkedik. Függetlennek lenni azt jelenti: megtehetem, hogy a magam meggyőződése szerint foglalok állást. S nem azt, hogy nincsen semmiféle meggyőződésem.”

Akkor ők most kik nekem?

Egyszerüen nem értem, hogyan kerültem olyan helyzetbe, hogy állandóan rohanok. Éppen ma mondtam Katának, hogy szeretnék egyszer még az életben hétköznap, délután aludni egy kicsit. Kint voltunk Tahiban, és hirtelen eszembe jutott életemnek az a – bár megszakításokkal – hosszú része, amikor ilyesmit bármikor megtehettem. Aludni, nappal, kicsit, mennyi boldogság van abban!

Pedig nekem nagyon jó életem van. Ma valaki azt mondta, hogy a jelenlevők közül egyedül nekem van életem. Ez egy kicsit megrázott, akkor is, ha nem igaz.

Állandóan találkozom történet nélküli emberekkel. Már a mozgásukon, a gesztusaikból is látszik, hogy soha semmi említésre méltó nem történt velük, és remény sincs ilyesmire. Úgy fognak meghalni, hogy maguk se veszik észre.

Szinte minden héten meghal valaki, akit ismertem. Többnyire velemkorúak, vagy öregebbek. Már csak tompa fájdalom keletkezik bennem, aztán azonnal arra gondolok, hogy ez velem is megtörténhetett volna. Ez az öregedés biztos jele. Aztán elbizonytalanodom, mert a halál nem történet. A történet az, amelyiknek lehetne folytatása, de valamiért berekesztjük a mesélését.

Van az interneten az iwiw.hu, ami arra szolgál, hogy az ember megtalálja az ismerőseit. Nekem most 611 van. De közülük kettő már halott. Akkor ők most kik nekem? Mi történik az interneten a halottakkal? Mi legyen velük? Miért nem találunk ki nekik egy virtuális országot? Nem temetőt, mert hagyni kellene élni őket. Legalább annyira, amennyire egy kitalált világban ez lehetséges. Az internet kitalált, mégsem mese. Akármekkora országot hagyunk nekik, előbb-utóbb megtöltik. Illetve: megtöltjük.

Végrendelkezzem-e arról, hogy mi legyen velem az interneten? Hülye kérdés? A héten találkoztam egy nagyon nagy író gyerekével. Gondozza az apja emlékét. Én meg azon gondolkoztam, hogy szeretném-e, ha a gyerekeim pár év múlva mindent megtennének azért, hogy ne felejtsenek el az emberek. Vagy például Kata. Nem szeretném, de ha lenne túlvilág, és látnám, hogy nem tesznek semmit, biztosan megsértődnék. Ha meg látnám, hogy tesznek, akkor dühös lennék. Még jó, hogy nincs semmi. Se előttünk, se utánunk. Csak a semmi vágya a megszületésre, és a semmi vágya a föltámadásra.

Hiába őrjöng a tél, hiába rugdal nagyokat, ma reggel láttam verekedő feketerigó-kakasokat. A tyúk is ott volt velük a fán, és még csak nem is nézte őket. Minta ott se lenne. Nyilván teljesen mindegy neki, hogy kitől lesznek élettel teltek a tojásai. Csak erősebb legyen minden környékbelinél. És teljesen mindegy, hogy az erős rigó hogyan fütyül.

Ön is letiltaná az adatokat, ha vitázni hívnák a televízióba?

Eléggé közhelyes, hogy azt, aki az igazságról beszél, nem annyira zavarják a számokban és képekben, esetleg grafikonokban is megjeleníthető tények, mint azt, aki csúsztat, hamis, vagy félhamis adatokra próbálja építeni a mondanivalóját. Az más kérdés, hogy a leleményes politikus a tényekre is tud teljesen hamis mondanivalót építeni, akkor is, ha nem csak a képernyőn látjuk, hanem egyenesen betéve tudjuk a KSH minden adatát. Ha ezeket választjuk, akkor is balekok vagyunk, de legalább elismerhetjük a tehetséget.

A csodadoktor

Orbán Viktor és más vezénylő fideszesek már január közepén gazdaságunk szívroham közeli állapotát emlegették. Ehhez képest nagyon erősnek bizonyult, hiszen két hónappal éltük túl, ami orvosilag jónak mondható. Most, a forint – és az összes környező valuta - gyengülése kapcsán Járai Zsigmond, a Magyar Nemzeti Bank elnök-csodadoktora ismét ugyanezt a kifejezést használja. Egyből tovább is gyengült a forint. Akár azt is feltételezhetjük, hogy erre már Járai szavai is hatással voltak.
Azt leszámítva, hogy ezzel mekkora kárt okoz az egész magyar gazdaságnak, például a devizahitelt felvevők már pár nap múlva érezhetik, milyen hatással lesz törlesztő részletükre ez a különös ráolvasásos gyógyítási technika. Ilyen konokságot látva nem tudok mást elképzelni, mint hogy Járai úr szerint a befektetők elijesztése valamiképpen jót tesz a gazdaságnak. Nyilván azt hiszi, hogy ha túl sok pénzt fektetnek be itthon, akkor az nagyon rátelepszik az ország szívére, és nyomja azt, amitől infarktust kap, vagy mifene.
Nem tudom elképzelni, hogy ne értené azt, amit még én is, aki pedig a saját háztartásom pénzügyeit se nagyon látom át: csakugyan gyengült a forint és a BUX, ám ennek globális okai vannak! A fejlettebb piacokon kamatemelés várható, van, ahol már emeltek is - például az Európai Kereskedelmi Bank - az euróövezet jegybankja 0,25 bázisponttal. De ezt várják az USA-ban, és Japánban is. Emiatt a befektetők az úgynevezett feltörekvő piacokról - ilyen Magyarország is -, ahol eddig magasabbak voltak a kamatok, azaz éremes volt itt tartani a pénzt, elkezdtek átvándorolni a fejlettebb gazdaságú piacokra. Ez magyarul azt jelenti, hogy nem kell nekik a forint, abból sok van a piacon, és emiatt értéktelenedik.
Kizárható, hogy a régiós valutagyengülés és tőzsdeesés mögött politikai okok állnának. Hiszen akkor például Lengyelországot érintette volna legerősebben ez a folyamat, nálunk semmi ok nem volt.
A forint törékeny árfolyamú deviza - bár a gazdasági növekedés jó, az egyensúlyi mutatók rosszak – ám most nem ettől volt a gyengülés. Viszont zűrzavaros környezetben a törékenység is fokozottabb! Ráadásul kicsi piac vagyunk, s könnyen támadható - akár egy nagy külföldi cég tranzakciójával is - a forint.
Ahelyett, hogy Járai nyugtatta volna a piacot szerdán, csütörtökön, azt magyarázgatja, hogy az MNB már régen megmondta, hogy a magyar gazdasággal gondok vannak. Persze erre még gyengült egy kicsit a forint. (Bár a korrektség megkívánja: az utóbbi időben a Járai-féle, úgynevezett verbális intervenció hatástalan volt.)
Én csak egyet nem értek: hogyan képzeli a Fidesz – a pártnak Járai nyilvánvalóan a szócsöve -, hogy ilyen szégyenletes szerep láttán a gazdaság avatott – és befolyásos, hangadó – szereplői, rájuk szavaznak, vagy másokat arra bíztatnak?

Kolosi Tamás

A Magyar Nemzet publicistája szerint a Tárki pár napja bemutatott Feketén, fehéren című kiadványa ócska propagandaanyag, a kutatóintézet vezetője pedig a késő-kádári korszak tipikus alakja.
Vélhető, hogy a nagy túlélőművész, Kolosi Tamás nem tesz kárt magában azután, amit a Magyar Nemzettől, illetve személyesen Torkos Matildtól kapott. Az eddig inkább jobbról nézvést kiválónak számító Tárki odáig merészkedett, hogy kormánymegrendelést fogadott el, sőt a végtermékről szóló sajtótájékoztatón magával az ördögtől való miniszterelnökkel mutatkozott, aki odáig arcátlanult, hogy föl is szólalt. Mivel az föl se tételezhető, hogy a Kolosi vezette csapat tisztességes munkát végzett, csakis kampánymunka lehet a Feketén, fehéren című tanulmány. Ezért aztán kevéssé érdekes az, hogy abban mi van leírva feketén-fehéren az országról meg a népéről, hanem inkább hirtelenül az lett fontos, hogy Kolosi benne van az első száz leggazdagabb között, vagyis milliárdos-féle, amiből viszont az következik, hogy ne írogasson a szegénységről, ne is kutatgassa a nyomorult hazát, mert csak hazudhat. Jó, ha tanul az esetből Stumpf István, a Tárkihoz eddig oly közeli Századvég első embere is: nehogy valami olyasmi jöjjön ki valamelyik kutatásából, kérdezősködéséből, ami ellent mond "a minél rosszabb, annál jobb, ha beledöglötök, akkor is győzünk" Fidesz-kampánynak, mert azonnal megtudjuk, hányadik a leggazdagabbak listáján. Még tán azt is megírja Torkos kolleganő, hogy a családjának köze volt valami szőlőügyekhez, és aztán nagyon szégyellheti magát.

Fura

Fura állapotban vagyok: reggel nyolcra bejöttem, azóta gyakorlatilag egy helyen ülök, és folyamatosan, megállás nélkül dolgozom. Most délután négy van. Ez egy fura tudatállapotot okoz. Kicsit föl vagyok dobva, csodálom magam, hogy ennyi munkát el tudtam végezni. Közben meg tudom, hogy amikor majd abbahagyom, akkor hirtelen rettenetesen fáradt leszek. Tulajdonképpen most is az vagyok, csak nem érzem, de valahol mélyen mégis. Az lenne jó, ha legalább este nem kellene semmit csinálnom, de már szépen jönnek az írások, amiket mégiscsak el kell majd olvasnom.Szeretnék aludni. Vagy legalább sétálni például. Kicsit. Persze nem fogok, mert irtózom a hidegtől. Már kifejezetten dühös vagyok a télre. Utálom, bár ez így volt az első napjától. És folyamatosan arra gondolok, hogy mi van akkor, ha mégsem most rúgja az utolsókat, hanem kitart, mondjuk április végéig. Volt már olyan.

Remélem, így is marad

Meglehetősen széteső napjaim voltak. Néha olyan, mintha félálomban mászkálnék, annyira fáradt vagyok. Pénteken visszavittem Milost, este pedig a nagyobbik kisfiam látogatott meg minket, Katánál. Nagyot ettünk és beszélgettünk. Mindig meglep, hogy egyrészt mekkora ember lett belőle, másrészt mennyi élet van benne. Sürög, forog, harcol, küzd, eszik, és valahogy mindig a dolgok jobbik oldalán van. Kivéve, amikor nem. De akkor is hamar túlteszi magát. Jó volt, hogy itt volt, mert mostanában ritkábban látom. Hallom persze, mert nagyon sokszor beszélünk, olvasom is, de néha látni kell az ember fiát. Úgy néz ki, hogy szerelmes. Remélem, így is marad.
A szombatot Katával nagyjából a szinte szokásos ádáz, boldog semmittevéssel töltöttük, a vasárnap viszont elég érdekesen alakult. Reggel Ákos öcsém értesített, hogy a családja este fél tizenegykor érkezik Bécsbe, jó lenne, ha kimennék értük. Telefonoztam Fialának, lemondtam az esti Spinozát, aztán kimentem Tahiba, hogy összeszedjek pénzt, megetessem a kutyámat. Visszafelé jövet, a zuhogó hóesésben értesített, hogy előbb érkeznek Bécsbe, de az is lehet, hogy nem kell értük menni, mert fölférnek, átszállnak egy gépre. Mondtam, hogy mondjuk fél nyolcig mondják meg, hogy induljak-e, mert ha nem, akkor elmegyek a Spinozába. Az úton fölfújtam a gumikat, megtöltöttem az ablakmosó tartályát. Kata csomagolt uzsonnát, én pedig lélekben fölkészültem, hogy nagy kaland lesz a hóesésben, de aztán kiderült, hogy nem kell mennem. Kicsit sajnáltam is.
A Spinozában meg az lett, hogy én ugyan odaértem, de Fiala beragadt valami jég- és hóakadályba. Ott álltunk, tanakodtunk, hogy ilyenkor mi van. A végén az lett, hogy nem hagyhatjuk cserben a közönséget: elkezdtük a műsort János nélkül. Dumcsiztunk. Tulajdonképpen nem volt rossz, de nekem János hiányzott. Néha kicsit szétestünk nélküle.
Aztán ma reggel kiderült, milyen jó, hogy nem mentem éjszaka Ausztriába. Amikor indulunk leereszkedett a gumi. Ez nem volt valami újdonság, mert az utóbbi időben, bár teljesen rendszertelenül, de nagyjából hetente egyszer-kétszer föl kellett fújni. Semmiféle összefüggést nem láttam azzal, hogy hol álltam, milyen az idő, mentem-e vagy sem, gyorsan vagy lassan – csak úgy, hol leeresztett, hol nem. Most azonban nagyon leeresztett. Megmérgedtem. Miután Katát elvittem dolgozni, elmentem egy gumiszerelőhöz. Kiderült, hogy a felnin volt egy kis horpadás – például kátyútól -, és attól függően eresztett le, hogy éppen milyen pozícióban volt a kerék megálláskor. Vagyis csak akkor eresztett le, ha a felni görbölete éppen úgy esett. Hogy hogyan, azt most nem tudom, de legyen elég annyi, hogy úgy. Az első keréken is talált egy felnihibát. Szépen megcsinálta, aztán, amikor vissza akarta tenni a kereket, kiderült, hogy kotyog-lötyög ott minden. Valami gömbgumiizé tönkrement. De annyira, hogy a szerelő csodálkozását fejezte ki: szerinte már régen kitörhetett volna a kerék. Kellettek valami karok is, így aztán meg is úsztam az egészet negyvenötezerből. Viszont végig gondoltam, mi lett volna, ha Bécsből hazafelé jövet, a jeges úton, a hóesésben négyen ülünk a kocsiban, és elhagyja magát a kerék.

Karcos megjegyzése a Népszava Hírvitáján

Kedves Iván!
Olvasom néha, amit a naplódba írsz.
Most épp felháborodásod Tompika mondata miatt.
Szó-szó, szopjon le! Mondhatnánk mi is viszont neki.
De ez eszünkbe nem jutna.
Az viszont eszünkbe juthat, hogy ezek már ilyen mélyen vannak, hogy már nincs is lejjebb.
Felhívnám a szíves figyelmedet, hogy a blogodban szereplő, Tompi által bizonyítéknak tekintett fotó hamisítvány.
Ugyanis a Karcag TV video-felvételén egyértelműen látszik, hogy az a fekete bőrkabátos férfi, aki arra hivatott, hogy Gyurcsány "mutogató" karjának kifacsarását eltakarja, nincs is ott a kép előterében a valóságban.
Ld itt a két jelenetet egymás alatt, a filmből kinagyítva meg a Fidesz-fotón, amit állítólag mailben kaptak:
http://rippercsavo.uw.hu/mindennapibeeges.jpg
De a filmet is leadták itt a híradóban (egysnittes kameramozgással, vágatlanul, megtekintheted újra.
Sehol sincs az a pasi a kocsi körül, az egy odamontírozott személy.
http://www.hirado.hu/cikk.php?id=99015
Üdv
karcos

Hírvita a Népszaván

Mobil Hócipő

A Hócipő szatirikus kéthetilap a magyar sajtótermékek és tartalomszolgáltatók közül elsőként indítja el mobilinternetes portálját! A portál egyaránt elérhető valamennyi internet-kapcsolattal (pl.: GPRS-Internet, 3G) rendelkező kis és nagy kijelzős mobiltelefonról illetve kéziszámítógépről.
A mobilportál megjelenése a Hócipő internetes honlapjával azonos arculatot alkalmaz, így az utóbbit már ismerő felhasználók, az új felületen is könnyedén eligazodnak. A mobiltelefonok világában megszokottól eltérően, a tartalom elérése sem regisztrációhoz, sem díjfizetéshez nem kötött.
A portál indulásának időpontja: 2006. március 1.
A portál elérhetőségei (URL-ek):
nagy kijelzős mobiltelefonokra: mobil.hocipo.hu
kéziszámítógépekre: pda.hocipo.hu
kis kijelzős mobiltelefonokra: wap.hocipo.hu

Megyesi Gusztáv, Para-Kovács Imre, Uj Péter, Faludy György, Váncsa István, Makai József, Farkasházy Tivadar, Trunkó Barnabás, Andrassew Iván, Lengyel László, Kéri László és a Hócipő többi szerzőjének publicisztikái mellett, az Esemes és a Yes, Comment rovatok hírei, Marabu és Fenekovács rajzai, valamint a Villanyállat és a Gúnygejzír is megjelennek az oldalon. Archív anyagaink közül elsőként Déri János és Boncz Géza írásait töltöttük fel.

Nem WAP! Mobilinternet!
Mivel a mobilinternetes technológia szabványai jelenleg még igen kuszák, a félreértések elkerülése végett fontosnak tartjuk kihangsúlyozni, hogy portálunk nem egy WAP oldal, hanem egy annál fejlettebb, mind képi, mind tartalmi megjelenítési lehetőségeiben szélesebb lehetőségeket nyújtó szabványra épülő mobilinternetes portál.
A portál technikai megvalósítását a Hócipő – állandó internetes partnerével – a Macrosolid Media Consulting fejlesztő-céggel közösen végezte.

Technikai információk:
· Mobilinternetes oldalaink megtekintéséhez GPRS-internet vagy 3G előfizetés szükséges. Ezek (vagy ezekkel egyenértékűek) valamennyi hazai mobilszolgáltatónál elérhetőek.
· Mivel ahány gyártó, annyiféle mobilböngésző van a telefonokba beépítve, ezért Java-képes mobilokra az Opera Mini böngészőt ajánljuk (letölthető a mini.opera.com oldalról).
· WAP és GPRS-WAP előfizetéssel, WAP 2.0 szabványú böngészővel csak a kis kijelzős mobiltelefonokra optimalizált wap.hocipo.hu oldal egyes részei érhetők el.

Ön mire kérné levélben a határon túliakat?

Hogy bocsássanak meg nekünk azért a sok disznóságért, amit az utóbbi években elkövettünk ellenük, ráadásul teljesen értelmetlenül, fölöslegesen, vagy azzal, hogy hülyét csináltunk belőlük, vagy azzal, hogy nem tudtuk megállítani a hülyecsinálás folyamatát. Nyomatékosan kérem őket, hogy a választásokig ne olvassanak magyar lapokat, ne nézzenek tévét, és siketüljenek meg, ha magyar rádióadó szól a közelükben. Ha levelet kapnak bármelyik magyar párttól, pláne annak elnökétől, bontatlanul dobják a szemétbe. Legalább nekik legyen boldog tavaszuk.

Deutsch-Für dumája

Mindent összevetve eléggé nehéz volt eddig ez a hét. Cirkuszok voltak körülöttem olyan emberekkel, akik közel állnak hozzám, és ezt nehezen viselem. Pláne akkor, ha a megint meg kellett értenem, hogy mindenkit szinte mindentől meg lehet védeni, kivéve saját magától. Ez most itt olyan szöveg, mintha egy horoszkópban lenne, mert persze nem írhatok le neveket és eseteket.

Megvisel a politika is. Tulajdonképpen az, hogy végtelenül unom. És személyesen röstellem. Komolyan mondom, a köztársági elnöknek kiállhatna a palotája erkélyére, és kikiálthatná rendeletileg, hogy betiltja a választási kampányt. Én még egy ilyen nemzetrontó dolgot nem tudok elképzelni. Ma például megvizsgáltam azt a fotót, amelyiken Deutsch-Für Tamás vélte fölfedezni, miszerint Gyurcsány Ferenc azt mutatná egész Magyarországnak, hogy bekaphatja. Nekem van képzeletem, de minden eszembe jutna erről a képről, a látható kéztartásról, de ez nem. Például az, hogy valami van a kezében. És ha mégis, akkor se írnám le, és pláne nem sajtótájékoztatón közölném a bekaphatós néppel. Nem Gyurcsány mozdulata ordenáré, hanem Deutsch-Für dumája. Az is egy megoldás lenne, ha a köztársasági elnöknek egy ilyen bunkó szöveg után joga lenne egy bizonyos időre, vagy végleg eltiltani az ilyen politikusokat a kampányolástól. Ezt komolyan mondom, mert ha most nem szól neki valaki, akinek tekintélye van, a jövő héten már azzal jön, hogy Gyurcsány azt üzeni a magyaroknak, hogy nyugodtan leszophatják. Ugyanis a „bekaphatja”, ezt jelenti, magyarabbul. Én nem vagyok sem az orális szex, sem a szabad beszéd ellensége, de némi eleganciát azért elvárok a politikusoktól. Nyilván konzervatív vagyok, de ilyesmikről még baráti társaságban sem beszélnék, nemhogy sajtótájékoztatón.
Van ennek a képnek egy érdekes melléktanulsága is. Mert ugye, állítólag arról szól, hogy Gyurcsány az ellene ordítozókat nézi - kétségkívül meglehetősen gúnyosan - és közben mutat valamit. Szerintem semmit nem mutat, hanem a mozduló kéz állását a kamera egy bizonyos állapotban rögzítette. Ilyen képet bárkiről, bármikor lehet készíteni sorozatvető fényképezővel, ha mozog a keze. (Egyébként ez nem az az állapot, ami akár csak emlékeztetne is a „kapjátok be” - nem Magyarország, hanem az a pár ember - jelre. Ugyanis, ha annak kívánatos mivoltát lefordított hüvelykujjal jelezzük, akkor ahhoz mindkét kezünket használjuk, és ráadásul előre toljuk a csípőnket - praktikusan jövendőbeli nemzetünk megalkotására használatos szervünket.
Emlékszik valaki az utóbbi tizenöt évben, hogy a baloldaliak, mondjuk elmentek volna egy Orbán-féle eseményre és ott rikoltoztak, füttyögettek vagy ordítoztak volna? Miért van az, hogy a baloldal nálunk lényegesen elegánsabb módon viselkedik, mint az úgynevezett „konzervatív”, pláne keresztény réteg? Nem létezik, hogy a jobboldali gondolkodású, ám tisztességes, és viselkedni is tudó többség ne tudná - legalább meggyőzéssel - megakadályozni a saját csűrhéjét abban, hogy így viselkedjen. (Egyébként, ha én miniszterelnök lennék, és ezt tennék velem, bizony nagyon is egyértelműen bemutatnék nekik, hogy pontosan értsék, mire gondolok. Mert ezek szóból nem értenek. (Például ezért sem vagyok alkalmas miniszterelnöknek se.)
Délután elhoztam Milost, aki gyógyulófélben van, kicsit látszik is rajta a betegség. Mindent maga akar elvégezni. Este például szappannal fölhabosított egy szivacsot és szépen, ügyesen végigmosta magát. Közben kérdezte, hogy most mi következik. Nagyon jól csinálta. Ha egyszer odáig eljutnánk, hogy a cipőjét maga veszi föl, és köti be, az jó nap lenne.