Meglehetősen széteső napjaim voltak. Néha olyan, mintha félálomban mászkálnék, annyira fáradt vagyok. Pénteken visszavittem Milost, este pedig a nagyobbik kisfiam látogatott meg minket, Katánál. Nagyot ettünk és beszélgettünk. Mindig meglep, hogy egyrészt mekkora ember lett belőle, másrészt mennyi élet van benne. Sürög, forog, harcol, küzd, eszik, és valahogy mindig a dolgok jobbik oldalán van. Kivéve, amikor nem. De akkor is hamar túlteszi magát. Jó volt, hogy itt volt, mert mostanában ritkábban látom. Hallom persze, mert nagyon sokszor beszélünk, olvasom is, de néha látni kell az ember fiát. Úgy néz ki, hogy szerelmes. Remélem, így is marad.
A szombatot Katával nagyjából a szinte szokásos ádáz, boldog semmittevéssel töltöttük, a vasárnap viszont elég érdekesen alakult. Reggel Ákos öcsém értesített, hogy a családja este fél tizenegykor érkezik Bécsbe, jó lenne, ha kimennék értük. Telefonoztam Fialának, lemondtam az esti Spinozát, aztán kimentem Tahiba, hogy összeszedjek pénzt, megetessem a kutyámat. Visszafelé jövet, a zuhogó hóesésben értesített, hogy előbb érkeznek Bécsbe, de az is lehet, hogy nem kell értük menni, mert fölférnek, átszállnak egy gépre. Mondtam, hogy mondjuk fél nyolcig mondják meg, hogy induljak-e, mert ha nem, akkor elmegyek a Spinozába. Az úton fölfújtam a gumikat, megtöltöttem az ablakmosó tartályát. Kata csomagolt uzsonnát, én pedig lélekben fölkészültem, hogy nagy kaland lesz a hóesésben, de aztán kiderült, hogy nem kell mennem. Kicsit sajnáltam is.
A Spinozában meg az lett, hogy én ugyan odaértem, de Fiala beragadt valami jég- és hóakadályba. Ott álltunk, tanakodtunk, hogy ilyenkor mi van. A végén az lett, hogy nem hagyhatjuk cserben a közönséget: elkezdtük a műsort János nélkül. Dumcsiztunk. Tulajdonképpen nem volt rossz, de nekem János hiányzott. Néha kicsit szétestünk nélküle.
Aztán ma reggel kiderült, milyen jó, hogy nem mentem éjszaka Ausztriába. Amikor indulunk leereszkedett a gumi. Ez nem volt valami újdonság, mert az utóbbi időben, bár teljesen rendszertelenül, de nagyjából hetente egyszer-kétszer föl kellett fújni. Semmiféle összefüggést nem láttam azzal, hogy hol álltam, milyen az idő, mentem-e vagy sem, gyorsan vagy lassan – csak úgy, hol leeresztett, hol nem. Most azonban nagyon leeresztett. Megmérgedtem. Miután Katát elvittem dolgozni, elmentem egy gumiszerelőhöz. Kiderült, hogy a felnin volt egy kis horpadás – például kátyútól -, és attól függően eresztett le, hogy éppen milyen pozícióban volt a kerék megálláskor. Vagyis csak akkor eresztett le, ha a felni görbölete éppen úgy esett. Hogy hogyan, azt most nem tudom, de legyen elég annyi, hogy úgy. Az első keréken is talált egy felnihibát. Szépen megcsinálta, aztán, amikor vissza akarta tenni a kereket, kiderült, hogy kotyog-lötyög ott minden. Valami gömbgumiizé tönkrement. De annyira, hogy a szerelő csodálkozását fejezte ki: szerinte már régen kitörhetett volna a kerék. Kellettek valami karok is, így aztán meg is úsztam az egészet negyvenötezerből. Viszont végig gondoltam, mi lett volna, ha Bécsből hazafelé jövet, a jeges úton, a hóesésben négyen ülünk a kocsiban, és elhagyja magát a kerék.
A szombatot Katával nagyjából a szinte szokásos ádáz, boldog semmittevéssel töltöttük, a vasárnap viszont elég érdekesen alakult. Reggel Ákos öcsém értesített, hogy a családja este fél tizenegykor érkezik Bécsbe, jó lenne, ha kimennék értük. Telefonoztam Fialának, lemondtam az esti Spinozát, aztán kimentem Tahiba, hogy összeszedjek pénzt, megetessem a kutyámat. Visszafelé jövet, a zuhogó hóesésben értesített, hogy előbb érkeznek Bécsbe, de az is lehet, hogy nem kell értük menni, mert fölférnek, átszállnak egy gépre. Mondtam, hogy mondjuk fél nyolcig mondják meg, hogy induljak-e, mert ha nem, akkor elmegyek a Spinozába. Az úton fölfújtam a gumikat, megtöltöttem az ablakmosó tartályát. Kata csomagolt uzsonnát, én pedig lélekben fölkészültem, hogy nagy kaland lesz a hóesésben, de aztán kiderült, hogy nem kell mennem. Kicsit sajnáltam is.
A Spinozában meg az lett, hogy én ugyan odaértem, de Fiala beragadt valami jég- és hóakadályba. Ott álltunk, tanakodtunk, hogy ilyenkor mi van. A végén az lett, hogy nem hagyhatjuk cserben a közönséget: elkezdtük a műsort János nélkül. Dumcsiztunk. Tulajdonképpen nem volt rossz, de nekem János hiányzott. Néha kicsit szétestünk nélküle.
Aztán ma reggel kiderült, milyen jó, hogy nem mentem éjszaka Ausztriába. Amikor indulunk leereszkedett a gumi. Ez nem volt valami újdonság, mert az utóbbi időben, bár teljesen rendszertelenül, de nagyjából hetente egyszer-kétszer föl kellett fújni. Semmiféle összefüggést nem láttam azzal, hogy hol álltam, milyen az idő, mentem-e vagy sem, gyorsan vagy lassan – csak úgy, hol leeresztett, hol nem. Most azonban nagyon leeresztett. Megmérgedtem. Miután Katát elvittem dolgozni, elmentem egy gumiszerelőhöz. Kiderült, hogy a felnin volt egy kis horpadás – például kátyútól -, és attól függően eresztett le, hogy éppen milyen pozícióban volt a kerék megálláskor. Vagyis csak akkor eresztett le, ha a felni görbölete éppen úgy esett. Hogy hogyan, azt most nem tudom, de legyen elég annyi, hogy úgy. Az első keréken is talált egy felnihibát. Szépen megcsinálta, aztán, amikor vissza akarta tenni a kereket, kiderült, hogy kotyog-lötyög ott minden. Valami gömbgumiizé tönkrement. De annyira, hogy a szerelő csodálkozását fejezte ki: szerinte már régen kitörhetett volna a kerék. Kellettek valami karok is, így aztán meg is úsztam az egészet negyvenötezerből. Viszont végig gondoltam, mi lett volna, ha Bécsből hazafelé jövet, a jeges úton, a hóesésben négyen ülünk a kocsiban, és elhagyja magát a kerék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése