Ma valahogy nagyon elfáradtam. Már reggel rosszul keltem, aztán hamar küldtem esemest Milosnak születésnapja alkalmából, és valahogy nem tudtam fölébredni rendesen. Aztán így is maradtam, mert gyakorlatilag megállás nélkül dolgoztam estig, és azt éreztem, hogy a sok szöveg szépen betemeti az agyamat. De nem lehetett abbahagyni, mert az újságcsinálás nem olyan műfaj. Lehet szeretni, de a kényszerpályák miatt nincs valami nagy mozgástér. Elég, ha egy helyett két oldalt kell összerakni, és máris túlterhelődik az ember. Legalábbis én. De azért sikerült mindent időben megoldani és elkészíteni. Megroggyantam estére. Aztán kicsit még fölmentem Katához, majd kijöttem Tahiba, mert reggel oltatnom kell a kutyát, nehogy szegénynek valami baja legyen. Vagy három kilométert kell majd vezetnem az állatorvosig jó korán, és már látom, hogy emberpróbáló feladat lesz. Mondjuk kutyapróbáló is. Gyakorlatilag kezelhetetlen. Minden ilyen alkalomkor frászt kapok, mert egyrészt letépi a karomat, másrészt állandóan rettegek, hogy összeverekszik a kutyacsődületben egy másik ebbel. Bár tulajdonképpen semmi okot nem adott erre, mert eddig még mindig eléggé kultúráltan viselkedett sorban állás közben. Majd meglátjuk. Este is hiába hívtam Milost. Remélem nincs semmi baj, csak elromlott a telefon. Beszélgettem Zsuzsa nénémmel, anyám húgával. Kiderült, hogy hetven éves. Már megint szembe kellett néznem azzal, hogy vagy hülye vagyok, vagy teljesen figyelmetlen, mert gyakorlatilag fogalmam sincs, ki mennyi idős. Szegény anyukám, akkor most hetvenöt lenne, de biztos azt se tudnám, valahogy elkerülné a figyelmemet. Például hosszú ideig meg voltam arról győződve, legalábbis az volt bennem, hogy negyven éves, aztán egyszercsak megmondta, hogy már valami negyvennyolc. Most ugyanígy jártam Zsuzsával is. Olyan hatvan-félének hittem. Persze megfenyegetett, hogy látogassam meg, mert már nem sok alkalmam lesz, és különben is már ő az egyetlen élő nagynéném.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése