Ami Bakácsot illeti

Nem is tudom hány levelet, hány kérdést kaptam Bakács ügyében. Hogy lopott egy áruházból. Szalámit. Mert éhes volt. És hogy mit szólok. Ugye azzal összefüggésben, hogy Bakács “elárult engem”, amikor vacsorát főzött a gój motorosoknak, és - amint az egy filmen is jól látszik - együtt röhögött velük, rajtam.

Ami ezt a gójos filmet illeti, az családi ügy: bármennyire is haragudtam néhány napig Bakácsra, ez a mi kettőnk dolga. Soha nem fogjuk kibeszélni, mert én túl vagyok rajta. Megértettem. Most értettem meg, amikor lopáson kapták. Nyilván rettenetesen félt attól, hogy a gójok kihasználják, hogy valami megrovást kapott a bíróságtól, és beperlik polgárilag, és szakítanak róla egymilliót. Ez örökre megroggyantotta volna, mert annyira szegény. 

Bakács hosszú idő óta rendkívül szűkösen él. Ez nyilván összefügg azzal, hogy filléreket keres, gyerektartást fizet, a megasztáros szereplése óta kipiszkálták bizonyos, az úgynevezett jobb körökből. Úgy néz ki, hogy a Vígszínház igazgatója ott ülhet a zsűriben, azt elviseli a magyar elit, Bakács meg nem. Kirekesztették azok a lapok, amelyeket régebben egyebek mellett azért olvastunk, mert Bakács Tibor Settenkedő írásai voltak bennük. Az egyik legnagyobb ma élő újságíró írásai - mert ezt le kell szögezni. Azt is, hogy nem lehet nem hallgatni, ha a rádióban van.

Félt a gój motorosoktól. Attól a cinikus gonoszságtól, ami árad ezekből a bírósági tárgyalásokból. Attól, hogy sohase tudhatod, hogy igazad van-e, sohase tudhatod, hogy milyen alapon ítélnek. Én ott voltam, amikor Bakácsot száznegyvenezerre ítélte a bírónő, aki eltűrte, hogy a tanú cigánybűnözésről beszéljen, és amikor beszéltünk, számomra kiderült, hogy nem csak azért fogja leülni - ha a másodfok nem mentesíti -, mert az ember nem fizet, inkább politikai fogoly lesz, hanem azért is, mert bizony nem tud kifizetni ennyi pénzt.

Egymilliót meg pláne. A gój motorosok elnöke, Mészáros úr meg nyilván megajánlotta, hogy kivásárolhatja a pert egy vacsifőzéssel. Tudom, hogy ebbe belehalt Bakács. Ebbe a megaláztatásba. Pláne abba, hogy az örökösen ádázul fotografáló gójok megígérték neki, hogy a vacsorán készült filmfelvételt nem mutatják meg senkinek. Abból látszik, hogy mennyire naiv, hogy ezt elhitte. Azok után, amiket láttunk a gój motorosoktól és Mészáros Imrétől, még mindig úriembernek nézte őket. Hülye Bakács.

Valójában az történt vele, hogy elszegényedett. Hogy miképpen lépte át a határt, azt nem tudom. Az is lehet, hogy dühös volt: rohadjatok meg, végigdolgoztam az életemet, baromi híres vagyok, és nem tudok egy rúd szalámit megvenni. És akkor jött az a borzalmas pillanat, amikor becsúsztatta valahova azt a szál szalámit. Nyilvánvaló, hogy nem volt eszénél. Nyilvánvaló, hogy abban a pillanatban nem mérte föl cselekedete súlyát, lehetséges következményét. Talán valami adrenalin tódult az agyába meg a lelkébe, ami a pénztárig sem szívódott föl.

Azt is el tudom képzelni, hogy mostanában átélte azt, hogy nem tudta elhozni a gyerekeit, mert nem volt mivel megetetni őket. Sokan élünk mostanában az ilyen döntések határán. Bármelyik nap bedőlhet minden. Most ért el hozzánk a világválság nevű világháború. Leraboltak minket és elfogytak az utolsó tartalékok is. 

Ráadásul jött az új hatalom. A totális bosszú hatalma. Mindenki azt gondolja, hogy a médiatörvény a legveszedelmesebb a sajtószabadságra nézve. Pedig dehogy. Nincsnek hirdetők. Jött az új kormány és azonnal eltűntek. Például az a cég, amelyik profiljának megfelelően a legtermészetesebb módon folyamatosan arra kívánta rávenni a médiafogyasztókat, hogy próbálják ki a szerencséjüket, hirtelen fölismerte, hogy a baloldali és liberális olvasóknak, rádióhallgatóknak nem való a lottó, a totó, a kenó. Kár beléjük, vagy mi. Ugyanez a kiváló cég a Fideszt megelőző nyolc évben szorgalmasan hirdetgetett a jobboldali lapokban. Ez csak egy példa. Ha valaki arra kíváncsi, hogy miért kell koldulnunk mellékletekre, rádiópercekre. Hogy miért van az, hogy újságírók megalázó pénzekért dolgoznak, elemi anyagi gondokkal küzdenek, többnyire reménytelenül.

A környezetem tele van szorongó emberekkel. Úgynevezett értelmiségiek, több diplomával. Teljesen védtelenek. Tegnap hallottam egy szerkesztő barátomtól, hogy Magyarország egyik legnagyobb írója fölhívta: sajnos nem tud elmenni egy találkozóra, mert nincs pénze az útiköltségre. 

Tudom, mennyit keresett Bakács. Most majd még kevesebbet kap. Ha választhat a börtön és a bírság között, a börtönt választja. Nem viccből, nem kivagyiságból, hanem mert erre kényszerül. Talán ki kellett volna ülni, koldulni, valahova. Vele ültem volna, ha hív. Talán jelentkezni kellett volna az Ezek megőrültek című celebjátékba. Vagy a valóvilágba. Bár én is inkább lopnék.

Amit tett, az persze megbocsáthatatlan, ha megbocsátjuk akkor is. De kik vagyunk mi, hogy bocsánatot adjunk, bárkinek, aki maga ellen vétkezett? Én, személyesen azt gondolom, hogy az a két büntetés, amit kap, éppen pont sok a bűnhöz képest. Az egyik az, hogy a gyerekei elé kell állni. Őket csúfolják majd miatta. A másik az a csúfolódás, amit kap sokszázezres példányszámban, amit, milliós nézettséggel, el kell viselnie, mert celebkedett, és az ezzel jár. Nem beszélve a börtönről, ami fenyegeti. 

Legyen ennyi elég. Legyen néha kegyelem is. Talán mások is így gondolják. Mindenesetre erre utal, hogy sem a Klubrádió, sem a Tilos nem rúgta ki. Felelős emberek felelős döntése. Nem képzelik Istennek magukat.

Mindig azt hangoztatom, hogy az újságírás tíz százaléka tehetség, kilencven pedig etika. Tegyünk most egy próbát Bakácsért. Legyen úgy, hogy a médiafogyasztás tíz százaléka etika, a többi tisztelet a kivételes tehetségnek. A többit intézze Bakács Tibor. Lesz dolga.

 .