szombat, október 16, 2010

Személyesen

Van valami örömtelien rémisztő abban, hogy most, amikor ezt írom, a chilei bányászok mentését nézem, mint ahogy egész nap, az összes szabad percemben ezt figyeltem. Tulajdonképpen nem lehet betelni vele. Ezer és ezer bányász hal meg évente, micsoda kivételes szerencse, hogy nekik sikerült élve kijönni. Persze azt hittem, hogy majd valami koszos, szőrös, rendkívül ápolatlan emberek bukkannak elő a kapszulából. Ehhez képest szépen beretváltak, a hajuk is belőve, dögi napszemüveg is van rajtuk - nyilván ártana a szemüknek a napfény -, sőt valami reklámféle feliratokat látok a makulátlan ruhákon. Még arról is gondoskodtak, hogy odalent a túlélő lyukban legyen chilei zászló, amúgy is minden percben fölbukkan valahol a “Chile”-felirat. A legjobban az tetszik, amikor följön egy ilyen ember, végigölelget mindenkit, szemmel láthatóan azonnal hazaszaladna, de miután megölelte az asszonyát, meg mindenkit, akit ott van, ráfektetik és rá is szíjazzák egy hordágyra, és elviszik. Nyilván alaposan meg kell vizsgálni. Remélem készül majd egy részletes tanulmány a történetükről, mert nagyon kíváncsi vagyok, mi történt odalent, hogyan viselkedtek, hogyan alakult ki a hierarchia. A legfontosabb kérdés, hogy azok lettek-e a vezetők, akik eleve azok voltak, vagy a beosztottakról derült ki, hogy alkalmasabbak a reménytelennek látszó vészhelyzetben. Lehet, hogy közülük kellene kiválasztani az első Mars-expedíció utasait. Jut eszembe, nagyon tetszett, hogy világra jött az a hír, miszerint a holdraszállás óta nem volt ekkora médiaérdeklődésre számot tartó esemény. Biztos így van, bár én láttam a holdraszállást, de nem emlékszem, hogy egyetlen egy stábot is láttam volna a Holdon, ahogy Armstrongot fogadják. Azt meg nem is értem, minek ennyi tudósító, amikor az interneten végignézhetem az egészet. Bár szinte naponta nézek be a világ túlsó végeinek tévéadásaiba - ez már sokkal szórakoztatóbb, mint a hazai televíziók nézegetése -, azért el kell ismerni, hogy, mondjuk tíz éve nem gondoltam volna, hogy így láthatok egy ilyen világraszóló mentést. Bár csak a holdraszálláskor lett volna internet! A marsraszállást már biztosan végignézhetem. Meg az egész odavezető utat. Nem lesz sok látnivaló, ha kinéznek az ablakon, de már előre tudom, hogy minden nap benézek majd. Hacsak nem utazom magam is az űrhajón. Sajnos meg se próbálják kitalálni, hogy ilyesmire én vagyok a legalkalmasabb.
Más. Vendégségben jártam a Balzac utcában, a liberális klubban. Nagyon jó este volt, bár egyszer szeretnék egy olyat, amin örvendezünk. Hazafelé jövet azon gondolkoztam, hogy nem is igaz, hogy nincs SZDSZ, mert hiszen ott voltak, beszélgettünk. Lassan itt lenne az ideje, hogy a liberálisok is föléledjenek, mert azért az elég nagy veszteség lenne, ha elhinnék magukról, hogy sok tízezer ember egy csapásra kihal csak azért, mert a saját hülyeségüktől meg az ádáz, kitűnő technikával fölélesztett és lángon tartott gyűlölettől kimúlt a szerveződésük. Attól még ott vannak az emberek és nem lettek sem szocialisták, sem fideszesek, pláne nem jobbikosok. Talán lehetmások, páran. A legnagyobb baj persze az, hogy nem csak szétestek, de a kisebb csopotok úgy gyűlölik egymást, hogy néha az az érzésem, nincs is szükségük a semjénisták meg a jobbikosok gyűlöletére, mert jól elvannak egymással. Ha ebből nem másznak ki, akkor úgy maradnak, ahogy most vannak. Pedig nagyon egyszerű: éppen úgy mint a baloldaliak, a liberálisok is tartoznak maguknak egy nagy beszélgetéssel. Önmagukkal. Ilyen helyzetben végig kell gondolni: én, személyesen hol hibáztam, mikor kötöttem olyan kompromisszumot, amit nem kellett volna, mikor kellett volna ordítanom, mikor néztem el szeretetből vagy éppen érdekből olyan dolgokat, amelyekrte nincs mentség? Mi az az emberi és politikai minimum, ami ahhoz kell, hogy más emberekkel békét és szövetséget kössek?
Megjegyzem: én akkor éreztem meg, hogy az SZDSZ szét fog esni, amikor Bauer Tamást kiutálták. A legtöbbet dolgozó, legokosabb, legbecsületesebb emberüket. Ja, hogy nehéz az ilyennel, mert kérlelhetetlen, nem lehet vele sem alkudozni, sem mutyizni... Egy csomó fiatallal találkoztam, akik rajongva szerették, a példaképüknek tekintették - ami nagy dolog ám, mostanság! Ezek a gyerekek aztán szépen, lassan ki is szivárogtak a pártból. 
Csak a rend kedvéért: amikor Donáth Lászlót nem jelölték képviselőnek a szocialisták, akkor mindjárt meg is mondtam, hogy ebből hatalmas bukás lesz. Mert egy olyan pártban, amelyik ezt megengedheti magának, nincs tartás, és ez meg is látszik.
Szóval végig kellene gondolni mindent. Csöndesen, egyedül. Talán itt az ideje, hogy a liberálisok is meg a baloldaliak is elkezdjenek egymás között arról beszélni, hogy miben értenek egyet. Kettesben, hármasban, négyesben. Aztán négyesben-négyesben, aztán nyolcasban-nyolcasban, és így tovább. Másképp nem lehet megdönteni egy dikatúrát. Ha nem alakulnak ki új csapatok és azokból új szervezetek, akkor egyre mélyebbre csúszunk az önkénybe, és egyre nagyobb lesz a valószínűsége annak, hogy a Fidesz jobboldala és a Jobbik törhet hatalomra, ha erre alkalmas lesz. Gyorsan kell rendeződni, mert minden jel arra mutat, hogy ebben az új, átláthatatlan nagygömbőcségben, ami ma a Fidesz, már Orbán sem szent. A nép még ájul tőle, de a pártban szokatlanul gyorsan megindultak a repedések, amint azt a Matolcsy-ügy kitűnően megmutatja. Nagy a száj, kicsi a konc.

 .

2 megjegyzés:

LAttilaD írta...

A ruhájukon levő feliratok a lentiek üzenetei voltak, valamint Isten, élet és hasonlók. A napszemüveg tényleg nagyon fontos volt, ennyi idő után napsütést látni nagyon veszélyes.
Én meg azt hittem, hogy kiemelik őket a kapszulából és rárogynak a hordágyra. Az ember csak utólag (egy-két felhozatal után) érti meg, hogy ezek az emberek egy hónapja folyamatosan edzették magukat, hogy kellőképpen fittek legyenek, másként nem élték volna túl.

Névtelen írta...

Katarzis volt ez a chileieknek. A bányászokkal annyi minden szörnyűség történt száz év alatt, a bányákban is, meg odakint - semmibe vették, olykor halomra lőtték őket, a világ végén, ezer kilométerekre a nagyvárosoktól.
Most az egész világ szeme láttára a munkásság legkeményebbjei mennybe mentek. Új időszámítás kezdődik.
A chilei baloldal nem tud igazán örülni, mert jobboldali elnök vezetése alatt történt mindez. A fekete-fehér világlátásukba nem fér be. Pedig akkor fog csak magához térni a baloldal a választási vereség után, ha képes leszámolni a saját mítoszaival. Az egyetlen igazán széles látókörű, és páratlanul népszerű emberük, Bachelet asszony most az ENSZ-ben van - talán, remélem, ő lesz a következő ENSZ-főtitkár.

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések