Semmi baj

A http://ing-sat.what.hu képe

Nem tudom, honnan gondolja az RTL és a TV2, hogy a többségében kifejezetten hitvány, sőt gyalázatos műsorukért - a reklámok nézegetésén kívül - még bármilyen más ellenszolgáltatással tartozhatunk nekik. Mert, hogy nem tudnak kijönni a reklámbevételekből. Azokból, amelyek teleharsogják a lakásunkat hüvelygombával, lábgombával, körömgombával, fejbőrgombával - nem is értem, hogy ezek a tévék miért nem a gyilkos- meg, mondjuk a légyölő galócát választják óvodai jelnek. Plusz még jönnek mindenféle idegen hangzású kifejezések mögé bújtatott fiatalító, bőrápoló semmivel, valamint alfélreklámokkal, amelyek betekintést engednek a puncik és a végbelek otthonos, de rendkívül veszedelmes világába. Mindezt többnyire akkor, amikor éppen csöndesen vacsorálnánk, abban a reményben, hogy közben megtudunk valami érdekeset a világról. Nem tudunk meg, viszont elmegy a kedvünk. Nem csak az evéstől, hanem mindentől. (Néha arra gondolok, hogy ez a sok harsány gusztustalankodás egy egészségvédő koncepció része: valójában a kereskedelmi tévéadók a túlsúly ellen küzdenek.)Azt írja az újság, hogy legalább 600 forinttal emelhetik a havidíjat a kábelszolgáltatók, ha az RTL Klub januártól fizetős lesz, 1200-al, ha a TV2 is csatlakozik a követeléshez. A kábelszolgáltatók nyílt levélben tiltakoztak, szerintük a teljes magyar hírközlési és médiapiacot felboríthatja, ha a két kereskedelmi csatorna fizetős lesz.

Semmi baj, gondolják azt magukról, hogy nem bírunk nélkülük élni, a saját gyártású műsoraik kifejezetten értékesek, az emberek lelki és szellemi gyarapodást szolgálják, de jó lenne valami ellenpróba. Nekünk csak annyi jog kell, hogy eldönthessük, akarunk-e fizetni. Ami annyit jelent, hogy a kábelszolgáltatók legyenek kötelesek RTL és TV2 mentes csomagokat is biztosítani az előfizetőknek. Vagyis, ha nem akarjuk ezeket a csatornákat nézegetni, maradjanak ki a választékból, ne kelljen azokat - még lehetőség gyanánt se - beengedni a lakásunkba. Azt hiszem, ez állampolgári és fogyasztói jogon jár nekünk. Én például teljesen biztos, hogy ki fogom tiltani őket, és ezzel hatalmasat lépünk elő hajlékunk fertőzésmentesítése tekintetében. A gyerekek majd kénytelenek lesznek például tudományos adókat nézegetni az egyre lepusztultabb méltóságú celebek helyett. És akkor kiderül, hogy mennyit érnek ezek a csatornák. 

Nem mintha sokat nézegetném ezeket, de biztosan jobb lenne minden percet olvasásra költeni, képernyőbámulás helyett. 

Olvasom, hogy még ebben a rettenetes gazdasági helyzetben is akadnak olyan vállalkozók, akik összeállnak azért, hogy létrehozzanak egy irodalmi lapot: indul a Nyugat Ma. Ötezer példánnyal. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy az irodalomért amúgy folyamatosan - és okkal - síró olvasók hogyan fogadják. Olyanok lesznek benne, mint Csukás István, Lackfi János, Pozsgai Zsolt, Váczy András és Zalán Tibor. És mindjárt egy igazi szenzáció: Palya Bea első versét a Nyugat Ma publikálja.

A http://jazzforfun.hu képe

Más. Mostanában a legmeghatóbb dolog az volt, hogy beülhettem a kisfiam zongoraórájára. Csodálatos a zeneiskola, és nagyszerű az a lehetőség, hogy ott lehet az ember végig egy nagyon kellemes, szolidan berendezett teremben, kényelmes széken, és figyelheti, hogyan tanul a gyerek. Egy egészen csodálatos türelmű tanárnő foglalkozik vele. Ide is írom a nevét: Hutka Kati “néni”. Figyeltem, ahogy rendkívül kedvesen, mégis visszautasíthatatlan határozottsággal veszi rá mindenre. És egyszercsak jön a csoda: a gyerekem nézi a kottát, és elkezdi játszani, ami oda van írva. Nekem meg könnybe lábad a szemem. Egész életemben arra vágytam, hogy ezt én egyszer meg tudjam csinálni, csak, ugye, nem volt tehetségem, ő meg könnyedén, szépen, ahogy jár az egy gyereknek a sorstól. 

És ha mégsem jót játszik, akkor a tanárnő megkérdezi, hogy szerinte mi van ott, leírva. Megnézi, és tudja. Aztán lejátsza úgy, ahogy kell. És kristálytisztán el is tudja énekelni. (Most értettem meg, hogy a kotta nem más, mint egy matematikai üzenet. Vagyis az olvasása nem csak a zeneértést szolgálja, hanem a gondolkozást, a világlátást is megváltoztatja.)

Régen érzetem ennyire biztosan, hogy a gyerekem jó helyen van. Ha nem lesz zongorista, akkor is valami olyasmit tud majd, ami biztonságot és harmóniát teremt benne. Akkor is, ha csak zenét hallgat. Kicsit jobb élete lesz, mindig.

De a legjobban az tetszik, hogy az életében milyen, látszólag ellentétes mozgások vannak. Másnap az uszodába mentünk, vízilabda edzésre. Hát ott kicsit másféle harmóniák állnak össze. Boldogságos dolog nézni, ahogy pár hónap alatt megváltozott a gyerekek tartása, mert szemmel láthatóan nőnek az izmaik. Nem is csoda, nyolc-tíz éves gyerekek negyven hossz után vagy összeomlanak, vagy pici kis férfivá kezdenek nőni. Persze percenként kiesnek a szerepükből, de mégis kezdenek úgy mászkálni, mint az igazi sportolók. A büfében már ugyanolyan kisfiúk, mintha nem is kínozták volna magukat két órán át a vízben, aztán a szárazedzésen. Jár nekik a tea meg a melegszendvics, aztán a csocsó. Most nekem is be kellett állnom a csocsómeccsbe, mert nem volt elég gyerek. Miután megkaptam a harmadik gólt, a kisfiam megbocsátóan átállt mellém. Nem voltunk valami jók, de legalább annyit elértünk, hogy két meccset kihoztunk döntetlenre.

Amikor jöttünk kifele a BVSC-ből, figyeltem, ahogy hallgatja a kisfiam két focista gyerek beszélgetését a vízilabdásokról: hogy az az igazi, azok a kemények. Csak hallgatta, és mosolygott. Egy éve még eléjük pattant volna, hogy elhencegje: ő bizony vízilabdás.

 .