Összeszámoltam: a múlt héten nem volt olyan nap, amikor ne dolgoztam volna éjfélig. Az egész hétvégét munkával töltöttem. A legnyomorúságosabb a választások napja volt. Borzalmas dolog egy lefutott játszmát figyelni, azért, hogy hátha mégis lesz valami érdekes. Na: beleesett egy gyerek a szavazódobozba. Nem írok “urnát”, mert az nekem mást jelent, és oda ne essen gyerek. Valaki bedobott egy telefont, amiből a Gyurcsány-beszéd harsogott. Na, ez legalább egy történet. Van benne ötlet. Dolgozott rajta a tréfamester, sőt tán még kockáztatott is.
Valahogy úgy esett, hogy mindenféle elnök voltam. Csodás fiatal kollégáknak átadtam a Dr. Szegő Tamás Alapítvány díjait. Aztán az a meglepetés ért, hogy hatóságilag kineveztek a Bálint György Újságíró Iskolába a fotóriporteri vizsgabizottság elnökévé. Egyszercsak jött egy levél, hogy akkor most ez van. Hívtam a MÚOSZt, hogy mi ez, hogyan lettem én az elnök. Mondták, hogy mindegy, ők örülnek. Ezért aztán elvállaltam. Nem baj, hogy nem értek a fotográfiához? Szeretem, de nem értek hozzá. Nem baj, nekem nem a szakmai, hanem a törvényességi felügyelet a dolgom.
Maga a vizsga rettenetes, EU-szabványos, ami azt jelenti, hogy tele van teljesen értelmezhetetlen és életszerűtlen kérdésekkel, viszont legalább ezerszer alá kell írnom a nevemet. Az viszont nagyon jó, hogy olyan emberekkel vizsgáztatok, mint például Teknős Miklós. Éppen a múlt héten kaptam meg Bächer Ivánnal közösen készített könyvüket. Az a címe, hogy Megyek Budára. Gyönyörű képekkel.
Nagyon szeretem a fotográfusokat. Talán azért, mert nyilvánvalóan másképp látják a világot, mint én. Egy kis lyukon át, és van ebben valami varázslatos. Kipróbáltam: ha egy kis lyukon át nézegetek, akkor nagyon fontos dolgokat veszek észre. Kivéve azt az esetet, ha fényképezőn át nézem, mert akkor semmi fontosra nem lelek. Vagy ha mégis, akkor ezt nem tudom másokkal elhitetni. Ezért nem lettem fotográfus, csak olyan ember, aki őket is irigyli.
Nagy szerencsém is volt, mert olyanokkal dolgozhattam együtt, mint Féner Tamás vagy mondjuk Benkő Imre. Most is úgy vagyok, hogy hálás lehetek a sorsnak, mert Miklós mellett én tanulok, hiszen úgy kérdezi a vizsgázókat, hogy már abból is megint megértem, miképpen nézi egy fotóművész a világot. A világ egy ilyen osztályteremben persze fotósorozatokat jelent, képeket, és eléggé fölkavaró, hogy egyszercsak ott van előttünk egy csomó történet. Megdöbbentő, hogy én nem veszek észre bizonyos részleteket, nem értek meg fotográfusi szándékokat, például azt, hogy miért egy bizonyos pontra fokuszált a felvétel pillanatában, miért olyan a háttér, hova villantott a vaku. Érzem, ha valami rossz, vagy nem tökéletes, de Miklós részletesen el is magyarázza, hogy miért, és hogyan kellett volna másképp, hogyan lett volna történet a sorozatból, ha az egyik képet kihagyja, a másikat meg előre teszi a sorban... Nagyon szórakoztató dolog ez a vizsgáztatás, pláne, hogy semmi felelősségem, hiszen csak megfigyelő vagyok.
Egy másik hatóságtól is kaptam levelet. Azon gondolkoztam, hogy ha hinnék Istenben, elfogadnám-e azokat a csapásokat, amik érnek. Talán azzal , hogy csak próbára akar tenni, sőt a javamat akarja. Hosszú távú tervei vannak: ha majd egyszer megérik bennem egy regény a válságban megnyomorodó emberekről, teljesen hiteles leszek, hiszen akár a saját sorsomon is bemutathatom, mi történik azokkal, akik egyre beljebb csúsznak az adósságszakadékba.
A devizahitelesek megsegítése most abban a szakaszban tart, hogy az APEH ír egy levelet a munkahelyemnek, hogy vonjanak le a fizetésemből félmillió forintot, mert annyival tartozom az államnak. Ami igaz. De az is, hogy leveleztem velük, kegyelmet, haladékot, megoldást kértem, amire azt a kifejezetten gúnyolódó választ kaptam, hogy akinek autója van, az ne kérincséljen. Mármint: egy tizenkét éves törött törpeautója. Hiába magyaráztam, hogy van fedezet a tartozásaimra, nyugodtan adhatnak haladékot, hogy abba bukok bele, hogy a régi lakásomat nem tudom eladni, miközben a másikra fölvett adósság terhei egyre növekednek, plusz a jövedelmek csökkennek.
Pontosan tudják, hogy ha elkezdik vonni a tartozást, akkor én nem tudom fizetni a törlesztőrészleteket, tehát akár árverezés alá is kerülhetünk. Pontosan tudják, hogy nincs már olyan bank, amelyik áthidaló kölcsönt adna, hogy legalább a levonás időszakát túléljük. Nem számít. Az se, hogy azelőtt soha nem volt tartozásom. Az se, hogy egy két héten belül nem tudok bejárni a munkahelyemre se a kifogásolt luxusautómmal. Ami azt jelenti, hogy nem fogok termelni, nem lesz miből adóznom. Az se számít, hogy nem én tehetek a válságról, ebben a játszmában nem én voltam a legfelelőtlenebb - gondolom vonogatják a vállukat, hogy ők se.
Az állam, ahelyett, hogy védene, vagy legalább segítene, maga lök az adósságcsapda mélyére. Ez biztosan valami terápia: ha majd minden elúszik, minden összeomlik, nem lesznek már olyan rémálmaim, mint hónapok óta, mert nem lesz már miről rémálmodni.
Munkát kell találni. Még egyet. Ez van. A legjobb talán valami házkörüli kerti munka lenne, mert azután nem kell adózgatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése