Olvasom Bornai Tibor naplójában, hogy "Felhívtak a Komédium színházból, hogy a holnapi estemre eddig hárman vettek jegyet. Hogy most akkor mi legyen?"
Az fölfoghatatlan, hogy miképpen fordulhat elő egy kétmilliós városban ilyesmi, pláne egy Bornaival. Ő azt írja, hogy vagy azért nem jön össze a közönség, mert rossz, amit ő adni tud nekik, vagy az a baj, hogy rossz a reklám, nem tudnak róla az emberek. Most nem fogom dicsérgetni csak azért, mert elfogult vagyok vele, hanem inkább fölvetek még egy lehetőséget. Az is lehet, hogy az emberek egyre nagyobb része egyre kevésbé engedheti meg magának, hogy jegyet vegyen estekre. Mint ahogy nem tudnak újságot, könyvet venni, moziba, hangversenyre járni. Nincs pénz. Például, akik az utóbbi években amúgy is igen feszített háztartási költségvetésben élnek, most ráadásul szembenézhettek azzal, hogy, mondjuk az utóbbi hónapokban tízezrekkel emelkedett a törlesztőrészlet meg a kamat. Ilyenkor nincs más kérdés: mit tudnak még kihagyni az életükből? A kultúrát, nyilván.
Talán szembe kell néznünk: föl kell készülni arra, hogy néha csak néhány ember engedheti meg magának, hogy kíváncsi legyen például egy Bornai-estre. Az igazi konfliktus persze az, hogy ha három ember jön el, akkor abban a három embernyi szűk családi körben kellene gondolkodni, tehát dalni. Persze Bornainak. Mert nyilván amellett kell legjobban kitartani, aki utolsónak tart ki mellettünk. Tartozunk ezzel. Akkor is, ha technikai értelemben szinte lehetetlen a feladat.
Ezért kellene egy olyan hely, ahol három, öt vagy tíz embernek is elmondhatjuk, amit akarunk. Talán egy kávéházi szeglet. Egy asztalnyi. Már írtam egyszer, hogy persze a legjobb az lenne, ha az ember csak egy embernek mondhatná el a verseit vagy a történeteit.
Ez már nagyon régen eszembe jutott. Egyszer elvállaltam egy kulturális vásári játékot. Az volt a lényeg, hogy ültem egy asztalnál, és bárki odajöhetett, leülhetett velem szembe. Anélkül, hogy beszélgettünk volna, belenéztem a szemébe, aztán írtam egy történetet. Ha jól emlékszem, tizenkilencszer ismételtem meg, amitől szinte ájulásig elfáradtam, mégis valami röpdösős állapotba kerültem. Talán azért, mert volt a dologban valami rémisztően misztikus: az emberek magukra, az életükre ismertek a rövid történetekből. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, hogyan történhetett meg ez, de bennem maradt a vágy, hogy nagyon kicsi körben mondjam el a beszéléseimet és a verseimet.
De talán az lenne a legjobb, ha egyszer csöndes szegleten leülnénk egymással szembe Bornai Tiborral.
.
2 megjegyzés:
Én sem tudtam róla, de meg kell mondjam, valószínűleg nem tudtam volna ott lenni. Pedig a KFT a kezdetek óta kedvencem, és mégis. Az a korosztály, amely Bornai Tiborék táborát adja, manapság nem a kikapcsolódással, feltöltődéssel, szellemi muníciók beszerzésével van elfoglalva, hanem kétségbeesetten próbál talpon maradni ebben a negyvenen felülieket kirekesztő rendszerváltás utáni világban. Mert kénytelen eltűrni és saját érdekében helyrehozni frissen végzett és feje fölé ötszörös bérrel kinevezett huszonéves beképzelt főnöke reménytelenül tehetségtelen lépéseit, vagy éppen azzal kell foglalkoznia, hogy miből pótolja a már harmadik hónapja kifizetetlen nyolcvanezer forintos munkabérét, hogy fizethesse a rezsit.
Ilyen hangulatban nehezen szánja el magát az ember, hogy kimozduljon, hogy kikapcsolódni, szórakozni, művelődni járjon. A gondok súlyosak, koncentrálni nehéz, a figyelem elkalandozik, és a mosoly sem lenne őszinte. A vállunkon visszük a 89-es rendszerváltás összes hátrányos következményét, beleértve az idei áprilisit is. Olyan személyeket engedtünk vezetői pozíciókba, akik mostanára megteremtették annak lehetőségét, hogy élet-halál urai legyenek, akik ismét alattvalóként tekintenek az állampolgárra, akik számára az emberélet csak eszköz a célok elérése érdekében, és akik a legbelsőbb magánügyeinkbe is képesek beavatkozni saját hatalmuk fenntartásáért. Nekik tökéletesen megfelel ez a rendszer.
Én nem tudok mosolyogni.
Persze, gondoltam, hogy ez is lehet az oka. Hogy nincs pénz. De ha olykor pont itt mászik ki egy lapos kő alól valami levetett, divatjamúlt, hajdanvolt világsztár, - és akkor most ne is szóljunk a semmiről pacsirtaként daloló giga- és mulatós sztárokról - még meg tudunk tölteni egy Arénát, kerül, amibe kerül.
Barátaink nem vesznek Bornai könyvet, azt - és tkp. jó, hogy legalább ezt megteszik - kölcsönadják egymásnak. De bezzeg az új Kenfolettet! Ötezerér' is!
Gyanítom, más okok is lehetnek itt...
Megjegyzés küldése