Néztük a kisfiammal a National Geographic egyik számában a képeket. Egyszercsak azt mondja: ez a Nap. Pedig nem napocskának ábrázolták, hanem egy eléggé nagy tűzgömbnek. Jó, ez rendben van, szép tőle, hogy fölismeri. De az elég döbbenetes volt, amit utána kérdezett: - Ebből is fekete lyuk lesz?
Öt éves. Fölnőttek tucatjait ismerem, akik föl nem tudják fogni, hogy egy napszerű csillagból fekete lyuk lehet, hiszen maga a fogalom is rémisztően zavarba ejtő. Nem mondom, hogy érti, mert én se igazán, tökéletesen, de tud róla. Na ezután tovább néztük a képeket. Az egyiken egy világűrbéli gázfelhő látható, amelyik szinte pont úgy néz ki, mint egy koponyából kivett agyvelő. És azonnal rá is kérdezett: ez egy agy? Mondott egy aranyosat is. Arról volt szó, hogy mekkorára nő majd. Állt, egyenesen, az egyik tenyerét a feje tetejére tette: Papa, már majdnem ekkora vagyok.
A hét amúgy azzal telt, hogy valamiképpen nagyon elfáradtunk, Kata is meg én is, és ráadásul fájt a lábam. A végén már annyira, hogy el is mentem orvoshoz. Mindjárt azzal kezdődött, hogy először szembesülnöm kellett a vizitdíjjal, amit a rendelőintézet portáján szednek. Nem okozott nagy traumát, sőt nagy örömmel fizettem ki, mert a pultnál mindjárt megtudtam, hogy viszont nem kell beutaló a sebészetre. Nekem az idő drágább, mint 300 forint, pláne, ha ezután még el kell menni a háziorvoshoz, aztán megint vissza, megint fizetni… Egyébként is, a 300 forint többszörösét költöm naponta a saját tudatos lepusztításomra. A váróban volt időm, mert egy órába is beletelt, mire sorra kerültem. Olvastam az egyik ajtón, hogy itt délutánonként műtéteket végeznek. Volt egy rossz érzésem, hogy mindjárt én leszek a következő.
Az történt a lábammal, hogy a körmöm mellett egyszercsak begyűlt valami. Fájt és ronda is volt. Kenegettem körömvirággal, jót is tett neki. De igazából nem gyógyult. Aztán Milos rálépett, és ettől annyira fájt, hogy elhatároztam: most már aztán elmegyek orvoshoz. Persze féltem, de aztán ez elmúlt, hamar kiderült, hogy igen kellemes társaság dolgozik a sebészeten. Jókat tréfálkoztunk, és ez valóban görcsoldó. A doktor megtekintette a lábamat, aztán közölte, hogy ez nagyon ronda, és akkor mindjárt föl is vágja. Az érzéstelenítés kivételével semmi nem fájt – meg kellene oldani az orvostudományban az érzéstelenítés érzéstelenítését. Csak éreztem, hogy vág a penge, de nem fájt.
Aztán az orvos megmutatta, mit vett ki a lábamból. Olyan kétszer egy centis körömféleséget, ami ráadásul valami Y-féle alakban végződött. Vagyis az történt, hogy a nyáron leszedett körmöm szépen újra nőtt, de mellette kibújt egy másik is, ami mindjárt elcsalinkázott a húsomban, és ott jól érezte magát. Kérdeztem persze, hogy ez mitől van. Hogy egyszercsak elvadul egy vándordarab az emberben. Azt a fölvilágosítást kaptam, hogy azt nem lehet tudni, viszont azt igen, hogy nagy valószínűséggel hamarosan újra nő, ugyanígy. Tehát gyakran járok majd sebészeti vendégségbe. Ja, én ne kenegessem, ne kísérletezgessek, hanem amint meglátom, hogy gyullad, azonnal menjek. Mondjuk ezt magamtól is elhatároztam, az első érzéstelenítő szúrásnál. (Mindig, minden betegségnél elhatározom, aztán sose tartom be.)
Megint azt hittem, hogy nagyon fáj majd, miután kijövök, és elmúlik az érzéstelenítő. De tulajdonképpen némi kellemetlenséget, lüktetést, sugárzó fájdalmat leszámítva egészen jól vagyok.
„Valaki” azt írta, hogy folytassam az akkor tizenkilenc éves nagyapán 1917-es, vagyis éppen kilencven éves háborús naplójának másolását. Szívesen, bár előre megmondom, hogy nem egy kalandregény. És szemmel láthatóan szaggatottan írta, vagyis amikor volt ideje, bejegyzett egy-egy mondatot, ezért aztán nincs mindig agyonegyeztetve például az idő. Összességében inkább csak nekem jelent valamit, mert ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben:
„Szeptember 6. Reggel 1 órakor érkeztem meg Laibachba. Elmegyek a Sammelstellére, de a barakkban már nincs hely, így kint az udvaron kell aludnom. Az egyik sarokban még van hely. Eldobálom a köveket, s lefekszem. Istenem, két nappal ezelőtt, ilyenkor milyen sokáig elálmodoztam, de itt nem lehet. Az álom hamar elnyom, de sokáig nem tudok aludni egyrészt a fekhelyem keménysége, másrészt a hajnali hideg miatt. De nem sokáig kellett várakozni, mert egy öreg káplár már elkezdte keltegetni a barakkban levőket. Sorakozunk és megyünk a lovagló iskolába. Itt vagyunk egész nap, s várjuk, hogy mikor küldenek tovább. Így telik el várással és ábrándozással az egész nap. Mikor besötétedik, lefekszem a kabáton, s végig fekszem rajta. Még nem tapasztalja, nem is gondolná az ember, hogy milyen kellemes fűrészporon aludni. (Ugyanis az egész lovarda fűrészporral van behintve.) De aludni nem tudok. Egyik cigarettát a másik után szívom el. Irigylem még a cigaretta füstjét is, mert az esetleg szellő szárnyán eljut oda, ahova én most nem mehetek.”
Amikor fölnagyítottam a K. u. k. Feldspitalban kiállított 7236-os számú Németh Edalbert (Béla) nevére kiállított Kopfzettel hátlapjáról kiderült, hogy dizentéria miatt kezelték ott. De a legkülönösebb: a nagyításban kijött nagyapám ujjlenyomata. Eléggé kísértetes.
Öt éves. Fölnőttek tucatjait ismerem, akik föl nem tudják fogni, hogy egy napszerű csillagból fekete lyuk lehet, hiszen maga a fogalom is rémisztően zavarba ejtő. Nem mondom, hogy érti, mert én se igazán, tökéletesen, de tud róla. Na ezután tovább néztük a képeket. Az egyiken egy világűrbéli gázfelhő látható, amelyik szinte pont úgy néz ki, mint egy koponyából kivett agyvelő. És azonnal rá is kérdezett: ez egy agy? Mondott egy aranyosat is. Arról volt szó, hogy mekkorára nő majd. Állt, egyenesen, az egyik tenyerét a feje tetejére tette: Papa, már majdnem ekkora vagyok.
A hét amúgy azzal telt, hogy valamiképpen nagyon elfáradtunk, Kata is meg én is, és ráadásul fájt a lábam. A végén már annyira, hogy el is mentem orvoshoz. Mindjárt azzal kezdődött, hogy először szembesülnöm kellett a vizitdíjjal, amit a rendelőintézet portáján szednek. Nem okozott nagy traumát, sőt nagy örömmel fizettem ki, mert a pultnál mindjárt megtudtam, hogy viszont nem kell beutaló a sebészetre. Nekem az idő drágább, mint 300 forint, pláne, ha ezután még el kell menni a háziorvoshoz, aztán megint vissza, megint fizetni… Egyébként is, a 300 forint többszörösét költöm naponta a saját tudatos lepusztításomra. A váróban volt időm, mert egy órába is beletelt, mire sorra kerültem. Olvastam az egyik ajtón, hogy itt délutánonként műtéteket végeznek. Volt egy rossz érzésem, hogy mindjárt én leszek a következő.
Az történt a lábammal, hogy a körmöm mellett egyszercsak begyűlt valami. Fájt és ronda is volt. Kenegettem körömvirággal, jót is tett neki. De igazából nem gyógyult. Aztán Milos rálépett, és ettől annyira fájt, hogy elhatároztam: most már aztán elmegyek orvoshoz. Persze féltem, de aztán ez elmúlt, hamar kiderült, hogy igen kellemes társaság dolgozik a sebészeten. Jókat tréfálkoztunk, és ez valóban görcsoldó. A doktor megtekintette a lábamat, aztán közölte, hogy ez nagyon ronda, és akkor mindjárt föl is vágja. Az érzéstelenítés kivételével semmi nem fájt – meg kellene oldani az orvostudományban az érzéstelenítés érzéstelenítését. Csak éreztem, hogy vág a penge, de nem fájt.
Aztán az orvos megmutatta, mit vett ki a lábamból. Olyan kétszer egy centis körömféleséget, ami ráadásul valami Y-féle alakban végződött. Vagyis az történt, hogy a nyáron leszedett körmöm szépen újra nőtt, de mellette kibújt egy másik is, ami mindjárt elcsalinkázott a húsomban, és ott jól érezte magát. Kérdeztem persze, hogy ez mitől van. Hogy egyszercsak elvadul egy vándordarab az emberben. Azt a fölvilágosítást kaptam, hogy azt nem lehet tudni, viszont azt igen, hogy nagy valószínűséggel hamarosan újra nő, ugyanígy. Tehát gyakran járok majd sebészeti vendégségbe. Ja, én ne kenegessem, ne kísérletezgessek, hanem amint meglátom, hogy gyullad, azonnal menjek. Mondjuk ezt magamtól is elhatároztam, az első érzéstelenítő szúrásnál. (Mindig, minden betegségnél elhatározom, aztán sose tartom be.)
Megint azt hittem, hogy nagyon fáj majd, miután kijövök, és elmúlik az érzéstelenítő. De tulajdonképpen némi kellemetlenséget, lüktetést, sugárzó fájdalmat leszámítva egészen jól vagyok.
„Valaki” azt írta, hogy folytassam az akkor tizenkilenc éves nagyapán 1917-es, vagyis éppen kilencven éves háborús naplójának másolását. Szívesen, bár előre megmondom, hogy nem egy kalandregény. És szemmel láthatóan szaggatottan írta, vagyis amikor volt ideje, bejegyzett egy-egy mondatot, ezért aztán nincs mindig agyonegyeztetve például az idő. Összességében inkább csak nekem jelent valamit, mert ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben:
„Szeptember 6. Reggel 1 órakor érkeztem meg Laibachba. Elmegyek a Sammelstellére, de a barakkban már nincs hely, így kint az udvaron kell aludnom. Az egyik sarokban még van hely. Eldobálom a köveket, s lefekszem. Istenem, két nappal ezelőtt, ilyenkor milyen sokáig elálmodoztam, de itt nem lehet. Az álom hamar elnyom, de sokáig nem tudok aludni egyrészt a fekhelyem keménysége, másrészt a hajnali hideg miatt. De nem sokáig kellett várakozni, mert egy öreg káplár már elkezdte keltegetni a barakkban levőket. Sorakozunk és megyünk a lovagló iskolába. Itt vagyunk egész nap, s várjuk, hogy mikor küldenek tovább. Így telik el várással és ábrándozással az egész nap. Mikor besötétedik, lefekszem a kabáton, s végig fekszem rajta. Még nem tapasztalja, nem is gondolná az ember, hogy milyen kellemes fűrészporon aludni. (Ugyanis az egész lovarda fűrészporral van behintve.) De aludni nem tudok. Egyik cigarettát a másik után szívom el. Irigylem még a cigaretta füstjét is, mert az esetleg szellő szárnyán eljut oda, ahova én most nem mehetek.”
Amikor fölnagyítottam a K. u. k. Feldspitalban kiállított 7236-os számú Németh Edalbert (Béla) nevére kiállított Kopfzettel hátlapjáról kiderült, hogy dizentéria miatt kezelték ott. De a legkülönösebb: a nagyításban kijött nagyapám ujjlenyomata. Eléggé kísértetes.
1 megjegyzés:
Szia Iván, meghívnálak eg yjátékra:
http://brunnhilde.blogspot.com/2007/03/szpjestt-ott-maradt-flbe-normlis.html#comments
Megjegyzés küldése