Jegyzőkönyvbe

Kár legyinteni arra, hogy Mesterházy Attila Áder Jánossal szeretné megbeszélni, hogy mi is legyen az új választási törvénnyel. Azért okos húzás, mert amit el akar neki mondani - a Fidesz a demokratikus választási rendszer teljes felszámolására tör, miközben a törvény nemcsak a magyarok érdekeivel és az alkotmánnyal, hanem az Európai Unió alapértékeivel is ellentétes - annyira nyilvánvaló, hogy a köztársaság elnökének nem is lehet ellenvetése.

Mert lehet harsogni a marhaságokat a parlamentben, bárhol, de az ennyire nyilvánvalóan gonosz, ostoba, szégyenletes törvényről legföljebb hümmögve pironkodhat a legfőbb méltóság. (Bár az ő méltóságát is erősen koptatja, hogy ilyesmi előfordulhat az országában.)

Talán Mesterházy se gondolja komolyan, hogy meg tudja győzni erről Ádert. De nagyon jó, ha a parlament körüli élőlánc után ez is a jegyzőkönyvbe kerül. Kell majd az EU megnyugtató állásfoglalásához is, hivatkozás gyanánt.

Én azt is jelezném az elnöknek, barátilag, hogy ha Orbán a hitvány választási törvényével sem érzi magát biztos győztesnek, 2014 elején lehet még egy nagy alkotmánymódosítás az elnöki rendszer bevezetéséről. Meg egy gyors elnökváltás. És ne ugorjon be Áder, ha Orbán egy afféle putyinos váltórendszert ajánl neki.

(Fejlemény, hogy Áder János igen elegáns levélben válaszolt Mesterházy Attilának, amelyben biztosította arról, hogy komolyan veszi alkotmányőrző szerepét, és arra bíztatta, hogy kifogásait juttassa el hozzá alkalmas időben. Meglátjuk.)

 .

Próbára

Zaklatás vétsége miatt bűnösnek mondta ki a váci városi bíróság Zagyva György Gyulát, a Jobbik országgyűlési képviselőjét, ezért nem jogerősen próbára bocsátotta.

Sajtótörténeti esemény volt, amikor két éve gyanútlan újságírók - a Hetek című lap munkatársai - a Magyar Szigetre látogattak azzal a tervvel, hogy tudósítanak onnan, ahogy az Európában szokás, és egyszercsak rabságban találták magukat. Azzal kellett szembesülniük, hogy ha nem engedelmeskednek, rajtuk csattan majd a derék Zagyva karikás ostora. Sőt fölvetődött, hogy esetleg merőben mélypedagógiai okokból jobbikos szokás szerint  férfi nemiszervekkel illetik az alfelüket.

Ez lenne a magyar jogban a zaklatás tényállása. Nyilván nem föl se merült, hogy esetleg az újságírók személyi szabadsága sem volt maradéktalan. És az se hogy netán elhangzottak ott meglehetősen erőteljes sértegetések is.

Ez az a Magyar Sziget , ahol teljes nyugalommal lehet nyíltan uszítani, sőt félkatonai szervezet vezetőjeként olyasmiről beszélni, hogy miképpen készítik föl az embereket a fegyveres harcra, ami egy faji háborúban lesz elengedhetetlen, és másnap hajnalig nem tartóztatják le a szervezet összes vezetőjét. Nyilván ez mind-mind rendben van.

Zaklatás. Ennyi. Próbára bocsátás.

Nem akarom bántani Zagyva György Gyulát. Egyszer személyesen belenéztem a szemébe, és láttam azt a mélységet, amely megborzongatja az embert, félelmet kelt, mert nyilvánvaló, hogy ez az az űr ahova teljesen fölösleges bármit belekiabálni. Vannak lények, amelyekből az elemiség, az őserő vagy az őssemmi árad. Megtestesül bennük a világegyetemből hiányzó sötét anyag. Néha ez mind összeáll. Mint Zagyva György Gyulában. Jó volt, mert láttam a Jobbik szellemét. És nagyon jó, hogy ott van a magyar parlamentben ez az ember. Mert mindig minden csoportot úgy kell minősítenünk, mint azt az embert, akit még be tud fogadni. Mindaddig, amíg Zagyva ott van, nincs mentsége a Jobbiknak.

Legföljebb a bíróságnak. Zaklatás. Próbára bocsátva.

Kíváncsi vagyok, hogy a bíró neve és telefonszáma ott lesz-e hamarosan a kurucinfón, és kap-e szexuális fenyegetéseket azért, mert nem mentette föl ezt a derék magyar embert.

 .

Vagy pénz vagy orvos

Már megint jött a hír, hogy csúcsot dönthet az egészségügyből kivándorlók száma. Most éppen ott tartunk, hogy idén 1660 orvosunk és szinte ugyanolyan fontos szakápolónk kért hatósági igazolást a külföldi munkavállaláshoz. Dacára annak, hogy némi béremelés is volt az ágazatban.

A kérdés az, hogy meddig bírja ezt az ország? Mert azt nem gondolhatja senki, hogy ennek nem az az egyenes következménye, hogy emberek halnak meg, vagy élnek marandandó károsodással. Bármennyire is hősök az itthon maradt és az ide bevándorló orvosok, akik a saját egészségük veszélyeztetésének határain túl is dolgoznak, nem mindegy, hogy egy okos, agyonhajszolt rezidens, vagy egy okos és tizenötéves tapasztalattal rendelkező szakorvos látja először például a balesetetes gyereket. Az élete múlhat ezen.

Nincs is mit magyarázni, valamilyen megoldást találni kell. Nem majd, hanem azonnal.

Az egyetlen lehetőség nyilván az, hogy itthon tartjuk az orvosainkat. Vagyis: megfizetjük. Rendesen. 

Lehetne persze úgy is, hogy a kormány beismeri: ez ma Magyarország talán legfontosabb gondja, és csakugyan nem stadionépítésre és egyéni rendszámokra kellene költeni a közpénzt, hanem arra majd akkor jusson, ha korunk gazdasági Micsurinja, Matolcsy György tündérkertjének gyümölcsei beértek, és el is adtuk azokat.

Tudom, hogy nehéz lemondani a hatalommal járó luxusról, a dicsőséges forradalmi lobogás lázálmairól, ezért megfontolásra ajánlom, hogy esetleg be lehetne vezetni a vizitdíjat. Az ember fizetne, mondjuk 300 forintot, ha megnézi az orvos, amit a bérekre lehetne költeni. Természetesen nem csak az orvosokéra, hanem azokéra is, akik nélkül az orvosok aligha tudnának gyógyítani.

Dehogy tiltakozna a lakosság, hiszen már lassan minden családnak szembesülnie kellett azzal, hogy előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor életekkel fizetünk azért, mert képtelenek vagyunk megoldani egy egészen egyszerű képletet: vagy pénz vagy orvos. A többi duma.

Hogy a Fidesznek, vagyis Orbán Viktornak picikét  magyarázkodni  kellene, az legyen a magánügy. Bár nyilván kitalálná, hogy ezt most akkor receptdíjnak mondjuk és ez semmiképpen sem az, amire csak az elmúlt nyóc év haszonlesői gondolnak.

 .

Rémület

Előre kell bocsátanom: ha valakit rajtakapnék azon, hogy egy erdőben egy gyereket késsel szurkál, vagdos és ásóval ver, akkor vélhetően azonnal megölném, ha tehetném. Ha a saját gyerekemet érné méltatlan és embertelen támadás, akkor könnyen lehet, hogy élénken fantáziálnék arról, hogyan állhatnék bosszút. Ebben talán még az is fölbukkanna, hogy miképpen tépem apró darabokra a bűnöst. 

Szóval megértem, ha valakiben nagyon erős indulatokat kelt, ha egy kisfiút bestiális kegyetlenséggel megölnek.

Megértem azt is, hogy ilyen esetekben halált kiáltanak az emberek, hiszen tudvalévő, hogy csakugyan azt képzelik, hogy a halál az igazi orvosság az élet legsúlyosabb bajaira.

Azt már kevésbé értem, hogy egy parlamenti párt miért ugrik elő minden nagy fölháborodást keltő gyilkosság után azzal, hogy nahát akkor most jött el az ideje a halálbüntetésnek. Miközben pontosan tudja, hogy ebben az országban már soha nem lesz halálbüntetés. Azért nem, mert abban a kultúrkörben, amelyikben élünk, az államoknak dönteniük kell: ha az állam teljes fölépítménye azon az alapon áll, hogy az emberi élet sérthetetlen, akkor az állam nem ölhet. Ha az állam ráadásul még keresztény gyökerekre is hivatkozik, akkor pláne nem ölhet. Kivéve persze azt az esetet, ha polgárai életét valaki közvetlenül veszélyezteti.

El kell tehát dönteni: élet vagy halál? Ha élet, akkor nincs kivétel, bármennyire dühösek vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy azonban az országokban, ahol végrehajtanak halálos ítéleteket, az esetek három százalékáról kiderül, hogy ártatlant végeztek ki. Erre nincs, nem lehet mentség. Mindenki gondoljon arra hatalmas indulatuskodásában is, hogy bárki, bármikor kerülhet bíróság elé ártatlanul.

Ráadásul ilyenkor előjön az is, hogy erősíteni kell a rendőrséget. Mintha valaki csakugyan azt képzelhetné, hogy a rendőri jelenlét bármiféleképpen befolyásolhatná például a családon belüli erőszak halálos áldozatainak számát. És úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy olyan országban élünk, amelyikben a rendőrség elképesztően jó eredményeket ér el a gyilkossági ügyek nyomozásában, nagyon gyorsan letartóztatják az elkövetőket, és talán ennek következtében is egyre kevesebb a gyilkosság Magyarországon.

Az, hogy a Jobbik a zsigeri érzelmeinket használja ki ilyenkor, nem meglepő. Kicsit hitelesebbek lennének, ha akkor is előálltak volna ezzel, amikor amikor a kis Csorba Robikát lőtték le úgy, mint egy kis állatot a cigányvadászok. Vagy akkor, amikor közvetlen közelről ugyanazek sörétes puskával az ágyában lőttek arcon egy tizenhárom éves cigánylányt. És az is jó lenne, ha ilyenkor, amikor nem cigányok ölnek, ugyanolyan harsányan ordibálnának magyarbűnözésről, mint máskor a cigánybűnözésről.

Ja, most hajléktalan-bűnözés van helyette. Milyen ország az, ahol két olyan ember, aki nem is kalasszikus értelemben vett hajléktalan, hanem az egyik családi távoltartás miatt, a másik a börtönből való szabadulás után bement egy hajléktalan szállóra, szóval két ilyen ember miatt egy fél ország elkezdi fenyegetni az enélkül is éppen eléggé szerencsétlen hajléktalanokat. Mintha bármi közük lenne a felsőmocsoládi kisfiú meggyilkolásához. Soha ne felejtse el senki, hogy bárki két lépésből hajléktalan lehet, és most sok százezren vagyunk azon a határon, ahonnan már csak egy lépést kell elbotlani.

És miféle ország az, ahol előfordulhat, hogy egy gyerekgyilkos asszony rokonait kiüldözik egy városból? Ahol életveszélyesen fenyegethetik őket utcán, telefonon. Milyen alapon ítélkezik bárki, aki ilyesmire képes? Még jó, hogy nem a középkorban élünk, mert biztosan akadnának olyanok, akik máglyára vetnék a rokonokat.

Egy hete másról se beszélnek az emberek, mint arról, hogy miféle kínzásokat képzelnek el az elkövetőknek. Az internet tele van a betegesebbnél-betegesebb szadista képzelgésekkel. Az embernek néha az az érzése, hogy túl sokan vannak köztünk, akik csak azért nem ölnek, mert még nem borult el teljesen az elméjük, de ez bármikor bekövetkezhet.

Ma temetik a kisfiút. Jó alkalom arra, hogy gyertyát gyújtsunk a lelkéért, és a lángba nézve, imádkozva, vagy csak úgy, megvizsgáljuk a saját lelkünket is.

(Klubrádió, Hetes Stúdió 6 perc, 50 másodperc után)

 .

PC

Csermely Péter a Magyar Nemzet és a Hír TV ügyeletes Bayer Zsoltja, hétvégi írásában engem a leghülyébbnek és leggonoszabbnak minősít, mert Jeszenszky Géza cigányozós tanításáról ezt írtam:  „...ekkora gonosz hülyeséget itt, Európában már nem lehet... Sőt: nem illik…”

De én még jól járok: szerinte a külügyminisztérium gyáva és gerinctelen társaság és pláne a Corvinus Egyetem is, mert nem állnak ki Jeszenszky mellett. A legfőbb bűnünk az, hogy ragaszkodunk a politikailag korrekt beszédhez. Régi nagy szomorúsága ez a szélsőjobbnak. Mert ugye, ha tapintatos módon beszélünk és írunk, akkor elhallgatunk, letagadunk valamit.  Pedig csak az van, hogy a világ tisztességesebbik fele fölismerte: nem közölhetünk úgy általánosságokat például egy embercsoportról, hogy azzal minden tagját vérig sértjük. Csermely idéz egy tanulmányt, amelyben benne van, hogy  valaki 24 cigány család életét tanulmányozva 15 esetben derített fel rokonházasságot, és majdnem mindegyikben lelt fogyatékos gyereket. Erre akkor lehet politikailag korrekt módon hivatkozni, ha mellette áll egy másik tanulmány, amelyik hasonló módon vizsgálja a nem cigány családokat. Ennyi. Ennyit kérnénk.

De hiába mondanám ezt Csermelynek. Ha elfogadná, akkor mi éltetné?

 .

Megváltás?

Halottak Napja idején állandóan fölbukkanó téma, hogy megváltoztak a szokásaink, egyre többen hamvasztatják a hozzátartozókat, sőt egyre többen viszik haza a hamvakat, mert nem tudják fizetni hely “megváltás”, vagyis bérlet díját. És, hogy ezt szabályozni kellene, mert a dolog most már jogi kérdéseket vet föl, ésatöbbi. Ja, és hogy nem tiszteljük a halottakat, vagy mi.

Csakugyan át kell gondolni, hogy hogyan jutottunk a mai viszonyok közé. Nekem minden temetésen eszembe jut, amikor a pap éppen arról beszél, hogy egyrészt örök nyugalom vár a szegény halottra, másrészt jön a föltámadás, hogy mi lenne, ha őszintén beszélnénk. Például azt mondaná: jön az örök nyugalom, föltéve, hogy az idők végezetéig befizetitek a lyukbérleti díjat, mert különben kidobják a szeretett felebarátotok csontjait is innen. Aztán egy kupacba kerül másokéval, így a föltámadás kicsit macerás lesz.

Valaha, ha egy falusi temetőbe eltemettünk valakit, csakugyan azt érezhettük, hogy örökké pihen ott - habár az is csak az emlékezet végéig tartott. Így, ahogy most élünk, a vállalkozói csont- és porőrzés korszakában nehéz komolyan venni a saját hitünket is. Csak legalább a “megváltás” szót ne kevernék bele ebbe a lelketlen üzleti játszmába.

 .

Családilag

A Kossuth család - mondja Kossuth László médiajogász - kifogásolja, hogy Kossuth-címeres kitűzőket osztogattak egy MSZP-ünnepségen, sőt Mesterházy odáig merészkedett, hogy azt mondta: az a demokraták összetartozásának jelképe és viseljék az új köztársaság megszületésének napjáig. 

Ebből az jött ki Kossuth úrnak, hogy a szocialisták megpróbálják Kossuth nevét kisajátítani. (Gondolom, attól tart, hogy végén ő kénytelen lesz Emeszpé László néven tengődni.) Szerinte azt már bemocskolták e politikai vonalnak az elődei, amikor a bolsevista Tanácsköztársaság ideje alatt elővették, és ennek égisze alatt irtottak ki számtalan embert. Azt csak egyszer használták szellemiségének megfelelően: 1956-ban.

Mi a fene köze van Mesterházy Attilának a Tanácsköztársasághoz? Nevetséges! És ha már 56: a Kossuth-címert az a Nagy Imre állíttatta vissza, aki kicsit százszor kommunistább volt, mint Mesterházy. De nem ezért tiszteljük.

Ha már Kossuth úr médiajogász, mondhatna inkább valamit családilag az orbánista médiarendszerről. Engem érdekelne, hogy szerinte is Ázsiáig zavarná-e Orbánt Kossuth Lajos, ha élne.

Meg az is, hogy beperel-e azért a pici, suta, tréfás fölhívásomért, amit az interneten terjesztek, miszerint: “Kossuth Lajos azt üzeni: el kell menni regisztrálni!”

 .

Tűzerő

Bármennyire is gyerekesnek tűnik, nekem még ma is a tűzoltók a példaképeim. Biztos összefüggésben van ez azzal, hogy gyerekkoromban egy tűzoltó laktanya közelében éltünk, és amikor az öcsémmel a Feneketlen tóra jártunk, mindig elmentünk mellettük. Figyeltük, ahogy gyakorlatoznak, ahogy kivonulnak egy körre a csodás kocsikkal. Ma már bevallhatom: mindigis tűzoltó szerettem volna lenni.

És fölnőtt fejjel is azt gondolom, hogy ők – és a tűzszerészek - a békeidők igazi hősei, hiszen az életüket áldoznák - néha sajnos áldozzák is - értünk. Ehhez képest – a világ más részeivel ellentétben – kevés megbecsülést kapnak, sőt folyamatosan fosztogatják a jogaikat.

Most meg az a hír, hogy ugyanolyan fegyveres kiképzést kapnak, mint a rendőrök.

Mit is jelent ez pontosan? Azt, hogy kötelesek megtanulni embert ölni.

Mire jó ez? Ha szükséges, átirányíthatók lesznek fegyveres alakulatokhoz. Mivel aligha várható külföldi hatalom támadása, vélhetően arra készítik föl őket, hogy bevethetők legyenek a lakosság ellen. Azokat, akik eddig az életüket tették az életünkre most bevethetik az életünk ellen.

Rossz érzéseim vannak. Nem akarok gépfegyveres tűzoltókat!

Valaki itt nagyon fél, és nagyon gonosz.

 .

Sőt

Egyebek mellett ez olvasható abban a tankönyvben, amelyet Jeszenszky Géza államférfi és vezető diplomata írt: "A romák közti magas mentális betegségek oka, hogy a roma kultúrában megengedett a testvérek, unokatestvérek közti házasság, vagy a szimpla szexuális kapcsolat".

Aki egy kicsit is figyelt az utóbbi húsz évben, pontosan tudja, hogy az ilyen gondolatok nem véletlenek, nem arról van szó, hogy az idős Mester átmenetileg összecsúszott. Ez itt a természetes beszéd része. Az egyre szégyentelenebb jobb és baloldalon.

Amit nem értek: Magyarország legjobb egyetemének jegyzetében bukkan föl  ez a mondat. 

Ha én ezen a héten leírok egy picit is félreérthető mondatot, akkor estefelé Sebes György rám telefonál, hogy komolyan gondoltam-e. Legalább három ember olvasgatja, amit leírok, mielőtt az nyomdába kerülne.

Egészen friss élményem: az új könyvemet egy hónapja adtam le. Azzal, hogy teljesen kész. Azóta szinte minden nap jöttek újabb és újabb kérdések, javítási javaslatok. És csakugyan: az esetek kilencven százalékában jogosan.

Egy magyar egyetemen úgy jelenhet meg tankönyv, hogy a szerző után először a diákok olvassák? Vagy nem volt senki, aki szólni mert volna a Mesternek, hogy Drága Tanár Úr, ezt, ekkora gonosz hülyeséget itt, Európában már nem lehet? 

Sőt: nem illik...

 .

Élhetetlen

Az EU statisztikai hivatala szerint legalább kétszázezer magyar állampolgár lakik más EU-országokban hivatalosan. A Tárki felmérése szerint a 30 év alattiak 48 százaléka, az idősebbek 31 százaléka, a munkanélküliek 28 százaléka tervezi, hogy külföldre megy.

Orbán Viktor erre ezt bírja mondani - kivételesen többes szám első személyben – és föltéve, hogy a hatalomban hagyjuk: „képesek leszünk olyan Magyarországot ácsolni, ahová néhány év múlva visszajönnek a ma idegen földön szerencsét próbáló fiataljaink is.” (Nem szerencsét próbálnak, hanem menekülnek.)

Épelméjű ember csak azt gondolhatja erről, amit Bajnai Gordon mondott:  „mi nem olyan országot akarunk a gyerekeinknek, amelybe egyszer talán majd jó lesz visszatérni, hanem olyat, ahonnan nincs miért elmenni.” 

Szembe kellene nézni azzal, hogy Magyarország népe az elmúlt száz esztendőben soha nem volt képes olyan állapotokat teremteni, amikor a lakosság túlságosan jelentős része ne vágyott volna elmenni innen.  A magyar olyan nép, amelyik hiába teremti magát újra és újra, folyamatosan fogy. (Most már akkor is fogynánk, ha nem menne el innen senki.)  Nem csak arról van szó, hogy bizonyos periódusokban kifejezetten éheznek az emberek, hanem arról is, hogy még a jó időszakokban is rosszul érzik magukat azok, akik többre vágynak, mint ami itt elérhető. Ráadásul nem csak azzal kell szembenéznünk, hogy egy évszázad alatt elment vagy elmenekült innen legalább hárommillió ember, hanem azzal is, hogy a halálba küldtünk legalább egymilliót. Mégsem elég a termés, a termék, a lehetőség. Pedig föld van, az oktatás és a kultúra időnként világszínvonalú, tele vagyunk szorgalmas és okos emberekkel. Hogy aztán ennek a rémisztő jelenségnek mi az oka, azt jó lenne kideríteni és megbeszélni.

Orbánnak volt lehetősége, eljátszotta, így aztán mindegy, mit mond. De ha az ellenzéknek nem lesz rövid időn belül világos terve arra, hogy ezt az átkozott állapotot miképpen lehetne megszüntetni, akkor kár kormányt váltani, kár rezsimet váltani, és kár visszaállítani a köztársaságot. Egy élhetetlen országban persze jobb, ha demokrácia van, de az is minek.

 .

56

Rákos Sándor jegyzetfüzetéből

A héten az egyik fiatal kollégám megkért, hogy meséljek 56-ról. Persze kinevettem, hiszen négy éves voltam akkor. Mit mesélhetnék?

Hanem: abban segíthetek, hogy mire vigyázzon, ha legközelebb (nem annyira fülke) forradalom lesz. Ne hagyja, hogy a gyereke a Klubrádiót halgassa! A többit meg pláne ne! Mert az én szüleim úgy jártak velem, hogy ötvenhétben ellátogattunk egy Lad nevű faluba, ahol a nagybátyám volt az állatorvos, én eltűntem, és a harmadik házban találtak meg: egy hokedlin álltam és éppen arról szónokoltam, hogy megtanultam Budapesten, hogyan kell fölakasztani a kommunistákat. Meg arról, hogy Nagy Imre rendes ember, Kádár János gazember.

Szerencsére a derék sváb földművesek nem jelentették föl a családomat, mert akkor apám alighanem üldögélt volna egy kicsit azért, amit összehallgatóztam és vissza papagájkodtam a Szabad Európa Rádióból.

Amúgy nem érdemelte volna meg, mert például amikor anyám az alig egyéves öcsém mellől elindult a Körtérre, hogy fölvegye a fegyveres harcot, utána ment, jól megpofozta és hazahozta. (Isten és a feministák bocsássák meg, de vannak kiélezett történelmi pillanatok, amikor egy-két pofon életmentőnek bizonyulhat.)

Fura emlékeim vannak abból az időszakból, amikor Nagy Imre felesége néha nálunk volt vendégségben. Erről tudni kell, hogy a nagyapám Nagy Imre iskolatársa volt, a nagyanyám pedig valami kórházban találkozott a feleségével. Nem volt az a típus, aki ne merte volna meghívni egy kivégzett politikus özvegyét. Én persze ott játszottam a szobában, és megint hallgatóztam. Kristálytisztán emlékszem, hogy azt mondta: nem hiszi el, hogy az urát fölakasztották. Már a börtön előtt voltak szívrohamai, nyilván megint jött egy, abba halt bele, de Kádár ezt nem meri bevallani, mert senkise hinné el. (Később rákérdeztem: a nagyanyám megerősítette, hogy csakugyan ezzel vigasztalta magát.)

Aztán már nagyon érdekelt 56. Szembesültem a lábuknál fogva fölakasztott, meglincselt emberek képeivel,  mesélt mindenki, akit rá tudtam venni. Egy idő után azt gondoltam, hogy csakugyan csodás történelmi pillanat volt, de példátlan - vagy éppen szokásos - volt a mocsok is, ami vele járt. Nem csak a lincselések, hanem bizony-bizony az is, hogy följöttek a felszínre olyan eszmék és “értékek” is, amelyeket örökre el kellene felejteni. (Nem is értem, hogy 89-ben miért nem gondoltunk erre - vagy legalább azok, akik csakugyan átélték 56-ot.) Az elemi emberi gonoszság éppen úgy működött, mint a legcsodásabb emberi szabadság. 

Ami mélyen és örökre belém vésődött az az volt, amikor Nagy Imre és társai sírjait fölnyitották és kiderült, hogy összedrótozott végtagokkal, arccal a föld felé temették őket. 

Érdekes, hogy ezen a héten két ezzel összefüggő hírt olvastam. Az egyik: “Az angliai, devoni Kitty Jay az 1700-as évek végén önkezével vetett véget életének. Nem kapott egyházi temetést, sőt, egy kereszteződésbe helyezték sírját, hogy lelke sose találjon nyugalomra, és örökké itt kelljen bolyongania.”

A másik, egy tázlári ásatásról, egy arccal a föld felé, a többi halotthoz képest ellentétes irányú tájolással temetett emberről: “A régész szerint a halott fejéhez elhelyezett három sarló feltételezhetően a visszajáró halottól való félelemből fakadt.”

Egy népet arról lehet megítélni, hogy miképpen bánik a halottaival. Ahol az egyik oldal fára, lábuknál fogva akaszt embereket, majd lehugyozzák őket, miután a szívüket kivágták, és ahol a másik oldal arccal a pokol felé temet miniszterelnököt, ott örüljünk, ha csak fülkeforradalom van. És ne legyen más cél, mint a fülkeforradalmárokat szépen, békésen visszatuszkolni a fülkéikbe. Minden más olyan pusztítással jár, amit évtizedekig lehetetlen kiheverni. Ne adjunk alkalmat arra, hogy kijöjjön belőlünk az ember!

Ennyit tudtam mondani a fiatal kollégának.

 .

El kell dönteni

Most majd sokminden tisztázódik. Lélekben. Van még pár nap arra, hogy mindenki eldöntse, mit csinál október 23-án. El kell döntenünk - végleg -, hogy köztársaságiak vagyunk vagy orbánisták. Kérdés az is, hogy hány egykori Fidesz-szavazó jelenik meg valamelyik ellenzéki tüntetésen. És az is persze, hogy az orbáni hatalom hány embert tud rávenni a békemenetelésre. (Ne csúfoljuk azokat, akik hittel tüntetnek majd Orbán mellet! Joguk van a saját igazságukhoz. Ahhoz is, hogy Bencsik, Bayer és Fritz Tamás egetverő ostobaságait elhiggyék.)

Kérdés, hogy akik mennének az ellenzéki tüntetésekre, megzavarodnak-e attól, hogy az ellenzéki- és civilnek mondott vezetők még mindig azzal vannak elfoglalva, hogy ki kivel, és hogyan, és kivel miért nem. Azt hiszem, az a helyes, ha mindenki elmegy mindenhova, ahol azt reméli, hogy jól érzi majd magát.

Ha  a vezetők még nem is képesek rá, jó lenne, ha legalább mi megértenénk a tapintat jelentőségét. Ahol azt kérik, hogy ne pártoskodjunk, ott inkább diszkréten, vagy úgy se jelezzük, hogy mit képviselünk. Kár provokálni egymást, ha amúgy mindannyian ugyanazt akartjuk: Orbán és sunyi diktatúrájának takarodását. Úgy viselkedjünk, ahogy majd a Magyar Köztársaságban élni szeretnénk! Most ne törődjünk a vezetőkkel! Aki nem hajlandó szövetkezni, attól hamarosan úgyis elbúcsúzunk.

Azért megyünk tüntetésre, hogy együtt legyünk, és érezzük azt a semmihez sem hasonlítható aurát, ami emberek tízezreinek lelkéből sugárzik. A közös akaratot.

Akkor is fontos ez, ha nincs olyan szerencsénk, mint az ötvenhatosoknak: aligha lesz úgy, hogy egyik napról a másikra elzavarhatjuk Orbánt és nyomorult kormányát. Kicsit gyávák és tunyák vagyunk. Jobb országokban ehhez elég lenne Matolcsy eheti csomagja, de pláne annak a puszta híre is, hogy oldalanként majdnem félmillióért írogat tanulmányokat a kormánynak a Századvég. Ennél erkölcstelenebb és korruptabb már nem lesz a kormányzás.

De mi hagyjuk az ilyesmit. Mert ugyanolyan gyávák vagyunk, mint amilyen erkölcstelen Orbán és csapata. Ez jutott. Most már arra kellene erősen készülni, hogy ez a hatalom bármikor összeomolhat.

Jó időben, jó emberek között jó ám érezni, hogy milyen erősek is lehetnénk, ha mernénk.

 .

Pávatánc hülyéknek?

Orbán szerint a nyugdíjakat nem a jogszabályok miatt védi a kabinet, hanem azért, mert ő megígérte ezt a nyugdíjasoknak. Mondja ezt elképesztő fölfuvalkodottságában azután, hogy választási ígérete ellenére emberek százezreinek magánnyugdíj-megtakarítását rekvirálta.

Valamit tisztázni kellene vele: a modern európai államok nem a kegyes vezetők ígéreteire épülnek, hanem a törvényekre. Ha egy miniszterelnök kényére és kedvére vagyunk utalva, akkor egészen biztosan rosszul járunk. Pláne, ha úgy esik szét a jogállam, mint Orbán alatt.

Szombaton meg - érezvén az egyre nagyobb feszültséget a magyar vidéken - ezzel állt elő:"Ha nem hátrálunk meg, ha nem hagy el az erőnk", 2013-ban olyan változások történnek a magyar mezőgazdaságban, amelyekre 50-100 éve nem volt példa. Az új földtörvény modern agráriumot teremt majd: a szocialista mezőgazdaság szocializmust túlélt híveinek kora ugyanis lejárt. 

Az biztosan lejárt, miután 2012-ben a Fidesz-közeli birtokrekvirálások megteremtették a legeslegújabbkori nemzeti feudalizmus alapjait. Erre csakugyan nem volt példa nemzetemlékezet óta.

Tényleg azt hiszi Orbán, hogy a parasztokat is annyira hülyének lehet nézni, mint például a pedagógusokat?

Előbb-utóbb meg kell hátrálnia annak, akinek minden ereje a pávatáncban merül ki.

 .

Szégyenünk

Megrázóan szomorú hír, hogy emberi jogi aggályok miatt visszautasította a Magyar PEN Club által első alkalommal odaítélt Janus Pannonius-díj nagydíját Lawrence Ferlinghetti amerikai költő.

„Mivel a díjat jelenleg részben a magyar kormány finanszírozza, és mivel a jobboldali rezsim politikája a tekintélyelvű irányítás felé, következésképpen a szabad véleménynyilvánítás és a polgári szabadságjogok korlátozása felé tolódik, nem tartom lehetségesnek, hogy (...) elfogadjam a díjat" – írta levelében a beat nemzedék kiemelkedő költője.

Baljós dolog, ha „egyfajta költői Nobel-díj”-nak megálmodott kitüntetést mindjárt az első kiválasztott visszautasítja, ráadásul azzal, hogy  az adományozó állam méltatlan, vagyis ne tüntetgessen ki senkit addig, amíg nincs rá erkölcsi alapja.

Ezt mondom hónapok óta: az orbáni hatalom az erkölcstelenségébe bukik bele. Addig ez - ha úgy tetszik - nemzeti magánügyünk, amíg szembe nem kell néznünk azzal, hogy világhírű művészek is így találják ezt kívánatosnak.

Szégyenünkben is meg kell értenünk Lawrence Ferlinghettit. Gondoljuk arra, hogy aligha lenne ma olyan magyar költő, aki díjat venne át, mondjuk Lukasenka Fehéroroszországában. 

 .

Hír és érték

Tegnap a kormány iemefező hirdetésnek csak a Népszavát érintő visszavonásáról lapunk közleményt akart megjelentetni az MTI segítségével. Ám a belpolitikai rovat munkatársának indoklása szerint az azért nem jelenhetett meg, mert "nincs hírértéke".

Nincs, hát nincs. Annak van hírértéke, hogy a Magyar Távirati Iroda ilyen munkatársakat alkalmaz.

Meg annak, amit a külügyek minisztere mondott. Martonyi János szerint a médiatörvény a külföldi aggodalmakkal ellentétben nem korlátozta az újságírók szabadságát, a demokratikus intézmények működnek, az igazságszolgáltatás független, a sajtó szabad. 

Nem lehet könnyű Martonyi Jánosnak lenni, hiszen pontosan tudja, hogy  amit mond az csak úgy igaz, ha relativizáljuk a szabadság fogalmát. Ha elfogadjuk, hogy egy médiatörvény akkor is médiatörvény, ha gyalázatos, a közszolgálati médiarendszer - beleértve az MTI-t - akkor is szabad, ha pártszolgálatos, és lehet független igazságszolgáltatásról beszélni, ha a hatóság nem hajtja végre az ítéleteket.

Médiaszabadság vagy van, vagy nincs. Ha a magyar sajtószabadsággal kapcsolatban akár csak a legcsekélyebb hírértékű gyanú, pláne aggodalom is fölbukkan a világsajtóban, akkor nincs sajtószabadság. Ezért kérdezgetik néha erről Martonyi minisztert. Fölöslegesen. Értékrend nélkül élő ember.

 .

Világnemzeti békehuszárság

Megint lesz békemenet, megint megtudjuk, hogy milyen sokan vannak a hazafiak, és azt is, hogy nem közpénzből fizetik az egészet.

Csak azt nem értem, hogy ha Orbán nem akar az IMF-től kölcsönt, akkor miért nem mondja meg inkább világosan, hogy nem akar, és kész. Ahogy megmondta, nagyon világosan, jóelőre, hogy ha jön az IMF, akkor ő megy. És nem akar menni! Meggondolta magát! Ő hívta őket! Van ilyen: az elhivatott politikusok többnyire ragaszkodnak a hatalomhoz. Fölösleges, hogy vitéz Bencsik András parádés békehuszár maskarában vonuljon a nép előtt és kardot rántva azt ordítozza, hogy  "inkább vállaljuk az átmeneti szegénységet, mint az örökös rabigát.”

Nem kell ehhez a népet föl-alá hurcibálni! Tessék kimondani: inkább fizetjük a magasabb kamatokat, százmilliárdokat, és ezért a szegények legyenek még szegényebbek, mint hogy Orbánról lemondjunk! Ennyi! Nevetséges azt harsogni, hogy az IMF a nemzet rabigába taszítását, a hadiárvák sanyargatását várja. Már mindenki tudja, hogy ez színtiszta hazudozás.

Bencsik András nevezte először Vezénylő Tábornoknak a Felcsúti Fejedelmet. Csak nehogy az legyen, hogy erre való hivatkozással ő is magára kap valami világnemzeti szabadságharcos huszártábornoki uniformist és abban ereszkedik oda a békemenőkhöz! Mert akkor összepipiljük magunkat a röhögéstől. 

 .

Orbán “halála”

Két éve figyelhetjük ámulva, hogy mikor kit, kiket sért meg halálosan a fejedelmi férfiú és udvartartása. Mintha a háttérben lenne egy szervezet: semmi más dolguk, mint kitalálni, kikre mondjanak olyat központilag, amitől ők halálosan rosszul érzik magukat szégyenükben és dühükben. Most a konyakozó pedagógusok után a testes katonák kerültek sorra. 

Egy ATV-videón az látszik, hogy október 6-án az állami gyásznap alkalmából rendezett megemlékezésen tábornokok magyarázzák Orbán Viktornak, hogyan kell majd térülnie és fordulnia a díszegység előtt. Térül is, fordul is, majd visszafelé jövet megjegyzi az egyik tábornoknak, hogy jól néznek ki a legényeink, meg azt, hogy: „Nincs köztük kövér, az a halálom”.

Persze, csakugyan furán néznének ki a díszegységben a potrohos vitézek, de az szinte biztos, hogy akad párezer olyan egyenruhás Magyarországon, aki súlyfelesleget cipel. Na, ők azok, akik ezentúl nagyokat bujkálnak majd az egységükhöz látogató miniszterelnök elől. 

Lehet, hogy ez mégsem központilag találták ki, csak bekapcsolva maradt a mikrofon, és pocakos focicsatárról kiderült, hogy nem tudja azt a - mocskos hatvannyolcas időkből ránk maradt - szabályt, miszerint távol lévő emberek testére megjegyzést tenni is illetlen dolog. Pláne húsz kiló fölösleggel egy deli tábornokok közelében kacsázva.

 .

Kartotékadat

Van valami rossz érzésem attól, hogy hamarosan minden pénztárgép be lesz kötve a NAV-hoz . Nem amiatt, hogy ez úgysem valósul meg, hacsak nem valami nagyon-nagyon baráti cég érdekelt a példátlanul hatalmas számítógépes üzletben. (Bár vélhetően az egészet a boltosok fizetik majd, amin persze nem lepődnék meg.)

Bemegyek az üzletbe, kártyával fizetek. Megfelelő programmal azonnal tudhatja az egész államszervezet, hogy hol járok, mennyi pénzem van, mit vettem.

Ha ravasz emberként szegénynek állítom be magam, de bármilyen luxuscikket veszek, azonnal kiderül, hogy érdemes utánam nézni, hátha van egy kis fekete jövedelmem is. De ha például rendszeresen alkoholt vásárolok, és a drogfogyasztás bizonyos állások betöltésénél ellenjavalt, akkor az is lehet, hogy rövidesen elvesztem a munkámat. Ha átlagos szexuális érdeklődésem, vagyis kedvelem a pornográfiát, és ezért például efféle filmeket veszek ki a kölcsönzőből, akkor ez is kartotékadat lehet, hogy aztán előbukkanjon, ha például politikai szerepre gondolom magam alkalmasnak. Arról nem is beszélve, hogy már annak se örülök, ha az állam és Kubatov Gábor tudja, milyen újságokat, könyveket veszek, és ebből is látszanak politikai nézeteim.

Át kellene gondolni mégegyszer, hogy amíg vissza nem jön a köztársaság, amíg nem bízhatunk az államban, szabad-e ilyesmibe kezdeni.

 .

Csörcsillségek

Valamiért azokat az embereket szeretem, akik egy mondatban össze tudják foglalni a lényeget. De úgy, hogy az aztán bennem is maradjon. A politikusokat például így osztályozom: mondott-e valami olyasmit, amit megjegyeztem, vagy nem mondott?

Ha mondott, akkor máskor is figyelek rá, ha meg nem, akkor nem is politikus, csak odatették valamelyik pártpolcra. 

Orbán Viktor ebben az értelemben kétségkívül politikus. Egy hétig is képesek vagyunk eldiskurálni akár egyetlen mondatán is.

Itt van például ez, amit egyenesen Ópusztaszeren, vagyis a ma ismert világegyetem kellős közepén mondott: „A Turul madár a magyarok nemzeti azonosságának a jelképe, a magyarok ősképe, melybe mindenki beleszületik, mint a nyelvbe és a történelembe.”

Ez nem igazán jó mondat, mert hosszú és bonyolult. Ezért van az, hogy inkább úgy idézgetjük, hogy a turul az, amibe minden magyar beleszületik. Így már jobb, mert alkalmas arra, hogy alkatunk szerint vagy beájuljunk attól a megtiszteltetéstől, hogy megvilágosít minket, vagy dühösen röhögjük ki a miniszterelnököt. 

Mert ugye személyesen végig kell ezt gondolni: van itt egy jelkép, ez a madár, ami vélhetően valamelyik premagyar törzs totemállata volt. A miheztartás végett szükség volt arra, hogy a törzs képzelt ősanyjával párosodjon, hogy aztán a totemállati erő valami vércsörgedezéssel öröklődjön. 

Ez föltűnően gyakori a történelemben. Lásd: hattyú a görögöknél, hattyú a germánoknál, fehér elefánt Buddha születése előtt éppen jó időben, és bizony a fehér galamb szállt le Szűz Mária közelében is. 

Sok-sok ősi népi poézis van ezekben a történetekben, csak akkor támad baj, ha valaki nem tudja eldönteni, hogy például turul vagy galamb. Csodás pogányság vagy csodás kereszténység? A kettőt nem lehet egy kalitkába zárni, de még az agyunk ketrecébe se. 

Mert a turul, ami amúgy valami sólyomféle - noha inkább sasnak vagy pláne keselyűnek ábrázolják, hogy félelmetesebb legyen -, bizony széttépi és megzabálja a galambot. Ráadásul még kard is van nála. Kicsi esélye a galambnak is van: ha képes kivájni a turul szemét. 

Egyébként képes, mert minden hiedelem ellenére a galamb eléggé agresszív madár. Figyeljék csak meg, hogy mi lesz itt húsz év múlva: turulmentes övezet. Az egyházak már tudják, hogy milyen veszedelemmel állnak szemben, és azt is, hogyan lehet kipusztítani.

Nem lenne baj, ha Orbán néha olyat is mondana, ami összehozza a népet. Pláne ilyenkor, amikor szabadságharc van, és mindenhonnan támadnak minket valami ádáz erők.

Tegnap az interneten találtam egy kis történetet:

"A háború alatt egy brit kormányülésen egy miniszter azzal állt elő, hogy a hadiállapotra tekintettel nullázzák le a kulturális kiadásokat, és a felszabaduló összeget fordítsák fegyverekre. Mire Churchill így válaszolt: „Rendben, de akkor miért is harcolunk?” 

Kiraktam ezt a Facebook-oldalamra. Persze mindenki látott párhuzamot a mai orbáni valósággal. Ám az volt a legérdekesebb, hogy az egyik barátom - a Szabad Európa Rádió egykori munkatársa - hamar kiderítette, hogy ezt Churcill nem is mondta.

Vagyis: az egykori nagybrit miniszterelnök annyira jókat mondott életében, hogy hitelesen lehet rá hivatkozva történeteket és  mondásokat hamisítani - föltéve, hogy azok zseniálisak. Ez már lépés a halhatatlanság felé: lásd Mátyás király történeteit és mondásait.

Ha lenne pénzem és időm, pályázatot írnék ki például a “szinte Orbán” mondásokra. Bár tartok tőle, hogy olyanok jönnének be, hogy “a ló az, ami alattunk vágtat, de fülbe súgással nem tudjuk irányítani”, “a csatahajónk akkor is átér a túlpartra, ha az út felét tengeralattjáróként tesszük meg”, “a magyar szíve akkor is a bütykös sámándobok ütemére dobban, amikor a Magyarok nagyasszonyához imádkozik”. 

Attól tartok, hogy ebből nem lesz egyhamar se csörcsillség, se mátyáskirályság.

(Klubrádió, Hetes Stúdió: 4 perc 45 másodperc után)

 .

Áldás

Egy cigányasszony állt elém. Azt mondta, ha adok pénzt, jósol.

Adtam neki kétszázat, és megkértem, hogy ne jósoljon, mert nem vagyok kíváncsi a jövőmre.

Miért, azt kérdezte.

Mert untig elég nekem a múltam ahhoz, hogy eleget retteghessek.

Másnap a cigányasszony megint elém állt. Hogy mennyit adok, ha nem jósol. Megint adtam neki kétszázat.

Erre fölháborodott, de úgy nevetve, hogy mit képzelek róla, hogy ő ennyiért nem dolgozik.

Erre kapott még ötszázat.

De aztán eszembe jutott valami.

Kikaptam az ujjai közül a pénzt, amin nagyon meglepődött, és azt mondtam neki, hogy ezret adok, ha megátkoz.

Akkor már elvesztette minden méltóságát, zavartan nézett.

Azt mondtam neki, hogy nekem annyira csodás, annyira szerencsés életem volt, annyira boldog vagyok most is, hogy már unom. 

Itt az ideje, hogy forduljon a sorsom.

Rémülten hátrébb lépett, fölemelte a karjait, széttárta az ujjait, és megáldott.

Aztán elszaladt.

 .