Kihalófélben

A héten a kezembe került a romániai Új Magyar Szó. A címlapon az a kérdés harsánykodott, hogy: “Kihalófélben Románia?”. Meglepődtem, mert eddig abban a meggyőződésben voltam, hogy Románia népe szépen szaporodik, - velünk ellentétben, sőt ott is a magyarok fogynak - ezért aztán azonnal belemélyedtem az aggódást tükröző című kitűnő írásba. 

Megtudtam, hogy a születések száma tíz százalékkal csökkent az első félévben. És ennek bizony az az oka, hogy a családok halogatják a gyerekvállalást, a gazdasági válság és a megszorító szociálpolitika bizonytalanságot vált ki. Ami viszont figyelemre méltó, az az, hogy a családalapításban a magyar értelmiségiek az élenjárók: nem ritka a három-négy gyerek köreikben. Romániában, vagyis Erdélyben és más magyarlakta vidékeken.

Az írás figyelmeztet a következményekre: amennyiben a tendencia tartós lesz, 15-20 év múlva egy dolgozó két nyugdíjast tart majd el, ami gyakorlatilag a társadalombiztosítási rendszer összeomlását jelenti. Ilyeneket évek óta olvashatunk a magyarországi, sőt más európai országok lapjaiban is.

A pillanatnyi magyar viszonyokról az év első negyedére találtam adatot: talán nem is olyan meglepő módon nálunk is éppen tíz százalékkal kevesebb gyerek született, mint egy éve. (Arról nem találtam adatot, hogy a Magyarországon élő román nemzetiségű értelmiségiek szaporodási rátája hogyan alakult mostanában.) 

Nyilván nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, hogy az okok hasonlóak: válságban, bizonytalanságban, megszorítások, jogfosztások idején a gyerekáldásra tudatosan várók óvatosabbak lesznek. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy a gyerekvállalásra érett, a családot csakugyan körültekintően építő fiatal házaspárok jelentős része éppen mostanában hullik alá az adósságcsapdába, pláne nincs mit csodálkozni.

A kelet-európai előrejelzésekben még nem szerepel az, hogy mi történik akkor, ha a fiatalok kiszorulván az egyetemekről vagy a munkapiacról, külföldre mennek. Ez már csak azért is figyelmet érdemelne, mert ma bármilyen politikai színezetű társaságban ez az állandóan fölbukkanó téma, még Orbán és Gyurcsány szidalmazását is megelőzi, hogy el kellene menni az országból. Nem csak gazdasági, hanem politikai okokból. 

Az, hogy ez nem véneknek való vidék, régóta tudjuk, de azzal csak mostanában szembesülünk, hogy az ifjak mennyire nem találják élhetőnek ezt a gazdasági és politikai környezetet. Mi van akkor, ha olyan tömegben vándorolnak el, hogy a végén nem két nyugdíjas jut egy dolgozóra, hanem három-négy. És mi van akkor, ha azok a dolgozók is többségükben alulképzettek lesznek, hiszen a legtanultabbak tudnak munkát találni más országokban?

Ehhez képest nálunk akkora, de akkora nemzetpolitika van, hogy attól zeng minden. Ebben van lelkesítés, kötelesség, kereszténykedés, sulykolás éppen úgy, mint zsarolás: ha egyetemre akarsz menni, alá kell írnod, hogy az országban maradsz, különben vissza kell fizetned az oktatás árát. Például. És benne van az az új paradigma, immár az alaptörvényben is, hogy az állam ezentúl nem annyira köteles nyugdíjat adni, viszont a gyerek köteles eltartani a szüleit.

Az az érzésem, hogy nincs más út, mint az, hogy mindenki nézzen szembe a saját lehetőségeivel. Addig kell kitalálni, hogyan lehet életben maradni, amíg van rá idő. Az biztos, hogy az új államszerkezetre az eddiginél is mérsékeltebben számíthatunk majd öregkorunkban. Paradigmát kell váltani. Első lépésként - ahol lehetőség van rá - talán meg kell tanulni veteményezni, csirkét tartani, gombászni, fényt enni.

És persze figyeljük Romániát, a környező országokat, hátha lesz olyan hatalom, amelyik képes akkora reményt adni az embereknek, hogy azok ismét élhetőnek látják a világot. Talán ebben versenyezzünk egymással. Csak nehogy az legyen a vége, hogy a fiatalok nyugatabbra, az öregeink keletebbre költöznek, és teljesen kiürül az ország.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

 .

Minek, nemzeti, vadászvegza, BIBLIA KENYÉR

De minek nekem a hatalom, ha azt látom, hogy mindenki utál, mindenki nyomorultul érzi magát, kínos az egész? Minek? Minek, ha nem jóra használom, hanem csak rombolásra, mások megalázására, jogok fosztására?

A Magyarország és nem a Hungary felirat szerepel majd a magyar olimpikonok mezén a 2012-es londoni olimpián - mondta Kovács István, a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségi tagja. Ez nyilván akkora öntudatot ad majd a sportolóknak, hogy vesztes helyzetekből is győznek. Már csak azt nem értem, hogyan kerülhette el a kormány figyelmét az, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság még mindig nem "Nemzeti". (Most szólok: sokba kerül ám majd, ha az utolsó pillanatban kell minden mezt rovásírásosra lecserélni.)

Olvasom, hogy "helyreállítjuk a magyar vadászat becsületét, és hathatós lépéseket teszünk a magyar vadászok vegzálásának megszüntetéséért" - mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az Országos Vadásznapon. Egyebek mellett ezt úgy gondolja elintézni, hogy a vadászokat hivatalos személyeknek kívánja elismertetni. Mivel nálunk a focistákat is erősen vegzálják, még Orbán jelenlétében is, talán az is lehet, hogy belőlük meg ő csináltat hivatalost.

BIBLIA KENYÉR ® (!) "Ezt küldi az ég". CBA, természetesen.

 .

Alap, Réthelyi, végelszámolás, D-Day

David:  Marat halála

Azt az alapot, amit Réthelyi miniszter úr emleget, mint amibe a diplomásoknak jövedelmük egy részét be kell majd fizetni, nem úgy hívják véletlenül, hogy személyi jövedelemadó? (Amiből a diplomás egy normális országban többet fizet, mint az, aki nem tanult tovább, például azért, hogy fönntartsák az oktatási rendszert.)

Miért van az, hogy erről a száznyolcvan forinton való végelszámolásról az jut eszembe, hogy hány fideszes frakciótagnak lehet svájcifrankos hitele? És az, hogy már le is van vajazva, hogy melyik banknál kapnak valami kedvezményes kölcsönt. (Tudtam, hogy valamit kitalálnak, ami jóformán csak nekik jó. Figyelni fogunk ám! Nem mintha az ilyesmi miatt aggódnának vagy szégyenkeznének.)

Nem szeretnék beleszólni a D-Day szervezésébe, de gondolják végig, hogy érdemes-e a forgalomlassítást bevetni az Orbán-ellen. Sokszor vizsgáltam lassításkor az álló sorokat és úgy találtam, hogy nagyjából minden tizedik autóban van valaki, akivel szemben kifejezetten visszataszító, ha állásra kényszerítik. Ilyenek például a terhes nők, a gyerekek, a rokkantak, az öregek. Ha csak velük számolunk, akkor is kár ennyi embert - jogosan - maguk ellen fordítani. 

 .

Orbán nemzetbiztonságos?

A Wikileaksen kiszivárgott egy távirat: "Megtanultam, hogy amikor esélyed van megölni riválisodat, akkor nem gondolkozol, hanem megteszed" - mondá állítólag egyszer  Orbán Viktor valakinek, mindegy is kinek. 

Azért jó lenne, ha mi, helyette is elgondolkoznánk ezen a mondaton. Biztos az, hogy teljesen rendben van, hogy egy így gondolkozó ember vezeti az országot? Akiről ráadásul hosszú évek alatt bebizonyosodott, hogy ez nem csak afféle hencegés, hanem maga a színtiszta valóság.

Hogy egészen pontosan fogalmazzak: nincs ennek a dolognak nemzetbiztonsági kockázata?

Nem egyedül dolgozik persze: például egy másik szószátyár, bizonyos Semjén Zsolt nevű lándzsakeresztény elpöttyentette, hogy Orbán legfőbb ellenfelének karaktergyilkolására ő kapott megbízást, és ezt végre is hajtotta.

Már önmagában az is egy alapos elmevizsgálatot érdemel, ha valaki - bár tudván tudja, hogy szavait mások, az ország sorsára befolyással bíró emberek is meg fogják ismerni -, nem tud ellenállni a kamaszosan nagyképű kinyilatkoztatási kényszernek. 

Nyilván erre az a fölmentő válasz, hogy ez csak duma. De, ha valaki ilyesmit mond a polgári életben, akkor az is lehet, hogy fölkelti a hatóság figyelmét. Legalábbis én úgy vélem, hogy ha egy normális társadalomban én azt mondom a tanítónéninek, hogy “ha a hülye gyerek visszapofázik, akkor azonnal leordítom a fejét, és kirugdosom a szobából, mert tanulja meg, ki az úr a háznál, idejében bele kell verni, hogy nem nőhet a fejemre”, akkor a tanító néni ezt bepusmogja a védőnőnek, vagy valakinek. Aztán lehet, hogy meghitt elmegyógyászati beszélgetés lesz a vége.

Azon, hogy egy ilyen ember a hatalommal visszaélve egyre színtisztább diktatúrát épít, nincs mit csodálkozni. Még a felszínes szemlélődő is látja, hogy zsarolható vagy szolgalelkű emberekkel veszi körül magát - amint az zsarnoki körökben mindigis szokás -, akik hűen szolgálják gyilkolászási hajlamait. Azon persze még a hívek, sőt a pártbeosztottak is elgondolkozhatnának, hogy ami most például a volt miniszterelnökök felelősségrevonási játszmájában folyik, olyan rendet teremt, amelynek aztán bárki áldozata lehet. Ha nem lehetett őket száz százalékig porba taposni, akkor adjuk át a feladatot az ügyészeinknek, legyen száronvezetés, esetleg börtön a vége. 

Az is pszichiátriai vizsgálat tárgya lehetne, hogy miért gondolja egy miniszterelnök, hogy - a focistákat és pár kiszemelt egyházat kivéve - a társadalom minden rétegét meg kell leckéztetni, miféle “eszmei” nagyképűség kell ahhoz, hogy forradalmat kiáltva évszázadok alatt vérrel és verejtékkel létrehozott jogrendet töröljön el. Nincs ebben az, hogy aki úgy gondolja, hogy megölheti a riválisokat, az megalázhatja, sőt büntetheti a saját népét is? Azt a hűtlen népet, amelyik kétszer merészelte őt cserben hagyni. 

Hívei is elgondolkodhatnának végre: ha befejezi a külső ellenséggel való leszámolást, az ilyen ember a szokásos forgatókönyv szerint megtalálja a belsőket is. Azt persze fölfuvalkodottságában még nem látja, hogy magának is csapdát épít. Az lesz a vége, hogy vagy börtönben vagy elmegyógyintézetben végzi. Így megy ez évezredek óta, mert a népek csak rövid ideig hülyíthetők, aztán egyszercsak elkezdenek számolni a nemzetbiztonsági kockázatokkal. Bár ezt mégis inkább “igazságnak” mondják.

 .

Egy táskahordozóról

„Gréczy úgy viselkedik, mint Gyurcsány Ferenc utolsó fegyverhordozója, márpedig aki így viselkedik, az ne játssza el a független újságírót.” - mondta Horn Gábor. Mint hosszú időn át szerkesztője, tanúsítom, hogy soha nem játszotta el. Mindig nyilvánvalóvá tette, hogy Gyurcsány Ferenc barátja. Az írásaiban is. Sok vitám volt emiatt, kollégákkal, politikusokkal is, mert úgy gondolom, hogy mára - a kilencvenes évek közepe óta - hazuggá vált a független újságíró póza. Azt is lehet becsülni, ha valaki nem tesz úgy, mintha. A polgári lét feltételeinek hiánya miatt kénytelenek vagyunk pártokat, politikai csoportokat szolgálni. A kérdés csak az, hogy elvtelenül, vagy azért marad még némi gerincfélénk. Gyarmati, gyepűvidéki viszonyok ezek, de ez van: igény lenne a függetlenségre, csak az emberek nem tudják megfizetni. Ez ennyire egyszerű. A pártok tudnák megfizetni, de megszerzett pozícióikkal anyagi és erkölcsi értelemben is szolgasorban tartják a sajtót. Ezért majd egyszer megfizetnek, de most praktikusnak tűnik. Alig van már független szerkesztőség ebben az országban.

Gyurcsány Ferencet ugyan némiképp felelősnek tartom azért, ami a baloldali médiarendszerrel történt, ám azt el kellett fogadnom, hogy ezzel indokolta aligcselekvését: nem nagyon tud segíteni, mert „lopott pénzből nem”.

Gréczy Zsoltban azt becsülöm, hogy Gyurcsány Ferenc bukása után sem fordított hátat neki, ez egy pillanatra sem merült föl benne, noha kaphatott volna megfelelő állást – például Gyurcsány ellenfeleinek jóvoltából. Akik ma is olyanokat terjesztenek róla, hogy milliókat keres, pártpénzből persze, ésatöbbi. Kicsit mocskos, kicsit piti, de nagyon magyar. Nem véletlen, hogy olyanok terjesztik, akik Gréczyhez képest a tizedét sem teszik a magyar baloldalért. Mondataik, cselekedeteik, arcuk ismeretlen a jobb sorsra érdemes, ám még mindig bizakodó, várakozó népség köreiben. 

Zsoltot szinte gyerekkora óta ismerem. Meggyőződésem, hogy éppen ezért nem fordított hátat Gyurcsánynak, mert nem a táskahordozója, hanem a barátja. Van ilyen. És van olyan is, hogy valaki túl az érdekeken is szolgál egy gondolatot, egy ügyet. Akkor is, ha hosszú-hosszú időre reménye sincs arra, hogy amit képvisel, azt az emberek többsége elfogadja, pláne arra, hogy a hatalom közelébe engedje.

Azt meg, hogy Horn Gábor minek beszél ilyeneket, nem tudom. Nem értem. Nekem is barátom Kuncze Gábor, én is sajnálom, hogy nincs műsora az ATV-ben, de aligha hiszem, hogy érdemes egymás gyalázásával még mélyebbre jutni abban a kútban, amelyben mi, nem orbánisták lakunk.

 .

Szakmailag

Az egyik kollégám fölhívott, hogy segítsek neki, legyek kedves leírni pár sorban, hogy milyen jó és kellemetlen dolgok értek az utóbbi két hétben. A munkámban, a szakmámban és az életemben. Ezt válaszoltam.

Megyek be a szerkesztőségbe. Az egyik kollégám kérdezi, hogy olvastam-e, mi van a Magyar Hírlapban Németh Péterről. Mondom: hallottam. Nem szoktam Magyar Hírlapot olvasni. Akkor inkább a harmincas évek náci lapjait lapozgatom. Annak legalább tudom, mi lett a vége. Vagy az ötvenes évek kommunista sajtóját, mert az is tanulságos, és annak is tudom.

Különben is, amióta a saját könyvelőmről - a saját irodájában, ahol egy asztalnál ültünk -, azt olvastam, hogy elmenekült az országból, még piti ügyekben sem nagyon találom hitelesnek ezt a lapot.

De csak olvassam el. Mert a dilettantizmus is tanulságos.

Na, beleolvastam. Azt írja, hogy Összesen bruttó 24 millió 669 ezer forintot keresett Németh Péter, a Népszava főszerkesztője a VII. kerületben, az előzetes letartóztatásban ülő Hunvald György (MSZP) volt polgármester időszakában – tudta meg a Magyar Hírlap.

Na akkor ebben minden benne van. Németh Péter iszonyatosan sokat keresett, tehát Hunvald bűntársa. Csoda, hogy eddig nem jöttek érte. Aztán meg közlik, hogy azért leplezik le Németh Pétert, mert a Népszava támadja az új kerületi vezetőséget és a polgármestert. Ezt így megmondják. Hogy ez bosszú. Hogy ők bérbosszulnak. (Véletlenül Stefka főszerkesztőt emberemlékezet óta Bérborznak csúfolják a szakmában.) Nyilván arra gondolnak, hogy ezután Péter majd kétszer is meggondolja. Tévednek. 

Kemény csapás! Csak ugye kénytelenek leírni, hogy ezt Péter főszerkesztőként kapta az erzsébetvárosi televízióban. Munkabér gyanánt. Hat év alatt. Ami azt jelenti, hogy el kell osztani hatszor tizenkét felé, vagyis kapott olyan 340 ezer körül, bruttóban persze - és most azért se számolom ki, hogy az mennyi nettóban.

(Meg is jegyeztem később, hogy elég nagy balek volt, ha ennyiért vállalta a főszerkesztőséget. Azt hittem, hogy legalább félmilliót kapott.)

Na erre még rátesznek egy lapáttal: “Közeli munkatársa, Kaczvinszky Barbara főszerkesztő-helyettes, szerkesztő-műsorvezető 2006 és 2011 közötti időszakban bruttó bérként összesen 14 millió 446 ezer 690 forinthoz jutott az Erzsébetvárosi Média Nonprofit Kft.-től.” 

Nem fogom kiszámolni, hogy az mennyi, de ha úgy adom össze, hogy öt év alatt heti öt műsort kell ennyiért csinálni, akkor kijön darabjára olyan bruttó tízezer. Ami azért nem olyan nagyon sok. Mondhatni: kevéske.

Arra meg, hogy Barbara mennyire volt a szocialisták embere, jellemző, hogy indult választáson - függetlenként. Onnan tudom, hogy egyszer pont akkor beszéltem vele, és megkérdeztem, miért nem szocialistaként indul. (Nem árulom el a derék magyarhírlaposoknak, hogy mit válaszolt, pedig örülnének.)

Aztán összeadják a pénzt, hogy még nagyobb legyen:

 “Némethék így ezekben az években több mint 39 millió forintnyi közpénzért dolgoztak a VII. kerületnek.”

Már Némethékről ír a lap. Ha ennyire hülyének nézik az olvasóikat, akkor meg is érdemlik őket az olvasók.

És ezek a kollégák annyira ostobák, hogy azt hiszik, nem tudom meg öt perc alatt, hogy a mostani főszerkesztő mennyit keres. 

Véletlenül nagyjából annyit, mint Péter és Barbara együttvéve: 510 ezret. Nem balek, az biztos.

A következő meg az lesz, hogy a hírlapos ismerőseimmel megszereztetem a főszerkesztőjük fizetését. Aztán megnézzük, hogy a Bérborz hány éve főszerkesztő, és szépen összeadom. Hogy érezze ő is.

De volt egy jó élményem is: a Kertész Ákos ügyben megkeresett Pilhál Tamás a Magyar Nemzet újságírója. Hosszú évek óta először fordult elő, hogy korrekt módon, tisztességes hangnemben, egymás álláspontját megértve, egymás helyzetét tiszteletben tartva kommunikáltunk egy jobboldali kollégával. Élmény volt.

A Magánéletben a legsúlyosabb az volt, amikor az év legmelegebb napján, csicsergős reggelen, hétkor, tigázos egyenruhában megjelent két ember azzal, hogy ellenőrizniük kell a gázórát. Mondtam, hogy egy hónapja ellenőrizték. Erre ők: erre kaptak utasítást. De persze beengedtem őket. El is kezdték az ellenőrzést, lefényképezték az állást, matattak. Aztán az egyik közölte, hogy utasításuk van arra, hogy lezárják.

Teljesen gyanútlan voltam. Azt hittem, hogy ott, azonnal infarktust kapok. Kérdeztem, hogy miért. Erre ők: nem tudják, de hívjak föl egy számot. 

Fölhívtam. Hogy én tartozom. Mondtam, hogy de hiszen pár hete hívtak, hogy miért nem fizetek, én meg mondtam, hogy minden számlát befizettem, nem kaptam olyat, amit nem, mire az ügyintéző azt válaszolta, hogy jó, majd utána néz. Azóta semmi. De hogy küldtek ajánlott levelet. Mondom: láttam, de nem tudtam átvenni, mert a feleségem nevére jött, nekem nem adják ide. A feleségem tegnap este jött haza, ma mentünk volna érte. Sajnálja.

Kikapcsolták. Nem elég, hogy csalárd indokkal jöttek be, tehát magánlaksértést követtek el, ez még harmincezer forintomba is kerül.

Rendesen rosszul lettem a megaláztatástól. Ráadásul délután Weber Lajos temetésén mondtam beszédet. Annyira rossz állapotban voltam még mindig a reggeli élménytől, hogy remegett a kezem és a lábam. Attól tartottam, hogy kimegyek és beszéd közben összeesek.

Biztos ez is jó lesz valamire. Szakmailag. Tanulni kell a szégyent, hogy aztán leírhassuk. 

 .

A Kertész-ügy és a Magyar Nemzet kivonatolós technikája

“Andrassew sem tiltakozik Kertész miatt” címmel a Magyar Nemzet címoldalán jelent meg egy írás, ami a lap harmadik oldalán folytatódik. Csak a rám vonatkozó részeket idézem: “Nagyon sok mindenben nem ért egyet Kertész Ákossal, de lapunknak nyilatkozva nem határolódott el tőle magyargyűlölő mondatai miatt kollégája, Andrassew Iván.”

“Andrassew Iván, aki amellett, hogy ír az Amerikai Népszavának, a hazai Népszava egyik szerkesztője is, lapunknak küldött válaszlevelében úgy fogalmazott: “nagyon sok mindenben nem értek egyet Kertész Ákossal, de mint szerkesztő, a nem amerikai Népszavában akkor is közlöm az írásait, ha egy szavával sem értek egyet. (...) A kifogásolt írás hangnemével sem értek egyet teljes mértékben, de mivel én nem vagyok zsidó, nem élhetem át azt, amit ő.” Az okokról és az eredményről szólva leszögezte: “Sebeket kapunk és sebeket ejtünk. Ezeket el kell viselni, túl kell élni.”

Andrassew az Amerikai Népszava sokszor útszéli hangot használó főszerkesztőjét, Bartus Lászlót sem kritizálta.”

Úgy gondolom, hogy a Magyar Nemzet tisztességtelenül járt el, amikor erősen kivonatolva idézett. Ha egy lap annyira fontosnak találja az ügyet, hogy a címlapra teszi, majd az egyik legfontosabb oldalán folytatja, ha a megkérdezett annyira komolyan veszi az ügyet és a lapot, hogy lelkiismeretesen válaszol, akkor illik a teljes választ idézni. 

Némi szerkesztői gyakorlat után az ember megtanulja, hogy ha valakit megkérdezünk, akkor ez esetleg válaszol. 

Ha nem a teljes választ közöljük, akkor illik egyeztetni a válaszolóval. Ennek persze megvan az a kockázata, hogy a szöveggel nem tudunk kedvünk szerint manipulálni.

Szeretném leszögezni, hogy meggyőződésem: a Magyar Nemzet - amúgy a lapra és a jobboldali sajtóra jellemző - eljárásában nem a szerzőként föltüntetett Pilhál Tamás a vétkes.

Álljon itt a vele folytatott levélváltásunk:

2011/9/1 Pilhál Tamás

Tisztelt kolléga!

  

2011. augusztus 29-én, hétfőn Kertész Ákos író nyílt levelet írt az Amerikai Népszavába, amelyben többek között a következők szerepeltek:

„A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.” De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.

Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt. Így aztán nem is kapott soha föloldozást!”

Ön, aki az Amerikai Népszavába rendszeresen (vagy kevésbé rendszeresen) publikál, egyetért-e ezekkel a gondolatokkal?

Ha igen, akkor több kérdésem nem is lenne.

Ha viszont nem ért egyet Kertész Ákos eszmefuttatásával, akkor azt szeretném megkérdezni, hogy kifejezésre juttatta-e már a nemtetszését?

Jelezte-e a főszerkesztőnek, Bartus Lászlónak, hogy szerencsésebb lenne levenni az anyagot az oldalról, mondván, mindennek van határa, még a gyűlölködésnek, egyes népcsoportok kollektív megbélyegzésének is? 

Beszélt-e az írásról annak elkövetőjével, Kertész Ákossal, és jelezte-e neki, hogy ez azért kicsit durva volt? Ha még nem tette, tervezi-e, hogy fölhívja rá Kertész úr figyelmét, hogy ezek egy Kossuth- és József Attila-díjas íróhoz méltatlan mondatok voltak?

Válaszait előre is köszönöm!

Tisztelettel:

Pilhál Tamás

Magyar Nemzet

Kedves Tamás,

nagyon sokmindenben nem értek egyet Kertész Ákossal, de mint szerkesztő, a nem amerikai Népszavában akkor is közlöm az írásait, ha egy szavával sem értek egyet. Mert Kertész Ákos művei alapélményt jelentettek nekem fiatalabb koromban, nagyszerű írónak tartom, tisztelem benne a hitét, a hitevesztettségét. Ismerem személyesen is, és szeretem, mert vesztesként is az maradt, aki volt.

A kifogásolt írás hangnemével sem értek egyet teljes mértékben, de mivel én nem vagyok zsidó, nem éltem át azt, amit ő, nem tudhatom, milyen lenne, ha én is átéltem volna, tiszteletben tartom azt az elkeseredettséget és dühöt, amit azok az öreg emberek éreznek, akik azt látják, hogy megint nácik masíroznak ebben az országban, nácik vannak a parlamentben, ésatöbbi. És azzal bizony egyetértek, hogy ez elsősorban azért lehet így, mert nem néztünk szembe azzal, amit Magyarországon a magyarok műveltek. (Csak megjegyzem, hogy  szigorú konzervatív nevelést kaptam, hitként viselt antiszemita, keresztény középpolgári környezetben. Mégis a másik oldalon állok. Azért, mert  én pontosan tudom, mi mit jelent. Engem már gyerekkoromban megrontottak, gyűlöletre és kirekesztésre neveltek.

Kicsit persze át tudom érezni, mi lehet Ákosban, hiszen engem is naponta zsidóznak, fenyegetnek, elképesztő hangnemben.)

Ahogy én földolgozom azt, ami a Magyar Nemzetben vagy a Magyar Hírlapban és a jobboldal más médiumaiban megjelenik, próbálja meg földolgozni, megérteni, hogy ebben a rettenetes világban, amit mi teremtettünk, egyre élesebben, egyre gonoszabban fogalmazunk. Sebeket kapunk és sebeket ejtünk. Ezeket el kell viselni, túl kell élni.

Lehet hazafiasan morcoskodni egy ilyen írás olvastán, de mielőtt belekezd, érdemes beleolvasgatni a saját lapjába, a jobboldali portálok szövegeibe. Csak tíz percre próbálja meg elképzelni, hogy egy öreg baloldali zsidó, aki körül egyre ritkább a levegő, és minden más, ami az élethez kell, akit naponta fenyegetnek, akkor talán megbocsátóbb lesz Kertész Ákossal. Annál is inkább, mert a magyar irodalomban egyáltalán nem ritka, hogy a nagy írók hasonló hangnemben beszélnek a népükről. Aki ezt a jogot Kertész Ákostól megtagadja, az a magyar mivoltát kérdőjelezi. Hallom, bizonyos körök nem csak a kitüntetéseitől, hanem az állampolgárságától is meg akarják fosztani. Történetesen azok jogutódai, akik ebben már egyszer eredményesen jeleskedtek. Bár többnyire úgy, hogy nem kellett az adminisztrációval bíbelődni, elég volt egy golyó vagy némi gáz. És még valamit: hallom, hogy a Magyar Nemzet Gyurcsány barátjaként említi Kertészt. Ezzel szemben az az igazság, hogy ő írta a legkeményebb Gyurcsány-ellenes publicisztikát - jómagam szerkesztettem és közöltem a Népszavában, bár mondanivalójának túlnyomó részével nem értettem egyet.

Ami konkrétan a szöveget illeti. Nem értek egyet azzal, hogy a magyar nép “genetikusan” alattvaló. Szerintem kulturálisan, neveltetése miatt. (Amúgy a "genetikusan" kifejezést nyilván esze ágában sem volt konkrét, biológiai értelemben használni, mert Kertész Ákos nem hülye. Ez éppen úgy képes beszéd, szimbolikus beszéd, mintha azt írná: "Isten nem ver bottal". Konkréten sem Istenre, sem verésre, sem botra nem gondolna. Arra gondol, hogy a bűneinkért felelünk, és ez bonyolultan, sok-sok áttétellel történik.)

Nyilván ezt találja a legkifogásolhatóbbnak: “ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire”. Sajnos ez történt a világháborúban, majd ismétlődött az ötvenes években. Ha olvasgatja a jobboldali portálokat, talán fölfedezi, hogy ma is van egy hasonló fenyegetés.

“... boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. “ Tökéletes leírása a mai állapotnak - bár a szocializmusban is ugyanezt láttuk.

Ami Bartust illeti, a legritkább esetben teszek megjegyzést a szerkesztői munkájára. Ha majd a magyarországi jobboldali újságírók olyan hangnemben mernek írni Orbánról és a Fideszről, ahogy Bartus a magyar baloldaliakról és liberálisokról, akkor elfogadom az Ön kritikáját, sőt tolmácsolom Bartusnak.

Ennyit tudok válaszolni kérdéseire.

Nagyon megtisztelt a levelével. Ez az első alkalom, nem is tudom hány éve, hogy valaki a másik oldalról tisztességes hangnemben megkérdez valamiről.

Tisztelettel

Andrassew Iván

Pilhál Tamás egy későbbi kérdésére még ezt válaszoltam:

“Természetesen nem határolódom el Kertész Ákostól, mert akkor el kellene határolódnom Széchenyitől, Adytól és a magyar írástudók legjavától is, ami praktikusan azt jelentené, hogy nem vagyok többé magyar.”

 .

Fölhívás!

Ezt a levelet kaptam:

“Kedves Andrassew Iván  Úr!

Hetek óta azon tépelődök, hogy megosszam-e valakivel, a régi munkahelyemen látottakat. Erre Önt választottam, mert emberséges cikkeket ír.

Történt ugyanis, hogy meglátogattam volt munkatársaimat (már akit még megtaláltam).

Az ott tapasztaltak rendkívüli módon megleptek, mert a régi szakemberekből szinte senki nem maradhatott a helyén. Egyik napról a másikra - ahogy manapság szokás - ki lettek penderítve.

A legnagyobb meglepetést nem ez okozta (megszoktuk), hanem a volt szobám falán látottak.

Ott -  feltűnő helyen -  ki volt függesztve egy faliújság, amelyen jogszabályokat, fontos szakmai, határidős, erősen figyelemmel kísérni való dolgokat föggesztettük ki. Most ezen a parafa faliújságon Orbán Viktor képe és pályafutása van kifüggesztve. Bal felső sarokban a fiatal OV. Aztán ahogy cseperedett, még a szerelmei is fel vannak tüntetve.

Komolyan mondom, az ájulás kerülgetett a látványtól.

Aztán az is kiderült, hogy ügykezelőből egyik napról a másikra kinevezett főosztályvezető lett.

Ez a jövő?

Ez nagyon szomorú.”

Mivel egyre többször kapok ilyen jelzéseket, arra gondoltam, hogy fölhívással fordulok olvasóimhoz. Legyenek kedvesek dokumentálni, lefényképezni, összegyűjteni és nekem elküldeni (andrass1952@gmail.com) a személyi kultusz kiépülésének jeleit. Azért, mert tartozunk az utódainknak, a jövő történészeinek azzal, hogy ezt a kínos, de az utóbbi száz évben egyáltalán nem szokatlan jelenséget dokumentáljuk. Egyszer majd le kell írni ezt a különös diktatúrát, amely - a történelemben szintén nem egyedülálló módon - egy alkotmányos államcsínnyel kezdődött, majd a nép tevőleges semmittevésével cseperedett.

Szeretném hangsúlyozni: nem közvetlenül Orbán Viktort gondolom felelősnek azért, hogy ez megint megtörténhet Magyarországon. Az más kérdés, hogy például legfőbb ellensége, Gyurcsány Ferenc kormányzása idején nem tapasztaltunk ilyesmit - legalábbis én nem vettem észre. Sőt, Kádár János korszakában sem, noha akkoriban a szocialista világrendszerben elterjedt volt a személyi kultusz. Szomszédunkban, Romániában az össztársadalmi elmebaj határáig fajult. Kádár Jánosról tudjuk, hogy kifejezetten tiltotta, és ezt a szolgaságra hajlamos párttagok is hamar megértették.

Ebből persze azt a következtetést is le lehet vonni, hogy az ország vezetőjének mégiscsak van valami köze ahhoz, ha bármilyen szinten, de a levélben is leírt jelenség fölbukkanhat a munkahelyeken, netán a lakásokban, talán még a templomokban is. Pláne akkor, ha a hűség és a szeretet ilyen - szerintem beteges - megnyilvánulásai megalapozzák az előmenetelt.

És akkor még nem beszéltünk az olyan jelenségekről, mint a feltétlen tiszteletadás megadásának igénye - elnök úrnak vagy miniszterelnök úrnak kell szólítani, a régi ismerősökkel is magáztatja magát, miközben ő állítólag csendőrpertuzhat, fölállva kell fogadni, eltűri, hogy idős asszony kezet csókoljon neki, ésatöbbi. De ezek nyilván véletlenek, rosszindulatú pletykák, kivédhetetlen helyzetekből adódó kellemetlenségek. Bízzunk Orbán Viktorban!

De azért az épülő személyi kultusz jelenségeit gyűjtögessük! Hátha neki is föltűnik, hogy lassan-lassan elborul az ország. Hátha megérti, hogy csak ő tehet ellene.

 .

Rodolfo 100

 .

Hoffmann és a Jóisten

Az origo képe

Mindenekelőtt le kell szögeznem: kevés embert tisztelek annyira, mint mint Böjte Csaba ferences szerzetest, aki gyerekek ezreit menti meg a nyomorúságtól. Erdélyi származásúként pedig mélyen átérzem, milyen fontos az, hogy a nehéz sorsú csíksomlyói magyar gyerekek népviseletben mehessenek templomba, ünnepélyekre.

"Csaba testvér imáit talán nem hallgatja meg a Jóisten? - kérdezi Hoffmann Rózsa a magyar gyerekektől - Dehogynem! Csak éppen most Titeket szólít meg: tegyetek jót! Támogassátok fejenként legalább 100-100 forinttal csíksomlyói nehéz sorsú társaitokat! Hogy az ünnepnapok alkalmával felvehessék a Tőletek ajándékba kapott székely ruhákat!" - olvasható a kormany.hu-n. 

Botrány, hogy egy magyar államtitkár Isten médiumaként szól a gyerekekhez. Alighanem ez Európában példátlan. 

Azt el tudom képzelni, hogy egy államtitkár - vallásának tanítását is követve - fölhívja a figyelmet arra, hogy nemes dolog alamizsnát adni a rászorulóknak. Az irgalmasságot is tanulni kell, és - bár vannak erős kétségeim - talán nem baj, ha a gazdagabb gyerekek néha-néha szervezetten adnak valamicskét a szegényebbeknek. De Istenre csak otthon, a pártjában meg a barátai előtt hivatkozhat egy államtitkár. Pláne olyan, aki kormánytagként bűnrészes olyan egyházak üldözésében, kirekesztésében, amelyek gyerekek ezrein segítenek.

Meg sem említeném, ha Hoffman Rózsa nem azt hozná föl, miszerint a csíksomlyói gyerekek “örömét csak az árnyékolja be, hogy a ruhájuk, a cipőjük ahány, annyiféle...” -, hogy talán Hoffmann Rózsa nem tudja, hogy Magyarországon gyerekek - vagyis szülők - ezreinek komoly gondot okoz, hogy nincs megfelelő cipő az iskolába járáshoz? Ruhájuk sincs, rendes. Nem ünnepi, hanem hétköznapi. Tanszerre való sincs. Családok ezreinél majd a fűtés is gondot okoz, mert kikapcsolják a gázt, a villanyt. 

Talán ezt is tudatni kellene a gyerekekkel, hátha ők megértik. De méginkább a kereszténydemokratákkal, a fideszesekkel, a templomi kurzusájtatoskodókkal, akik csakugyan tehetnének valamit. Sőt, személyesen a templomban is lehet erről szépeket mondani Istenre való hivatkozással. Ott akár államtitkárként is.

 .

Tudatom mindenkivel, akit illet

Hosszú hetek óta várom, hogy a Magyar Köztársaság Országgyűlése korrigálja az egyháztörvény megalkotásakor és elfogadásakor létrejött égbekiáltó igazságtalanságokat. Mivel hiába vártam, tudatom mindenkivel, akit illet, hogy a mai napon hivatalosan is kértem fölvételemet a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségbe. Nem vallási okokból, hanem azért, mert abban hiszek, hogy vannak emberek, csoportok, akik arra hivatottak, hogy embereket, lelkeket mentsenek. Hosszú évek alatt megbizonyosodtam arról, hogy a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség Iványi Gábor barátom vezetésével ilyen, szeretettel és irgalommal megszentelt közösség. Meggyőződésem: nélkülözhetetlen és eltörölhetetlen. Tűrhetetlennek találom, hogy ezt a közösséget politikai, vagy bármilyen alapon kirekesszék az egyházak közül, és ráadásul ezzel ezer és ezer rettenetes sorsú ember életét, jövőjét veszélyeztesse egy diktatúra. 

Vannak olyan pillanatok, amikor puszta jelenlétünkkel kell megállítanunk az önkényuralmat. Ha ma nem védünk meg egy védtelenné tett kisegyházat, akkor holnap eltörlik a civil szervezeteinket, egyesületeinket, társulatainkat, szakszervezeteinket, alapítványainkat, pártjainkat, bármit, amire egy eszement diktatúra szemet vet. Akkor már késő lesz.

Kérek mindenkit, aki teheti, akinek ez nem ütközik lelkiismereti meggyőződésébe, hitébe, fontolja meg, hogy belép a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségbe. Az ehhez szükséges nyilatkozati lapot bárkinek elküldöm, ha kéri az andrass1952@gmail.com címen, levélben, melléklet gyanánt.

Aki ezt nem teheti meg, kérem, legalább írja alá a törvény elleni tiltakozást:

 http://www.vallasszabadsag.atw.hu/ 

A belépési nyilatkozat szövege:

"...szabad akaratomból felvételemet kérem a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség nevű egyház tagjai közé. Kijelentem, hogy tiszteletben tartom  az egyház hitelveit és szervezeti rendjét. Nem vagyok tagja szélsőséges politikai, eszmei csoportoknak, elítélem a rasszizmus minden formáját (különösen az antiszemitizmust, antijudaizmust, anticionizmust és cigányellenességet, a bőrszín és bármilyen más kisebbségi csoporthoz való tartozás nyilvánvaló jelei alapján történő megkülönböztetést), és fontos számomra az egyháznak az a törekvése, hogy a szegényeket, üldözötteket, bevándorlókat, elítélteket vagy bármilyen szempontból támadott és hátrányban lévő személyeket és csoportokat közvetve (az egyház és intézményei által) vagy közvetlenül támogassam, és tisztelettel viseltessek minden más meggyőződéssel és vallással szemben."

 .

Föl, Szilveszterre!

Fási Luca képe

Javaslom a Nemzeti Erőforrás Minisztérium rendkívül kreatív vezetőjének, Réthelyi Miklósnak, hogy ne csak diákos rajzverseny legyen arról, hogy mit jelent a tanuló ifjúság számára az új alkotmány, pláne a Nemzeti Hitvallás, és persze magyarságuk, és az, hogy egyáltalán ebben az országban élhetnek. Január elsejéig van még idő, meg lehetne szervezni egy zeneszerző-szövegíró, sőt költői pályázatot is. Tánccsoportokat, iskolai rockbandákat is el tudok képzelni egy össznemzeti hitvalló izén. 

Az lenne jó, ha az egész hitvalláskutató verseny az év végére csúcsosodna ki, és a szilveszteri műsor is a kivételes történelmi alkalomhoz illően egy nagy televíziós, szavazásos országdöntő lenne. A végén országzászlók fölvonásával és egy gyönyörű Schmitt Pál beszéddel - ezzel búcsúztathatná köztársasági elnöki mivoltát, hiszen éjfél után már Magyarország elnöke lesz. (Esetleg meglephetne minket, persze versenyen kívül, egy kis hitvallásos tárogató-játékkal.)

De az is lehet, hogy arra a rövid időre, amíg ez az alkotmány, vagyis alaptörvény életben lesz, kár a gyerekeket ilyesmivel fárasztani. Kínos lesz majd később újra magyarázni nekik, hogy ezt a rettenetes, ostobaságoktól és anakronizmusoktól hemzsegő szöveget azért kellett eltörölni, mert az országot kormányozhatatlanná  és pláne nevetségessé tette. És azt a kis nemzeti hitvallásos füzetecskét, amit Réthelyi bácsi volt oly kegyes ajándékba adni nektek, tegyétek el emlékbe. Arra figyelmeztessen egész életetekben, hogy nem lehet semmi olyasmit a népre erőltetni, amit az nem akar, és ami a néptől idegen.

Kár olyasmiben reménykedni, hogy a gyerek majd hazaviszi a Nemzeti Hitvallást és a házi oltár örökmécsesénél meghitten együtt olvasgatják a szülőkkel meg a nagyszülőkkel, így nevelve őket hazaszeretetre. Ezeken a giccseken már a szocializmusban túlléptünk.

De ha Réthelyi Miklós mindenáron rajzoltatni akarja a gyerekeket, kérje meg őket, vázolják neki egy papírlapon, hogyan él a családjuk, miket esznek és miket nem, miket olvasnak, miket néznek, milyen erőszak, méltatlanság éri őket az életben, netán azt, hogy miért akarják mihamarabb elhagyni ezt az országot.

Meg fog lepődni. És le fog mondani. Szégyenében.

 .

Kínkeserv

Fotó: AP/SITA

Semmiképpen nem szeretném megbántani a magyar kormányt, hiszen eppen elég bajuk van enélkül is, de lassan szánhatnának arra egy hétvégét valamelyik Orbán-tanyán, hogy megbeszéljék: nem kellene-e most már lemondani? Nem kellene-e megdumcsizni a tisztes visszavonulás lehetőségét?

Tudom, hogy nehéz dolog, hatalmas lelki kínkeserv szembenézni a valósággal, de ez előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, és talán azt is be kellene látni, hogy semmiféle hatalom nem ér egyetlen vércseppet se.

Ez a dolog, ez a kormányzásosdi nem megy. Hiába a sok nagyképűsködés, sértegetés, mutogatás, harsánykodás, nem lehet tovább cirkusszal takargatni azt, ami van: a semmit. A totális káoszt, a túlszervezett anarchiát, a király és az udvartartás meztelenségét - és akkor még a királyság köztársasági elnökéről szó sem volt.

Fura módon ez nem az államháztartási adatokról, nem az eladósodottak reménytelenségéről, de még csak nem is arról jutott eszembe, hogy mi vár a gyerekekre a jövő heti iskolakezdés után az abszurd hoffmannista kurzusban. Hanem arról, hogy miközben a kormány hónapok óta sértegeti, alázza a fegyvereseket, pláne azokat, akik - szerződés szerint - korábban mentek nyugdíjba, mindenféle élősködőknek beállítva őket, most mégis inkább ezer katona elbocsátását tervezi. És éppen azért idén, mert most még a java részüknél ki lehet használni azt, hogy megvan a nyugdíjhoz elég szolgálati idejük.

Ezt azért már nem kellene. Van egy bizonyos pont, ami után a teljes koncepciótlanság, a mindent elhibázó kapkodó bűvészkedés szomorújátékká nyomorodik. Ha egy kormány ide jut, akkor azt kell mondani, hogy bocs, nem megy. Jót akartunk, de valahogy nem jött össze. Hiteltelenek lettünk. Magunk előtt is. Az nem lehet, hogy a nagykapukra folyamatosan kiskapukat vágunk, de amikor egyiken se férünk be, inkább kiütjük a falakat. És valami idegenekre meg rontókra fogjuk, hogy nahát, összedől a ház.

Tudom, hogy nehéz kimondani: nem Matolcsy alkalmatlan, nem az a baj, hogy Semjén nevetséges, Hoffmann zavaros, Pintér szavahihetetlen, vagy éppen Simicska kezdi mocsárba húzni az egész miskulanciát. 

Orbán alkalmatlan. Kár érte, őszintén mondom. De ki kell mondani. Ez az első lépés ahhoz, hogy elinduljunk. Mindegy merre, csak végre valamerre.

(Népszava)

 .

Bernáth László: Andrassew és a Vashideg

"Könnyű testű nő volt. Olybá tűnt, mintha itt se lenne, csak az árnyéka szálldosna közöttünk...mint amikor a semmit lengeti a szél" Akár egy szabadvers első sorait olvasnánk. Andrassew Iván többi írása is, a Vashideg című kötetben, mintha versek lennének, minden szavát, mondatát olyan műgonddal, költői ihletettséggel fogalmazta meg. Bizonyítván, hogy Ambrus Zoltánnak mennyire nem volt igaza jó száz évvel ezelőtt. Esszét írt az újságírás és irodalom kapcsolatáról és azt állította, hogy a napi újságírói robot kárára van az írók stílusának. Akkor se volt igaza - elég lett volna Adyra, vagy Móriczra gondolni -, mint ahogy most sem. Aki rendszeresen olvassa a Népszavát és benne Andrassew publicisztikáit, és aki Népszavát olvas, nehezen tudja kikerülni az írásait, aligha ismernek rá a novellái stiláris fordulatai nyomán. De a tartalmuk sem árulkodik szerzőjük kemény baloldali elkötelezettségéről. Ezek az írások inkább az abszurdba, vagy pontosabban: valami olyan egyedi világba vezetnek, amelyben a figurák a hétköznapi lét szabályai szerint élnek, de olyan helyzetekbe kerülnek, hogy szinte álomszerűvé válnak, mint a "könnyű nő...akit a semmi lenget" A novellák jelentős része egyébként is a nőkről szól, hol tisztelettel, hol teli intimitásokkal, mint ahogy egy kamasz tekint a másik nem világára. Van azután a kötet második felében egy furcsa, összefüggő, regényszerű novellasor, amelyben Andrassew, aki már életkora miatt sem élhetett át háborús helyzeteket, olyan lélektani alapossággal ír le hősöket, az egyikben vélhetően a maga figuráját, hogy hitelesebbnek hat, mint a valódi partizánok visszaemlékezései. Nemrég olvastam Bodor Ádám - szerintem Spiró mellett a legjelentősebb élő prózaírónk -, és Esterházy Péter - akit sokan mások tartanak a legjobb magyar élő írónak - a novellásköteteit. A minden kollégiális elfogultság nélkül, velük teljesen egyenragúnak, egyenértékűnek tartom Andrassew Iván Vashideg című kötetét.

Népszava

 .

Szolgaság

A Csomolungmát azért hívják még néhol Mount Everestnek, mert “fölfedezője”, leírója a főnökéről nevezte el. Nem tudom, röhögött-e akkor ezen Nagy-Britannia népe.

A rákosi viperát Rákosi Mátyásra való tekintettel egy időben parlagi viperának és rákosréti viperának is nevezték. (Ezen biztosan nem röhögött senki.)

Most viszont erősen röhög az ország, mert kiderült, hogy a pécsi polgármester neve miatt nem engedte lejátszani a Pannon Filharmonikusok Kodály Központot megnyitó estjén a Páva-variációkat Horváth Zsolt az intézmény igazgatója. Erről még levelet is írt Peskó Zoltán zenei vezetőnek: "a Páva-variációkat a közönség Páva Zsolt polgármester úr kigúnyolásának venné". Vagyis egy kis Kodály és egy kis Ady betiltva a kultúra nemrég volt európai fővárosában.

Nem tudom, hogy Mr. Everest milyen ember lehetett. Talán egyáltalán nem volt kedvére való, hogy róla nevezzék el a Föld legmagasabb hegyét. Bármit is gondolok amúgy Rákosiról, nem hiszem, hogy a kígyófaj átnevezését maga kezdeményezte volna. Gonosz akarnok volt, de hülye nem. Legjobban a nevetségessé válásról rettegett. Nagytiszteletű Páva Zsoltról pedig biztosan tudhatjuk, hogy nem tudott hivatalnoka miatta való cselekvő aggódásáról. 

Ezek az esetek azt mutatják, hogy a tekintélyuralmi rend, az ezzel járó személyi kultusz alulról épül - miután persze fölülről megteremtik az alkalmas viszonyokat. Aztán az új rendszert már csak meg kell tölteni szolgasággal.

A fülkeforradalmi rendben ez a dolog nem most kezdődött. Hanem akkor, amikor március tizenötödikén a központi állami ünnepségen egy cenzúrázott Petőfi vers jutott a népnek. Nyilván azért, hogy a magas méltóságok fülét ne sértse, amit a lánglelkű költő a sajtószabadságról merészelt leírni. Erről sem gondolom, hogy Orbán Viktor rendelte volna meg. Ő csak eltűrte azzal, hogy nem csapatta el a túlbuzgó szolgákat. 

Nemsokára az lesz a Munka Törvénykönyvében, hogy a főnökünkkel kötelesek vagyunk egyetérteni. Épülnek a feltételek. Innen már csak egy lépés, hogy a lelkünkben szükséglet támadjon arra, hogy óvjuk és dicsőítsük azokat, akikre bízattunk.

Istenem, mit írna ezekről Ady!

 .

Weber Lajos búcsúztatása (Elhangzott a Szent Család Plébánia templomában)

Lajos egyik legszebb képe

Lajossal hosszú éveken át azon vitatkoztunk, azt elemeztük, hogy nekünk, domináns hímeknek, ahogy magunkat viccesen, erős öniróniával gondoltuk, akik különféle pozíciókra választattunk és ráadásul mostanában szokatlanul sok gyerekünk van, hogyan kell viselkednünk bizonyos helyzetekben. Ez volt a kedvenc játékunk. Arról soha nem beszéltünk, hogy mi van akkor, amikor elkezdődik a nagy téli vadászat, és a domináns hímeket vagy lelövik, vagy kiszorítják a territóriumból a vadászok, a vadőrök meg az orvvadászok.

Az ember nem számít arra, hogy egyszercsak elfogy alóla a világ, és azok, akikkel összebújhatna, ugyanolyan megzavarodottan élnek, menekülőben vannak, ugyanúgy a járkálj csak halálraítélt állapotában vergődnek, és nem tudnak segíteni. Magukon se. Ilyenkor ránk támad a testünk, és tulajdonképpen mindegy, hogy ez gyomorvérzésben, valami összenövésben vagy éppen szaporodó rákos sejtekben mutatkozik először.

Az ember akármilyen erősnek gondolja magát, egyedül marad. És talán még azt se tudja elhinni, hogy azok, akik szeretik, csakugyan szeretni tudják akkor is, ha már ő maga sem hiszi el, hogy ugyanúgy számíthatnak rá, mint azelőtt. Egy férfi addig férfi, ameddig van válla.

Nem normális dolog az, hogy egy éven belül a második kollégámat temetem, és akkor nem számoltam azokat, akiket temethettem volna, de valamiért nem mehettem el a temetésükre. Nem normális dolog az, hogy hatvan se éves emberek föladják, így vagy úgy, de befejezik az életüket.

Vigasztalhatom magam azzal, hogy na jó, de én legalább elmondhatom magamról, hogy húsz éven át együtt dolgozhattam egy barátommal, egy Weber Lajossal, aki a hivatása mestere volt. Elmesélhetem, hogy mi mindent tanultam tőle, ami már mind az enyém, senki nem veheti el tőlem. Csakhogy van egy kicsi baj: most Lajos halálával jutott eszembe, hogy jó, de meddig viszem magamban Lajost. Egy évig, ötig? Mi marad Lajosból, ha mindannyian kipusztulunk, mindannyiunkat levadásszák. A vadászok, a vadőrök meg az orvvadászok. A lesipuskások, akiket a hátunk mögé engedtünk.

Úgy élünk, hogy szinte biztosak lehetünk abban, hogy egy éven belül megint temetni fogunk. Mindannyian úgy állunk itt ötvenkilenc évesen, mint amennyi ma Lajos lenne, vagy ötvenkilenc-egynehány évesen, hogy bármelyikünk, bármikor sorra kerülhet. És nem genetikai, testi vagy egyéb adottságok miatt. Legyen Lajos halála az utolsó figyelmeztetés.

És nem azért mondom ezt, hogy arra hívjam föl a figyelmet, hogy össze kellene fognunk. Úgysem fogunk. Valamiért úgy nőttünk föl, hogy tudunk és szeretünk csapatokban dolgozni, de közben mindannyian magányosak vagyunk. 

Meghalt egy barátom. Mit is jelent ez? Azt, hogy mostantól fogva egy Weber Lajos nevű ember nem kap el a folyosón, hogy behúzzon a szobájába, mert föltétlenül meg akar mutatni egy képet. Valamelyik kölyök beosztottjának képét, akit soha nem dicsér meg, nehogy elkapassa, de nekem megmutatja, és azt mondja, hogy na ez baromi jó. Nem mondja minden rádióműsorom után, hogy tanuljak meg már úgy beszélni a mikrofonba, hogy ne hallja a szuszogásomat. Ebédnél, amikor mellé ülök, nem gúnyolódik többé, hogy egy igazi férfi nem eszik salátát.

Ennyi. Hülye pici dolgok ezek. Az életünk. És ha néha eszembe jut majd a folyosón, vagy amikor egy zseniális képet látok, vagy amikor a szuszogásomat hallom a rádióból, vagy odalenn az étteremben, amikor egyedül ülök egy asztalnál, akkor néha-néha könnybe lábad a szemem.

Ennyi. Ennyi az élet. Bárcsak ebből a csekélységből több jutott volna Weber Lajosnak!

 .

Tövestül

Ez itt mind parlagfű

Nem elég a rettenetes forróság, ráadásul emberek százezreinek ezen a héten kezdett nedvedzeni minden létező fejnyílása. Tüsszögnek, köhögnek, taknyosak, viszket és könnyezik a szemük. Milliárdokat hordanak a patikákba, sokan orvosi kezelésre szorulnak, és leszek néhányan, akik belehalnak az allergiába. Minden évben eljutunk ugyanide. Most a forróságtól, a portól a szokásosnál is súlyosabb lesz a helyzet.

Minden évben nyílik a parlagfű. Minden évben dörgedelmes figyelmeztetéseket kapunk: aki nem irtja ezt a növényt a saját telkén, az rettenetes büntetésre számíthat. Időnként a politikusok is megtalálják ezt a témát. Naná, nem kell túl sok ész ahhoz, hogy kiszámítsuk: százmilliárdokat spórolhatnánk, életeket mentenénk,  tennénk boldogabbá, ha végre egy végig gondolt és végig is vitt program indulna Isten kedvenc növényének kiirtására.

Azért merem így nevezni, mert biciklizés közben évek óta azt látom, hogy száz és száz hektáron terem ez a gyom - az Úr másik kedvencével, a marihuánával együtt. Többnyire gondozatlanul hagyott szántóföldeken, mintha direkt termesztenék.

A múlt hét botránya volt, hogy a gyöngyöspatai cigányokkal - mert csak ők vállalják - teljesen fölöslegesen olyan munkát végeztetnek heteken át, sarlóval és macsétával, amit egy traktor két nap alatt ledolgozna. Vélhető, hogy ugyanez vár a kényszermunkásokra országszerte. Ha magvas tanácskozások idején kormányzati körökben arról diskurálnak, mivel lehetne gyötörni - vagyis, ugye “nevelni” - a munkanélkülieket, talán fölmerülhetne egy olyan program, amelyiknek csakugyan haszna van. Az önkormányzatok és az önkéntesek, például a diákok bevonásával végre az utolsó szögletig föl lehetne térképezni, hol nyílik a parlagfű. Térképeket kell nyomtatni a közigazgatási területekről, rácsosakat, amelyekbe be kellene jelölni a lelőhelyeket.

Aztán már csak - megfelelő időben persze - ki kell tépni ezeket a növényeket. Tövestül. Diákokkal, önkéntesekkel, közmunkásokkal. És talán még az allergiától szenvedő betegeket is be lehetne vonni.

Nem olyan nehéz ez, de ha nem sikerül megszervezni, tanácsot kell kérni a kínai elvtársaktól. Az olimpia idején emberek százezrei tépkedtek. Tövestül.

 .

Ami összeér

Volt nekem gyerekkoromban egy kedves ismerősöm, szinte barátom, akivel annak ellenére barátkoztunk, hogy folyamatosan hazudott. Ő volt az első olyan ember, akiben fölismertem, hogy létezhet egy emberben két világ. Csak azt nem tudtam soha eldönteni, hogy a kettő összeér-e valaha, valahol.

Folyamatosan a hőstetteiről beszélt. Kisebbekről és nagyobbakról. Ezekben gyakran szerepeltek leszámolások, főleg szerelmi ügyekben. Összeesküvések, ellene, amelyeket nem csak fölismert, hanem föl is számolt, némi erőszakkal.

Csak azt felejtette el mindig, hogy amiről mesélt, azt többnyire közülünk is látta valaki, így mindenki pontosan tudta, hogy hazudik. Mégis ámulattal hallgattuk, hogyan verte szét az ügyeletes vörösingeseket, miközben tudtuk, hogy ő kapta a pofonokat. Ámultunk, mert egyszerűen nem tudtuk elképzelni se, honnan veszi a bátorságot, hogy fennhangon hazudjon, és közben még bele is nézzen a szemünkbe. 

Azt hiszem, a dolog szórakoztató volt. És nem is nagyon kellett a háta mögött átbeszélni az eseteket, mert nem volt mit beszélni. Bizonyos értelemben a hatalmában, a bűvöletében voltunk.

Én legalábbis egészen addig, amíg valami szerelmi ügybe keveredtünk. El akarta venni a csajomat, lebukott, erre rám támadt, rettentő peckesre húzta ki magát, megpróbált fölém tornyosulni, mire én lefejeltem. Aztán fölsegítettem, leporoltam, hazakísértem. Szótlanul mentünk az utcán. A kapujuk előtt azt kérdeztem tőle, hogy na ezt hogyan meséled majd.

Másnap úgy mesélte - azoknak is, akik látták az egészet -, hogy ő engem gyomron vágott, amitől összegörnyedtem, és ettől belevertem a fejébe a fejemet. 

Nem bírt ellenállni a történetnek.

De attól fogva nem röhögtem a hülyeségén, mert tudtam, hogy egyszer nagy baj lesz ebből. 

Érettségi után úgy egy évvel találkoztam vele, és érdeklődtem, hogy merre tart. Ügyész akart lenni. Mondtam neki, hogy az szerintem nem teljesen normális, ha valakinek ilyen fiatalon az a hivatása, hogy másokat börtönbe juttasson, és a lehető leghosszabb időre. És legyen kedves megmagyarázni, hogy honnan ez a gyűlölet benne, mert mi más vezérelné.

Azt mondta, hogy annyira ismeri a hazugság természetét, hogy elég, ha belenéz a bűnöző szemébe és máris tudja, mi az igazság. Biztos lehetek abban, hogy ha ő halált kér valakire, akkor az megérdemli.

Ebben maradtunk, és én, ha akkoriban hittem volna Istenben, sokat imádkoztam volna az emberiségért. Hogy ne sikerüljön a terve.

Isten kivételesen odafigyelt, mert kirúgatta a jogi karról. Talán hazugságon kapták. Végül mégis szerzett valami népművelő-könyvtárszakos diplomát, amivel azért kevesebbet lehet ártani.

Ám egyszercsak - nem kis meglepetésemre - találkoztam vele az egyik lapkiadó vállalat székházában, és mindjárt ki is derült, hogy újságíró. Mint akkoriban rendesen, ő is üzemi laposként kezdte. Amikor érdeklődtem utána, kiderült, hogy az első munkanapján az első interjúja után följelentett egy csoportvezetőt, mert ittasnak találta. A szocialista embertípusra, a kommunista munkaerkölcsre hivatkozott. Pechére a csoportvezető párttag is volt meg munkásőr is, így megúszta csöndes figyelmeztetéssel. Különös tekintettel arra, hogy éppen a pártitkárral és a szakszervezeti titkárral iszogatott közös nevenapjuk ürügyén. Elképzelhető, hogy mekkora valóságtartalmú írások jöttek ki ezután a keze alól, hiszen nem volt ember az üzemben, aki őszintén beszélt volna vele. Másrészt ki se merték rúgni a szerkesztőségből, mert mindenki félt tőle.

A rendszerváltás után azt hallottam róla, hogy mégis inkább hazafias lett, és vallási megvilágosodáson is átesett, sőt csatlakozott az egyik meglehetősen agresszív egyházhoz, térítéssel foglalkozik, személyes varázsával győzi meg az embereket arról, hogy a Paradicsomba rajta keresztül vezet az út. Valaki figyelmeztetett, nehogy találkozzak vele, mert képes, és engem is beszervez, hasba lyukat beszélés technikájával. 

Hamarosan fölismerte, hogy az egyházára egyik hatalom se néz jó szemmel, destruktívnak mondják, aztán vagy ezért, vagy másért újabb megvilágosodáson esett át, mégis inkább egy új, hazafias, nemzeti irányba indult, írogatott is egy pártlapban. Nem nagyon tudom, miről, mert maga a lap is olvashatatlan volt, így csak megnéztem, hogy ő benne van-e. Egy mondatára sem emlékszem.

Aztán valahogy onnan is kikopott, mint ahogy a pártja is a politikából. Legközelebb a Kossuth téren tűnt föl. Részegen hadovált valami forradalomról az ádáz hugyszagban, akasztásokat követelt, de szerencsére engem nem ismert föl.

Aztán eltűnt. Évekig nem hallottam felőle.

Most fölhívott. Hogy hallja, nagy bajban vagyok. Tudna segíteni. Lenne munka. Sok pénzért. Mert ő most egy pártnak dolgozik, figyeli az internetet. Kellene neki egy olyan tanácsadó, aki baloldali, és tudna segíteni abban, hogy a szélsőséges elhajlásokat föltérképezze. Értsem meg, konszolidálni kell a polgári Magyarországot, és ezt csak együttműködve lehetséges.

Mondtam neki, hogy örülök, mert akkor most összért benne a két világ. Az aki ő, azzal, aki szeretne lenni. És még azt, hogy ha még egyszer az életben akárcsak öt méterre is megközelít, lefejelem. De most már rendesen.

(Hócipő)

 .

Van ott több is | Andrassew Iván: Vashideg Írta: Szeifert Natália

A kötet felétől aztán egy meg nem nevezett, feltehetőleg balkáni országba kerülünk, Avrammal, a különös szerzetessel és a naplószerű beszámolók írójával, Ivánnal. Hogy kik is ők, azt legjobban a Virágevő Margit egyik párbeszédéből tudhatjuk meg: „– Avram nem atya – mondtam –, és nem hiszem, hogy a következő napokban beszél majd. (...) Ő is senki. Csak abban különbözik tőlem, hogy a senkisége űrt hagy a világban. Az enyém nem.” >>>> olvassbele.hu

 .

Egy szabadságharcosra

Az MTI képe

Azt előre tudni lehetett, hogy lesz balhé a Szigeten, mert a hatvannégyvármegyések nem hagyhatják annyiban, hogy nem tüntethetnek a benzinárak miatt a nagyszínpad előtt, főműsoridőben. Már csak az volt a kérdés, hogy vesznek-e jegyet, és valami maskarában, mondjuk betyárnak álcázva lopakodnak a helyszínre, vagy megpróbálnak a kapun betörni.

Az utóbbit választották, ami eléggé gyáva dolog, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ott nem juthatnak be. Vagyis a balhé nem más, mint műbalhé. Ha a beszivárgást választják az jó sportot ígért volna, hiszen nagy valószínűséggel szembe találkoznak a külföldi antifasiszta fiatalokkal, a morcos punkokkal - magyarokkal aligha, mert nálunk ilyenek vagy nincsenek, vagy nem látszanak.
A vége az lett, hogy a legendásan éleseszű stratéga, Zagyva György Gyula vezetésével úgy tettek, mintha valóban be akarnának jutni, aminek az lett a vége, hogy a rendőrség közbelépett és előállította Zagyvát. Azért nem tartóztatták le, mert élt a mentelmi jogával, hiszen ő jobbikos országgyűlési képviselő. Lehet valami jelzésértéke annak, hogy a Jobbik finoman elhatárolódott tőle, hiszen a szóvivő asszony odanyilatkozott, hogy semmi dolguk az üggyel, hiszen Zagyva nem jobbikos képviselőként, hanem hatvannégyvármegyésként csapott össze a rendőrséggel.
Végülis minden úgy alakult, ahogy azt előre ki lehetett számítani, kivéve azt, hogy a bátor Zagyva gyávának bizonyult, nem merte vállalni tettének következményeit, a mentelmi jog mögé bújt. De nyilván csak hatvannégyesként, mert jobbikosként nem olyan régen azt kellett képviselnie, hogy a mentelmi jog mögé ne lehessen bújni, azt lényegében csaknem az eltörlésig kell korlátozni.
Vasárnap este aztán bombaként robbant a hír: Zagyva mégis meggondolta magát, megjött a bátorsága: az illetékesektől kéri, hogy adják ki. A nagy stratéga magyarázata az, hogy így az ügyészség gyorsabban dolgozhat, és hamar kiderül, hogy nem ő követett el bűnt, hanem ő az áldozat.
Kicsit zavaros az egész, de  nincs min csodálkozni: Zagyva képviselő nyilván csak akkor határozott, amikor a saját, magyarnak csúfolt szigetén tud korbácslengetve nemiszervvel való alfélilletéssel rémisztgetni a neki ellenszenves újságírókat.
Egy szabadságharcostól többet vár az ember.

 .

Cunami idején

Az MTI képe

A kormány ötpontos otthonvédelmi akcióterve és a szociális családiház-építési programon kívül se szükség, se lehetőség nincs most más intézkedésekre – fogalmazott Kovács Zoltán kormányzati kommunikációért felelős államtitkár csütörtökön. Vagyis: nincs szükség a devizahitelesek ügyében arra, hogy összeüljön a kormány, amelynek legbefolyásosabb tagjai nyaralnak.

Na ebből aztán lett jó nagy fölháborodás. Magyarországot valóságos természeti csapás érte, árfolyamcunami képében. És ez talán nem is túlzás: családok ezrei alól sodorhatja ki ez a pénzügyi, spekulációs áradás a puszta lakhatás lehetőségét. A szó szoros értelemben mindenük odaveszhet.

És ebben a helyzetben nem ül össze a kormány. Hanem a népek azt az üzenetet kapják, hogy nincs eszköz arra, hogy a helyzetükön javítsanak, tehát nyaralgatnak tovább - bár kapcsolatban van egymással Orbán és Matolcsy. És még azt is megtudtuk, hogy Semjén Zsolt vezeti az országot.

Hogy a hír hogyan hatott a svájci frank árfolyamára, azt nem tudom, de azt igen, hogyan hatott a kormányra, legalábbis Kovács kormányzati kommunikációért felelős államtitkárra. Gyakorlatilag helyesbítette az MTI-t, mert hogy nemis, meg dehogyis, meg nagyonis. Az majd később eldől, hogy az MTI-nek volt igaza, vagy megint valami dilettáns munkán kapjuk őket, mint pár napja egy külföldi Orbánt bíráló írás fordításának dolgában. Mindegy is. Egyre kínosabb az államilag összpontosított forradalmi kommunikáció. Ezek még a szocialistáknál is dilettánsabbak. Már az is jellemző, hogy azonnal, csont nélkül elhisszük, ha azt halljuk, hogy a nyaralós kormány szerint se szükség, se lehetőség.

És tény, ami tény: Orbán nem szakította meg szabadságát, nem rohant a Szmolnijba, ahogy egy forradalmárhoz illik, nem bontott zászlót, és nem ordibált arról, hogy de igenis megvédi a népét.

Ami azért fura, mert egy olyan forradalmár számára, aki a maradék népszerűségét talán annak köszönheti, hogy ádáz harcot hirdetett az ő népét állítólag kifosztó pénzügyi szervezetek és a spekuláns nemzetközi tőke ellen, az egész világon sárgán irigyelt munka alapú társadalmat hoz létre egymillió új munkahellyel, most nagyot alakíthatott volna.

Lehet ám tenni valamit akkor is, amikor a kormány látszólag nem tehet semmit. Mondok példát. Szeptember elsején szülők tízezrei szembesülnek majd azzal, hogy nem tudják kifizetni az iskolai tankönyv- és füzetcsomagokat. Eddig is volt ilyen a szegény emberek családjaiban. De most majd orvosok, mérnökök, vállalkozók, tisztviselők, vagyis a középosztály gerincéhez tartozó emberek lesznek kénytelenek a gyerekek és az osztályfőnökök elé állni azzal, hogy nincs. Nincs pénz. Mindent levett a bank a számláról. És egy hónap múlva jön a fenyegető levél a gázművektől, a vizesektől, a villanyosoktól. És nem lesz pénz arra se, hogy a gyerek napközis étkezéseit befizessék. Közben az adóhivatalból megérkezik az inkasszó a munkahelyre a hónapok óta, a már akkor is  a magas kamatok és a valutában számolt költségek miatt be nem fizetett adók és járulékok ügyében.

Soroljam még? Magyarázzam el, hogy a kormány ilyenkor közölheti, hogy átmenetileg állja vagy kölcsönzi a devizahitelesek gyerekeinek étkezését és a tanszerellátását? Hogy kéri a közszolgáltatóktól, hogy legalább ne kapcsolják ki a létfontosságú szolgáltatásokat? Hogy utasítja az Apehet, vagy minek hívjákot, hogy legalább ideiglenesen állítsa le az inkasszókat és a végrehajtásokat, hogy legalább ne az állam rúgja az utolsót a szakadék szélén álló családokba?

Soroljam még, mit tehet egy forradalmi kormány az emberekért?

Persze ha hirtelen nem volt ötlete, talán az is elég lett volna, ha Orbán Viktor a jól bevált módon küld egy levelet Bulgáriából, vagy ahol éppen jól megérdemelt nyaralását költi, utasítja Semjén Zsoltot, hogy imádkozzon a népért. Mert nem csak kenyérrel él az ember. Meg az ember gyereke.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

.

Szilágyi Aladár beszélgetett velem az Erdélyi Riportban

"Én mindvégig a szocialista kormány alatt, nem mondom, hogy gerinctelen voltam, valóban azt írtam le, amit gondoltam. Egyetlenegyszer nem írtam le olyat, amit nem akartam. Ilyen értelemben nem kell önkritikát gyakorolnom. Arra kellett volna fölhívni a figyelmet például, bár megírtam az Élet és Irodalomban, de sokkal nagyobb erővel, sokkal nagyobb nyilvánosság előtt kellett volna sokszor ordítani, hogy vigyázat, mert ami Magyarországon történik, az egyszerűen annyi, hogy van két pártvállalat, az egyiket Fidesznek hívják, a másikat MSZP-nek. Az MSZP úgy néz ki, mintha hülyék gyülekezete volna, hagyják pusztulni a sajtót, a médiumokat. Gyakorlatilag lábon eladták a sajtót. Ma Magyarországon három-négy perc alatt megszüntethető a teljes baloldali sajtó, az egész médiumrendszer. Például ezért is ordítanom kellett volna, hogy itt egy nagyon mocskos üzlet történt, s ez folytatódik most is." >>>>> Erdélyi Riport

 .

Szász István aggodalma

Richard Termine for The New York Times

Valamelyik nap Szász István barátom a szerkesztőségi szobánkban szokása szerint éppen azt böngészte, hogy milyen hangverseny-események lesznek a közeljövőben Magyarországon. Megjegyezte, hogy mekkora kár, ha nem nagyon láthatja, hallgathatja a Fesztiválzenekart. Kesergett, hogy szépen, lassan elveszítjük Fisher Ivánékat. 

Szembe kell néznünk, vagyis a történelemben ismét szembenézhetünk azzal, hogy milyen közvetlen károkat okoz egy diktatúra eszelős kulturális politikája. Azzal, hogy hogyan sivatagosodik el a szellemi életünk. Film, színház, muzsika. 

Ha valaki azt hiszi, hogy ez csak egy szűk kört érint, a vájt fülűeket, az nagyon téved. Ez szépen lassan leszivárog minden társadalmi rétegbe. Vagy nem is olyan lassan. Kiszáradunk. Az élet minősége kopik.

Hogy mit veszítünk, ha a világ egyik legjobb zenekara kevesebb lehetőséget kap, azt talán jól tükrözik azok a kritikák, amelyek az augusztus 6-i és 8-i New York-i Don Giovanni előadásainak fogadtatásáról, a tényleg elképesztő sikerről. Az, hogy a tegnapi New York Times két teljes oldalon (!) négy fotóval illusztrálva (!) számolt be az előadásról, egészen kivételes. Mindkét előadás telt házas volt, a színház előtt hosszú sor kígyózott az esetleg visszahozott jegyekre várva, voltak akik 500 dollárt fizettek volna egy jegyért. - írta Körner Tamás egy levélben, amelyben megtisztelt azzal, hogy beszámolt a fogadtatásról. 

Anthony Tommasini, New York Times

„A Mostly Mozart Fesztivál Mozart Don Giovannijának Fischer Iván karmesterrel, a kiváló Budapesti Fesztiválzenekarral és nagyszerű énekesekkel rendezett előadásait szcenírozott koncertként hirdette. Bár a fesztivál vezetésének szerénysége értékelendő, az a Don Giovanni, amely a Lincoln Center Rose Színházában csütörtök este színre került és melyet Fischer Iván rendezőként is jegyzett, gondolatgazdagabb, fantáziadúsabb és színházi szempontból merészebb volt, mint megannyi operaházi előadás, amit láttam…. Fischer elsőrangú Mozart karmester. Tehetséges, odaadó muzsikusaival magával ragadó, friss és pergő előadást produkált.”

Janet Allon, City Arts

„Két dolog varázsolta el a Lincoln Center Rose Színházának közönségét tegnap este. A Mostly Mozart Fesztiválon először elhangzó Don Giovanni több elbűvölő, csodálatos, bársonyos hangú énekese és a hihetetlenül ötletgazdag rendezés, amelyben az ezüstszínűre festett kórus tagjai játszották a díszleteket és a kellékeket is egy egyszerű fekete háttér előtt.”

Ronni Reich, Star Ledger

„Az est középpontjában Fischer állt, akit megérdemelten ünnepelt felállva a közönség. Az operabarátok alighanem már várják, mikor hallhatják újra.”

Olivia Giovetti, 105.9 FM komolyzenei rádió

„Az, ahogy Fischer olvassa a partitúrát, ahogy egyszerre összefogja zenekarát és mégis hagyja, hogy minden fogaskerék kellő figyelmet kapjon, még azoknak is számos új dolgot mondott, akik többször hallották az operát, mint ahány spanyol nőt Don Giovanni ágyába vitt.”

Stan Metzger, Seen and Heard International

„Ez a Don Giovanni előadás lesz ezentúl az etalon, amihez minden további előadást mérni fognak.”

Mike Silverman, The Huffington Post

„Az, hogy az előadás ilyen emlékezetes volt, döntően Fischer érdeme. Tempói élénkek voltak, de soha nem siettek, a csúcspontok lenyűgözőek voltak, de soha nem bombasztikusak. Bár még a fesztivál elején vagyunk, nem kétséges, hogy ez a Don Giovanni az idei Mostly Mozart fesztivál egyik csúcspontja volt.”

De Caffarelli, Parterre

„A Mostly Mozart Fesztivál egyetlen korábbi operaelőadása sem volt mérhető Mozart mesterművének a magyarok lélegzetelállító tolmácsolásában elhangzott előadásához.”

New York Times

 .

Meghalt Weber Lajos

A barátom volt. Megint furdalhat a lelkiismeret, mert hetek óta, csak akartam fölhívni. Hogy mi van vele. Mintha nem tudnám, hogy föladta. A Mai Napnál dolgoztunk először együtt, ahova a rendszerváltás idején jött, miután a hetvenes évek óta az MTI egyik legkiválóbb sport- és protokoll-riporterévé nevelte magát. Akkor kezdte el a nevelésemet. Morcos ember volt, de valamiért engem sose bántott. Talán azért, mert érezte rajtam, hogy a szakmámban talán még a saját munkámnál is többre becsülöm a fotóriporterekét. Azért, mert nekik egyetlen pillanat alatt kell megalkotniuk azt, amire nekem sok órányi időm van. És Lajos alkotott rendesen, különben aligha kaphatott volna World Press-díjat vagy éppen nyerhetett volna a Magyar Sajtófotó Kiállításon, legalább tízszer.

Egyszer rajtakapott, hogy nézegetem, méricskélem az arányokat egy képen, elkezdett magyarázni. És azóta se hagyta abba, csak akkor, amikor véletlenül nem dolgoztunk együtt. Az internetezés kezdetén, még egy virtuális Weber-kiállítást is készítettünk együtt a legjobb képeiből. Persze már beleveszett a világháló rengetegébe. Aztán itt, a Népszavánál megint együtt dolgoztunk. Egyszer még azt is elhatároztuk, hogy összeállítunk valami képes könyvet azokról a fotósokról, akik a rendszerváltás idején dolgoztak. Hogy mindenki értse, mit köszönhet nekik ez az ország. Persze abból se lett semmi. Pedig Lajos elmesélte volna, hogyan volt az, amikor a Batthyány-örökmécsesnél 1987. március 15-én tartott hivatalos megemlékezés után az ablakban maradt, és rögzítette a rendőrség által nem engedélyezett tüntetést is. A képek nem jelentek meg, csak sokkal később az MTI jóvoltából.

Föladta. Halálosan belebetegedett abba, hogy egy éve a kényszerű létszámleépítés áldozata lett. És persze abba, hogy 58 évesen, népszavás bélyeggel a homlokán nem kellett már senkinek. Augusztus  24.-én lett volna 59 éves.

 .

Benedek Szabolcs Vashideg című könyvemről

Andrassew Iván: Vashideg

„Életem célja, hogy megírjak három jó novellát, és kettőt már megírtam" - olvasható Andrassew Iván ötödik önálló kötetének fülszövegében, ami azzal folytatódik, hogy a Vashideg című, kilenc évet átfogó összeállítás a harmadik novellára vonatkozó próbálkozások lenyomata.

Az elején rövid, szürreálisba hajló írásokat találunk: egy apa mesél a fiairól, és az általa felütött, egyes szám első személyű elbeszélői hang a könyv majdnem egészén végigkísér. Ugyanakkor ahogy haladunk a(z időnként költői) realizmus felé, a novellák is híznak, ám soha nem öncélúan: mindig éppen akkora terjedelművé nyújtózkodnak, amekkorát az anyag megkövetel (a leghosszabb egyébként 33 oldalas). 

Hogy sikerült-e Andrassew Ivánnak megírni azt a bizonyos harmadikat? Úgy hiszem, hogy igen. Megindítóak és fájdalmasságukban is szépek ezek a történetek. Különösen nagy erényük az erős kezdés: Andrassew már az első mondatokban meghatározza a viszonyokat. Viszont zavarba jönnék, ha el kellene döntenem, hogy melyiket tenném ama bizonyos két korábbi novella mellé. A rövidek közül talán A gödör címűt, amely a szerelem képtelen magasságait és mélységeit beszéli el, alig másfél oldalon. A hosszabbaknál ellenben sokáig tanakodnék: nem bírnék választani az előző századelő ködlovagjainak hangvételét és némiképp tematikáját felelevenítő A dáma, a Gizi kávézójában játszódó és számomra időnként Gion Nándor világát megidéző elbeszélések vagy éppenséggel azon, megint szürreális (esetleg mágikus realista) elemekkel keveredett történetek közül, amelyeknek Avram, egy nem nevesített, de föltehetően balkáni országban élő szókimondó próféta a központi alakja.

Egyes írások végén zárójelben folyóiratok és más periodikák címe áll (Alibi, Eső, Szép Szó, ÉS), ami bizonyára azt jelenti, hogy ezek megjelentek a nevezett lapokban. A többi mögött nincs jelölés, ami meg azt sugallja, hogy emezek most látnak először nyomdafestéket. Lehet, hogy ezt érdemesebb lett volna pontosítani; ráadásul abban se vagyok biztos, hogy az úgynevezett profán olvasó rögvest be tudja azonosítani, hogy az időnkénti zárójelekben folyóirat- és lapcímek szerepelnek.

(Noran Libro Kiadó, Budapest, 160 oldal, 1980 Ft)

Élet és Irodalom


 .

Megint kevésbé

Jogi értelemben is felelősségre kell vonni Medgyessy Pétert, Gyurcsány Ferencet, Bajnai Gordont és kormányaikat az államadósság brutális növekedéséért - állapította meg egy albizottság. Azt, hogy ez miképpen történhet meg, az albizottság megkérdezi majd az alkotmányügyi és a költségvetési bizottságtól.

Sokan persze azonnal azt kiáltják, hogy Orbán megint Gyurcsányon keres fogást, hiszen eddig hiába próbálkozott, nem tudta vezetőszáron hurcibáltatni a kamerák előtt. Valójában azonban vélhetően arról van szó, hogy Orbán továbblépett, hiszen karakterhóhérai - Semjén Zsolt főinvizítor vezényletével - már olyan helyzetbe hozták Gyurcsányt, hogy - és ezt Gyurcsány Ferenc maga is tudja - pillanatnyilag esélye sincs arra, hogy olyan erőt toborozzon maga mögé, amelyik elsöprőnek mondható. Ez nem jelenti azt, hogy nélküle meg lehet dönteni Orbán förtelmes rendszerét.

Orbán jól érzi, hogy Bajnai Gordont is meg kell taposni. Akár egy újabb jogtiprással, egy visszamenőleges hatályú törvénnyel börtönbe vinni. Úgy tűnik, minden egyes, cinkosaival jóváhagyatott, sőt közösen kifundált jogtiprás után azt érzi, hogy egyre erősebb. 

Bajnai Gordon csakugyan rendkívül veszélyes Orbán hatalmára. Ma rajta kívül alig látszik olyan ember, aki össze tudná fogni a két maradék demokratikus pártot, a szakszervezeteket, az civil tömörüléseket, és azokat a tömegeket, akik pontosan tudják, hogy kicsoda Bajnai Gordon. Azt, hogy nyilvánvalóan minden hatalmi ambíció nélkül vállalta el, hogy a legválságosabb időszakban vezesse az országot. A körülményekhez képest igen sikeresen. Ha kölcsönt vett föl, azért tette, hogy a világválságban megakadályozza a teljes összeomlást. Stabilizálta az országot, a lehető legalacsonyabbra szorította a költségvetés hiányát. Olyan nemzetközi tekintélyre tett szert egy esztendő alatt - országának is -, hogy ha most elterjedne, hogy hamarosan visszatér, máris stabilizálná a forintot.

Persze azért Gyurcsány és Medgyessy is nagyon jól mutatna vezetőszáron, Bajnai mellett. Csak ugye, az ország kevésbé. Megint kevésbé. De már az ötlettől is.

 .